Megszabadítottál a haláltól

Van ebben az álarcos Krisztus-regényben valami csodálatos, elementáris és egyszerre tudatos erő. Makacs erkölcsi idealizmus és puritánság, amelynek gyökerei megborzongató mélységből táplálkoznak. A lét ősi tisztátalanságát vaporizálja és desztillálja Pap Károly, s művén a legnagyobb egyszerűségben is mindenütt ott van a legnagyobb bujaságnak, a teremtő poézisnek minden jele. Ez ad neki hitelt és örök maiságot, amit különben nagyon veszélyeztetne a stilizált előadásmód, a formai lazaság és a cselekmény túlságos „lelkisége”.

Mert ennek a rendkívüli munkának szembeötlő hibái vannak. Kompozíció? Hat epizód követi egymást, hat novella. A nyelv nemegyszer pongyola, néhol egyenesen magyartalan. A hang sokszor vontatottá, prédikációszerűvé fárad. A tárgyak és szituációk körvonalai itt-ott elmosódnak, külsőségesek, vértelenek. A szellemi attitűddel szemben a zsidó teológiában járatlan olvasó is gyanúkkal küzd helyenként. A jellemek (Mikháel krisztusi etosza is) kissé szimplifikáltak, egysíkúak.

A jelentkező elégedetlenség ellenére mégis boldogan megbékül az olvasó. Rabul ejti egy varázslat szinte szakadatlan jelenléte, az alkotó fantázia, amely minden hibát túlragyrog a Megszabadítottál a haláltól háromszázhúsz oldalán. És a nyelvkezelés kis idegenszerűsége egyszerre különös, nyers zamattá változik, az imbolygó, hiányos körvonalakat misztikusan kiegészíti valami titkos, szuggesztív vibrálás, és röpíteni kezdi valami foszforeszkáló zeneiség, az absztrakciók érzéki életre kelnek, a lelki „szimplaság” tündöklő intellektualizmussá hevül, s a szkeptikus bölcsességnek és a vak erejű, ősi babonának oly kísérteties hangulatával telik meg az egész könyv, hogy olvasás közben számtalanszor úgy éreztem, mintha egy újonnan felfedezett héber vagy babilóniai népeposz világa támadt volna fel köröttem. És így lassan hat első énekévé nőtt a hat novella egy prózában fordított idegen hőskölteménynek, amelynek egyelőre nem is sejthető, jövendő kompozíciójára most, az első két kötet után, még korai volna megjegyzést tenni.

Mindenképpen egy nagy mű garanciáját érezzük Pap Károly regényében, ebben a magyar nyelven megszületett, hangsúlyozottan, fajilag zsidó s amellett egyetemesen emberi eposzban, amelyet befejezni talán egy élet munkája lesz. Ami eddig történt, az csak az előjáték. Mikháel ifjúságának története, első stáció a Messiás útján. S éppen, mert e két kötet szokatlan várakozást, szokatlan igényt kelt, nagyon kívánatos hogy Pap Károly vigyázzon jobban a továbbiak során. Mert az ő regényírói technikája jelen stádiumában a költészet elhitető erejével áll vagy bukik. A költészet sodra az eddigi gyermekkori életrajzában túlemelte az írót a kétségtelen zökkenőkön, és érzéki testet adott az aránylag kis epikai mondanivalónak, de csak hitből és fantáziából, pláne az igazi összeütközések, a teljes messiási világkép megformálásánál, egyre kevésbé lehet valóságot teremteni a történetíró-regényköltőnek. Feltétlenül javára válnék Pap Károlynak, ha a históriai anyagnak nagyobb gazdagságát, erősebb realitását, a környezetnek, a problematikának pontosabb, szélesebb életét (s a biblia és a köztudomás adatain kívül esetleg Martin Buberék nagyszerű héber kutatásainak eredményeit) kapcsolhatná teremtő inspirációjába… Ez a kifogás, illetve tanács azonban – ismét hangsúlyozni szeretném – inkább a jövőre vonatkozik, mint a jelenre, s a jelenben nem hibákra, nem a meglévő alkotásra, hanem inkább arra, amit az író elmulasztott.