„Utak és művek”
Kétezer évvel ezelőtt
|
| – Jó lenne tán neked |
| egy seprűnyél ma? |
| Bár kapnék én is |
| egy erős bakot, |
| Utunknak innen |
| messze még a célja |
Országutak kőkeményre fagyott kátyúin nem rázhat úgy a vágtató parasztszekér. Irtózatos döccenések! Indulás előtt, mint „ágyútűzre” váró újonc, dohányfüsttel akartam leplezni izgatottságomat, és már majd kiperdül számból az égő cigaretta.
A motor szakadatlan sortüzei mollá tompulva hatolnak be a kétüléses, zárt üveg- és vaskockába; alattunk a vízen habzó kemény barázdákat tör a hidroplán két száguldó talpa: tépett sávokká nyúlik a part, a sok ház, zúgó mennydörgéssé árad a fenyegető csattogás és a motorban – mert bizonyára ott lakik – nagyot rikolt Mefisztofelesz: „Előre az ördög nevében!”
Még egy utolsó, szörnyű fortisszimója rázásnak és dörgésnek, aztán eltűnik a víz, kis liftszédületet vélünk tudomásul venni, és máris: mozdulatlanul állunk a levegőben.
A magasba lendült repülőgép egyszeriben függetlenítette magát a földi visszhangoktól: a sátáni propellerzakatolás fent a levegőben mintha valami büszke felelősségérzet tiszta és józan zengésébe csapna át. Az ördög tudja, hogy kezeibe tettük le az életünket.
Sok változó meglepetés helyett egyetlenegy meglepetés állandósága következik most: sziklaszilárdan állunk a levegőben. Persze ha lenézek, látom, hogy a pillanatonként táguló föld fejvesztve rohan visszafelé alattunk, de hát most csak nézzünk fölfelé, hiszen az égbe vágytunk!
Állunk. Állunk? Kocsi, autó, motorcsónak és gyorsvonat tízezerszer jobban érezteti a sebességet. Itt, a víz fölötti nekirugaszkodás után legfeljebb csak tudatunk mondja, hogy mozognunk kell. Igen, igen lassú lehet ez a mozgás; az üres térben semmi fix pont nem jelzi a helyváltoztatást. Az ablakon át ugyan elöl látni, hogy valami láthatatlan erő cudarul cibálja a két pilóta búváröltözékét; azt is, hogy azok odakint valami különösen nyugodt szenvedéllyel irtózatosan üvöltöznek egymás fülébe – azonban mi idebent vagyunk négyen, a zárt utasfülkében. Külön világ vagyunk. Minden más egy óriási akváriumba került, s csak mint vizsgálódásunk tárgya létezik. Az egyik úszó város odakint, és odalent, a paloták, játékszekrények, a pirinkó Margitsziget. A pirinkó Margitsziget. A pilóták is. Ők most százhúsz kilométer gyorsasággal rohannak, mi pedig állunk. Mi a megrendíthetetlen biztosság, elkülönültség és érzéketlen, csattogó nyugalom vagyunk. Ők a néma rohanás. Mindössze valami megnevezhetetlen fájdalom maradt belőlünk az „emberi”-ből. Talán az ellopottság érzése: mi vagyunk az utolsó emberek, és most fölzuhanunk a világűrbe!
A másik világ, a külső, azonban mégis utolér hosszú fénykezeivel: párszáz méter magasban már újra meglátjuk a lenyugvó vörös napot. A Föld számára már meghalt ez a nap, mi felrángattuk a horizont fölé. Nem nagyszerű ez? Pedig semmit sem csináltunk, és e nagy keringő nyugalomban ismét kezdhetem a Walpurgis-éj pilótáinak kérdését:
|
Valóban: mondd meg, ember, maradunk vagy haladunk ebben a 120 kilométeres állandóságban, amelyben ez a gép, a gépek, az ördög rohan velünk az ismeretlen jövendőbe? Vagy minden tán csak körbeforgás? Melyik az igazi észlelés: az utasoké vagy a lent tovaúszó világé? S minthogy a gép – a költészet megvalósulása – mozdulatlansággá realizálja a repülést, nem volt-e szebb és hatalmasabb a léttelen, géptelen és hazug fantázia? A léttelentől és hazugtól féljünk, vagy a valóságos és igaz géptől? Ütközik a kettő? A gép, minthogy önmagában annyira lélek nélkül való, érintetlenül hagyja a lelket, tehát ártatlan? Vagy a fantázia bűnös, és még a hazugságait is csak hazudja? Hiszen az ő évezredes vajúdása teremtette meg ezt a gépet is?
A Dichtung und Wahrheit teljes különbözőségének és teljes azonosságának különlegesen erős átérzését teremti meg a repülés. Idefönt nevetséges babonává sápad a lélek és kultúra elgépiesedését hirdető filozófia, de éppoly nevetséges a gép tematikus, a túlontúl irodalmi ünneplése is. A legnagyszerűbb technikai teljesítmény a repülőgép, és a legősibb költői álom a repülés, itt egyesül, és az anyag nem veszélyezteti az egyesülésben a lelket. Nem! Sőt titokban azt hiszem hogy ez a tényleges, valóságos repülőgép a „H-MAC A” rekordjaival, benzinével, szerelőivel, menetrendes és részvénytársaságos hátterével együtt ma még talán inkább költészet, mint valóság. Valódi valóság csak akkor lesz, ha majd – ezrek és tízezrek naponta – éppoly unottan veszik elő utazófülkéjükben az útiregényüket, mint ma a vonaton teszik.
Én még félig benne vagyok a Walpurgis-éjszakában, s e mozdulatlan szárnyalás után – mely a síkból térbe, körbe, másodikról harmadik hatványra csodálatos egyszerűséggel emelte a mozgási lehetőségeket – a levegő milliárd láthatatlan ródlipályáján újra a földre ereszkedve csak azzal az őszinte gratulációval fejezhetem ki csodálatomat a rettegett technikai haladással szemben, hogy: „korunk sofőr szellemének” – sikerült végre elérni a legnagyobbat: közös alapra hozta magát a repülőgépben Goethe seprűnyelével.
Fentről, a csúcsok és sasok birodalmából, alig lehet észrevenni. Hallgatag erdőkön át közelebb kerül. A túlsó hegyoldalon még harminc fok fölé szökkenti Celsius higanyát az olasz-tiroli nap, de itt az árnyas, sötétzöld délutánban, mégis lehet lélegezni. „Achtung”1, döfködi vashegyű botját sűrűbben a kövek közé váratlan útitársunk, egy trentói ügyvéd-hegymászó, „errefelé túl könnyen és túl mélyre lehet korcsolyázni!” Csakugyan: alig bírunk egyensúlyt tartani a süppedő ereszkedőkön. Aszfalthoz szokott cipőnk talpát tükörfényesre csiszolta a lehullott, száraz fenyőlomb.
Mire leérünk, egy kisebb zuhanás emlékeképpen eltörik az órám. „Meglazult benne a tengely”, tartja kísérőnk húsos, piros füleihez a zötyögő kis szerkezetet, aztán ledobja a hátizsákját! „A Füllgnerhütte! Ez volt olyan pici felülről!” „Na, most se valami nagy” – hessegetjük a túlbuzgó olasz-osztrák szúnyogokat. „Várjon csak” és az ügyvéd nekivág egy lejtős kis alpesi résznek, „az unokáik már Albergo Excelsiort vagy Hotel Miramontit fognak a helyén találni!”
Két perc és elhelyezkedünk a Füllgnerhütte teraszán. Cölöpök tartják a hegy lábánál a kis faépületet: hátul egyenest az emeletre lehet csapóajtón besétálni. Mert emelet is van itt kiadó szobákkal; harminc líra a penzió. A terasz azonban vándor „turista truppok” köztulajdona. Legtöbbször, mint most is, németek tartják megszállva. Botok, hátizsák-sáncok, vastag harisnyák, sör, juhhézés; vannak vagy negyvenen. Egy lódennadrágos harcias nő már a negyedik pohár alpesi tejet issza. Pápaszemes férje tavirózsákkal bíbelődik, le akarja préselni őket, aztán magyaráz a térképről, és közben lelkesen csapdossa szőrös térdét, melyet meztelen hagy az ördögbőr nadrág.
Mire túl vagyunk a sótlan, de borsos rántotta-uzsonnán, útitársunk elmondja, honnan jött és hová tart. Trentóból Tiranóba. Nagy félkörben, ezer cikcakkban bejárja Dél-Tirolt. Most már negyedszer. Madonna di Campiglióból jön, és a Stiltser-hágót is gyalog akarja megmászni. Szíve mélyéből utálja az autókat. „Annyi már errefelé az autó meg a motorbicikli, mint a darázs egy bozeni trattoria kirakatában.” „Ismeri régebbről a Strada delle Dolomitit?” „Tavaly jártam itt először, igazán nagyszerű vidék” – próbálom mellékvágányra terelni a beszélgetést, de a lelkes turista hamarosan kiszedi belőlem a vallomást, hogy bizony tavaly is, most is autón tettem meg az utat. „Aber Herr!”2 – dördül meg ökle alatt az asztal – hiszen Cortinától gyalog is csak négy nap az út Bolzanóig! És Verzeihung,3 az a sok lusta idegen mind autón jár, jön, megy, repül, felveri az árakat, és autóugatással tölti meg hegyeinket kétszáz métertől kettőezer-ötszázig!
Önök magyarok? A télen jártam Budapesten, s mondhatom, a Nagykörúton nincs olyan autóforgalom, mint most a Dolomitok közt! „Skandal, unerhört!”4Nekem épp ez tetszik: a természet és a technika kölcsönös versengése mindenféle Höchstleistungokban. „Höchstleistungok?”5– és egy nagy turistaújság terül szét asztalunkon. „Ez a Höchstleistung, uram! Hallotta Emil Zsigmondy nevét? A fél lap az ő emlékének van szentelve, itt az arcképe. Csodálom, hogy nem tud róla. Emil Zsigmondy! Bécsi magyar volt, orvos. Tessék, gyászkeret: ma negyven éve, hogy lezuhant a szerencsétlen a Meije borzalmas déli faláról. Olvassa! Meghalt, de amit addig csinált, az Höchstleistung! Mit akar itt a géppel? És Höchstleistung az ott, ni – felfelé mutat –, azok az ormok az isten tornyai ott, nézzék! Un riso dell’ universo6 – ahogy a költő mondja!”
A lelkesedés ragadós, és a hősi táj szemlélete egészen felfrissít bennünket. A hegy csodálatosan emeli az ember lelkét; most szinte még feljebb röpít ez az ezerháromszáz méteres magas, eldugott völgy. Teknőjében árnyék sötétlik, a meginduló lejtőket már fényzápor fürdeti; feljebb elszórt kunyhók, kolompos tehenek; a határok egyre tágulnak, körben, kilométereken és kilométereken át, tengernyi fenyő: mintha végtelen erdők indultak volna rohamra, fölfelé, egymás vállára tornyozva roppant falanxaikat! Kétezernél megszűnik a látható vegetáció, s aztán csak szakadozott csupasz porfír- és mészormok, sátáni lendületek, megkövesült lángok, függőlegesbe meredt ágyútűz: a Dolomitok iszonyú mosolya vöröslik le ránk az alkonyati magasságból.
A közeledő este s a látvány nagyszerűsége észrevétlenül átborzong rajtunk. Az ügyvéd áhítatosan hallgat, majd látcsövével az Ortler-csoport legfelső gleccsereit keresi. Persze, innen a völgyből, hiába! Némán ülünk, csöndes sziget a Füllgnerhütte sarkán, zsivajgó teraszán. Nemsokára olaszok érkeznek európai ruhában, elegáns hölgyek, Meránból, napernyővel. Néhány öregasszony erdei gombát árul. Befutnak a gyerekek is; egy líráért egész csokor frissen szedett gyopárt vehetünk tőlük. A németek hegedűt és húzós harmónikát szednek elő, s a tiroli zene mellett szörnyű kurjongatások közepette csakhamar megindul a simmi. A nehéz bergsteigerek döngésére különös vendég lépeget elő; a fakunyhó emeleti lépcsőjén megjelenik egy néger úr, fiatal, hallatlanul elegáns. A táncosoknak a cipője van vasalva, neki a nadrágja.
Kifogástalan porcelánnadrág. „Wünscht… die Herrschaft!”7 lép hozzá a pincérlány, amikor megtelepedett az asztalnál. A vasárnapi izgalom egy pillanatra meghökken, aztán kettőzött szilajsággal dübörög a padló. Két bőrkötényes legény összekapaszkodik, egymást pörgeti a sarkán, és üvölt, mint a vademberek. Taps és hurrá. A néger málnaszörpöt iszik, talán ősapáira gondol, aztán megcsörrenti csuklóján az aranykarkötőt, felnéz a Dolomitokra, papírt vesz elő és jegyzetelni kezd. Meránból jött fel: még ő is túl melegnek találta lent az életet, s már egy hete itt lakik a Bristol helyett. Állítólag újságíró Kairóban. De lehet, hogy valami egzotikus herceg.
Szalad velünk az idő, s jaj, mit látunk az ablakain?
Szalad a vonat, s tájakkal, menetrendekkel, állomásokkal térré változtatja, s anyagilag is érzékelhetővé teszi az időt. Szalad a vonat, s odakint csontfekete és halálfehér a Tél.
A költők a lélek ablakairól szoktak beszélni: és a Szem ablakain dermesztő idegenségekbe lát a Megfigyelés. Irtózatosan idegen mindenki, aki az ablakon kívül van!
Ültem a Varázshegy szanatóriumának ablaka mögött, s irtózatos volt látnom, hogy az üvegen túl, félméternyire a kényelem s a jólét gazdag és puha fészkétől, éhen halnék és megfagynék az embertelen-istentelen barbár hegyoldal pusztaságában. Ültem otthon, Budapesten; és ugyanolyan kegyetlen és idegen dermedésre nyúlnak az ablakaim. Most a gyorsvonatban ülök, s borzadok mindentől, ami kint van.
Talán jobb volna mindig csak befelé nézni?
…Karácsony és Újév között minden ablak befagyott. Most nem lehet a kocsi falába sima zajjal visszasüllyeszteni a fakeretes, rézpántos üvegtáblákat, hogy kihajolva előre élvezhessük a Balatont vagy a hegyeket vagy a tengert, vagy visszaintegethessünk elhagyott kedveseinknek; most befagytak az ablakok, az egész állomás csak foltokban dereng és sötétlik kívülről a fülkébe. Barátom és házigazdám a peronon áll, de sehogy sem inthetek neki, nem szólhatok, mert túlkiabál a csikorgó vas, nem nyithatok ajtót, mert a kalauzok már ránk csattantották a külső kampókat, s mi itt vagyunk, pár lépésnyire egymástól, s egyikünket már le is szúrhatták volna anélkül, hogy a másik tudná. Füttyszó, és a tél tejüveg ablakain át úgy veszünk búcsút egymástól, mint a vakok.
Fut a vonat; tudom, hogy úgyis célba ér, ha nem adom kölcsön neki a szemeimet; mégis idegesít ez a bezártság, ez a rám kényszerített álomfélhomály; s mint ahogy a szemüveges ember télidőn folyton törülgeti a szemüvegét, én is foglalkozni kezdek a gyorsvonat zúzmarás-jégvirágos üvegszemeivel.
Mulatságosak ezek a hályogos ablakok. Érdes hómező mind, fehér rajzlap, tele páfrányok, csillagok, szökőkutak fehéren árnyalt fantasztikus krétarajzával. És mindenfelé elvont mértani alakzatok kunkorodnak a fagylalt-jégvirágerdőbe; értelmetlen vonalak, de homályos érzelmek és akaratok lendülete dolgozik bennük, mint azokban a vonalakban, amelyeket a legmodernebb festészet esztétikája „Gefühlstraeger”-eknek nevez. Mennyi változatosság és leleményesség, mennyi finomság! A legszebb damaszt asztalterítők tompán fénylő szövésmintái esetlen, kezdetleges ákombákomok ezekhez a rafinált, csodálatos, törékeny és karcsú vonaljátékokhoz képest.
Szinte sajnálom a fehérbe fehérrel hihetetlenül gazdagon rajzolt, festett, szőtt és hímzett képet, amikor egy kulcs hegyét végighúzom a megfagyott ablakon. Milliméter és fél milliméter vastag szál szakáll, a lekapart, mohaszerű zúzmara. Elnézem egy percig: olyan, mint egy pamutszál, és elolvad az ujjaim között, és szinte nedvességet sem hagy rajta. Aztán a karcra nézek: hosszú, ferde, csúf hasadás, mintha kettészakítottak és összeillesztettek volna egy gyönyörű festményt! A régi képrombolók szégyenét érzem, a puritán erőszak szent lelkesedése nélkül.
