Tavaszi fagy

Ha ezt a 250 oldalas regényt, amelynek „egy foglalkozás nélküli ifjú Pesten” az alcíme, orosz nevekkel megtűzdelve olvasnók, s a főcím felett az állana, hogy – mondjuk – Dosztojevszkij írta: el volnánk ragadtatva, és végtelenül hálásak volnánk, közönség és esszéisták egyformán, hogy az író, egy bizalmas és adakozó korszakában, papírra vetette a kezdet kezdetének lelkes és keserves történetét. Ilyenfajta mű kerete vagy alapja lehetne egy különlegesen nagy oeuvre-ből már megismert lélek legjobb megítélésének: nem tartanók akkor sem irodalomnak, de okvetlenül felvennők az író legjobb művei közé, olyan arcképnek, amelynél megbízhatóbbat és élesebbet nem konstruálhat meg a leggondosabb életrajzíró sem.

De ezt az életdokumentumot Kodolányi János írta. Nem akarom ezzel a fordulattal aláértékelni Kodolányi nagyszerű és új prózaíró-tehetségét, mint ahogy Dosztojevszkij nevével sem akartam színt vagy várakozást jelezni: csak a helyzeti energiának arra a különbségére céloztam, amely két hasonló értékű dokumentum között már csak az évek miatt is megvan.

Más volna az eset, ha Kodolányi önéletrajzi írása igazán megkomponált regény volna, valódi irodalom. Akkor, ha éppen tetszik, összemérhetnők akárki irodalmával: művészetet művészettel; naplóregénynél azonban embert mérünk emberhez, s az olvasó, aki Kodolányit nem ismeri személyesen, szükségképp kevesebb érdekességet talál a fiatalember munkájában, mint amennyi van benne. Kodolányi előlegezte magának (lírikus bátorsággal, hiszen főként lírikus korszakáról ír) azt a gesztust, amelynek jogosultságára a közönségben ma még nem lehet elegendő „hit-fedezet”. Ennek a könyvnek tehát a jelenben is elsősorban jövője van, s értéke mindig írója értékének hullámvonalát fogja követni.

Mondjam ezek után, hogy a Tavaszi fagy izgatóan érdekes olvasmány? Említsem föl az író máshonnan ismert és részletekben itt is jelentkező értékeit? Mondjam, hogy kitárul benne egy magát és életét kereső fiatalember testi, lelki és szociális nyomorának minden ajtaja? Hogy kitűnő lírai korkép egy olyan író szemén át, aki – 4-5 évvel ezelőtt – az irodalmi életet még csak kívülről nézte, s perifériáiról a középpontba vágyott, bátor, becsületes, magabízó komolysággal? Hogy ez a fiatalember „nagyon emberi” volt naplóregénye megírásakor, amidőn becstelenségeit is elmondja? És mondjam, hogy Kodolányi mennyire kiegyensúlyozatlan volt akkori határozottságában (sokszor még később is), mennyire elfogult és mily kevéssé fölényes a szatírában éppúgy, mint a szeretetben? Hogy a „G.-palota”-fejezetben, melyet a keserű tűz nagy életté fűt, az igazgatónak, gyakorlatilag, legalább annyira igaza volt, mint neki? Hogy az érés korszakában a tapasztalatlan, de erős meggyőződés egyéb torzításai és tévedései akkor is torzítások és tévedések, ha lírailag szentek, és emberileg nagyszerű ígérettel telítettek? Mindez igaz. Igaz az is, hogy Kodolányinak emberi joga volt megírni ezt a könyvet, de most már sokkal nagyobb írói kötelessége, mint eddig volt, tiszta művészetben is feldolgozni mindazt, aminek egyelőre zsúfolt érzelem- és témaraktára a Tavaszi fagy.

Baskircsev Mária életnaplója átfogóbb, mint a Kodolányié, s kedvesebb a Cillich Annáé is; de egyik sem lehet tartalmasabb és mélyebb – írója miatt – a Tavaszi fagy-nál. A kritikusnak azonban, aki nem Baskircsev- és Cillich-mértékkel méri Kodolányit, s nem akarja vele szemben megtetézni az években rejlő igazságtalanságot, azt kell mondania erről a műről, hogy felfüggeszti véleményét, s még jó sorozat irodalmat kíván Kodolányitól három eddigi regénye és e közé a kitűnő életdokumentum közé.