Bevezető Illyés Gyulához

Igénybe veszek néhány percet abból a költői estéből, amely mindjárt kezdődik, s amely sok oldalról elénk tárja majd Illyés Gyula hatalmas írói, költői, emberi világát. Igénybe veszek, éspedig olyan feszélytelenül, mint hogyha semmivel sem tartoznám neki. Sem én, sem a többiek.

Pedig Magyarország minden lakosa, s ami több, egész jövendőnk kultúrélete adósa neki. Mi, idősebb nemzedék, már mintegy harminc esztendeje azok vagyunk. Illyés Gyula szerepe túlnő az irodalom határain, és politikai, nemzeti jelentőséget nyert. Nem műve becsülésében, kitüntetések hiányában marasztalom el magunkat a rendkívüli költő művészi munkássága iránt; csak azt mondom, hogy adósai voltunk sokáig az egyértelmű szeretettel és bizalommal. Mert bármily sokan és bármennyire szerették, egyszerű szellemek és legnagyobbak, szinte kezdettől fogva, időnkint mintha csak fenntartásokkal tudtuk volna becsülni, s főképpen érteni, egyetemesen magunkénak tekinteni. Az a problémákkal, rendkívüli feladatokkal dúlt kor, melyben éltünk, és az a nemegyszer lázbeteg föld, mely közös hazánk, jóban-rosszban gyanakvásokkal is vette körül sokunk hitét és szándékait: néha úgy tetszett, hogy nem értjük egymást, egymásnak ezt vagy azt az arculatát. Az idő azonban gyorsan és végzetesen múlik; és, ha lassan is, de tanít! Máris megtanított rá, hogy oldani kell maradék türelmetlenségeinket: Illyést, úgy sejtem, nagyobb igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, mint talán bárkit a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem. Bármily komplex a jelenség, az egésznek a nagyszerűsége előtt önként el kell csitulnia a részletkifogásoknak. Azt hiszem, mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, jogosan vágyódhatnék – s jól járna vele! – egy olyan magyar humanitásban élni, amelynek valahogyan Illyés az elnöke.

Illyés Gyulát, a költőt és prózaírót, ma joggal népünk egyik legigazibb, legreprezentánsabb fiának tekinthetjük, az egyetemes európai szellem egyik legnemesebb hazai örökösének, birtokosának. Ennek a „dunamenti paraszt”-nak, ahogy ez a pusztafi a Hunok Párizsban élményidején, a húszas évek első felében, magát nevezte, több sajgó, égő idegdúca volt és van az eleven magyar életbe ágyazva, mint bármelyikünknek. Mindig viszolyogva hallottam, hogyha valaki, hogyha bárki – mondjuk – a magyarság élő lelkiismeretének mondotta magát. A Nemzetiben azonban a Dózsa-tragédiá-t kétszer végighallgatva nem volt az az érzésem, hogy akár csak az ízlés is tiltsa többé jogos gazdát és őrt adnunk ilyesfajta hitnek vagy öntudatnak. Pedig csak egyik régi és egyik új művét említettem a költőnek; holott mennyi minden van még a két dátum közt: sok súlyos versköteten kívül elég a Puszták népé-re utalnom, majd a Lélek és kenyér-nek halkságukban legmélyebbre kiáltó falukutató vádjaira. Bizony mondom, a nemzeti lelkiismeret nagy cselekedetei voltak ezek a könyvek!

És könyvekkel felérő, könyveknél gyakorlatibban használhatók szép, kis vagy nagy, tömör képek, melyeket hétről hétre, szinte napról napra vers alakban adott fel, olvasói lelkiismeretének, 1930 után, mind biztosabb művészettel és mind nagyobb művészi bátorsággal a költő, aki akkor hágott élete első delelőjére. Mennyi szépség a sok vád és leckéztetés mellett! Mennyi aprólékos figyelése a szerető gondnak, az emberszerető szívbeli gondviselésnek; mennyi kép, nemesen gyöngéd, vagy fenséges, amely közönséges gúnyákat, érdektelennek mondott paraszti sorsokat, dunántúli tájakat ölt magára, milyen csodatettei a villámrajzú megelevenítésnek, a bújtatott expressziónak, melyet mi lövünk ki, és amely a hátunk mögött robban! S mennyi-mennyi független kalandja az öt vagy hat vagy nyolc érzéknek, mennyi mámora a hűvös okosságnak és a forrponton sistergőnek!