De ha már rombolni kell, folytassuk a kísérletezést. Előhúzok zsebemből egy nikkelpénzt. Egy szokol: egyik oldalán oroszlános felirat, a másikon kévekötő asszony és szám. A pénzt gyorsan és ügyesen, hogy félre ne csússzék, rányomom az ablakra, s már vissza is veszem. Szabályos kör marad a helyén. A pénz melege pillanat alatt fölolvasztotta maga alatt a talajt, lyukat égetett a zúzmarába, mint cigaretta a szőnyegbe. Olyan most az ablak, mint egy átlőtt nagy, fehér homlok. Másik kört is olvasztok az első mellé, és – mintha egy távcső két kerek nyílása volna előttem – nézegetek kifelé. Kaleidoszkóp. Aztán egy másik pénzdarabot csúsztatgatva összekötöm a két kört. Most már egész jól látom kint a Hernád kanyargós völgyét, szennyeszöld vizét, a fehérbarna hegyoldalak és erdők meztelen ridegségét. De közben megszerettem az ablakjátékot. Mit lehet még csinálni egy jégvirágos ablakkal.
Végiggördítem rajt a pénzdarabot az élén, és szép, rovátkás út marad a nyomán, olyan, mint a fogaskerekű vasúté. Csakhogy sietni kell, különben egybeolvadnak a rovátkák! És ezekkel a recés vonalakkal végig lehet szánkózni az egész ablakon, térképet lehet rajzolni, országutakat vezetni, csatornákat nyitni. S az ablak fölparcellázott négyszögén egyre jobban megbecsüljük a még érintetlen fehér síkságot.
A vaspénz, miután lyukat és hosszabb-rövidebb szalagot égettem vele a jégvirágerdőbe, annyira lehűl, hogy rásiklik a zúzmararétegre, s horzsolja és kaparja, de már nem olvaszt bele utat. Ellenben, ha megállok vele valahol, s ujjammal az üveghez szorítom, megmaradt melegével megolvasztja az alatta levő jégréteg felszínét; az olvadást rögtön újabb fagyás követi, s a megfagyott új réteg fölveszi a pénz kör alakját és mintázatát. Óvatosan hátrahajtom és leveszem az egy-szokolost, és csakugyan: mögötte a rajz, az 1-es szám és a nőalak. Szabályszerű érem! És az unalom és a játékos kedv kitermeli az ambíciót is: csakhamar szebbnél szebb egy- és ötkoronás, ötven- és húszfilléres jégdomborművek cifrázták a már Igló felé szaladó gyorsvonat folyosójának minden ablakát.
De a játéknak még nincs vége.
Tessék megnézni ezt az ablakot. Ha áll a vonat, a jégvirágok olvadni kezdenek; az egész üveglapot finom harmat lepi el, észrevétlenül leszáll, alul összegyűl, és nehéz könnycseppjeit az alsó párkányra gördíti. Aztán, mikor tovább indulunk, a fokozódó hidegben újra kezdődik a fagyás, és lenn, az ablak alján, megvastagodik a jég. Könnycsepp-patakok fagynak egymásra, egy-két centiméter vastagon; jégbarlangokban is így nő a jég, és téli szökőkutakból is ezzel a módszerrel formálnak szebbnél szebb alakokat. Ez az alsó, vastag, kásás, viasszerű jég újabb fejtörésre csábít: Tátra-járó botom vashegyét megmelegítem a forró fűtőtesten, aztán bele a jég húsába! Kéjes, gyilkos pillanat: érezni, a vas mily gyorsan mélyül egészen az alsó ablakkeret rézpántjáig, és mily szelíd ellenállással hátrál a megpörkölt, zsíros, olvadó jég! Mintha egy állat testébe sütnék tüzes bélyegét! És a bot vashegye nyomán gyönyörű kis kúpok nyílnak, szabályos, apró jégkráterek.
És ezen a jégterületen kovácsmesterséget is lehet játszani: a pénzt hozzányomom a jéghez, a meleg vas megolvasztja a jeget, kihűl, s ha ott tartom, csakhamar hozzátapad az újra megfagyó vízhez. Ez is szép játék, ezzel is eltelik egy negyedóra. És mikor már egész vaspénzkészletünket az ablakhoz fagyasztottuk, bicskával le lehet feszegetni. A lepattogó pénz szép csengéssel fizet a szórakozásért.
…Zúzmaraszakáll a kulcs hegyén, modern piktúra, jégbe égetett karikák, távcső, szalagok, fogaskerék-országutak, jégdomborművek, apró kráterek és ablakra fagyasztott vaspénz: haszontalanság, igaz, de haszontalan lehet minden, s különben is most haszontalan időt akarunk agyonütni. Azonkívül én is tudom, hogy van még más is, amit a téli vonatok befagyott ablakaival csinálni lehet; lehet rájuk sem hederíteni, hanem lefeküdni a díványra, és átaludni az időt Poprádtól Kassáig és Hidasnémetitől Budapestig.
Egyáltalán átaludni minden időt, és nem törődni az ablakokkal!
Megyünk Egyiptom felé, a nap most bukik a tengerbe. Az imént maradt el bal felől Kréta szigete, s vele az utolsó megszokott vonalak, délelőtt látott merész lendületű, de harmonikus görög sziklák kék és lila árnyai. A hófehér Victoria, ez a nagy, úszó szanatórium a roppant hajógépek és a tajtékozva meghasadó tenger együttes békés duruzsolásában nyugodtan szeli a hullámokat.
A nap most bukik a tengerbe. Már tíz perce nézem, és még talán tíz percig fogom látni. Milyen gyorsan száll alá a mozgó láthatárra! A szem csaknem követni tudja, hogyan megy, esik, zuhan! Kezemben rezeg a ceruza, térdemen rezeg a papír, rezeg az egész testem, rezegnek előttem a kaktuszok sárga virágai a kis átjáró üvegszekrényében, az átjáróban, amely a nagy szalonból a félkör alakú kék kávéházba visz, abba az üvegfalú, színházszerű terembe, ahonnan egy másik színházba, a fáradhatatlan tenger mutatványaira lát ki a néző. És rezeg ez is, rezeg és morajlik az egész tizenöt tonnás motorhajó, altató, ringató, puha zenében, puha alkonyatban.
Micsoda mozgalmas végtelenség körös-körül! A nap, akárhonnan nézem, mindenünnen ingó aranyhidakat fektet közém és az ég közé, sötétkék vízre, amelyen millió fehér barázdát hasít a szél. Ez a nap már nem a szárazföld napja, ez a nap nem egy megfogható táj alá ereszkedik, mozdulatlan ház vagy hegycsúcs mögé, mint otthon Budán, ez a nap egy kicsit már az isteni Ra, hatalmasabb Valaki, mint a mi napunk, és a temetése is nagyszerűbb, fájdalmasabb. Itt, a tengeren, látni lehet, hogy esténként egy élő isten tűnik el egy másik élő istennek a birodalmában.
Ötven órája, hogy Kelet és Dél felé megyek ezen a hajón. Óránkat tegnap és ma éjszaka előre kellett igazítanunk 30-30 perccel, s két nap óta folyton erősödő nap és a ragyogóbb hold, a kékebb ég, az élő tenger és a megnőtt csillagok között megyünk a nyárból a még nagyobb nyárba. Egyelőre azonban csak kellemességei vannak a nyárnak, s a várt nagy melegnek, legalább födött helyen, nyoma sincs, úgy lehűti a levegőt az öt fedélzeten mindenütt a szél, amit az ég küld, vagy amit negyvenöt kilométeres gyorsasággal megállás nélkül szaladó hajónk, a Földközi-tengernek leggyorsabb hajója csap. A modern szalonok és éttermek minden ajtaja és ablaka tárva-nyitva áll, és a mennyezetről forgatható szellőztetőapparátusokból gépek ereje préseli, lövi ránk az enyhe tavaszt. Igen, tavasz ez a július – nemesített, tökéletesebbé vált tavaszban, testet-lelket pihentető, renyhe és gazdag tavaszban, a technikai kényelem és a természeti szépség versengő luxusában úszunk a lenyugvó naptól a telehold később ébredő tájai felé.
Az égi aranykorong már leért a láthatárra. Egymásba hangolt vörös, sárga, zöld és világoskék csíkok emeletein át ereszkedik a hullámzó horizontra, s vele együtt süllyednek a színei is. A hajó és a habok egyforma zenéje, mint megunhatatlan kíséret, édesen, álomszerűen ringatja bennünk ezt a királyi teremtést, és az ember szinte azt várja, hogy e nagy valószínűtlenségben a Kelet felé forduló Föld mindjárt az égbe emel bennünket, s ezután majd az egybeolvadt ég és tenger ringásában fogunk tovább suhanni, repülni.
Így, vagy még szebben ingott-ringott velünk a világ a trieszti indulásnál, szombaton délben, amikor a Lloyd Triestino új gőzöse kifutott a móló mellől erre a mostani első egyiptomi útjára, s mialatt még manőverezett: egyszerre megkondult a város minden harangja, megszólaltak a kikötőben horgonyzó idegen és testvérhajók, óceánjáró fekete-vörös kolosszusok, kis parti gőzösök, teherhajók és motorok, száz meg száz, és szaggatottan és elnyúlva bőgtek, sikoltoztak, fütyültek, tutultak a szirénák, sípok, barbár, megrázó és vészes hangorgiában, olyan hatalmasan, hogy mint egy sohasem látott szabadtéri gigászi orgonakoncert vagy a moszkvaiak gyársziréna-hangversenyei, zúgott a táj, és egyetlen ezerrétű zenében rengett és hintázott az egész hegykoszorús visszhangos öböl. Szép volt ez a negyedórás barbár koncert, ez az egyetemes ujjongás, amelyben élőlényekké, fantasztikus tengeri állatokká lelkesültek a halott vasszörnyetegek és nevetni és könnyezni kellett, látván, hogy még a kivénhedt, piszkos, kis fekete vontatógőzösök is, mikor elsiklottunk mellettük, olyan boldog és odaadó örömmel üdvözölték tündöklő testvérüket, Cosulichék új Victoriáját, ahogyan a fellahok hódoltak az isteninek vélt uralkodónak a fáraók országában, ahová most megyünk.
A nap félig már alámerült a tengerbe, sugaras arcát fűrészvonalban metszi ketté az élő, kék víz, és az egész olyan közelinek látszik, hogy az ember csaknem kinyújtja a kezét: ne még, ne még! De a tüzes diszkosz egyre gyorsabban süllyed, fél perc múlva már csak domború sisakja lebeg a víz domború hátán. Most olyan, mintha egy égő, olvadó, elfogyó jéghegy úsznék a messzeségben; már csak egy vékony és éles csík, már csak egy vakító pont, vagy az se, káprázat az egész. Ra isten eltűnt a habokban. Szemem azt várja, akarja, követeli, hogy a mélységből, ahová merült, süssön át, süssön át a megsötétedett vizek üvegtömegén, de Ra, egyetlen ismerősünk, végleg elment, s mi duruzsolva úszunk tovább az egyre komorodó végtelen magányosságban.
Gongszó hív vacsorára. Lent már estélyi ruhás forgatag sétál és szemléli az igazán kellemes modernséggel dekorált és világított termek látványosságait, megjelent a hajó nyomtatott újságjának legfrissebb száma, a promenádok népe az étterem felé igyekszik, hátul a kabinok fehér folyosói és emeletei fölött, a sport- és játékfedélzeten, a dohogó, óriási, sárga kémények mellett, elhallgattak a céllövők fegyverei, a szalonzenekar Mad Boys-szá alakul át, s új szórakoztatásra készülődik, és két oldalt csak a Victoria lámpasora ragyogja be kissé az éjszakai tengert, amelyen fehéren derengő és habzó vízi országút kanyarog a négy motor és a hajó nyomán.
Két óra múlva fel fog kelni a hold a másik ősi és szelídebb istene a tengernek, délkelet felől, ebben a tavaszi éjszakában, és megvilágítja a kíváncsi utazó útját a holnap felé. Alexandria felé, Afrika felé, Kairó, a sivatag és az ötezer éves piramisok felé, abban a felhőtlen országban, ahol már rég megvolt az első idei aratás, és ilyenkor, július elején már megérett a szőlő.
Sofőrünk stoppolt, mi kiugrottunk az autóból, dragománunk pedig, a derék Tavfik Hasszanein Omar, széles mozdulattal mutatott szét a pálmaligetben:
– Memphis, the ruin-city!1
Itt vagyunk tehát, Kairótól 35 kilométernyire dél felé. Egészen kora reggel indultunk, hogy jobban bírjuk a napot, aztán Ó-Kairón, vályogból összetapasztott, szürke és nyomorúságos fellah-falvakon és pálmaerdőkön át, nagyszerűen kanalizált vidéken, a Nílus mentén, ahol a bujazöld növényzet egészen megszürkül a sivatag felől szakadatlanul szállongó finom portól, megérkeztünk Mitrahine mellé. Itt állt valaha Memphisz, az ókor egyik leghatalmasabb metropolisa.
A romvárosból, melynek köveit is réges-rég széthordták, nem sokat látunk. Nyugat felé még megvannak egyes épületek és utak nyomai; itt azonban előttünk, csak egy kis domb emelkedik, és rajta, pálmafák közt, két nagy kőre felfektetve, egy megcsonkított tízméteres gránitoszlop fekszik arccal az égnek. Nem messze tőle egy mindössze 80 000 kilós kisebbfajta szfinx hasal a földön, tiszta alabástrom, és igazi remekmű. A nagy szobor maga nem meglepetés, tegnap elég hasonló kőóriást láttunk Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban, viszont ez a szabadtéri helyzet nagyon alkalmas arra, hogy egészen más és új hatást keltsen bennünk. Az óriási fák alatt, a szabadban, értelmet nyer a gigászi építkezés, a roppant arányú szobor, II. Ramszesznek, az egykori Új Birodalom XI. Lajosának a kolosszusa és így, feldöntve, elbukottan s mégis benne a mai életben, még tisztább erővel szuggerálja az elmúlás örök parancsát. E hangulatnak az ellensúlyozására aztán kénytelenek vagyunk felmászni rá, hogy combjain és hasán sétálva álljunk a kodak elé, és onnan, a magasból nézzünk szét a környéken.
Egészen közel egy másik, szebb Ramszesz-kolosszus is van itt. Eredetileg 16 méter magas volt, és már háza is van; az arab őr néhány piaszterért beenged, s mi emeletes deszkaállványon járjuk körül a hanyatt fekvő, szörnyűséges kőtestet. Különös érzés, egyszerre két kolosszusban is viszontlátni a nagy fáraót, akinek megdöbbentő fekete múmiája éppolyan kiállítási tárgy a kairói múzeumban, mint a düsseldorfi rém viaszfigurája a budapesti panoptikumban: de hát akkoriban még semmi akadálya nem volt a legtökéletesebb nagyúri passziók megvalósításának, és Ramszesznek különben is könnyű dolga volt – egy sereg királyi ősének szobrát egyszerűen uzurpálta: átfaragtatta és átcímeztette a maga képére és dicsőségére.
Mint a cigány rajkók rohannak meg azután a Nap király utódai, a fellah gyerekek, hasztalanul kínálgatva hamisított régiségeket és ál-szkarabeuszaikat előbb tíz, majd fél piaszterért, és az újabb baksis-adótól csak az autó ment meg, amely zúgva indul velünk a Nílus túlsó kanálisa felé. Körös-körül otthonias látvány a sok gémeskút és bivaly, viszont szinte rémülten nézzük azt a rettenetes munkát, amit a fellahok különböző ősrégi rendszerű gépeikkel végeznek, hogy magasabban fekvő területekre is felemelhessék a csatornák vizét. Fehér burnuszos férfiak és fekete ruhás, fátyolos arab nők, szaporán ügető öszvérek és zajtalanul imbolygó türelmes tevék maradnak el mögöttünk; némelyik állat úgy meg van rakva, hogy a lába is alig látszik ki a mozgó szénahegy alól, amelyet visz. Jobbra és balra gyapot és cukornád virul: fantasztikus nagyságú medvetalp-kaktuszok és mindenféle bőrlevelű gizgazok haldokolnak az útszélen, ahol talpalatnyi árnyék van, mindenütt emberek és állatok hűsölnek; szomjasan nyújtóznak a párátlan ég felé a pálmák, és most igazán hasznát vesszük fehér parafasisakunknak, amely nélkül nagyon könnyen kap napszúrást a nem idevaló európai, noha a harmincnyolc fokos hőség a tiszta és száraz sivatag közelében sokkal könnyebben elviselhető, mint odahaza volna.
Az arab falu kietlen tekervényein át, egy hosszú töltésen, most egyenest kelet felé szaladunk. A Nílus völgyének termékeny sávja egyszerre megszakad, és a szürkészöld tájból minden átmenet nélkül vágunk neki a platószerűen aláereszkedő líbiai sivatag szőkesárgán hullámzó és égő végtelenjének. Minden átmenet nélkül: aki nem látta, nem tudja igazán elképzelni az ujjongó életnek és a tökéletes halálnak ezt a közvetlen szomszédságát. A határ csak egy vonal, a Nílus áradása eddig a vonalig hozza el a szent vizet és a szent iszapot, amelyből a szent nap csodálatos ereje évenkint kétszeri és háromszori aratást fakasztott egészen a legújabb időkig, amikor az angolok nagyszerű elosztó és tartalékoló művei a víznek nagyobb területen való, igazságosabb és állandóbb felhasználását kényszerítették az országra. A paradicsomi rablógazdálkodásnak vége, és a régi aratások számát már csak az a gazda éri el Egyiptomban is, akinek van pénze műtrágyára.
