Karinthy, a kritika és az alapszabályszerű modernség¹

Azzal a kritikával kapcsolatban, amelyet a Pandora legutóbbi számában Illés Endre írt Karinthy Frigyes Lepketánc című meglepően gyenge egyfelvonásosáról, Karinthy, ez az ötletmozaikmunkában aprózódó, de kiváló tehetség, mely oly könnyedséggel tudja meghódítani a magas elismerést és olcsó népszerűséget, hogy sokszor már mintha maga sem tudná megkülönböztetni magában az elsőrangú direktívákat és tiltásokat: egy hetilapban kijelentette többek közt, hogy egyáltalában nem ellenszenves neki a fiatalok szigorú, bíráló hangja. Megjegyzem azt is, hogy a cikk bevezetése váratlan támadásról beszél, amely Karinthyt egy írócsoport részéről érte, holott sem támadásról, sem váratlanságról nem beszélhetünk, s Illés a maga nevében írt, noha, úgy tapasztalom, nagyon sok Karinthy-hivő véleményét fejezte ki.

Szeretném, ha Illés kritikájának hangja valóban nem volna ellenszenves Karinthynak; mert nekem, enyhén szólva, ellenszenves Karinthy elsietett válaszának üres hányavetése. De a túlkényeztetett hiúság pillanatnyi sértettségével már meg is magyarázhatjuk az oly értelmetlenségeket, mint: a Pandora fiatal kritikusa az én emlőimből szívott tejet alakítja át méregfoggá, vagy, hogy: olyasvalakivel párbajoznék, akinek közben vívóleckét kellene adnom. Ha Karinthy komolyan megnézi Illés Endre egyszerű, mindenki által ellenőrizhető, az író múltját tisztelettel kikerülő s minden személyes élt nélkülöző megállapításait, nem fog többet az emlőivel előhozakodni, hanem elgondolkodik azon, hogy lehet-e egyik napon ecetben és olajban, a másikon drága, illatos kenetekben főzni drámát és irodalmat.

Ne beszéljünk hát Karinthy cikkének effajta kitételeiről, hanem nézzük meg a válasznak azt a nem személyeskedő részét, amely az irodalmi fejlődésnek egy régi, téves felfogását ismétli el: „…a futuristák legalább levonták a konzekvenciákat, és megszakították velünk a szellemi érintkezést.” A legalább szó itt, ha negatíve is, szimpátiát jelez.

Azt hiszem, az írói becsületesség alapföltétele, hogy a múlttal való szakítást vagy múlthoz kapcsolódást egy-egy író saját belső törvényei szabják meg, s a konzekvenciákat mindenki a maga mértéke szerint vonja le. Mást csak dogma mondhat, nagyon szűk, „fiatal” vagy „öreg” dogma. S az igazi múlttal való szakítás nagyon kérdéses még a futuristáknál is, és még kérdésesebb, hogy minden korban és egyénben azonos recept szerint – azonos múlttal szakítással – történik-e a megújulás? Nem érezhetik egyes új írók, vagy egy egész generáció, újszerűségük egyik részét akár éppen annak művelésében, amit közvetlen elődeik elhanyagoltak? A jó lényeg mindig új, s ha a külsőségeket nézzük: az újkereséstől való irtózás korlátoltsága éppoly ellenszenves, mint maga a „futurista” korlátoltság, vagy az az egyébként mulatságos kritikai tájékozatlanság, amellyel „futurista” munkához közönség és kritika legtöbbször közelednek. Műveletlenség, felületesség és intuícióhiány együtt dolgozik közre abban, hogy a „futurizmusok” kifogásolói és dicsérői szinte alig tudják meglátni a forma és stílus mögött az értéket, a kompozíciót és tartalmat, ezek elégtelenségét vagy teljes hiányát, a szükségtelen bizarrságok vészes álarcában akárhányszor Farkas Imrét vagy egy lapos zsurnalisztaköltőt.

