Zsolt Béla: Minden hiába

Zsolt Béla a nagy magyar lírai fellendülés reprezentánsainak tanítványa, abban a komoly és nemes értelemben, amelyet a továbbfejlődés nemcsak megtűr, hanem meg is követel. Éppen ezért nem fogok megelégedni nála a mesterek nevének egyszerű megemlítésével. Tulajdonképpen nem is X vagy Y hatásáról kellene beszélni (néhány vers kivételével, melyekből egyes régebbi írók visszhangja túl élesen csendül ki), hanem arról, hogy nagy általánosságban Zsolt Béla is ahhoz az európai irányhoz csatlakozik, amelyhez annak idején X és Y csatlakoztak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy e költeményekben nem annyira az újszerűséget, mint inkább a sokat ígérő, máris kész értékeket kell hangsúlyozni.

Tartalmilag itt-ott Ady és Adyn keresztül a francia dekadensek belső vergődéséből került be Zsolt költeményeibe egy-egy cseppnyi maró, keserű íz. (Öreg hetaera; Baudelaire: Les petites vieilles.) A keserűség nem nyersen, hanem a legcsiszoltabb művészi formában szakad ki belőle. Az érzelem talán veszít közvetlenségéből, de intenzitásából nem. Van a dekadenciának egy különös pesszimizmusa, érzelmi és nem értelmi pesszimizmusa, melyet talán a „züllöttség” szó fejez ki legjobban. Lehet ez a züllöttség elképzelt is: ilyen képzelt züllöttséget sirat Zsolt Béla nagyon sok verse a nagyváradi kávéházak zátonyain. – A tartalomban megcsillanó Ady-hatás (Ady messzire vágyó, váradi romantikája) a virtuóz forma miatt nehezen vehető észre. Vannak képek, kifejezések, sőt magukban álló szavak is, melyeket Ady csak egyszer-kétszer használt, és amelyek mégis elválaszthatatlanul az övéi. Ha ezek újabb költőknél előfordulnak, még a dilettáns is rögtön megérzi, hogy Adyból kerültek oda. Ilyen kapcsolata a „Máriától-Veronikáig” (Zsoltnál: Lolottetól-Sárikáig), épp ilyen függő viszonyba kerül az író Adyval, amikor a Gare de l’Est-ről vagy Mentonról beszél; sőt akkor is, mikor pusztán a „cécó” szót írja le. Ezt a szót Ady tette versben is irodalmivá („Sugarak cécóznak fölöttünk.”) – És itt van egy vers, a Fáradt, téli népdal, egyáltalán nem hasonlít Adyra, mégis holtbiztos, hogy Ady hasonló formában írt verse (Cigány vonójával) nélkül nem született volna meg.

Mindezek apróságok; az alaphangban van egy kis Ady-hatás, de ez is egész más hangulatú és másképpen megstilizált versekbe van szinte láthatatlanná elszőve. – Az impresszionisták hatását már több vers mutatja. Ezek a versek színesek, néha bántó bennük egy-egy diákos sor („Mikor pártád más már letépte.” „Az asztalon hever revolverem.”), de könnyedek, és főként Kosztolányira emlékeztetnek. Csak kettőt említek: a Fekete kert és a Pesti bánat. Az első a düh, az őrület, a bosszú, az öngyilkosság és a belladonna baljós virágainak felsorolásával Kosztolányi híres méreg-versének ötlet-mása.

Tóth Arpád kedvesen bizarr fantáziája is belelopakodik Zsolt költői szemléletmódjába. Az Egyforma reggelek-ben olvassuk: „A széken szürkén ott fetreng a zubbony”; – a szürkülő ébredés izzadt, kesernyés fáradtságát és a széken heverő nyűtt ruhákat már ismerjük Tóth első kötetéből. A szemfényvesztő rímelés és a költői látás preciőz finomsága és bonyolultsága általában Tóth torzító fantáziájának rokona, néhol egyenesen ikertestvére. (Pl. Tóth a merengésről, a rejtelmes éjszaka múltba néző látcsövéről, Zsolt pedig az emlék tompa látcsövéről ír.)

Babits hatása inkább csak a technikában és az alliterációk kedvelésében nyilvánul meg, de ezt lehet a legkevésbé hibáztatni, mert különben minden jó költő minden jó tulajdonságát Babits-hatásnak kellene mondanunk. Közvetlen Babits-hatásra csak néhol találunk, pl. a Fekete síp VIII. szonettjében, mely Babits Bolyai-szonettjének pandanja, vagy a Tánc első sorában: „Hevet, te nyár, a szűz zenék hevét!” (Babits, ugyanazzal a verstagolással ezt írta: „Zenét, madonna, mily titkos zenét…!”).

Mindezek a hatások teljesen megemésztettek, és Zsolt Béla mindenütt ad még valamit hozzájuk a magáéból. Az átvett és csaknem túlzottá kiépített technikával fokozottabb finomságokat tud előbűvészkedni, és parnasszista szépségekben akárhányszor túltesz mesterein. Formakészsége oly tökéletes, hogy sokszor szinte elragadják bravúros rímei – mégis azt tartom, hogy minden fiatal költőnek meg kell szerezni ezt a feltétlen formatudást. Ennek felhasználásával lehet aztán akármilyen „hibás” verszenét teremteni, szabad verset írni, de enélkül ügyetlen lesz minden hangszerelés. Nem írhat szimfóniát, aki nem ismeri a hangszereket.

Sok meglepő, új jelzőt, igét, képet, sort találunk e költeményekben, zsúfolt versekben tömör és tiszta szakaszokat. Kitűnő versrész az, ahol a költő egy sivár kocsmát festve azt írja, hogy az asztalon fázós üresség könyököl, és amikor a száguldó vonattal versenyre kelő gazdát láttatja meg velünk, aki dühösen káromkodik szekerének lemaradása miatt. És milyen üdítően friss, rögtön lélekbe kapó a Spanyol história bekezdése: „A fűben elmerült a föld, a napban elmerült a gyep, arannyá boldogult a zöld s felhővé a dacos hegyek”! (Bár itt is közbezenél Babits egy sora: „Alkonnyá boldogult az ég.”) – Eleven víziókban röpködnek előttünk a sötét remény baglyas rémei; látjuk, amint az ezüst országutakon versengnek az arany biciklik; a szél kaput kapar, és szűköl kinnrekedve; szemünkkel halljuk a lágy lánycsípők friss hullámverését, és látjuk a törpét, akit a téli éjszaka korbácsol, és szeretne benyitni az ajtón, de a kilincsig sem ér fel; hipnotizáltan zúdítjuk kedvesünk fejére mi is a tubarózsa-tenyerünk öt ujjának öt forró sugarát, finom selyemfonállal minket is körülgubóz az énekesnő hangja, mialatt előlépked és balerinatáncra készíti röpködő bokáit a fácánlábú Ritmus.

Azt mondhatná valaki, hogy e versek korszerűtlenek. Ami jó bennük, az nem korszerűtlen. Zsolt Béla gazdag örökséget vett át, de ez az örökség nem méltatlan utódhoz került: ő ért hozzá, hogyan kell gazdagítani a múlt kincseit. Szenvedély fűti át költeményei legjavát, melyek minden csiszoltságuk mellett is igen gyakran nem személytelen, világtól elvonult és sápadt artisztikumok, hideg ékszerek, hanem forró, érzéki és érzékelhető élet-darabok.