Debreczeny Dezső: „Miért büntetsz engem?”

 

I.

Csak egyszer találkoztam vele, egész futólag. Verseket hozott a Nyugat egyik szerkesztőjéhez, nem az én vendégem volt, hát nem figyeltem meg különösebben. De azért emlékszem rá: magas, szép, fehér arcú, sötétszőke hajú, rokonszenves külsejű fiú volt. Kissé feszélyezte a kilincselés, sietett, és megígérte, hogy újra eljön.

Én is megnéztem füzetét. Miért büntetsz engem? Mielőtt még egy sort is olvastam volna belőle, megütötték szememet a szokatlan alakú betűk, hátralapoztam, és nagyon meglepett az utolsó oldal felirata: „Nyomtatott a krasznája-rjecskai hadifogolytábor nyomdájában, a táborban előállított betűkkel. 1920. Készült 110 példányban.” Talán ez volt az oka, hogy mikor – pár hónappal később – egy közös ismerősünk véletlenül beszélni kezdett róla, rögtön érdeklődve és kíváncsian hallgattam szavait. Elmondta, hogy diósgyőri fiú, huszonhat éves, évekig volt orosz fogságban, most az Angol-Magyar Bank tisztviselője, dolgozni vágyó és tudó, nagyszerű gyerek, aki most kezdi átörülni gyalázatosan elrabolt ifjúsága első szenzációit. Nagy Ady-rajongó volt már gimnazista korában, közös barátunk kedves visszaemlékezéssel mesélte el vele való első találkozását, a Nyugat egy miskolci matinéján, Ady és Ignotus jelenlétében. – Aztán jött a bellum matribus detestatum és Szibéria, kiéhezve vágyakkal tért vissza, tavaly ősszel, magával hozta kis füzetét, alig néhány példányban. Tanult, írt, dolgozott. Épp egy találkozó előtt voltunk, mikor váratlanul kapom a hírt, hogy meghalt.

 

II.

Szó sincs róla, hogy kész író lett volna. Sok új verseskönyvet ismerek, melyek közül akármelyik „készebb” Debreczeny kis füzeténél – készebb, mutatósabb, relatíve értékesebb is. De ezeknél, kevés kivétellel, a készség nem komoly, belső felkészültséget jelent, hanem megállást, tovább-nem-jutást, a legnagyobb kerékkötőt: a Kunstfertigkeit-ot. Veszedelmes dolog jóslásokba bocsátkozni, de a jelen esetben mégis azt hiszem, hogy ez a szép nyiladozó virág hulltában is több, mint sok-sok gyönge gyümölcs, melyet mások szellemének napja jól-rosszul megérlelt.

Ha élne, még nem írnék róla, biztos, hogy hamarosan kitűnő írások kerültek volna ki keze alól. Azonban az előttem levő régi 30-40 vers soraiban és strófáiban oly tiszta jelei vannak az igazi hivatottságnak, hogy nem mehetünk el Debreczeny neve mellett a legőszintébb sajnálat érzelmei nélkül: meg kell csinálni a szomorú lezárást, leszámolást, elkönyvelést.