Aki a „legalább levonták a konzekvenciákat” dogma híve, az nem ért még rá a szavak mögé nézni, az aktualizál, újságírószemmel leír, és nem megmér. Mert az újnak ezek a kihangsúlyozásai mindenkor lényegtelenek maradnak az új művek egészével szemben, sőt az újszerűség – ez a mulandóság – akárhányszor nem is a művekben, hanem a környezet kiszámíthatatlan és irányíthatatlan reagálásában van: a megátalkodott konzervatív dogmatikában, a történeti látású, mélyebb kultúra hiányában, a mohó és naiv kultúrsznobságban. Ami kész és kitűnő, az rögtön időtlenné válik (bár időpontból indul ki), ha százszor „futurista” is. Az újat tehát sokkal helyesebb természeti jelenségnek fölfogni, láthatatlan-látható, gyors-lassú, hangos-halk, szerves fejlődés eredményének, mert ha az újszerűség művészileg befejezetten jelentkezik, akkor az elfogulatlan élvező szemében egyformán lehet új és nem új, de mindenesetre természetes lesz. Az új érték megszületése percében régivé változik, törvénnyé és mintává – késleltetésről legfeljebb a környezet gondoskodik. Ady is sokaknak természetes volt; másoknak, akiket általában lenéznek, ma is „új”: nyilvánvaló, hogyha nem múló sallangokat veszünk újságnak, akkor az „új” fogalma azonnal változik, s legfőbb meghatározói közé beveszi a környezetet. Az újnak tehát, amely dacosan szokott kikelni a mindenkori jelen elutasító mozdulatai ellen, tulajdonképpen örülnie kellene az elutasításnak, mint olyasminek, ami létalapját adja. De melyik újító hajlandó elismerni, hogy új értéke csak a környezet – egyébként vitatható – butaságában áll?

Másban van az új, valahol sokkal mélyebben, tisztábban és bonyolultabban, elrejtve olyasmibe is, amiről most nem beszélhetek, a forma, stílus és tartalom végtelen sok kémiai keveredésében. Valami univerzalizmus – van már ilyen? – uralkodik a szellemi életben, nem eklekticizmus, hanem lélektannal és esztétikával fölmérhetetlen Egyetemesség, amelynek mindenkor csak részlete az iskolák és egyének esztétikája, s csak részletek részlete a vita. Ezért eredménytelen végső pontokon, bár ott sem haszontalan, a vitatkozás és kritizálás, s ezért marad meg egyedül fontosnak a mű, annak belső ereje és a mögötte álló ember, aki egész szubsztanciájával mégiscsak jobban képviseli az Egészet, mint tudatosított maga-részletével, a gondolataival. A művészet azonban, mint élő hit, éppúgy megteremti a maga teológiáját, mint a vallás: hitvitákat folytatunk, s esztétikákat állítunk fel, pedig előre tudhatnók, hogy valamennyi tévedés. A kritikai szellem mindamellett hasznos lehet, ha szabad, becsületes, őszinte, teremtő akarat tölti ki, s nem erőszakos, félig kulturált megszűkítés, az egyéni részletátfogást még jobban részletté törő, pártérdekű, felelősségérzet nélküli dogmatika vagy presztízsóvó irodalompolitika irányítja.

