Erdélyi József a ponyván

Erdélyi József, aki, ha munkáit nagyon megválogatják, teljes joggal kelthetett volna forradalmival egyenlő értékű feltűnést a népies szellemű lírában; aki – nem mondom, hogy csodálatraméltó bátorsággal, mert hiszen ösztönszerűen cselekedett – megmentette a népi iskola kompromittált jelenét; aki a maga hajlékony egyszerűségével, mint minden jó, újat is jelent, és éppúgy hozzátartozik Magyarországhoz, mint Budapest mellett a vidék és a falu: Erdélyi József Délibáb és szivárvány címmel kiadta kilenc költeményét, mint legközelebbi verseskötet első füzetét. A kis füzet két verssel a legmagasabb költészetet is gazdagítja: a Gólyaköszöntő-vel és a Vadgesztenyefák-kal; s olyan vékony, hogy sorra vehetjük egyes költeményeit.

Az Új bor: nyitány, az új bort kívánó kóbor jövevény tiszteleg benne a Petőfi-dal óbora előtt; kissé Erdélyi középnívója alatt. – A Gólyaköszöntő: nemes, nagy vers; régi, „méltóságosan igénytelen” hangszerelés mellett egyéni és kollektív; a leíró és elmélkedő költészet tisztán lírai találkozása; világháború utáni falu-naturalizmus, amely ágyúkereket kínál a fészekrakó madárnak. Csupa jóíz, egészség, erő és természetes optimizmus. – A Gyimesi emlék: sok üdeség és finom részletszépség; az örök ázsiai-magyar primitívségbe itt is harmonikusan szövődnek el a háború apró hatáshangulatai; eredeti költői-reális meglátások; a kompozíció azonban kevésbé tömör. – Az Ábránd: pár századnyi ódonság újjáteremtése, friss, könnyű zamattal; új Balassi-vers; élő mesevilág és realitás. – A Vadgesztenyefák: ismét nagy vers, talán remekmű; „népdalból indult magyar parnasszizmus”, e tekintetben újítás; és itt meg kell jegyeznem, hogy Erdélyi legjobb skálájának, melyet már a Világ végén kötetben is teljesnek találunk, nem annyira fejlődéséről, mint inkább bővüléséről, gazdagodásáról beszélhetünk, bár rímelésében, enjambement-jaiban, általában költészete formai részében határozott keresés és fejlődés mutatható ki; ez a vers, egészében, de különösen két utolsó előtti strófájában, goethei magas nyugalom, lélek és erő. – A Kiskutya-nagykutya első része jelentéktelen; a másodikban sok jó van, s szép kép a templomtoronyról, de zavar is; harmadik része „magyar népi impresszionizmus”, eleven kis jelenet; formailag is kitűnően kapcsolja össze a vonat után futó kiskutya erejének fokozatos elfogyását a vers lassú elfogyásával. Ilyen apró versekben Erdélyi sokszor alkotott speciálisan jót, ennél is jóval jobbat. – Az Isten kardja jelentéktelen; közhelyei nem tudnak megnemesülni, mint másutt. A nem jó féreg és A torony életképek, anekdoták, különösebb érdem nélkül; az elsőben sok egészséges lírai-leíró humor, mint Erdélyi több régebbi anekdotafeldolgozásában is; a második magasabbra emelkedik, józan gyermekrealitása végtelenbe mosódik a városjáró tanyasi kisfiú kérdésében aki a templomtorony bundás harangozóját nézi az úristennek.

Tekintettel a tizennyolc oldalas füzet kiállításának egyszerűségére és olcsóságára, el lehetne mondani, hogy Erdélyi ponyvára vitte magát. S a költőnek kifejezetten ez volt a célja: az irodalomból csak a maga arcára kíváncsi városi intellektuális rétegek mellett – vagy azok teljes mellőzésével – kapcsolatot találni a magyarsággal, elsősorban a parasztsággal, amely könyvesboltban ugyan soha, de hetivásárok sátraiban esetleg érdeklődik versek iránt. Hosszú idő múltán először jelenik meg vele a ponyván újból az igazi költészet. S bár gyakorlatilag az érdekes próba nemigen vezethet komoly eredményre, Erdélyi József – akár a ponyván, akár az Athenaeum útján – százszor hamarább jut majd el a néphez, mint az akadémiai vagy hivatalos hátterű úri- népies irodalom.