Kocsink búgva kapaszkodik fölfelé a homokfennsíkon. Út csak az van, amit a látogatók autói tapostak maguknak. Gyalogszerrel is elboldogulna az ember Mariette pasa faházáig, ahonnan 50–70 évvel ezelőtt a híres francia tudós vezette az ásatásokat, és ahol most a szakkarai antikvitások arab őre lakik. Ez az egyetlen mai ház vagy viskó a tájon, az egész homoktengerben, s arab viszonylatban még elegánsnak is mondható, hiszen padlós verandája van, és lakói feketével és sörrel várják a nyári holtszezonban különösen megbecsült vendégeket. A közeli dombok mögül egyszerre szépiabarna arcú, burnuszos alakok tűnnek elő, csengős öszvéreket vezetnek, s főnökük bohém vigyorgással, harsányan bemutatja az állatait:
– Prinz Heinrich, kolosszál! Bismarck, piramidál! Avanti, avanti!2
Úgy látszik, azt hiszi, jóleső megtiszteltetés a németeknek és jóleső káröröm a franciáknak, hogy az egyik szakkarai öszvért éppen Bismarcknak hívják. Dragománunk közli, hogy máskor viszont Sarah Bernhardt az egyik hosszú fülű állat neve.
Minthogy a finom szemű süppedő homokban, amely bokán felül öleli a cipőt minden lépésnél, igen lassú és fáradságos volna az út a nagy napban, öszvérháton indulunk két kilométeres körútra a szakkárai látnivalókhoz. A híres lépcső-piramisnak, valamennyi piramis ősének, amelyet Krisztus előtt 2270 körül emelhettek a régi Birodalom utolsó dinasztiái, nem kell közvetlen közelébe zarándokolnunk, mert a hatvan méter magas, hat-teraszos kőgúla innen is tökéletesen látható; azonban a hét kilométer hosszú sávban mindenütt szegények és gazdagok sírjaival borított Szakkára más legszebb nevezetességei kedvéért néhány helyen le kell szállnunk az alvilágba.
Előbb a Serapeum bejáratánál állanak meg öszvéreink: itt vagyunk az Ápiszok temetkezési helyénél, egy 24 szobából álló föld alatti mauzóleumnál, amelynek különböző folyosóiban és üregeiben évezredek óta többször feldúlt és kirabolt, 50–100 mázsás kocka alakú gránitsírokban feküdtek valaha a szent bikák múmiái és kincsei. A nagy templom, amely e sírok felett állt, nyomtalanul eltűnt. Az imbolygó gyertyaláng fényében kísértetiesen imbolyognak felettünk és köröttünk a szabálytalan üregek és a hieroglifes, üres kőkockák: az egész látvány nem annyira szép, mint amennyire impozáns és tanulságos, és örülünk, amikor megint felérünk a vakító napba, öszvéreinkhez, a forró homokba, amelynek mindent konzerváló szárazságában mint drótlábú fekete kavics fekszik egy-egy szent szkarabeusz, magyarul: közönséges dögbogár. Odalent csak 26 fok volt a temperatúra, és azt hittük, hogy hűs borospincékben jártunk.
Ami ezután következik, arról nehéz volna gyors útirajz keretében részletesen beszélni. A mindenütt egyforma homokdombok aljában váratlanul itt is, ott is megállnak öszvéreink, s a kővel kirakott, vasrácsos bejáraton át, újabb belépődíjak és baksisok ellenében, egymás után ereszkedünk le régi piramis kori nagyuraknak sírboltjaiba, a masztabákba. Csak a legnevezetesebb masztabákat nézhettük meg, egy Ti nevű hajdani nagyúrnak, Ptahhotep főpapnak és Mererukának a halotti lakását. Élni is, meghalni is jól tudtak ezek az egyiptomi mágnások. Mereruka például nem kevesebb, mint harmincegy szobás luxuslakosztályban aludta örök álmát hitvesével és fiával együtt, és ma is van ebédlőjük, fürdőszobájuk, mint amikor még éltek. Ti és Ptahhotep még művészibb masztabái sem adják sokkal alább, és mindegyik teremben a mennyezettől a padlásig, vízszintes és függőleges sávok végtelen tömegében, páratlanul szép apró reliefek sorozatai mesélik el, mint négyezer esztendős képeskönyv, hogy uruk ki volt, és mit csinált életében.
A sok helyütt megrongált domborművek az óegyiptomi művészet legnagyobb remekei közé tartoznak, és témáik elmondják az ősi ipar, kereskedelem, földmívelés és társadalmi élet minden mozzanatát. A ház- és hajóépítés, a libatömés, a szakácskodás, vetés és aratás, cséplés, a nyájak és a parasztok élete, az asztalosok és kovácsok mestersége, a nílusi hajózás a papiruszmocsarakban, és ami csak volt és van, mind megelevenedik ezekben a finom, primitív és tökéletes reliefekben, amelynek kedvéért minden utazó kirándul ide Kairóból.
Délre jár az idő, amikor megint az autóban ülünk. Megyünk vissza az életbe. A szúró fényben szemünk és egész agyunk is elsötétül egy-egy pillanatra. Valami nyomott és kegyetlen merevség kövesedik a lélekre a halálnak és a halált túlélő, de szintén halott művészetnek ebben a világában. Mennyi hatalom, mennyi gazdagság, mennyi pusztulás! Ha fájhat a mulandóság érzése a római Colosseum előtt, hogyne fájhatna itt, ahol már akkor is a halál uralkodott, amikor Hérodotosz járta be mostani utunkat, ötszáz esztendővel Krisztus előtt. Itt, a sivatagi nekropoliszban és előttünk, a falat kenyérért küszködő fellahok országában, milyen semmiség a művészetnek és még inkább az életnek minden nagyszerűsége!
Megállás nélkül futunk aztán északnak, Kairó felé, a Nílus völgyében, a zöld élet és a sárga halál határán, visszafelé pergetve magunk előtt az idejövetel datolyaligetes filmjét. Baloldalt szakadatlanul kísér a magas homokfal, mögöttünk lassan elsüllyednek a dahsúri, szakkárai és abusziri kisebb-nagyobb gúlák – van belőlük vagy két tucat –, előttünk pedig egyre jobban feltolják az égre nagy kubista síkjaikat, kék háromszögeiket, az óriás Szfinx őrizetére bízott gizehi óriás piramisok, Khephrén, Kheopsz és Mükerinosz romolhatatlan kősírjai, amelyek fölött a felhőtlen égen mennydörögve kering két modern repülőgép.
Az ember a ragyogó boulevard-okról, a rendetlen és tolakodó keleti élet elől bemenekül ide, az Egyiptom Múzeumba, meghökken az előcsarnok plafonig meredő négy szobor-kolosszusán, aztán valamilyen szisztémát követve végigsétál a földszint és az emelet négyszögének galériáin és termein, minden intellektusát igyekszik a szemeibe összpontosítani, csak ötperceket tölt egy-egy helyiségben, csak a legfeltűnőbb műremekeket nézi meg, fél évezredeket hanyagol el tehetetlen belenyugvással, és fél nap múlva, mikor az időben eljutott körülbelül odáig, ahol a görög-római kor antikvitásai kezdődnének, leroskad a fülledt, fehér palotában egy kőpadra, és már saját magát is szobornak vagy múmiának érzi.
Odakint az 1 600 000 lakosú Kairó, amelyet éjjel és nappal már bejártam annyira, hogy eligazító sejtéseim lehessenek e sivatagi világváros földrajzáról, fő útvonalairól, kultúrmúltjának és jelenének rétegeiről, meséiről, citadellájáról, az arab városrészek tevés-öszvéres, burnuszos zsúfoltságáról és hallatlan szennyéről, a bazárnegyed födött sikátorainak mesebeli tarkaságáról, az itt élő arabok, egyiptomiak, görögök, franciák, angolok, szíriaiak, négerek, beduinok külső életéről, s mindenekfölött arról a különös individualizmusról, amely, úgy látszik, Kelet legfőbb sajátsága. Az európai utazóban, ha véletlen sorsa ideveti „a forró szerecsen homokra”, igen rövid idő alatt nagyon radikális átértékelő folyamat játszódik le. Először is könyörtelenül elveszti minden hitét minden állandóságban, s egyetlen értékmérője ezentúl az ember és a pillanat lesz: s csaknem ugyanakkor elveszti hitét az ember és a pillanat fontosságában, s ettől kezdve a végtelen idő fatalista nyugalmában él. Males – az utcán ezt a szót lehet leggyakrabban hallani. Olyasmit jelenthet mint: fene bánja, annyi baj legyen, isten neki! Sikerül vagy nem sikerül: males az egész élet, Vurst!
Hogyne volna az! Aki Alexandriában az európai hajóról egyiptomi földre tette a lábát, és túljutott a vámvizsgálatokon, ettől a perctől kezdve egymaga él. A hatóság legfeljebb akkor próbálja kinyújtani érte a kezét, ha valami baja akad a törvénnyel. Egyébként teljes a szabadság, kivéve persze a politikát. Bejelentési kötelezettség és ellenőrzés nincs, engedély semmihez sem kell, mindenki boltot nyithat, amilyet és ahol akar, az Opera mellett vagy a Musky sikátoraiban, adót nem kell fizetnie, ez a gazdag ország csak föld- és lakásadót ismer, és megkezdődik a jövevény számára egy olyan egyéni küzdelem, amelyhez nem fogható az európai munkanélküliek kenyérharca. Itt majdnem mindenki kereskedő; csak épp a legtöbbnek kétkerekű talyiga a boltja. Ha talyigára nem telik, jó egy kosár is, és legrosszabb esetben a két kéz meg a zseb a bolt. Megrabolni, becsapni, rászedni a másikat, ahogy a pillanat ihlete és zsenialitása lehetővé teszi: ez a siker titka. Nincs cikk, amelynek rendes ára volna, sem az araboknál, sem a modern európai üzletekben. Ha egy gramm keleti lótuszolajért 50 piaszter helyett csak 16-ot fizetek, még mindig nem lehet tudni, hogy jó vagy rossz üzletet kötöttem-e. E nagy, forró rendetlenségben azonban mégis kialakul valami egyensúly, s az itteniek elboldogulnak benne, hiszen ha félórával előbb engem csaptak be, félóra múlva én csapok be valakit. És olyan kegyetlenül sok az ember, és olyan kevés a teve, oly végtelenül nagy az idő, hogy az ember hangyának érzi magát benne – eredmény és kudarc, szerelem, élet és halál; egyformán males.
Szétnézek padomról a csendes, nyári múzeumban, ebben a védett világban, amely a művészet örökkévalóságába zárkózott. Szeretnék felkelni, de nincs rá erőm. Meg kellene még egyszer nézni Rahotep és Nofret csodálatos ikerszobrait (IV. dinasztia, Kr. e.2700), vagy Khephrén dioritszobrát, Ranofert, vagy a joviális Falusi Tanítót, vagy az Amenophiszokat, hiszen aligha hoz vissza a sors ide életemben, vagy a XVIII. dinasztia korának néhány remekét, talán egypár kolosszust is, és a jobb felső emeleti termekben és folyosókon Tut-an-Kámen dolgait, például azt a sírfedelet, amelynek, azonkívül, hogy 3300 éves, és nagyon szép, még kétmázsányi színarany anyaga is ad értéket – meg kellene nézni még egyszer mindent, újra. De nem bírom. Nemcsak a félnapi ácsorgás és ténfergés és az új meg új hatások szakadatlan tömege fárasztott el, hanem még inkább az a roppant idő, amely itt őrzi magát kőben, gipszben, agyagban, fában, üvegben, aranyban és papiruszokban.
Rettenetes a hőség. Miért nem állítanak be ide egy-két büfét, jeges italokat?
Rettenetes a hőség, a fáradtság és az összhatás. Pedig természetesen itt nyoma is alig van azoknak a magasépítkezéseknek, amelyek az óegyiptomi architektúra legtipikusabb alkotásai. Ahhoz, hogy ilyesmit lássunk, a 14-es villamoson ki kell rándulnunk a szomszéd Gizehbe, a nagy Szfinxhez és a nagy piramisokhoz; vagy még inkább tovább kellene utaznunk 500 vagy 600 kilométerrel, Felső-Egyiptomba, Karnak, Luxor, Théba, Edfu, Kom Ombo és Philae csodálatos romjaihoz. Itt a kairói Múzeumban, jó sereg kolosszális szobortól eltekintve, csak az emberi méretű plasztika és a kisplasztika páratlan értékű és nagyságú, de valószínűleg még mindig kicsiny hányadát gyűjtötték össze, 4–6000 év emlékeit, s ezeket is csak 1850 óta, amikor Mariette pasa megvetette az Egyiptomi Múzeum alapjait. Ebben a végtelenül hosszú Nílus-parti országban, a homokban és a kopár hegyekben, mindenütt műkincsek hevernek. Memphisz romjainál, a sietős utazó is könnyen felkeresheti a ledőlt Ramszesz-kolosszusokat. Nálunk még a Normafa kiszáradt tönkjét is jobban megbecsülik; még jó, hogy direkt vissza nem ássák a földbe, ami előkerül, és nem színarany.
A nagy csöndben és álmosító melegben lassankint aztán csak egy reménytelen vágy marad bennünk ébren: itt élni, beletemetkezni valami minden egyébről lemondó tudományos életbe, évezredek örvénylésébe. A kétségbeejtően rövid emberi élet megnő a művészetnek itteni elkülönült otthonában, amelynek semmi köze az odakint kínlódó és ragyogó élethez, a lélek szomjas gyökereivel tapogatózva fut vissza a századokba, és sajátságosan megfiatalodik, valahányszor egy-egy nagy lépést tesz a még vénebb időkbe. Mint egy szerelem vagy betegség, kerülget egy új másvilág sorvasztó vágya.
Ismeretes, hogy az egész egyiptológia ma is még csak gyermekkorát éli, a száz évvel ezelőtt kibetűzött hieroglifok olvasása még mindig akárhányszor leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Könyvek megtanítanak rá, hogy még könyvtárakra menő szöveg fekszik olvasatlanul a tudomány előtt, és hogy a kopt, a keresztény egyiptomi köznép régi nyelve, csak édeskevés segítséget nyújtott az óegyiptomi nyelv rekonstruálásához. Mihez mérjük az itt helytálló időbeli arányokat? Amikor a Bibliát a Krisztus utáni harmadik században lefordították koptra, ekkor már 700 év telt el azóta, hogy a perzsa Kambüzesz véget vetett Egyiptom önállóságának, 1500 év azóta, hogy II. Ramszesz uralkodott, 2200 év telt el Szeszósztrisz és Amenemhat Középső Birodalma, 3000 a nagy piramisok építői és mintegy 3500 Ménész fáraó óta, akitől az egyiptomiak a történelmüket számítják. A kopt nyelvet a perzsa időktől elválasztó 700 év a mai német nyelv és a Halotti Beszéd nyelve különbségének felel meg; II. Ramszesz Új Birodalmának nyelve, ha folytatjuk más nyelvek területén az összehasonlítást, a kopthoz mérve a népvándorlás korába viszi vissza a németet a gót világba, a Középső Birodalom és kopt közötti 2200 év hatásának érzékeltetésére a nyelvtudomány már csak ógörög példát hívhat segítségül, és a piramisemelő Régi Birodalom nyelvét már olyan időbeli szakadék választja el a kopttól, mint Homéroszt a mai köznyelvtől; pedig a kopt bibliától máig újabb 1600 esztendő telt el, és az igazán régi egyiptomi iratok már a Régi Birodalom idején is ősrégi szövegek voltak, és ennek a távlatnak a megmutatására már nincs semmiféle hasonlat az európai nyelvterületen. Így mondja ezt Erman, a nagyszerű nyelvész, s hozzáteszi, hogy mindezen kívül a nyelvtanban koldussá szegényedett primitív régi keresztény kopt nyelv szókincséből a régi klasszikus irodalmi periódusok minden ötven szavára jó, ha egy-egy szó jut.
A megfejtés nehézségeire gondolva, ne felejtsük el azt sem, hogy a hieroglif írás maga sem egyforma jelekkel dolgozott annyi évszázadon és évezreden át; hogy a kép-írásjelek teljes szavakat és egyes betűket egyformán jelöltek; hogy az idők folyamán túlságosan cifra dekorációvá fajultak, majd úgy leegyszerűsödtek, hogy például a démoti írásban a képszerűségnek már nyoma sincs; és hogy – miként az arabban vagy a héberben – a magánhangzókat egyáltalán nem jelezték, ami az olvasásban igen sokféle nyelvtani eltérést tesz lehetővé. Csak a rekonstruáló tudomány szükséges önkénye helyez ma képzelt vokálisokat (és néhány képzelt mássalhangzót is) a hieroglif szövegek nyelvtörő mássalhangzótorlódásaiba. Ha mindezt csak futólag is átgondoljuk, akkor már talán kezdjük sejtezni, milyen nehézségekkel küzdött és milyen föltárásokat végezhet még ezután az egyiptológia, amely olyan rohamosan fejlődik, amilyennek mi, európaiak az automobilizmus és a rádiótechnika fejlődését láttuk az utóbbi évtizedekben. A csak megközelítő jelzéseket használó hieroglif írás nem tesz különbséget (magyar példákat véve) e szavak között: élt, élet, élte, léte, oltó, ült – állott, illett, illat, alatt – és ha a hieroglifek olvasását megfejteni csoda volt, akkor igazán joggal tartozik a XIX. század legszebb szellemi hőstettei közé a hieroglifek nyelvének megfejtése. Mert (megint magyar példát véve, és az eredeti érthetetlen ideogrammák helyett ismert betűinket használva) elolvasni még csak meglehetős könnyedséggel lehet ezt a mondatot: KDVS GYEGY SZRETTL GNDL RD PRMSK S SZFNKSZ RNYKBN GZ CMBRD KVCS JNS? – de mit értenének akkor, ha a szöveg nyelve nem magyar volna, hanem olyan nyelv, amelyet már Hérodotosz egyiptomi utazása korában sem beszéltek.