Gondolhatják, hogy valamire én is tartom magamat a lírában. Illyés mellett azonban számtalanszor éreztem, hogy én, az idősebb, nem tudtam eléggé megragadni az emberi világot, és hogy amikor nem individualista vagyok, akkor doktrinér vagyok. Illyés az egyéni és a közösségi ember legszerencsésebben megoldott képlete. Alkatának tapintható részében éppúgy ott van a valóság állandó melege, az igazság egyensúlya, mint a megfoghatatlanban. Szimbólumainak értelme sokszor egész bimbónyi sziromlevél rétege alá rejtőzik, s ha kifejtjük belőle, már szétroncsoltuk magát a rózsát. Kapcsolásai: fecskék volt-nincs villanása; legtündéribb ötletei azonban, szinte már fölöslegesen, átváltozóművészek a durvább érzékelés számára. Versben-prózában legfőbb írói sajátsága, hogy sohasem körülményes. Gulliveri távlatra edzett figyelme éppoly nagyokat lép, amilyen mosolygós és ironikus szeretettel összegyűjt a belső és külső életben minden liliputi megfigyelést érzékletessége. Bizalmaskodás nélkül közvetlen és szenvedélyes, és szegényesség nélkül realista. Ahogy máskor minden ünnepélyesség nélkül ünnepélyes, és erőlködés nélkül maga a magától értetődő erő, biztonság és nyugalom. Miként azt elmúlt években festőművészeti vonatkozásban gyakran hallottuk az üdvös alkotói-mesteri tanácsot: igazságelvű, természetelvű! Tehát eredeti, tehát egyszerű és lényegében nagyon egészséges. Eredetisége azonban nem provokáló; ahogy az egyszerűsége nem a primitívség egyszerűsége, és nem ismeri a sablont. Amit felfognak az értelme vagy az érzékei, rögtön áthasonítja a saját anyagává! Hódító!

Drámai mozgalmasság lakik a lírájában, a külvilágé, vagy amit a belső élet rávetít, azé. Szeret dísztelennek hatni, holott roskad a díszektől, melyek nem fölös járulékai, hanem természetes anyagai a témáinak vagy a szemléletének. Leginkább kőszürke szeretne lenni, vagy földbarna, más szóval észrevehetetlen; miközben játékosan gyönyörködik a rideg színek metamorfózisában. Közvetlensége alatt is csak úgy villózik a zsúfolt és bonyolult látás és a legmerészebb gondolatkapcsolás, melynek különleges mestere: mélyből vagy magasból egyaránt láthatatlanul indul és hat benne a sugárzó gondolat, mely – mert hát a jól kifejezett érzés így szokta! – részben már a látható felizzás előtt, már az értelem átültetése előtt észrevétlenül elvégzi szuggesztív feladatát.

Ezért olyan sajátságos az Illyés-féle lírai bonyolultság, a leheletszerű és mosolygó árnyalatokba így lopakodik bele valami különös fajsúly, valami speciális magasfeszültség. Költészete mindeddig csak emelkedett, legmeredekebb ívben talán az utolsó években. Amikor az öregedés kezdete még közelebb vitte a tulajdonképpeni költői témákhoz. Legutóbbi kötetében, a Kézfogások-ban, meglepően sok lírai elemmel gazdagultan látjuk minden magasrendű tulajdonságát, melyet már két évtizede teljes érettségében csodáltunk, élveztünk, sőt irigyeltünk. E csodálatos kötetben szinte a fény simaságával suhan lélekből lélekbe az átplántálandó érzés, a legfinomabb gondolat, és akár egy Szekszárd felé utazó fiatal paraszti anya rajzában – egyik legszebb versében – kíséri reménykedő útján a terhes magyar jövőt, akár az elhallgatott, akár a megint szóló fülemiléket hívja és üdvözli, akár a mindennap kedélyes és éteri hangján köszön ránk a balatoni halszag nevében; s éppen úgy, ha a szerelem mondhatatlan édességeit sejteti a legszemérmesebb és legszeretőbb erotika változataival, vagy mikor a Reformáció genfi emlékműve előtt töpreng a forradalom s a hagyomány viszonyán, vagy hogyha a Bartók-féle „hangzavart” választja háborgó fájdalmaink orgonapontjául.

Az igazságot és a költői realizmus érett, kiegyensúlyozott világát akartam elsősorban magasztalni Illyés Gyula lírájában. De nála – nála is új, egyéni határairól kell beszélnünk a realizmusnak. Ezeket a határokat minden átlagon felüli tehetség, sőt minden vers újrateremti magának. Illyés legjobban irtózik a világon az üres fecsegéstől. Költői mondanivalója, szóejtése majdnem mindig kemény. De arany aurája van! Ez ragyogja körül benne az okosságot, ez az emberi-erkölcsi erényeket, ez oldja annyira könnyeddé, annyira légneművé és kedvessé – nemegyszer – a tények és követelések illyési, nehéz harcát: párolgó ez a tényvilág, és ez a harc az igazságért, ahogy a zene párolog a zenekar fölötti remegésben, ahogy párolog a frissen felhasított eleven hús, ahogy a hő, az élet alapja, párolog a táguló világegyetemben, s a hit, ki az elméletekből (ezzel ismét csak közelebb hozva érvényének határához az igazságot), és általában ahogy az eleven érzés a gondolatból és az érzésből a gondolat… Mennyivel szuggesztívebbek, igazabbak, éltetőbbek az ilyen valóságrajzok, és mennyivel lebegőbbek és megfoghatatlanabbak, mint azok a költői eszközök, melyekkel az ortodox szürrealizmus próbálja festeni-rögzíteni örök egyforma (és néha szép) zűrzavarát, az álmot!

Illyés Gyula legfőbb tartalma a szépség, az igazság, a hűség az emberekhez és a néphez. Költészete a magyar régmúltnak, közelmúltnak és jelennek s az emberiségnek legszebb vágyait, a legmagasabb költői álom hangjait és képeit köti be, a zordakat és legédesebbeket, antennáival az emberi valóságba, a maiba és minden ezutániba. A közelibe és a távoliba. Az egyénibe és a közösségibe. Hatalmas zenével a mulandóságot a múlhatatlanba.

Én most írtam-beszéltem róla először életemben.