Az a kritikai becsületesség, amelyre szükség van, amelyet a Pandora szeretne újból megteremteni Magyarországon, s amely csak akkor lehetne tökéletesen egységes – tévedhetetlen akkor sem –, ha egy ember végezné: ez a minden rétegződést egyszerre látó kritikai vágy becsületességet és komolyságot kíván a „környezettől” is. Emeljek én is szót megítélések ellen? Olyan helyről jöttek ezek, amelynek elsősorban zsurnalisztika-hivatása van, s amelynek szempontjait, úgy látszik, sem tájékozottság, sem belső tárgyhoz értés nem emeli művészileg elég magasra ahhoz, hogy a szép emberi-politikai gondolatok körén túlra is szélesítse láthatárát. De a magyar „környezetből” más hangok is feleltek, nem manifesztumban, hanem tettben hívó szavukra, s a tisztázás aktuálissá tett, régi vágya bátran és nemesen hangzott el olyan nyilvánosság-fórumról is, amelytől nem elsősorban vártuk: egy déli bulvárlap hasábjain. Kemény Simon nem mellettünk beszélt, hanem a magyar helyzetről, és sürgető, hiányra rámutató írása lényegesen különbözött attól az írásbeli tévedéstől, amely a fentiek elmondására alkalmat adott. Nem hiszem, hogy Kemény Simonnal több dologban egyetérthetnék, mint Karinthyval, de nem akartam szó nélkül hagyni fölhívását, mint ahogy a Karinthyval kapcsolatos cikkre, mint jelenségre is válaszolok:

Abban a szégyenteljes zűrzavarban, barátkozásban, elfogultságban, dogmatizmusban, kritikahelyettesítő kommünikézésben, amely évek óta megüli a magyar irodalmi életet, a helyi érdekű felfogás, szokásjog alapján, csakugyan támadásnak nevezheti az elutasítást. Ebben a zűrzavarban természetesen sokaknak kívánatos volna, ha dogmatikusan ítélnénk el valakit – mondjuk: Karinthyt vagy egyik munkáját – mint például burzsuj-intellektüel írót; bizonyára kellemesebb volna az is, ha „futuristamód” vágnók le, „érdekesen”, „speciálisan”, tehát éppen ezért „veszélytelenül”. Ebben az esetben olyan titkos szövetségérzés alakulna ki köztünk és az „öregek” – kik az „öregek”? – között, amilyen, mint már nagyon találóan megjegyezték a Pandora helyzetének jellemzésére, kialakulóban volt a magyar politikában egy reakciós hatalmi tábor és a Vági-párt között: diszkreditálni az igazi ellenfelet! Az volna kellemes, ha a fiatalság levonna minden konzekvenciát, egészen az irreális sematizmusig, s a múlttal megszakítana minden szellemi érintkezést, hogy szabályszerűen, egyesek modernségének vagy konzervatívságának alapszabályaihoz alkalmazkodva legyen modern. De az igazi, építő akaratú fiatalság, amelynek semmi köze Karinthy emlőihez, de köze van az egész magyar szellemi múlthoz és élethez, nem fogad el kimondott vagy hallgatólagos utasításokat arra nézve, hogy milyen összetételű legyen jövője, esztétikája, esetleg szociális vagy nemzeti érzéke, rokonszenvei és egész világfölfogása. A régi hangot egyetemesen csak az ítéli el, akinek nincs vagy gyenge a hangja, az, aki az avult ó-radikális recept szerint bátor; a becsületes és igazi új irodalomnak és kritikának azonban kemény – talán tévedő – igazságérzetének kell lennie, s van is, ahhoz, hogy esetleg konzervatív is legyen, nagyon konzervatív, olyan, amilyennek természetes fejlődése és ereje kiépíti vagy kiépítheti: nem öreges, és nem fiatalos, látja a régiben az újat, az újban a régit, jót és rosszat mindkettőben, s lemond a testhez és érdekhez szabott modernségről. Hogy mennyire más a többieknél, azt mutatja a Lepketánc-kritika is, mint jelenség. Ugyanez a kritika, mint vélemény, lehet becsületes tévedés, lehet rossz és tökéletlen. De nem élünk a Wells-féle Country of the Blind-ban, hogy párhuzamos vélemények összevethetetlenül meredezzenek egymás mellett: nézze meg akárki Karinthy darabját, olvassa el még egyszer Illés Endre kritikáját, és mondja meg, melyik rosszabb a kettő közül.