De hagyjuk a nyelvészetet. Ez a kis laikus elmefuttatás is nagyon messze kalandoztat bennünket az élettől ezen a múzeumi padon, bár mindenesetre megmagyarázza az olvasónak azt, hogy miért írja az újság egyszer Tut-ankh-Amunnak és máskor Tut-ench-Atonnak azt a fáraót, akit a megszokott Tut-an-Kámen néven oly gyors világhírre emeltek a kuplék. Elkalandoztat, visszafelé, az angol, francia, török, arab, római, görög, perzsa, asszír, etiópiai, hikszosz korszakon át az ősi nemzeti Egyiptom idejében, negyven-ötven évszázad mélységébe, de ennek az óriási időnek az árnyékát csak a mi európai zarándoklelkünk érzi. Százötven generáció ember és néhány istendinasztia szállt sírba e földön, világvárosok porladtak semmivé, noha a rothadást és korhadást nem ismerő száraz homok teljes épségben megőrizte azt a papiruszdarabot, amelyen valaha egy darab marhabőrt utalt ki Ptahwer suszternek valamelyik hajdani Bőripari Központ. Hogyne volna hát ennek a hihetetlen és romolhatatlan múzeumi világnak éppolyan Kairó és a Ma egészélete, mint amennyire a mai fellahoknak males a múzeum és az egész múlt.
Menjünk, meneküljünk innen. Túlságosan erősek a halottak, és van még csoda odakint is: menjünk a villamos gyorsvasúton nyolc kilométernyire észak felé, Heliopolisz Oázisba, abba a 90 000 lakosú, káprázatosan szép, elegáns és üde, modern kertvárosba, amelyet négy-öt év alatt emelt a sivatag kellős közepén egy belga lakásépítő részvénytársaság, és ahol Madame Hadi Galalnak, egy Berlinben végzett kitűnő és fiatal egyiptomi orvos magyar feleségének két kis fia a Hallod-e te kőrösi lány nótájával fogadja a budapesti vendéget.
Fáradságos volt feljönni a meredek úton, de most, a szürke, fehér és sárga kapuk, bástyák, régi omladozó és új falak zűrzavara után, amely siváran és porosan szinte örökké befűtve ég az örök egyiptomi napban, csodálatos látvány fogadja az utazót a Moqattam-hegyen, a Citadellában, Kairó híres Alabástrom-mecsetének udvarán.
Az őszies nap – amely egyébként fölér az otthoni nyári nappal – épp szembe néz velük, és a rózsaszín alkonyatban fantasztikusan fénylenek és sötétlenek a másfél milliós egyiptomi főváros háztengerének lapos, fehér tetői és szűk, fekete utcái. Kelet felé messze domborulatokban húzódnak a Moqattam sivár púpjai; – valamikor négy-ötezer évvel ezelőtt innen vitték a fáraók rabszolgái a köveket a Nílus túlsó partjára, a piramisokhoz. E kietlen hegyvidék és a nyugat felől ide kéklő három nagy piramis közt a már július óta áradó nagy folyam és még nagyobb árterülete ragyog, sűrűn teletűzdelve keskeny és magas vitorlák százaival. Pálmakertek örökzöld foltjai, kupolák és óriási félkörben elszórva ezer minaret!
A legkarcsúbb és legmagasabb két minaret azonban itt nyújtózik a sötétkék égbe, mellettünk, a hegyen. Ezek csalogattak ide bennünket, a városból, ezek integettek nekünk már messziről, mikor még félórányira volt a vonatunk Kairótól, ez a két hihetetlenül könnyed és vékony minaret: a Mohamed Ali mecset tornyai. Kairó címerében is helyet foglal ez a két torony, s az ember azt hiszi, hogy nem is kőből épültek, hanem valami üveganyagból, nem is tornyok, hanem különös játékszerek, csodák, amelyek az első szélrohamban hajladozni kezdenek, és hangtalanul összeroppannak.
Pedig nem szabad eltörniök, elmúlniok, mert egy nagyon nagy úrnak, Mohamed Alinak, káprázatos, már-már túl díszes és túl hangulatos templomát, Egyiptom itt eltemetett Napóleonjának örök emlékét őrzik ezek a tornyok.
Útitársam, egy kilenc esztendeje Jeruzsálemben élő történelemtudós, aki most rándult át ide Egyiptomba, s akivel a Savoy Continental hozott össze, s a mecset udvarának csipkés kőpárkányáról lemutat a városra, balra oda, ahol végtelen egyformaságban, kilométereken keresztül, düledező épületek, sírok, lakatlannak látszó földszintes házikók egész városrésze húzódik, hogy belevesszen a teljesen szegény, arab kültelek szennyes nyomorúságába és végül a sivatagba és a hegybe.
– Innen fentről nem sokat mutatnak – mondja historikus kísérőm, aztán legyint, és hozzáteszi: – Különben lentről sem. Azonban így, a magasból és estefelé nagyon hangulatosak.
Egész romváros van alattunk. És a német tudós magyarázni kezd:
– Két, szinte összenőtt óriási középkori temető, Kairó nekropolisza ez. Balfelől az ún. mameluksírok vannak alattunk, jobbra pedig, ahol egymás mellett négy-öt nagyszerű mosé kupoláit és minaretjeit is látja, a kalifasírok városa terül el. Mindkettő régi-régi látványossága Kairónak. Évszázadokig nem törődtek velük, hagyták, hogy köveiket elhordják az élők új házak építésére. Most, pár esztendő óta, védi és őrzi őket a hatóság.
A kalifák sírjai szebbek, engem azonban e pillanatban jobban érdekelnek a mamelukok. A mamelukokat ugyanis ennek az Alabástrom-mecsetnek az építője, Mohamed Ali irtotta ki valaha, körülbelül azon a helyen, ahol most állunk.
Kik voltak a mamelukok? – Minden európai ország politikai köznyelve a Fejbólintó Jánosokat, a mindenkori kormányok legszilárdabb oszlopait gúnyolja a „mameluk” szóval. Az igazi mamelukok azonban épp ellenkezőleg, nagyon is kemény ellenzéke voltak a kormányhatalomnak, vagy éppen ők voltak, nem kevésbé keményen és elszántan, a kormány. A mamelukok legfeljebb politikai karrierjük legkezdetén feleltek meg a mameluk szó mai európai fogalmának, és messze vissza kell lapozni az időben és a történelemben, hogy e különös karriert egészen végigtekinthessük a rabszolgasorstól a tündöklésig és bukásig.
Kísérőm szerencsére megkönnyíti e munkát, és elmondja a mamelukok és Mohamed Ali történetét.
Valamikor, a Krisztus utáni XIII. században a Kaszpi-tenger és a Kaukázus vidékéről a török szultánok hoztak ide, a meghódított Egyiptomba, egy sereg rendkívül vitéz és hatalmas erejű idegen rabszolgát. Ezek voltak a mamelukok, kegyetlen és vad nép, megannyi Herkules, igazán ideális testőrség minden keleti despotának. A katona-rabszolgák utódai azonban már nemcsak az országot sanyargatták és tartották rettegésben, hanem nemsokára saját uraiknak is a fejére nőttek. Gyenge kezű uralkodók alatt teljesen magukhoz ragadták a katonai uralmat, Egyiptom trónján három évszázadon keresztül mameluk szultánok ültek, s a konstantinápolyi Magas Porta fennhatóságát csak névleg ismerték el akkor is, amikor I. Szelim szultán végre meg tudta őket fékezni. A szultán csapatai elfoglalták ugyan a Citadellát, de a helytartók és az ország igazi urai továbbra is a rettegett és korbácsos mameluk urak maradtak, maroknyi hatalmas idegen nép a nemzet testében. A négyszáznyolcvan mameluk bej egy-egy kiskirály volt, az állami adminisztráció teljesen az ő birtokuk volt – és ekkor jött Mohamed Ali.
Mohamed Ali szintén idegen volt, mint a mamelukok, egy macedóniai utcaseprő zseniális fia. 1769-ben született, a századforduló idején a török hadseregben küzdött Napóleon és az Egyiptomba betörő expedíciós hadsereg ellen, és tüneményes karrierjének – egyelőre – megkoronázása volt az az esemény, hogy az egyiptomi nép, amely megváltóját látta benne, a tehetetlen és messze lévő szultán akarata ellenére egy csöndes forradalom erőszakával 1805-ben őt kiáltotta ki Egyiptom pasájává, az eddigi pasát pedig egyszerűen hazaküldte Konstantinápolyba.
Mohamed Ali, az új Egyiptom legnagyobb történelmi alakja, hazájának politikai függetlenségére, a nép felszabadítására és gazdasági modernizálására törekedett, ennélfogva egyszerre és nagyon ravaszul kellett küzdenie három hatalom, a szultán, az angolok és a mameluk kiskirályok ellen. A siker érdekében mindenekelőtt szövetkezett a mamelukokkal, és kiverte az angolokat, a szárazföldi hadsereget éppúgy, mint az Alexandria előtt horgonyzó flottát, Egyiptom területéről és tengeréről; aztán, szinte átmenet nélkül, saját szövetségesei ellen fordult. Véres csaták után a núbiai sivatagba szorította a mamelukokat, majd – minthogy tökéletesen nem tudta ártalmatlanná tenni őket – békejobbot nyújtott nekik.
És elkövetkezett itt is a „fekete leves”, a világtörténelem legszörnyűbb árulása, legbecstelenebb, de legüdvösebb tömegmészárlása.
A békekötés után a négyszáznyolcvan igazhitű mamelukfőnök, az igazhitű Mohamed Ali meghívására, ragyogó díszben, lóháton, a nagy nemzeti kibékülés ünnepélyére bevonult Kairóba. 1811. március elseje volt. Az ebéd és a szokásos fekete leves után következett az ünnepély fénypontja, a káprázatos felvonulás a Citadellába, ahol a mindenható pasa várta vendégeit. A gyönyörű menet megindult felfelé, a bástyafalak közt, azon a meredek úton, amelyen mi is idejöttünk, s ekkor egyszerre bezárult előttük és mögöttük minden kapu: Mohamed Ali albán lövészei pedig, biztos rejtekből, védett lőrések mögül, minden oldalról pokoli gyorstüzelést kezdtek meg a mit sem sejtő vendégekre. Mit ért handzsár és pisztoly, minden mameluk-vitézség, mit ért a szűk területre összezárt bejek minden őrjöngő dühe és átkozódása? A hatalmas bástyák mögül csak rövid negyedóráig, szakadatlanul dörögtek a fegyverek. Az albánoknak még csak sebesültjük sem volt, ellenben a vár dísztermében várakozó Mohamed Alinak negyedóra múlva már jelenthették, hogy a parancs teljesíttetett: a négyszáznyolcvan mameluk bej közül egyetlenegy sem maradt az élők sorában… Azazhogy egy mégis megmenekült: az egyik bej, látván a biztos halált, amely a zárt falak közt rá vár, a legenda szerint lovával együtt leugrott a huszonnégy méteres sáncárokba, a ló rögtön megdöglött, ő maga el bírt vánszorogni…
A vérengzést követő napon adott jelre még ezeregyszáz mameluk főhivatalnokot kardélre hánytak az egész országban a pasa emberei, s ez a szörnyű két nap végleg megoldotta Egyiptom számára a megoldhatatlannak tartott mamelukkérdést.
A pasának és fiainak, köztük Ibrahim pasának, az újabb történelem egyik legzseniálisabb hadvezérének, további nagyszerű katonai és kulturális tettei és vereségei már nem tartoznak a dologhoz. Mohamed Ali 1844-ben megőrült, de az országban ma is az ő dinasztiája uralkodik.
…Ennek az eseménynek a színtere mellett nyúlik most ég felé az Alabástrom-mosé két légies minaretje. Bent a mecsetben bronzrács mögött, örök álmát alussza a mosé építője, az áhítatosan tisztelt nagy pasa, lent alszanak tömegsírjukban az utolsó mamelukok és nagy nekropoliszukban a régi századok mameluk-vezérei. Mohamed Alinak és négyszáznyolcvan ellenfelének közös ellenségei azonban most is élnek, és itt vannak: az egyik sivár kőudvaron trombitaszó mellett épp őrségváltásra vonulnak fel az angol katonák, és a mozdulatlan őr csak szemével követ bennünket, amint az alagútszerű sötét kapun át lefelé indulunk az esteledő városba.
Délután a vierwaldstätti tóhoz autóztak ki bennünket, s külön fogaskerekűvel (a mi régi svábhegyi kávédarálónk ősapjával) felvittek a Rigire. Másfél ezres magasból, a Firstről akarták megmutatni a svájci urak, hogy itt van olyan csoda is, amit nem ember csinált. A „kultúrtájak” szépsége után azonban ezúttal elmaradt a „nyers táj” nagyszerűsége, az a sokszor megcsodált kilátás, amely 200 kilométeres körzetben sorakoztatja a szem elé az Alpesek ormait. Esett, felhők és párák tejszín derengésében lebegtek köröttünk a hegyóriások, orrunktól szinte egy arasznyira születtek meg és csordultak elő a szürke levegőből az esőcsöppek, és láthatatlan havasi tehenek kolompja csengett-kongott itt is, ott is az esti ködben.
A hegyekkel ma – kivételesen – nem vesztettünk sokat. Eleget csodáltuk a nyáron is fehér csúcsaikat, s magasabbról és nagyobb körzetben, mint ahogy innen láthatók. Mert repülőgépen érkeztünk, az első magyar gépen, amely – mint az ünnepi vacsora szónokai mondták – túlvitte Bécsen a magyar színészeket. Bécs, Salzburg, München és Zürich voltak az állomásai az útnak, amelyet most tett meg először saját járművével és személyzetével a MALERT.
Az ünnep igazi főhőse azonban ekkor már rég elhagyott bennünket: hazarepült Budapestre. A remek gép július elseje óta naponta megteszi a 870 kilométeres utat Mátyásföldtől a zürichi fáig, s illő, hogy távollétében róla is szó essék. Neki persze nem olyan élmény az út, mint a tizenhét utas bármelyikének. Ő vasból, illetve fémből van, minden porcikája és műszere egy-egy kis technikai remekmű, szíve (motorja) három is van, s mindegyik 650 lóerős, sárkányszárnyait harminc méterre tárja szét, és a kétezer lóerő reggel fél nyolctól déli egy óráig négy szöcskeugrással már ideröpíti a Duna mellől a tíztonnás légi kolosszust. A négy szöcskeugrás alatt ezerkétszáz-ezerhétszázas magasságban kétszáznegyven kilométeres sebességgel mennydörög az új gép. Becsületes neve: JU 52, ára körülbelül 350 000 pengő.
Előre hallottuk, hogy nagyon biztonságos benne utazni. Ez igaz is. Mikor Mátyásföldön nekirugaszkodott az égnek, jóformán észre se vettük, hogy mi történt, s amire megnéztük a berendezés apróságait, és kipróbáltuk a dohányzófülkét, már Magyaróvár fölött jártunk. Nagy, fehér felhők grönlandi tája úszott alattunk, vakító páragomolyok, roppant szappanhab torlaszok izzó tengere, s ahol ez a fehér tenger megszakadt, még mélyebben ott zöldellt az eleven térkép, a tengerfenék, ahol az emberek laknak…
Ötnegyed óra alatt Bécsbe érkeztünk. Még egy ugrás, és az Alpeseken át elértük Salzburgot, még egy, és már Münchenben fogadták hivatalos magyar és német urak az új járat első utasait… és még meg sem érkeztünk ebédre, máris leszálltunk a zürichi repülőtéren. Megható volt a magyar kolónia felvonulása a háromszínű lobogó alatt. Minden ország úgy örült a JU 52-nek, mintha a sajátja volna.
