Két fiatal magyar költőről

Ideje volna, hogy most, amikor általános a panasz az irodalom „pangása” miatt, a nagyközönség és az íróvilág fokozottabb érdeklődéssel kísérje két fiatal magyar költőnek, Sárközi György-nek és Erdélyi József-nek a fejlődését. Akik szeretik a verseket, mindkét nevet jól ismerik: Sárközi négy-öt éve dolgozik a Nyugat-ba, Erdélyinek pedig a nyár derekán jelent meg első kötete, az Ibolyalevél.

Sárközi, a fiatalabb, érett tisztasággal egyesíti magában a formai modernséget a tartalmi konzervativizmussal. Újak a versei, frissek, mint a harmatos nyári mező, és sugarasak, mint a folttalan éter. Mindazt, amit költőinek tartanak, és amit a sok dichterling szenvelgő póza miatt már szinte nevetségesen légiesnek ítél a kritika és a közönség, Sárközi hosszan hullámzó költeményei póztól és szenvelgéstől megtisztítva adják elő, annyi idealizmussal, amennyire nálunk talán még sohasem volt példa. Az idealizmus Sárközi legmélyebbről fakadó sajátossága, nem az az idealizmus, amely a primitív lelkek problémanélküliségének szülötte, hanem az a fanatikus hit, amely iszonyatokon és sötétségeken keresztül is ragyogó lendülettel tör az ég felé. A német Hölderlinen kívül alig van költő, aki a valóságot ily tökéletesen tudta volna anyagiatlanítani. Sárközi nem forradalmár; formai újszerűsége ma, a szabad verselés idején, olyan természetes és lélekbe simuló, hogy modernségét észre se vesszük. Vallásosságában nincs semmi programszerűség; gazdagon díszített verseiben, melyek kötetben eddig még nem jelentek meg, oly nemes hangon szólal meg az istenhit, hogy semmi dogmatikus ízt nem talál bennük az olvasó. Sárközi képei és kép-gondolatai éterikusak, de nem súlytalanok, s bármennyire tárgyszerűtlenek is, sohasem frázisok. Az egyetlen kifogásolható néhány versének barokk felé hajló túltömöttsége. Van bennük egy kis szándékos groteszkség is, amit újabban növel Sárközi archaizáló törekvése, de egészben véve szinte csodálatos, hogyan tud ez a nem földi életre született költő (aki egyébként 2400 korona havi fizetésért napi nyolc órán át dolgozik egy hivatalban) ingadozás nélkül megmaradni a legelőkelőbb költői stílus ünnepélyes és átszellemült magasságaiban.

Formában és tartalomban konzervatív Erdélyi József is, akit szintén a Nyugat nevelt fel. Erdélyi nem „költeményeket”, hanem „dalokat” ír. Nem magyarázkodó, hanem magyaros. Népies, őszinte és nyers. Sokszor zavaros, de mindig üde. Nyerseségében és nyelvében sok az erő. Miről is? Mindenről és semmiről: jókedvéről és szomorúságáról. Könyvének általános hangulata nem az a mennyei fényesség, amely Sárközi verseinek olvasásakor öleli át az olvasót, hanem földi tüzek haragos és vidám lobogása. Szenvedélyek és szenvedések lobognak és pattognak itt, keményen és mégis dallamosan. Boldog, csatangoló tavaszi szél csap ki e versekből, olyan friss, édes és egészséges, mint a gyermekek kacagása, sírása. Az Ibolyalevél dalaiban nincs semmi kifejezetten gondolati elem, de annál több az értelem és az ösztönösség. Erdélyi költői területe szűkebb, zártabb, mint a Sárközié, de ezt a strófás szerkezetű dalok természete hozza magával.

A Nyugat irodalmi forradalmának új generációja nagyjában, a modern líra második frontja pedig csaknem teljesen kialakult, és hogy emberei még nem mutatnak fel olyan külső sikereket, mint az előző generáció, annak véleményem szerint a gazdasági krízis okozta általános érdektelenség az egyedüli oka. Sárközi és Erdélyi munkásságuk kezdetén, de már jóval túl állanak azon a határvonalon, amelynek elérése előtt csak jóakaratú biztatást érdemelnek az új írók. Kettőjüket annak alapján, amit eddig írtak, összehasonlítva, azt lehetne mondani, hogy Sárközi az egyetemesebb és nagyobb, Erdélyi a határozottabb és keményebb költő.