Mindenekelőtt látszik, hogy ha verset írt, nem az volt a célja, hogy csak verset írjon. Nem a vers, ez a hiúság, ez a magasrendű hiúság volt előtte fontos, hanem az, hogy kifejezze magát. Tudom, hogy mindenki ezt hiszi magáról, ha ír, de hát istenem, oly jó az embernek megcsalni magát! Látszik, hogy életszükséglet volt számára az írás, és alapjában véve minden ezen fordul meg. Még nem sikerült neki minden: technikája ügyetlen, ritmusa nehézkes és csikorgó, rímei sokszor kócosak, fésületlenek. Itt-ott előcsillan valami, ami Adyra emlékeztet. Adyt nagyon szívébe zárhatta, hatása azonban nem segítő, lendítő és fejlesztő erő nála, inkább béklyó, melyből menekülni szeretne. Debreczeny esetében is megismétlődik az Ady-hatások mindig ugyanazon eredménye: a megrontás. Vannak a legnagyobbak közt, akiktől nem lehet tanulni, akiknek hatása megemészthetetlen: Ady ezek közé tartozik, Petőfi is: az ő színeik mindig átsütnek az új fátylakon: – és vannak az ösztönnél az intellektushoz közelebb álló költők, akiknek nem kevésbé értékes egyénisége oldható anyagból áll: Arany és Babits. Akik az előbbiek „iskolájába” kerültek, azok számára nincs remény; az utóbbiak termékenyítőleg hatnak, vagy legalábbis hathatnak. Petőfi szükségképp epigonokat nevelt, ő mostohaapa; a magyar költészet igazi apja és jóságos tanítója azonban örökre Arany János marad.

Debreczeny is ott jó, ahol nem érezzük rajta az Ady-versek ízét. Kötetében van egy kis megalkuvás: a naturalista festés nem sikerül neki, mégis felvette a fogolytábori élet kínjairól szóló gyöngébb verseit is füzetébe, kétségtelenül szenvedő társaira gondolva, holott bizonyára érezte, hogy a merengés, hazagondolás és a szerelem meleg hangulatait sokkal sikerültebben tudja megrögzíteni. (A házunk; Májusi eső.)

Lelkében igazi költő volt, csak még nem találta meg a maga formáját. S bár figyelmeztetni kellene a fiatal költőket, hogy Aranytól vagy Babitstól ne csak a formát lessék el, mert hatásuk ekkor éppoly gyilkoló lesz, mint a Petőfi–Ady-féle hatás – mégis azt mondom, és Debreczeny esete is ezt bizonyítja, hogy a forma az a végső eszköz, mely tökéletessé teszi sok más, talán a formatudásnál is fontosabb követelmény együttes munkájának eredményét. De így is van füzetében elég szép és jó részlet: pl. a Foglyok-ban: „Óh nem volt ott hős s nem volt becstelen gyáva, Csak kimerült állat!” Vagy a Játék friss sorai: „Cserebogár dong, zsong a bereg, / Széles az ég s a szive remeg;” – és előbb: „Gyümölcsfák sulyos illata leroskad,” – vagy mikor kisfiúk játszanak és: „Kacajuk csengőn szájról-szájra adják,”. Szépek a Májusi eső dalszerű ütemei: „Májusi esőn fürdik a por ma, / Mártom a szivem a biboros borba.” Kissé adysak a Csóklovag, a Ma temetünk babám és a Csonka falak, de vannak ezekben is igazán jó részek, pl.: „Manók rikoltnak, béka szól, / Iszákos sellők lejtnek, / Ma tarka-csörgős köntöse / Van a vén, pókos estnek,” –: „iszákos” helyett ugyan „mámoros” értendő, de nem megkapó a szürke alkonyt szövögető „vén, pókos est”? Jó vers a Te nem tagadsz meg és a Menekülés, és nagyon finom, hibátlan e strófa: „szinekben fürdöm, szinek habját bontom; / Szinek hullámán altatom a gondom / S hangot vegyitek, száz langy hangot egybe, / Hangok langy gyöngyét igy szüröm fülembe.” Furcsa keveredése a banális avultságnak és a meglepő szépségnek e szerelmes sor: „Óh Drága Lény, ki létem ize lettél” –: a „Drága Lény” egészen rossz, de a szerelem testet-lelket betöltő állandó, édes érzését lényeget-eltalálóbban talán nem is lehet kifejezni, mint ezzel a pár szóval: „…ki létem ize lettél”, mely különben eufóniában is kitűnő. – Ez az utolsó idézet világosan mutatja a forma rendkívül fontosságát a költészetben. Itt sikerült az írónak úrrá lenni tárgya fölött, és azonnal a legszebb, legtömörebb lett kifejezése.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]