Őszintén, igazán örültek: íme, megint szárnyakat kapott egy nép, a levegő óceánja egy tenger nélküli országot megint hozzásegített ahhoz, hogy túlnyúljon, messze túljuthasson a határain. Mikor másnap Zürichnek, ennek a gyönyörű kertvárosnak régi és új szépségeit, hegyi hullámfürdőjét, irigylésre méltó munkáslakásait és milliomoslakta villanegyedét mutogatták a svájci idegenforgalom vezetői, majdnem annyi szó esett Budapestről is, mint Zürichről. Mindenki valóban tudja, milyen nagyszerű a magyar fürdőváros, és mindenki reméli, hogy az új repülőjáratokból mindkét országnak egyformán haszna lesz…
Mindenről azonban lehetetlen beszámolni… Már megint repülünk, visszafelé, a tegnapi óriásgép testvérén, s itt írom a repülőposta számára e sorokat. Egy órakor indultunk, már a Bódeni-tó felett járunk, 1200 méter magasból még a halakat is látni lehet, ahogy fölvetik magukat a víz felszínére… Előremegyek a dohányzóba, a motorok közelébe. A két szélső motor látszik, fekete bivalyfejüket nekifeszítik a levegőnek, a propeller helyén csak éppen hogy valami vibrál. Simán, lágyan mennydörög a világ, lent elmaradnak Friedrichshafen nagy Zepp-hangárai, ez már német föld… Az embernek az az érzése, hogy végtelenül lassan megyünk, de a térkép gyorsan cáfol: minden perc három kilométerrel visz München felé. Most jobbra látjuk az Alpeseket, a tegnap este a Rigin elmaradt nagy panorámát, pedig felhős az ég… Kívülről, ügyes csővezetékben friss alpesi és magaslati levegőt kapunk, a gép csodálatos nyugodtan halad, díjat nyerhetnék egy gyorsírási szépségversenyen… Városok, falvak vonulnak a mélységben, mint egy polip vagy pók lábai, futnak szét belőlük az utak… Egy percre „vakrepülést” végzünk: belemegyünk egy felhőbe, s vakító fehér gömbbé csukódik köröttünk a mindenség… Aztán elpattan a vattás homály, megint az ismerős zöld táj fut alattunk, messziről feltűnik az Ammer-See, a Starnberger-See… még néhány perc… az élményeket csak kivonatolni lehet… S egyszerre piros háztetőtengerével és a Frauenkirche kettős tornyával szétcsap alattunk a hatalmas bajor főváros.
München!
Negyven perc alatt értünk ide Zürichből. A nagyszerű magyar pilóták itt váltják egymást, mi kiszállunk, a gép negyedóra múlva továbbindul, és este háromnegyed hétre otthon van Budapesten.
A nyáron Németországba utaztam, vakációzni, pihenni. Pihenésem napi tíz-tizenkét óra költői munkából állt. Shakespeare egyik vígjátékát, az Ahogy tetszik-et kellett magyarra fordítanom.
Az idei nyár azóta roppant messze került, szinte kiesett az évből. Én sem értem rá visszagondolni a vakációmra. Mikor azonban a Nemzeti Színház december 17-ére kitűzte e bűbájos mesejáték premierjét, mégiscsak eszembe jutott a csodálatos táj, ahol a készülő új magyar szöveggel bajlódtam, a romantikus erdő, melynek tisztásain minden porcikájában átéltem a darabot.
Az Ahogy tetszik dramatizált idill. Idillikus volt a környezet is, ahol a papíron ujjaim és tollam alatt megelevenedtek az alakjai. Úgy nőtt, sarjadt fel, úgy virult ki a mű, szavankint, soronkint, lassan és napról napra, ahogy előttem a gazdag rét, ahogy köröttem a jázmin. Titiseeben voltam, 850 méter magasságban, a Fekete-erdőben.
Július vége felé telepedtem meg a kis fürdőhelyen, az Isten meg egy sereg hegy és domb háta mögött, a Titi-tó partján. Forró kánikula szakadt, hála az égnek, az egész Schwarzwaldra. Akárcsak Budapestre, mint a hazai levelek írták. A szelíd hegyoldalakon, a virágokkal habzó alpesi réteken azonban mintha még a május időzött volna: frissen, selymesen ragyogott a kövér fű, első szerelmét lelkendezte a tengernyi sárga margaréta, az ágak és gallyak hegyén versenyt tolakodva sündörögtek elő a rügyek, bimbók, levelek. Hegyvidéken egy-másfél hónappal fiatalabb a vegetáció, mint lent, a síkságokon. A rövid nyárban aztán annál bujább a növények élete. Már mondtam, hogy nyílott a jázmin. Nyílott a bodza is, az édes, kábító, ernyős bodza, amely mifelénk ilyenkor már elvirágzik.
Ebben az idillikus világban vettem munkába a shakespeare-i idillt. Valamicskét már előbb is dolgoztam rajta. Egy-egy sor, egy-egy jelenet egész Ausztrián végigkísért. Tirol hegyei közt angol jambusokra kattogott a vonatom, s a Bódeni-tó kis gőzhajójának szalonjában a háromszáz éves szöveg tájképei fotografálódtak össze bennem a partokkal, Lindau és Meersburg látnivalóival. Teljessé és állandóvá azonban csak Titiseeben vált a költészet és a valóság egybejátszó élménye.
Reggeli után a portás mindennap kirakatta valamelyik hegyoldalba, a rétre, a kis fehér asztalkát meg a nádszéket; a hatalmas fekete Shakespeare-t, a szótárakat és a szükséges filológiai apparátust magam cipeltem utána. Nem kellett messze menni, százötven-kétszáz lépés már odavitt az erdőhöz, amely párhuzamos-függőleges fenyőivel és néma komorságával oly vonzó és ijesztő keretet adott a kék-zöld-arany tisztásoknak. Munkahelyemre már legfeljebb mint távoli, halkított hangjáték szűrődött a fürdőélet csábítása, az ujjongó, sivalkodó strand és a tó üzenete, melyet vígan hasítottak a motorok és vitorlások. Szöcskék, gyíkok és csigák és bogarak dőzsöltek és lustálkodtak a lábamnál, húsomat szinte belül is átragyogta, földerített a vastagon csurgó, áldott, nehéz és erős napfény. Vágytam az emberi világba, de azért olyasféle boldog számkivetettnek éreztem magamat a munkában, amilyen az Ahogy tetszik-ben az Idősebb Herceg, akinek monológjához éppen ezekben a napokban jutottam el. Élveztem minden szavát, saját életemben kerestem és találtam párhuzamokat hozzá. A második felvonás az ardenni erdőben (nem is oly messze Titiseetől, a Rajnán túl) játszódik, ott lép színre először a Herceg; én a Fekete-erdőben (nem sokkal a Rajnán innen) lelkesen tolmácsoltam a beszédét:
|
A jó Herceg csak visszagondol a télre, de a képzelet már meglendül, s a száműzöttekkel együtt én is éreztem a csikorgó fagyot, noha a költő a továbbiakban ragaszkodott a nyárhoz, és a valóságos nyár tovább lángolt Titiseeben a fordító körül.
Lassankint augusztusba fordult az idő. Reggeltől estig szakadatlanul dolgoztam. Néha még este is, a söntésben. A mesejáték nemes társasága egyre szaporodott: az otthon maradt gonosz Herceget, Frigyest, gaz intrikák eredményeképpen már a lánya, Célia is elhagyta, hogy kövesse unokahúgát, a száműzöttekhez menekülő Rosalindát, Shakespeare legkedvesebb nőalakját. Kéziratomban velük lépést tartva szaporodtak a teleírt oldalak, s mire a férfiruhás hercegkisasszony eljutott az ardenni erdőbe, én is kezdtem negyed- és félórákra bekalandozni a magam rengetegébe. Asztalt, könyvet otthagytam a napos hegyoldalon a szöcskék és csigabigák őrizetére, s mialatt a nagy szótárban legfeljebb a kíváncsi szél lapozgatott, én a naptalan és madártalan fenyvesben ijedeztem, hogy talán mégiscsak előcsörtet valahonnan az Unicornis, a mesebeli Egyszarvú. Élő árbocokként meredeztek ég felé a roppant fenyőszálak. Ha felhő futott át felettük, lombozatukon hat emelet magasságban szétporlott az eső. Napfény nem fúrja át az itteni fenyvesek szürkületét. Néha megálltam, hallgatóztam. Lábamnál fehér gombák világítottak, egyébként csak derengett a föld, mint a tenger feneke. Aztán egy-egy tűlevél zizzent át a csöndön: szinte pengett, ahogy aláhullt, ha ugyan fel nem fogta egy-egy pókháló, amely puhán és szürkén ringatózott a száraz gallyak sűrűjében.
Nehéz varázs az ilyen erdők mozdulatlansága, ágas-bogas félhomálya. Igazán tengerfenék-hangulat! Micsoda zuzmókat láttam, micsoda tépett zuzmóleffentyűket, zuzmólebernyegeket ezeken az óriás gyermekeknek való, tar karácsonyfákon! Talpam meg-megcsusszant a matracszerűen ruganyos talajon az aláhullt tűlevelek millióin.
Visszafelé menet, mikor már ritkulni kezdett az ezerlábú rengeteg, az erdei sötétbe itt is, ott is beizzott a magasból a nyár, aztán felcincogott az első madár, valahonnan előingott egy lepke, kolomp szólt, s mikor kiléptem a zord meséből; előttem sütkérezett az ismert hegyi rét, a margaréták sárga tengere, a kékarany ég. Asztalkám és könyveim körül jámbor tehenek szuszogtak, és én a félórás pihenő után megint nekiültem a munkának. Így ment ez hetekig. Shakespeare alakjain kívül úgyszólván senkivel se társalogtam. Legfeljebb fordító-elődömmel, aki csikorogva beszélt, mihelyt rímtelen jambusokban vagy éppen rímes sorokban kellett megszólalnia, s rögtön talpraesetten mozgott, mihelyt prózára került a sor. Adósa vagyok így is, hálás tisztelettel gondolok emlékére.
Huszonhárom napig dolgoztam. Később rendszerint a szálloda és a tópart közt bújtam meg, a park kétméteres taxus-sövényei barátian elzártak a világtól. Időnkint halk tündérzenével lepett meg a lombok közé láthatatlanul elrejtett rádió. Éppúgy dalolt az Ahogy tetszik erdeje is: versek nőnek az ágain, dalok zendülnek a tisztásain.
Magányomban fontos esemény volt, hogy az udvari bolond szintén megérkezett a számkivetettek közé. Egy shakespeare-i bolond tudvalevőleg mindig sokat ér; hát még ha olyan jól összedolgozik a világ szapulásában egy komoly pesszimista filozófussal, ahogy a darabban Próbakő és a „szomorú Jaques”.
Ez a „szomorú Jaques” maga a költő, Shakespeare, akiben a vidám Ahogy tetszik írásakor, 1599 nyarán, már rég ott izzott az a keserű ideológia, az az elborult társadalomkritika, amely később a Timon lírájában olyan romboló tűzvésszé nőtt. Feketerigók, cinkék és mókusok a tanúim, hogy milyen elragadtatással illesztgettem össze a magyar szavakat abba a hamleti nagy tirádába, amelyben kifejti, hogy:
|
De nem, nem mondom el ezt a híres részletet, az emberi sors hét stációjának ezt a páratlan, fájdalmas és fölényes összegezését a bölcsőtől a „furcsa és gazdag mese” végső jelenetéig, amely „megint gyermekség, teljes feledés, vak, süket, buta megsemmisülés”. Olvassák el könyvben, most jelent meg, hallgassák meg a színpadról, ma már hallható. Az ilyen költői pesszimizmus csodálatosan felüdít: úgy érezzük, hogy lelepleztük vele ellenségeinket, s egy kicsit bosszút állunk valami metafizikai hatalmasságon. Szerettem volna megmutatni, felolvasni valakinek; de magyar voltam, egyetlen magyar a sok-sok idegen vendég közt. A híres harminc-negyven sort végül is belemásoltam egy levélbe, és elküldtem egy barátomnak.
Mire megjött a válasza, tóparti zöld rejtekemben már elkészültek a Herceg vadásztársaságának dalai. Az egyiknek így szól az első strófája:
|
Emlékszem, Freiburg felől repülőgépek köröztek fölöttem – talán a cseh-német vihar kezdett már dörögni a távolban, csak én még nem tudtam róla –, mikor a másik erdei dalra került a sor:
|
Hát igen, keserű édesség a shakespeare-i jókedv. De hamarosan megint földerül a világ. A harmadik felvonásban a hercegkisasszonyok találkoznak a régebbi száműzöttekkel, és megkezdődik Rosalinda tündéri álarcosjátéka a szerelmes Orlandóval. A szivárvány nem ragyog annyi színben, mint ez a lány. Szerelmük körül szerelmesen cseng-zeng-zsong az egész erdő, a mámoros és szűzi jelenetekbe groteszk bakugrásokat iktat Próbakő, a remek bolond, a maga vaskos földi tündérével, és hogy, hogy nem, a költő a harmadik és negyedik felvonás szerelmi útvesztőiből végül nem kevesebb, mint négy jegyespárt vezet kéz a kézben a boldog vég felé, amely a mesék és idillek ősi parancsa szerint a jó Herceg számára is meghozta a politikai hepiendet.
Csak a „szomorú Jaques” vonult félre az általános vigalomtól. Eddig is Shakespeare maga beszélt belőle, most is ő üzen vele azoknak, akiket megnevettetett. Mulatságba menni? „Unatkoznám” – hárítja el barátai kérlelését a búcsúzó filozófus – „ha valamit kívántok, elhagyott barlangomban megtaláltok”.
Csak töredékesen jeleztem a mese menetét és hangulatát. A költői munka, melyen dolgoztam, épült, kikerekedett és lezárult; s ahogy ő maga nőtt, úgy bontotta le, úgy fogyasztotta, úgy semmisítette meg az én időmet, szabadságomat. A naponta ellopott negyed- és félóráktól eltekintve, nem Titiseeben éltem, hanem a másik erdőben, az ardenni idillben. A szellemi táj, az álmodott történet megszállta, elborította a Fekete-erdőt.
Bármilyen magasztos feladat az emberiség legnagyobb költőjének szolgálni, úgy éreztem, hogy ez a Shakespeare most kifoszt engem. Elrabolta egész nyaramat. Örültem, hogy oly szépen haladok az új magyar szöveggel, és el voltam keseredve. Alig vártam, hogy kiszabaduljak a betűk és a képzelet rabságából. Milyen lehet a világ vers nélkül? Úgy sóvárogtam a köröttem hancúrozó, gondtalan, egészséges életre, mint talán soha semmire. A fordítás vége felé türelmetlen százalékszámításokat végeztem minden lap alján: hány sor van meg, mennyi kell még? Nyolcvan százaléknál a hajós izgalmát éreztem, aki a láthatáron megpillantja a szárazföld csíkját. Kilencvennél már integettem a partnak. Kilencvenötnél terveket szőttem, hogy hogyan fogom kiélvezni megmaradó időmet a Schwarzwaldban. S mikor egy délután, három óra tájban, az ötödik felvonás alá odakanyarítottam a szót, hogy „Függöny”, olyan könnyűnek éreztem magamat, mint egy szárnyarészeg lepke, aki egyenesen az égbe repül.
Hazatáviratoztam az eseményt, és mentem szórakozni. „Hejhó, tavasz ébred, oly édes az élet!” Most már igazán nekem zengett, napozott, úszkált, bolondozott, táncolt és udvarolt káprázatos műsorával a tündöklő hegyi nyár. Kimentem a strandra, néztem a hullámlovagló szép nőket, nagy társaságban uzsonnáztam, hallgattam a tánczenét, jegyet váltottam a világvárosi szenzációkat ígérő kabaréelőadásra. Aranyos emberek vettek körül. Szerettek, csak azért, mert magyar vagyok.
És egyre jobban elszomorodtam. Nem találtam a helyemet. Tengeri betegséget kaptam a szárazföldön. Mire megjött az este, már halálosan unatkoztam. Hiányzott, amitől irtóztam, a munka és a költészet.
Négy hét Shakespeare úgy megmérgezett, hogy utána nem bírtam a leggyönyörűbb valóságot.
Másnap elutaztam Titiseeből.
Élt a Rajna mellett egy nagy és már idős német költő, akit fiatal koromban rendkívül tiszteltem. Bingenben lakott, mint olvasmányaim mesélték, s születni is ott született, vagy valahol a közvetlen környéken. Egyszer, hivatalos ügyben írtam neki pár sort; a kiadója útján válaszolt, hogy hozzájárul a kérésemhez.
Még később, úgy tizenöt évvel ezelőtt, a nyári Rajnán hajóztam Mainztól Köln felé, Bingen előtt, és amikor kikötöttünk, és amikor továbbindultunk, egy félórán át mindenütt az ő jelenlétét éreztem. Az irodalmi rajongás a szerelemnek egy testetlen változata. Olyan izgatottan néztem a tájat, mintha egy királynőt rejtegetett volna, akiről csak én tudok. Romantikus hegyek maradtak el, fehér gőzösünk éttermének ablakain hegyormok, egy-egy várrom és mindkét oldalról rengeteg szőlőskert integetett be, a bal parton a Rheingold-expressz suhant északról, a tengertől, a déli Svájc felé, alattunk és köröttünk csengett és muzsikált a Rajna, csengtek és muzsikáltak az én idegeim is, boldog voltam, és úgy éreztem, hogy szent helyen járok. S mivel nem is sejthettem, hogy az én Dante-arcú, szigorú, öreg költőm, az én ismeretlen nagy ismerősöm merre lakik, minden út és kert és liget és villa ővele telt meg Bingen környékén. A gyönyörű vidék képeivel együtt verssorok nyilalltak át a fejemen, az ő verssorai: az ő szemén át láttam az életzöld folyamot, a síró, félénk, szerelmes hullámokat; valóság és költészet keveredett bennem, s közben tudtam, hogy teljesen fölösleges volna lakása iránt érdeklődnöm: a pincér bizonyára éppúgy nem hallotta soha a nevét, ahogy a kapitány sem.
A költőt Stefan Georgénak hívták. Egyik legnagyobb alakja a modern német lírának. Csodálatos nyelvművész. Az pedig, hogy akkor még nem vettem észre néhány modorosságát, csak növelte tiszteletemet és hódolatomat. Amióta Babits Mihálytól távol kerültem, az élők közül jó ideig Stefan George volt a legjobb íróbarátom. Táv-barátság, a táv-szerelem mintájára, légies és romolhatatlan. Mit nem adtam volna érte, ha George magyarnak születik! Vagy ha csak láttam volna, ha kezet fogtunk volna, egyszer, egyetlenegyszer!
Egyoldalú barátságunk különben már régóta tartott. A Károlyi-forradalom vagy éppen a kommün óta. Azon a nehéz tavaszon, azon a bolond nyáron hallottam először a nevét, akkor vettem meg előbb egy kötetét, aztán egyszerre még vagy hatot. Mialatt leggyötrelmesebben égett és vacogott köröttünk egész Közép-Európa, én egy budai villában, fantasztikus baráti körben, ezt az éteri költőt olvastam, túlvilági szépségimádatban még belőle is kihagyva a földi elemeket. A kép, mely bennem róla élt, természetesen téves és hiányos volt. Verset, amely megjelent, akkoriban még nem írtam. A rajnai utazás idején azonban már rég tudtam, hogy alapjában véve nem vagyunk lelki rokonok; a hely szelleme mindamellett fel tudta idézni ifjúkori rajongásomat, és ma is jólesik érezni, hogy mennyire átjárt akkor a numen adest áhítata.
Még később George aztán már csak annyira érdekelt, mint a költészet többi királya. Kétségtelenül egyik mestere volt fiatal éveimnek. Amikor, mintegy tíz évvel ezelőtt meghalt, tanulmányt írtam róla. Egy könyvkereskedésben láttam egy díszkiadásos dokumentumkötetet, benne fakszimilében George nyomtatott betűket utánzó, érdekes kézírását, s keze gipszmásának fotóját, a hosszú, keskeny ujjakat. A kezet sokáig elnéztem, de a könyvet már nem vettem meg, és azokban a nyomtatott-írott betűkben bizonyos affektáltságot is éreztem. Verseit viszont állandóan olvastam, sőt újabban fordítottam belőlük. Szerettem volna megmagyarázni, miért rajongtam valaha úgy Stefan Georgéért. Szinte saját ifjúságomnak tartoztam, hogy előadást tartsak a költészetéről.
A rádió most tavasszal egy félórára szétsugározta régi szeretetemet az országban, és szétsugározta fordításomban a költőnek vagy nyolc-tíz szép költeményét. A postából, melyet az előadás után kaptam, legjobban egy levelezőlapnak örültem meg, amelynek semmi köze sem volt irodalomhoz, széplelkűséghez, Budáról, a Horthy Miklós útról írta egy házfelügyelőné: „Tisztelt Szabó Lőrinc úr! Tulajdonomban van »Stefan George« eredeti gipszmintája a bal kezéről” – közölték az egyszerű betűk, s a szöveg így záródott: „…ha igen, kérném Önt, közelebbi címről értesíteni, ahová elvihetném”. Aláírás és cím.
Nem akartam hinni a szememnek. Stefan George keze Budán? A költőé, akiről, bár világhírű volt, a bingeni hajóskapitány is aligha tudott volna, ha mégis megkérdezem? Ha a betűket gyakorlottabb kéz veti, gyanakodtam volna, hogy csalásról van szó, vagy hogy ugratni akarnak.
Magam mentem el a megadott címre. A félemeleti lakásban P. A.-né leánya – vagy talán a húga? – nyitott ajtót. Igen, dörzsölte szeméből a jóízű, fiatalos, délutáni álmot, van nálunk egy kéz, valami híres emberé, hol is van csak, ahá, a spájzban! És már hozta, leporolta, elém tette a gipszkezet. P.-né is megjött, ő már adatokkal szolgált. Egy lakójuktól kapták – megint pontos név és cím – egyéb apróságokkal együtt, aki vidékre költözött. „Tetszik tudni, nagyon hirtelen mentek, nem győzték elpakolni a sok holmit, de kidobni se volt szívük. Hát nekem adták, csináljak vele, amit akarok. A méltóságos asszony Németországból jött ide, ő vette valamikor a kezet, a professzor úr még fel is írta igazolásul, hogy kié…” Hamarosan meglett a cédula, rajta idegen írással a Stefan George név, s előkerült két poros gipszfej is a pincéből; nem tudom, kit ábrázolnak, nem hinném, hogy bármit érnének. De a kéz, az minden jel szerint hiteles. Viszont mire jó? Muzeális értéke nincs, vagy még nincs, egész sorozatot önthettek róla a halott költő tisztelői számára. Az egész esetben a fantasztikum volt a legérdekesebb: a Rajna-menti költő keze egy budai házfelügyelő-lakásban, a félemeleten! Mint George tisztelője, mégsem hagyhattam ott a fehér kezet. De mit adjak érte? Felvetettem valami könyv gondolatát. Versek? A mama kissé feszélyezetten, de nagyon okos, reális érveléssel, inkább a pár pengőt választotta. „A kislány alkalmilag majd maga vesz érte könyvet, amilyen éppen érdekli.” S aztán együtt nevettünk a tréfás történeteken, hogy a halott kezét kísértetnek felhasználva, hogyan ijesztgették vele egyszer-kétszer babonás vendégeiket. Kedves emberek, Isten áldása rájuk.
Stefan George keze most az én szobámban van, a fekete könyvszekrény párkányán. Egyelőre mégiscsak ez a legjobb helye. Már megszerettem, sőt nagyon örülök neki. Meg-megsimogatom, nézem tenyere jól kirajzolódó vonalait, összehasonlítom őket a magaméval, aztán a versekre gondolok, melyeket a testvére, a jobb kéz írt, és a bingeni tájra, ahol úgy szerettem volna találkozni a költővel.
Az idén ő jött el hozzám, kísérteties és szelíd kézszorításra.
Jól összehajtogatott, fehér kopertában s azonfelül bádog cigarettadobozba zárva több mint tíz éve őrzök az íróasztalom fiókjában egy marék homokot. A földbirtokomat. Ha véletlenül a kezembe kerül, vagy ha eszembe juttatja valaki, felnyitom a borítékot, s tartalmát kiöntöm egy negyedív papírra, és nézegetem, simogatom. Szép, halványsárga, csaknem lisztté őrölt anyag, olyasféle, amilyen a háromperces konyhai homokórákban látható. Itt-ott apró mészpontocskák fehérlenek benne. A napon átforrósodik és még sápadtabban csillog. Porzónak lehetne használni. Persze valahányszor kiteregetem, mindig csökken az állománya, néhány száz homokszem halkan zizegve széthull és eltűnik. Az eredeti mennyiségnek már csak a fele van meg. Ha szél érné, a maradék is elrepülne, olyan könnyű.
Ez a különös kis földbirtok a papírban: egy adag Szahara vagy – hogy teljesen pontos legyek – egy marék Líbiai-sivatag. Magam hoztam, magam merítettem Afrika földjéből. Amikor Kairóban jártam és utoljára kirándultam Gizehbe a piramisokhoz (afféle belváros-hűvösvölgyi távolság, a 14-es villamos majdnem odáig visz), hazaindulás előtt átvillant a fejemen, hogy később majd alighanem jobban fogok örülni egy doboz egyiptomi homoknak, mint egy doboz egyiptomi cigarettának; leugrottam, vagyis inkább lemásztam hát a tevémről, visszaszaladtam még tíz lépést az öreg Kheopsz felé, és sivataggal töltöttem meg a sebtiben kiürített pléhdobozt. A sivatagot nagyon komolyan vettem, a tevét, azt nem. Pedig igazi, élő állat volt. A végállomás mellől bizonyára ma is ott imbolyogtatja társaival együtt az idegeneket az évezredes gúlák és a Szfinx körül, amelyet Napóleon ágyúi lőttek vaksivá. Tulajdonképpen csak a mozgására, a tevenyereg híres keresztingására voltam kíváncsi, amelyet bőrpárnás villanygépen már a hajó tornatermében kipróbáltunk, s amelytől, mint mondták, dupla tengeribetegséget lehet kapni.
Líbia tehát itt van nálam, a fiókomban. Mostanában megint sűrűbben nézegetem. Először, mert július elején alapos kánikulában volt részünk, s ilyenkor különösen stílusos elnézegetni a valódi sivatagot. Aztán meg az afrikai háború is nagyon áthúzódott az én tájaim felé. Barátkoztam tehát a saját külön forró szerecsen homokommal, másoknak is mutogattam, simogattam, szűrtem csorgó húsát, fürdettem benne az ujjaimat. Még meg is kóstoltam, és közölhetem, hogy Egyiptom recseg és enyhén sós ízű. A legérdekesebb az, hogy ez a homok milyen tökéletesen száraz. A minap vizet fröcsköltem rá. Azonban már talán évszázadok óta nem kapott esőt, és tíz, húsz vagy száz évezred óta annyira kiszikkadt, kiszáradt, annyira kristályossá tisztult, hogy nincs sara, a nyoma nem hagy semmi piszkot. A nedvesség összetapasztja pár percig a szemcséit, de a csapadék maga gyorsan átfut rajta, s a kis Szahara megint az, ami volt, kimondhatatlanul finom tapintású, selymes anyag, még a déli Balaton-part vagy az adriai strandok homokjánál is selymesebb. Nem csoda, hogy ott, messze a szülőföldjén, felkapja és mint fátyolszerű, repülő tengert viszi a szél. Förtelmes dolog lehet belefúlni az ilyen forró és selyemfinom számumba. Az ezüstfehér egyiptomi vasút dupla ablaküveggel védi kényes utasait a mindenüvé befurakodó homok ellen.
Ebben a homokban Egyiptomban múmiák teremnek; itt emlékek. Nem mintha nélküle nem gondolnék sokat a fáraók országára; de így még ez is segít. Nagyon emberi dolog a fetisizmus. Bárcsak maradna halott kedveseinkből is annyi érezhető, cirógatható és romolhatatlan valóság, mint ez a maréknyi sivatag! Ez a homok itt az asztalomon nem idea, nem az agy és a lélek ábrándja. Ez valóság. És mialatt benne sétálok az ujjaimmal, úgy érzem, mintha még valóságosabban megelevenednének tőle az emlékek, a tudat kincsei és kísértetei. Én egyébként is inkább múltból állok, mint jelenből, úgy hurcolom magamban mindazt, ami velem történt, ahogy Szent Ágoston embere a halandóságát. Hát még, amikor, mint mondtam testi, fizikai emlékem van valamiről! A Raxon egy Browning-kötetbe préseltem egy enciánt, Dalmáciában egy szótárba egy pipacsféle, nagy, sárga virágot, melynek a nevét sem tudom, Balassagyarmaton az Ipoly partján zsebre vágtam egy fekete kavicsot, mert kellemes volt a tapintása. A Raxról kapásból ma talán semmit se tudnék mondani. De valahányszor meglátom azt a kék enciánt, rögtön köréje épül az egész fennsík és az egész alpesi táj; a sárga pipacs lépésről lépésre vissza tudna kalauzolni a cattarói öbölbe, abba a botanikus kertbe, ahol szakítottam; és boldog vagyok és az Ipoly füzeseit látom, valahányszor ahhoz a kis sima kavicshoz ér az ujjam.
Amit azonban nem a virág és kavics, hanem az én múmiás homokom idéz és mesél, az minden más úti emléknél tarkább és súlyosabb. Egyiptom a legegzotikusabb föld, ahová eddig eljutottam. Azonkívül – és ez a döntő – a legöregebb. Az idő komponensét az utas sehol nem érzi olyan jelentősnek az élményeiben, mint ott, az emberiség és a kultúra egyik bölcsőjében. Európában többnyire csak néhány évszázad emlékeivel találkozunk, ezer év már ködös messzeségbe vész, a római időknek pedig igazán csak romjai bukkannak elénk. Egyiptom a mi húsz századnyi múltunkhoz hozzáad előzménynek még vagy negyven-ötven századot: a piramisok és a Szfinx valamikor Kr. e. 3700 körül épültek! Rettenetesen nagy idő ez; aki át tudja érezni, az minden fenséget és minden nyomorúságot érez, és valósággal megöregszik tőle. Megöregszik és elrémül. És sohasem tudja eldönteni, hogy belenyugszik-e, belenyugodott-e a változhatatlanba. Abba a felismerésbe, hogy nincs segítség, hogy az embersors hangyasors, és hogy nincs új a nap alatt. Abba, hogy minden újítás és modernség csak variáció a felszínen, csak hullámjáték egy mélységes és mozdulatlan tenger vékonyka és izgatott felső rétegén. Akármi meglepőt, szépet vagy hatalmasat láttam rövid utam során, a hajón a Földközi-tengeren, Kréta lendületes vonalú hegyei előtt, aztán a Ptolemaioszok, Kleopátra, Caesar, az iszlám és a ma Alexandriájában, majd a régi és modern Kairóban, a szakkárai oázisban és a túlsó parton, a lépcsőpiramisnál, a Ramszeszek és még régibb fáraódinasztiák égbetörő és föld alá bújt építményeiben, vagy a csodálatos Nemzeti Múzeumban, tulajdonképpen minden nyomasztott. Egyiptomban a múlt a nagy, a halál az isten, és ez az isten a nagy romok birodalmában leplezetlenül mutatja hatalmát. Az ember azt se tudja, mit bámuljon jobban, a teljesítmények nagyságát-e, vagy pedig a romlásét, az eredménytelenségét. Az egész ország – én csak az északi szakaszát láttam – mindössze egy végtelenül elnyúlt, keskeny pálma- és szikomorliget a Nílus két partján, egy több ezer kilométer hosszú folyamoázis; tőle jobbra vagy balra mindenütt a kő és a szőke homok ürességei, sivatagai. Ezek a sivatagok, akárcsak a másik sivatag, az idő, porrá őrölnek minden erőt, érdekességet és tarkaságot.
Illő volt, hogy ennek a vénséges sivatagi birodalomnak legvénségesebb bölcsét, lakóját és jelképét én is megkérdezzem: mit ad, mit súg, mit szuggerál tanulság- és tanácsképpen: hogyan éljek? A bizarr, vén bölcs a Szfinx volt, a vaksivá lőtt, óriás asszonyi állat, amely olyan rengeteg építmény, mint egy világváros pályaudvara, s amelynek két roppant pracliját vagy tíz esztendeje ásták ki a számum Idő homokja alól. Többet látott, mint minden más emberi mű, gondoltam, népeket, birodalmakat túlélt, ismerhet minden érzést, vágyat, tapasztalatot, örömöt és kétségbeesést, gazságot, önzést és önzetlenséget, erőfeszítést és lemondást: ő talán csak tudni fogja, hogy mi a fontos az életben, hogy hogyan éljek én, aki csak ember vagyok? A Szfinx, a szobrok szokása szerint nem felelt. S én, a költők szokása szerint, mégis hallani véltem a válaszát azon a gizehi éjszakán, amikor órákig jártam a szakadéka körül, s végül ledőltem pihenni a süppedő, selyempuha homokba. Sötét volt, csak a hold sütött, a nagy piramisok elmosódva csillogtak a sivatagnak, a Líbiai-sivatagnak a szélén, amely legkeletibb és halálos tartománya a még halálosabb és még nagyobb birodalomnak, a Szaharának. Pár kilométerrel a hátam mögött Kairó múló fényei sápadoztak elő a láthatár alól. S ebben a pillanatban muzsika zendült, fiatal kirándulópár emelkedett fel a homokból, ahol a sötétben addig hevert és csöndesen, nyugodtan tangózni kezdett a gramofon zenéjére. Ekkor véltem hallani magamban gondolataim visszhangjaként a Szfinx válaszát. Két verssort, melyet így suttogott felém, lassan és ijesztően:
|
Nem hinném, hogy rosszul értettem volna a szavait, annyira kísérteties, annyira szuggesztív és egyszerű volt a helyzet. Irtózatosan józan voltam a rémülettől, az én szívem is kő volt és tégla, mint a Szfinxé. Hogyne, hiszen az volt, a szívem volt a közvetítő, a médium. Később verset írtam erről az éjszakáról, Sivatagban a címe. Kevesen tudják, hogy csakugyan helyszíni emlék. Azt azonban ma sem tudom, magam sem tudom, hogy az idézett két sornak mi az igazi jelentése, az érzelmi értelme. Hogy gúnyos, keserű, cinikus, megalkuvó, biztató, kegyetlen, léha vagy kétségbeesett vagy mi egyéb volt, milyen lehetett az a lélek, az a tapasztalat, amely ezeket a sorokat súgta válaszul a kérdésemre. Megvetett, lenézett a Szfinx? Vagy ellenkezőleg, méltónak ítélt rá, hogy rémületes tudása legbizalmasabb, legbensőbb magvát közölje velem? Vagy talán hazudott? S ha hazudott, ugratásból tette, gonoszságból? Vagy éppen megfordítva: szeretetből, szánalomból?
A rejtélyes válaszon már akkor sokat tűnődtem ott, a mélység szélén heverve, a gizehi éjszakában, és jeleket és rajzokat húztam a porba, egyenletet próbáltam felállítani. De nem sikerült, és – mint a vers mondja – az én homokba írt
|
A homok, a maroknyi Líbia, melyet az íróasztalom fiókjában őrzök, végül mindig ezeket az órákat és a Szfinx sokértelmű szavait juttatja eszembe. A keleti és pogány igazságot, melynek európai és keresztény változata így szól: „Porból lettél, porrá leszel”.
Néha úgy érzem, hogy a kettő közt tulajdonképpen nincs is nagy különbség.
Szárazföldi ember vagyok, nekem egy kicsit még ma is ünnep hajóra szállnom. A legzsúfoltabb fedélzeten sem bírom elhinni, hogy az a sok nép, utas, kofa és kiránduló, amely rajta utazik és szorong, valahogy nem szórakozást, örömöt keres. Látszik, hogy az Alföldről, a Hortobágy mellől kerültem Budapestre. Debrecen az én fiatalságom idején még nem volt fürdőváros; a családom pedig a vasutat szolgálta. Valahányszor a Dunán utazom, mindig új felfedezés a szép, duruzsoló, sima ringás a talpam alatt; sőt még az is, hogy a hajók fehérek. Ifjúságom szekerei zörögtek és ráztak, a vasút meg fekete volt és kormos.
Pedig sokat jártam az utóbbi huszonöt év alatt ezen a magyar Dunán. Sőt fölfelé az idegen szakaszain is. Németországról talán akkor hallottam először, amikor nagyon régen, az elemi iskolában, azt mondta a tanító úr, hogy a Duna a Fekete-erdőben ered. Félelmes és vonzó, meseszerű közlés volt ez, rögtön örökre megjegyeztem. Egy erdő, amely fekete! Nem sűrű, vagy homályos, hanem folyton, félreérthetetlenül és annyira fekete, hogy ez a tulajdonsága jellemzi, ez adja a nevét. Ha, komplikáltabban, az éjszaka erdejéről beszéltek volna, amelyből tigrisek égő szeme parázslik felénk, mint Blake híres versében, akkor se mondtak volna kevesebbet. Ez az emlék, ez a régi szó-mágia is egyik oka lehetett annak, hogy pár évvel ezelőtt ellátogattam a Fekete-erdőbe. Passauba már régen felhajóztam Budapestről, az egész családommal; Ulmban szintén jártunk, ott már nem is tudom milyen „dobozoknak” nevezik a kis dunai bárkákat. A sok részlet megismerése után látni akartam a nagy folyam születését, a forrását is. Mondjam el, hogy nem találtam meg? Azt hiszem, a Dunának csakugyan nincs forrása. Vagy pedig sok van. A Fekete-erdőben, amely különben a legkellemesebb tájak egyike, egész rétek, hegyoldalak csörgedeznek a víztől, az erektől. Ki tudná azt kiszűrni, hogy melyik az első? Amit Donaueschingennél mutogatnak a márványmedencében, arről mindent elhiszek, csak azt nem, hogy a Duna forrása. Hiszen pataknyi szélességben egy akkora vízbe, egy akkora kész folyóba ömlik, amilyen nálunk az Ipoly. Miért nem Brigachnak hívják a Dunát?
A Duna nevével különben is baj van. A mi Dunánkat az ókorban Danubiusnak nevezték; a szó egész sor kereskedelmi vállalatunk nevében a magyar vagy a magyarországi jellegre utal. De ugyanakkor Isternek is hívták. A tudományos elhatárolás, ha jól emlékszem, az, hogy a rómaiak az Inn torkolatáig Isternek, attól lefelé pedig Danubiusnak mondták a rendetlen folyamot. Így olvasom ezt Pannoniával kapcsolatban Ausoniusban is; rálapozok a szövegre; Danubius laetum profero fronte caput.1A boldogtalan Ovidius ellenben, akit messze, délkeletre, a Balkánra száműztek, megint a befagyott Isterről beszél Tomija telében, in finibus Histri.2 Az igazság az lehet, hogy a Dunának vagy harminc egyéb névre is joga volna. Ahány forrása, annyi apja. S mind bizonytalan. Ez a folyam száz és ezer helyről szedte össze a kincsét, vagyonát, saját magát. Ahogy a zseni szokta.
Az azonban biztos, hogy jól összeszedte. Sokat látott, sokat fáradt, míg elérkezett hozzánk. Megunhatta a hegyeket, az Alpokat, mert attól kezdve, hogy áttör a Kis-Kárpátokon, a Balkánig meglassul a futása. Szívesen időzik már a Kis Magyar Alföldön, elindul erre is, arra is, és százával alkotja a szigeteket, ágadzik-bogadzik, aztán megint vígan ölelkezik össze a saját karjaival, gyermekeivel, és lomhán, kényelmesen, szélesen folydogálva sütkérezik a magyar nyárban, végig a Nagy-Alföld nyugati szegélyén és a Délvidéken. Halászok paradicsoma ez a világ, s mennyire az lehetett a szabályozás előtt! A víz sodra mégis irtózatosan erős és ravasz, és épp elég áldozatot szed, nem is szólva az árvizes tavaszokról, amikor bombázni kell a roppant jégtorlaszokat.
Nekünk, magyaroknak a Tisza a nemzeti folyónk, de ezt a nagy, nyugodt és veszedelmes Dunát is szeretjük. Legjobban a vadregényes szakaszai vonzanak, Visegrád környéke, melyet magyar Wachaunak mondanak a nálunk járó németek; én magam mindamellett az egyszerű és lapos dunai tájakat sem untam soha. Akiben van egy kis költészet, vagy akár csak egy kis türelem, az nem jár rosszul a Dunánk egyhangúságával. Lassan látni fogja, lassan látni kezdi a változót az állandóban. A millió eltérő részletet az egyhangúságban. Meg fogja érezni az ismétlődések poézisét, és azt, hogy – mint a refrén a versben – mennyire gazdagodhat a tájnak, a természetnek egy-egy részlete épp azáltal, hogy szakadatlanul visszatér.
Eleget láttam, figyeltem az utas szemével ezt a boldog egyformaságot, ezt a szinte fenségessé táguló dunai tájidillt. A Kis-Alföldön éppen olyan, mint lent, Mohácsnál. Felülről, repülőgépről is láttam; a repülőgép azonban túl gyors hozzá. Hajón kell bejárni, hogy áthasson édes nyugalma. És nyáron, napfényben.
Milyen egy ilyen hajóút a Dunának valamelyik hangsúlyozottan unalmas szakaszán? Hadd másoljam ide válaszul egy régi naplórészletemet. A Csallóköznél jártunk, Passauból hazajövet. A fedélzeti utasok – már idézek – a ponyva alá húzódtak; én szeretem, állom a napot. Fehér káposztalepke libeg-lobog a fejünknél, csak vendégszerepelni cikázott ide, már el is tűnt. Hanyatt fekszem a padon. Kék és zöld ragyogásban lebegünk, forgunk, kerülgetjük a rengeteg szigetet. A sík partok szépsége: a fűzligetek. Tíz, ötven és száz kilométeren át kísérik kétoldalt a Duna folyását. Mint mozdulatlan felhőgomolyok ülnek a fák, szorosan egymás mellett, némelyik valósággal óriássá nő az árterületek buja bőségében, másutt meg oly sűrűn tolongnak, hogy elnyomják egymást, és bokrok maradnak. A sötétzöld lomb hamvas világoskékbe játszik, s mikor beledől a szél, ezüstösen reszketnek, villognak a lándzsahegyű hosszú levelek. Máshol egészen föléje hajlik a víznek a bokrok tömött labirintja, a sok-sok laza gomolyag szinte átcsordul a szigetekről a folyamba, és fekete-zöld sávban nézegeti a maga álló képét a szaladó tükörben. Mögöttük, messze, egy-egy láthatatlan falu templomtornya mutat ég felé. A zöld szín változatainak tündérjátéka ez, egyetlen izgő-mozgó, zöld rengés és vibrálás az egész part.
És a halászmadarak! A gólya és a vadkacsa ritkább, de sűrűn kísérik hajónkat szürke és fehér sirályok. Elegánsan, suhogva repülnek, lábukat feszesen hátratartják. Néha lecsapnak, a víz vakító gyűrűket vet a napba, a madár pedig visszavillan a magasba. Vajon hol fogyasztja el a tízóraiját? Fenséges nyugalommal a levegőnek valamely előkelő kalandora kering a kék égben. Héja? Halászsas? Laikus szem nem tudja megkülönböztetni, oly magasan végzi nagyszerű siklórepülését. Közben dohognak a gépeink, időnkint fehér gőzt csap ki a nagy síp, s utána elbődül. Erdők visszhangja kiált vissza, messziről másik hajóféle közeledik, matrózok kék zászlóval rejtélyes jelbeszédet folytatnak. Balra csorda hűsöl az állóvízben. Béke mindenütt, és fény és forróság. Ne verne könnyű szelet maga a hajó, alighanem teljes volna a szélcsönd: mellettünk toronyegyenesen emelkedik egy augsburgi vontatógőzös füstje, és csak vagy húsz méter magasságban kezd bokrétává bomlani… A partokon fehéren tajtékozva harsog a fölkavart víz, s a lelket valami altató, gyógyító örökkévalóság, valami laza, puha, majdnem anyagtalan ragyogás zárja körül…
Ilyen volt, ilyesféle volt egy utazás hangulata pár évvel ezelőtt a Duna olyan szakaszain, amelyek távol esnek a kultúrtájakon. Azt mondják, hogy unalmasak? Még az unalmuk is szépség. Ma is bizonyára ilyenek, és ilyenek maradnak még nagyon sokáig, vagy éppen örökké. Csaknem kizárólag a természet áll előtérben bennük, magyar jellegük inkább a tudatban van. A népben, mely itt mintegy a látható dolgok hátterében él és dolgozik, és az utasban, aki ismeri e föld, e táj láthatatlan múltját és kapcsolatait. Az emlékekben, amelyek hozzájuk fűződnek. Mindabban, ami a kultúrtájakban aztán a lakóikkal együtt egyszerre hatalmasan előtérbe kerül.
Így van ez mindenütt a világon. A nemzeti elemet a néző szem számára az ember és az ember jelei adják hozzá a tájakhoz, a természethez. A ma és a múlt látható jegyei. A falvak, a nép, a ruházkodás, az építés, a technika, a természetbe befektetett munka. Egy-egy gát, kikötő, egy hatalmas vashíd a nagy folyam fölött. Házsorok a parton, strandok és üdülők, templomtornyok és közeli vagy távoli gyárkémények. A nyelv, melyet a lakosság beszél, az arc, a csontok szerkezete, a lendület, mellyel a vadevezős az evezőt a vízbe, a paraszt az ekét a földbe mártja; az emberi szokások színei, ízei, összessége. Esztergomnál a Bazilika és az Árpád-kori ásatások, és Babits Mihálynak, a költőnek kis háza az Előhegyen, és Dömsödnél a kurjantás, amely a révészt áthívja a túlsó partról. A gyorsvonat, mely Pozsony és Bécs felé rohan, az autóút, melyet kitűnő töltés véd. Egy nyárfasor, melyet dédapáink ültettek, és a gyönyörű visegrádi Dunakanyarban – ez az a magyar Wachau – Nagy Lajos és Mátyás várkastélyának romjai és a romantikus hegycsúcs. A sok szépség, amit a szem lát és megőriz, az élmények, amelyek Móricz Zsigmond leányfalusi házához, vagy ha ahhoz nem, akkor a regényeihez fűzik az utazót. A vérrel, ésszel és izzadsággal szerzett, megtartott és fejlesztett múlt, jelen és jövő. Egyszóval; az élet, a magyar élet, ahogy a Duna városias gócpontjain megnyilatkozik, és egyre magasabb lüktetésével még ebben a második világháborúban is jelzi, hogy a főváros felé közeledünk.
A minap épp erről a vidékről hajóztam haza, Budapestre. A háború most egész évre téli raktáraikba zárta a motorcsónakokat, a partokról eltűntek az autósok, és sok egyéb is hiányzik; a forgalom azonban így is nagy. Vasárnap volt, kora reggel. Ez ma a Dunának az a része, ahová leggyakrabban jár ki a pesti nép. A napfelkeltét néztem a fehér hajóról, s az elmúlt nap járt eszemben, és mindaz, amit első dunai utazásom óta láttam, mindaz, ami itt velem történt. A hegy csodálatos hullámvonala jutott eszembe, amint fent az égre, lent a Duna tükrére rajzolódik. Aztán egy régi nagy kirándulás, amikor először vittük magunkkal a lányomat; most már tizennyolc éves. A parti füzesek ma is gyönyörűek. A nádasok is. És két-három nő jut eszembe. Kertek, villák, egy egész hónap nyaralás részletei. Halottak. Még egyszer a Salamon tornya és a hegyi romok Visegrádon. Egy virágzó galagonyaág, és ami hozzáfűződik. Egy nyúlfarm. Lupa-sziget cementes, modern cölöpépítményei. A falu, ahol most voltam, a lemenő nap, majd a holdfényes éjszaka varázsa, fürdés a Dunában. A víz halk csobbanása a csónakház oldalán, és a némán táncoló halak; a láthatatlan szekérzörgés a túlsó partról, a keskenyebb szentendrei ágon át; nehéz hajókürtök búgása a másik ágból, a váciból; a tücsökzene; az utolsó kutyaugatás, amit elalvás előtt még hallottam, és az első kakasszó, amely felébresztett. Ezek jutottak eszembe, látszólag összefüggéstelenül, és millió egyéb apróság.
S egyszerre úgy éreztem, hogy a sok jelentős és jelentéktelen emlék, amely bennem kavarog, valahogy elválaszthatatlanul hozzánőtt, belenőtt számomra a Duna fogalmába. Együtt és külön mind a Dunát idézik, a Duna pedig őket. Így halmozódnak fel az élmények? Íme, alig telt el huszonöt év, és tele vagyok egyéni hagyománnyal. Így születik meg az egység az ember és a táj között, így születik, így konkretizálódik a hazaszeretet?
Csöndesen, eltűnődve néztem a folyamot. Egy pillanat alatt a Fekete-erdőtől egész idáig végigéltem a futását, egy pillanat alatt az én huszonöt évemet. Ez a Duna már az én Dunám. Annyi emlék fűz hozzá, hogy az enyém. Bármilyenek is az élményeink, egybeolvasztják a lelket a fizikai valósággal. Öröm és fájdalom egyaránt kötőanyaguk. Tudnunk sem kell a működésükről, mégis hatnak. S bizonyára így van ezzel más is. A magyar közösség tagjainak sok-sok egyéni Dunájából megszületik a mi Dunánk. A magyar Duna. Az, amelyiknek a nevében már nemcsak politikailag él a magyar jelző.
Korai kirándulóhajók húznak el mellettünk, zsúfoltan és jókedvűen. Az egész fedélzet integetett, kendőket lobogtatott. Mi is integettünk. Magamat láttam a másik hajó minden utasában. Rómaifürdőn, Csillaghegyen indiánbarna fiatalság tolta vízre karcsú csónakjait. Köztük voltam.
Már egész közelről ragyogtak felénk Budapest tornyai. A Várhegy. A Margithíd. Körös-körül vidám, erős, hatalmas élet. A készülő új, nagy óbudai hídhoz értünk. Néztem a kőpilléreket a vízben, és jobbra a híd feléig kész acéltestét, amely óriás állatként szinte máris át szeretne ugrani a túlsó partra. Az én hidam, gondoltam. Egy kapocs, egy szög valahol én vagyok benne. Huszonöt év alatt, amióta Budapesten élek, én is hozzájárultam az építéséhez. Az adómmal éppúgy, mint azzal, hogy szükségem volt rá. És azzal, hogy örülök neki. Hogy beszéltem róla. Hogy tetszik. Ott vagyok benne, ahogy egy kicsit ott voltam, ott vagyok és ott leszek mindabban, ami a magyar Dunában, a magyar Duna körül történt és épült, és történni és épülni fog.
Átsiklottunk a Margithíd alatt. Itt nyílik az utas elé az a káprázatos kép, amelynél esti kivilágításban Velence sem nyújthat szebbet.
A partról egy percre még visszanéztem az én Dunámra, a magyar Dunára. Éppoly boldogan, éppoly csodálkozva, mint ahogy akkor néztem, amikor zörgő szekerek és kormos, fekete vonatok után először szálltam fel fehér hajóira.
De sokkal gazdagabban és nyugodtabban.
A parkot járom, megint kint voltam a Kertiház-ban. Most egy hete láttam először, akkor Nyírővel együtt sétáltunk ki a fiatal Goethe otthonához; éppen olyan, mint amilyennek rajzokból és leírásokból előre ismertem. A magas tetejű, fehérre meszelt ház azonban változatlanul és csodálatosan vonz, érdekel. Nyilván sok minden lappang bennem, hasonló helyzet vágya vagy ilyesmi, alighanem innen a szerelem. A másikat, a költő későbbi lakását bent a városban, a régi Frauenplanon, a kőházat, melyet ma a világ legnagyobb személyi múzeumának neveznek, még csak kívülről láttam. Az túl nagy, az már kimeríthetetlen volna; a Kertiház-at és ami hozzá fűződik, futó vizitek is átfoghatják.
A kiürült Weimarban, Goethére és huszonkét irodalomban eltöltött év tapasztalataira visszagondolva, minduntalan a régi témámon csodálkozom: hogyan lehetséges egyáltalán nemes és magas költészet. Nem tréfálok. Én tulajdonképpen mindeddig folyton azt tapasztaltam, hogy a társadalomban minden az irodalom és a szellemiség ellen irányul. Túlságosan elfajzott egyéniség volnék, hogy oly rosszul érezném magamat az emberek közt, akikre rászorulok? Nem hiszem. Nagyon beletörtem már, hál’istennek a valóságba, nagyon józanul elválasztom a megélhetés kényszereit attól, ami vagyok, s attól, ami tetszik. Mégis úgy látom, hogy a művészet létezése múltban és jelenben majdnem csoda. Igazi költészet szinte mindig csak a társadalom ellenére jöhet létre. A világnak nem időálló művészet kell, hanem gyors haszon. Mindig meglep, hogy művelt és okos emberek serege mennyire félreismeri a költők alapösztöneit és legnemesebb hivatását. A társadalom felől még nagy költőnek sem volna érdemes lenni; legfeljebb rég halott nagy költőnek. Annak esetleg csak a műveihez nyúl hozzá az élet, s a neki valóért megtűri belőlük a „többit” is. Az élők helyzete, főképp a kis országokban, többnyire magány; a jó művészet egyéni erőfeszítés; az egész „irodalmi élet” pedig csupa jóindulatú félreértés, vagy éppen rosszindulatú ráfogás.
Minden fogalom mást és mást jelent mindenkinek a szájában. Betűvetés és művészet? Az irodalom célja? A sokat emlegetett írói függetlenség? L’art pour l’art? Szociális kapcsolatok? Forma és tartalom? A kritika alapszempontjai? Itt, Weimarban, Goethe biztató jelenlétében, aki Az ephezoszi Dianá-t, a legmélyebb utasítást írta a költői magatartásra, különösen fájdalmasan jutnak eszembe hosszú vitáim, melyeket évek és évek óta otthon folytatok, s még fájdalmasabban azok a meglepetések, amelyek akkor értek, amikor kiderült, hogy homlokegyenest ellenkezők lehetnek az alapelveink azokkal is, akikkel – tévedésből – éveken át egyetértettünk. Az ízlés és a kultúra, úgy látszik, annyira egyéni, mint a mirigyeink, az edényrendszerünk. Lényegileg egyszabásúak vagyunk, és lényegünkben különbözünk. Zűrzavar ma, zűrzavar tegnap, zűrzavar örökké. Azonosnak látszó rendszereket építünk fel, s egyszer csak kiderül, hogy valami apróság, amelynek tisztázásáról megfeledkeztünk, mindent a feje tetejére állít. Az összeg azonos, de az előjel más. Máskor a dolgok súlypontja vándorol. Vagy a halmazállapot alakul. Az orvosok az egész embert tanulmányozzák, a nem létező általános embert, de egyéneket kezelnek még a tömegkezelésben is. Valami ilyesmire volna szükség azok részéről, akik a művészi életet irányítják (mert hiszen bizonyos értelemben mindig és mindenütt irányították). Az egyéni és az általános valami rugalmas egyeztető elvére. Másképpen rosszul jár az az optimum, amit mindenki szolgálni akar, aki az irodalomhoz nyúl, Goethe tudta ezt, kertiháza előtti vad korszakában éppen úgy, mint Steinné idejében, és akkor is, amikor már csak vendégnek járt ki ide a nagy házból, ahol meghalt. Goethe tudta, és ma is sokan tudjuk, mi, dolgozói, építői, belső emberei az irodalomnak, mi elenyésző kisebbség. A világ azonban nem tudja, nem akarja elhinni. Innen a szakadás, ezért olyan kalandos és véletlen, ezért olyan ritka termék a fontos, igazi, tiszta, nagy alkotás, ezért olyan egyénileg kikényszerített csoda minden remekmű.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Magammal hoztam Weimarba két régi kedves könyvemben az emberi mivoltát: a Steinnéhoz írt leveleit és az Eckermannt. S hogy másról beszéljek, és mégis vele maradjak, a parkbeli Shakespeare-szobortól – „Stern der höchsten Höhe”1 – újra visszakanyarodom a Kertiház elé. Felütöm a leveleket, forgatom, sorokat kapok ki belőlük. Úgy érdekelnek, mintha személy szerint énrólam volna szó bennük. Bent a házban láttam az eredeti Goethe-rajzokat (jó volt ráismerni azokra, amelyeket otthon már rég klisíroztattam és közöltem egy-egy alkalmi cikkben), de kint is mindenütt a régi élet kísért, versek, amelyeket ebben a házban és kertben írtak, és amelyeket valamikor magyarra fordítottam. És alakok és események, helyzetek és érzelmek, amelyek most már örökre éppolyan elmúlhatatlan valóság maradnak, mint egy hegy, mint egy folyam „Warum gabst du uns die tiefen Augen…” [„Miért adtad mély tekintetünket…”] – idézem magamban, és – „Den einzigen, Lida, den du lieben kannst…” [„Az egyetlent, Lida, akit szeretni tudsz…”.]2 Nem tudom, tisztázódott-e véglegesen, tisztázható-e egyáltalán ennek az itteni szerelemnek a története; én mindenesetre rég tisztáztam magamnak a Steinné-ügyet. A versek s még inkább a levelek alapján. Mennyi forróság, milyen odaadás, milyen bensőség! Mennyire kihallik belőlük, hogy „hogyan cseng a legtisztább ideg”. Átszűröm a magam idegein a közléseiket, Christianére s az elhagyott asszony későbbi átmeneti dühére gondolok, ugyanakkor mindarra, amit én tapasztaltam az életben, s végül nem engedek a magam régi Goethéjéből. Bármit mondott bent a Gartenhausban a minap az a kedves és szikár hölgy, aki a látogatókat kalauzolja, és a hivatalos felvilágosításokat megadja – …eine geistig hochstende Frau, Goethes Seelenfreundin, platonische Liebe3–: Goethe nem volt platonikus. Ahogy az a két szerelmes tette, úgy csak olyan emberek törődnek egymással, akik teljesen összetartoztak, im „Glück der nächster Nähe”;4 nem is kell arra az 1781. márciusi levélre hivatkozni, az odaadás hőfoka, a gondoskodás és szeretet aprólékossága akkor is elárul mindent, amikor csak egy kis spárgaküldeményt kísért a pár soros „cédula”. Egyáltalán Goethe sokkal telivérebb, semhogy…
És forró lesz a szívem: de szeretném ezt az embert odahaza – rám ez tartozik –, odahaza Magyarországon megmutatni, átplántálni! Herceg szeretnék lenni én is? Goethére van szüksége a világnak, mindig szüksége van rá, mindig rá van szüksége. Búcsúzkodom, már napok óta búcsúzkodom Weimartól, de sohasem válok meg tőle. Nem lehet. Nálunk régi és nagy a Goethe-kultusz, de inkább csak a tudósoké, az irodalomtörténeté. Pedig embereknek, kritikusoknak, íróknak mennyire szükségük volna rá. Költő, aki érez, gondolkodik, művész, akit a sors megmért a jónak és egy kicsit a rossznak minden pácában, ember, aki az egyén és az emberiség titkaiba igyekszik belátni, sohasem találhat nála jobb útitársat és ellenőrt. Imponál? Igen! Ahogy joggal imponálhat még egész sereg más zsenije a világnak. A Goethe esete azonban más. Belőle termékenyebb, hasznosabb szuggesztiók áradnak. A műve éppolyan fontos, mint az élete, s mint az a csoda, amit ennek az elmúlt életnek és léleknek a halhatatlansága, vagyis a megközelíthetősége jelent. Az egész jelenség; úgy, ahogy van; ahogy megőrizte és megőriztette magát. A végtelen alkotó érzékenység és a végtelen kíváncsiság tetszik benne; a legszélesebb és legfinomabb igazságkeresés és valóságkutatás; a lelkesedés felsőfoka és a higgadtság felsőfoka; az érző ész realizmusa és idegeinek szakadatlan testi kapcsolata az érzékfelettivel, a képzelet dolgaival; az örök fejlődésképesség és a kitartás; az állandó kitárultság és a démoni elfogulatlanság; a legnagyobb szélsőségeket harmonizáló egyensúly képessége; s mindenütt a telivér erő és érzékiség. Hiába írt néhány gyenge művet, és hiába voltak szemmel látható korlátai, hiába nehézkes időnkint: az a képzelet, amit a szelleme betölt, nagyobb és teljesebb, mint bárkié. Shakespeare, Lida kiegészítője, a „Stern der höchsten Höhe”, eltűnik a művei mögött; ő kézzelfogható ember – és milyen ember! – a műveiben, sőt azokban az alkotásaiban is, amelyek nem irodalomnak készültek. Eckermann Beszélgetései-re gondolok, és…
És hadd zárjam teljes lírával ezt a rapszodikus órát. Ha én állam lehetnék, ha én bármelyik állam volnék a világon, rögtön lefordítanám és kiadnám ezt az emberi bibliát: hatása megér egy új egyetemet. Ha Németország volnék, én fordíttatnám le és adnám ki, ajándékul az emberiségnek (bár nem tudom, egyik-másik reakciós nép nem utasítaná-e vissza). S gondolok a leveleire is, melyeket a kezemben tartok, ezekre a Steinnéhoz írottakra. Nem fontos, hogy sokszor apró, jelentéktelen események, majdnem azonos szövegű üzenetek ismétlődnek bennük. Ez a levelezés (a goethei rész) úgy mutatja a fiatal zseni életét és szerkezetét, ahogy Eckermann az öregét. Így kell, így kellene élni, tanulni, dolgozni, fejlődni, gazdagodni mindenkinek a maga határain belül! Ha nő volnék, nem adnám alább, mint Steinné. Charlotte maga nekem nem tetszik; a hódolója tetszik. Hogy elégedhet meg nő kevesebbel, ha tudja, hogy már úgy is szerették, ahogy Steinnét szerették?…
Most azonban vissza, az Elefántban ebéd vár, és fél négykor indul a lipcsei gyors. Gross ist die Diana der Epheser!5 De kár, hogy az a másik óriás, az a magyar lírai zseni, aki a fehéregyházi csatában esett el, és akinek valamikor szintén elmentem ismeretlen sírjához, oly kevéssé ismerte Goethét, a lírikust és az embert! Goethének Petőfi az igazi testvére, nem Arany.
A magasságmérő 2700-at mutat. Felhők felett járunk. Fél nyolckor indultam Berlinből, és fél tizenkettőre Budapesten leszek. Az imént, jobbra és kissé a gép mögött és alatt, tehát szemközt az alacsony nappal, furcsa fénygyűrű tündökölt. Körszivárvány? Sose hallottam, hogy ilyesmi is van. Pedig ez az volt. S mintha fényszóró lőtte volna a párás égre. Alattunk havas téli táj: a felhők felülről és napban. A lentiek számára most ennek a felhőrétegnek piszkosszürke és naptalan alja az ég: nekünk második egünk van, és ez az igazi: a kék, a közönséges.
Hogy magasban vagyok, Eisenachot és a Wartburgot juttatja eszembe. A szombati egész napos kirándulást. Onnan is felülről néztük a világot. Hetvenöt perce ellenőrzöm, miként már idejövet is tettem négy órám át, hogy annak idején, 1936 körül, helyesen észleltem-e mindazt, amit a Reggeltől estig verseibe belevettem. A repülés azonban amilyen hatalmas, éppoly rövid lélegzetű szenzáció: a legzsúfoltabb villamoson sem lehet úgy unatkozni, mint ebben a hosszú és keskeny vasfülkében, amely országnagy szöcskeugrásokkal berreg stációról stációra. Úgy látom, a megfigyeléseim pontosak voltak; csak a légibetegség leírása hiányzik a ciklusból. Tíz nappal ezelőtt volt hozzá szerencsém éppen Komárom felett. Utána kitűnően éreztem magamat, azóta nem volt semmi baj, most sincs. A gyors halál kikerülhetetlen gondolatát már rég valószínűtelenítette a kitartó nyugalom, a biztonságérzet megszokása; ennélfogva tulajdonképpen csak az időt lopom itt, ég és föld közt, egy karosszékben. Hogy közben ezt a széket saját viharunk röpíti négyszáz kilométeres sebességgel, azt csak akkor látom, ha támpontot találok az űrben. S mi támpont? Ha van, akkor is csupa légies dolog, napfény és felhő. Vagy a föld. De ahhoz szinte helyezkedni kell, hogy lelássak.
Unalmamban az imént firkálni kezdtem. Csak hogy csináljak valamit. És hogy legyen valami „hiteles” égi-légi írásom a helyszínről. Ha mégis lezuhannánk, gondolom, megtudhatják belőle a földiek, hogy mi foglalkoztatott utoljára. Bár ezek a feljegyzések sem lesznek eléggé megbízhatóak. Már most sem azok. Minduntalan kiegészítésre szorulnak. Sokkal több minden bujkál a fejemben, mint amennyit tudatosítani vagy éppen rögzíteni lehet. Ki kellene már találni valami zenei, valami polifon írásmódot.
Erőszakkal megtöröm a gondolatmenetet, visszafordulok a Wartburgba. A repülőgép, mondhatnám, most meg se mozdul, csak remeg, és kívülről tompán zúg be a mennydörgése. Ott az egyik motorunk, azt nézem… Úristen, néha szinte azonosodom vele, ilyenkor mintha leállna a szív, szédülök, és egy pillanatra borzalmas fekete acélbőr keményedik rám… A technika is örvény? Igen, „visszanéz” ránk!… Az ablakom minduntalan elpárásodik. Kint jó hideg lehet, itt fűtenek. Vajat szedek elő a táskámból, három deka, odaragasztom papírostól az üveghez. Olvadni kezdett, fagyjon meg.
Tehát: a Wartburg. Csak éppen mert ott akarok még időzni. Előre örültem neki, mikor láttam a programban. Igaz, hogy ott minden van, Venusberg (a láthatáron) és felvonóhíd és Sängersaal és Elisabeth és Luther az ördöggel, meg a falon, a tintafolttal, melyet az ereklyegyűjtők hamarabb lekaparnak, mint amilyen gyorsan a gondos idegenvezető megújítani bírja… szóval van ott a hegyen minden, még központi fűtéses, modern szálloda is, csak éppen Tannhäuser nincs. Tannhäuser Wagnerrel kezdődik, ahogy számomra a Tannhäuserrel kezdődött valamikor az opera, és egyáltalán a zene. Ha volt élő Tannhäuser, akkor valami izgékony, groteszk figura lehetett, esetleg humorista, aki nagyon kedvelte versben a divatos idegen szavakat. Vagy pedig Heinrich von Ofterdingennek hívták, és Novalis az apja. Magát a dalnokversenyt sem szabad olyannak képzelni, amilyen – mondjuk – a Kisfaludy Társaságnak egy izgalmas ülése lehetne. Versenyt csakugyan tartottak a nagyteremben, ott voltunk a helyszínen, a díj azonban kissé barbár volt: nem a nyertes kapta Erzsébet kezéből, hanem a vesztes, kötél alakjában, a hóhértól. Hiába, már akkor is bátorság kellett a jambusokhoz és anapesztusokhoz. Erzsébetnek tudvalevőleg hozzánk, magyarokhoz volt köze, ez a rokonság csak Wagner kezén tűnt el, a vesztes Tannhäuser-Ofterdingen megmenekülésének pedig Klingsorhoz, az erdélyi varázslóhoz és műítészhez. Szép dolgok ezek is, én jobban szeretem a zenedrámai változatot. Ki nem Tannhäuser, aki keresztény és férfi és fiatal? A morális és egészséges ember belső életéből tíz év békében igen sokszor arra megy el, hogy a Tannhäuser-komplexussal kínlódunk; ez a gyökere a legtöbb és legnemesebb drámának és regénynek; nem csoda, hogy tiltakozásképpen én is meg akartam írni a legenda folytatását, az elképzelt nem keresztény történetet a visszatért Tannhäuserről, a boldog férfiról, aki ellenáll az ideál csábításának, és jól érzi magát érzékei barlangjában. Ha sokat fel tudnék még dolgozni abból a két-háromezer versből, amelynek töredékeit papíron és tünedező sorokban és szavakban őrzöm, alighanem köztük lenne az én Tannhäuserem is. Hogy a mai ihletem írná-e meg, vagy az emlékezés? Óh, a test nagyszerűen emlékszik mindenre, ami vele történt. Talán ezért nem értem, hogy a wartburgi legendában hogyan láthat valaki Erzsébet-problémát. Mit nekem az Erzsébet kínja, a Tannhäuseré mellett?…
[…]