Tóth Árpád

Ezelőtt vagy 35-40 esztendővel egy debreceni diák a kollégium nagy könyvtárában kikérte a Nyugat legfrissebb számát, és szívdobogva olvasta benne Baudelaire francia költő versét magyarul: a vers varázslatosan hatott rá. A diák, aki maga is Baudelaire-fordításokra készült, én voltam, a csodálatos magyar tolmács, akinek akkor olvastam először a nevét, Tóth Árpád. Ez volt az első találkozásunk. Néhány hónappal később a karcagi vasútállomás könyvpavilonjában egy új verseskönyvön, melynek Lomha gályán volt a címe, megint találkoztam Tóth Árpád nevével. A kötetet rögtön megvettem, a költőt szívembe zártam. Ma is benne van.

Aztán néhány év múlva, 1919 őszén, személyesen is megismertem. Ez már Budapesten történt, a Centrál kávéházban, amely nagy irodalmi börze volt a húszas évek elején. Tóth Árpád akkor 34 éves volt, nős, családos ember, a modern magyar vers egyik nagymestere, szemüveges, szellemes, halk, finom jelenség. Sokat betegeskedett, fix állása nem volt. És váratlanul egyszerre kapott állást a szerencse révén, és pedig az említett Centrálban, a két debreceni, az országos nevű költő és a húszéves kezdő: ő meg én.

A relatív szerencsét Mikes Lajos dr. képviselte. Az irodalmi kávéház sürgésébe ugyanis bejárt már ez az ősz hajú, nagyra becsült szerkesztő, műfordító és kritikus, és a sok álmodozó bohém közé a jótékony realitás szellemét vitte magával. Az írói asztaltól, ahol Babits Mihály körül naponta 15-30 mindenféle rendű és rangú költő és prózaíró ült és vitatkozott, Mikes jöttére, aki nagy sakkozó volt, akárcsak Tóth Árpád vagy Nagy Lajos, elvonulnak a szomszédságba egy kis asztalhoz, otthagyván Babitsnak meg az akadémikus Heinrich Gusztávnak mindazt, amit a nap felvetett, otthagyván legújabb kecskerímeivel Horváth Henriket, a Monumenta Literarum korrektúráival Király György elcsapott egyetemi tanár urat, és a hunyorgó és bajusza alatt mosolygó Schöpflin bácsit. Néztem, hogy sakkozik a két „öreg” – nekem akkor mindenki öreg volt. Míg Mikes gondolkozott a következő húzáson, Pádi – ahogy a költőt barátilag hívtuk – a márvány asztallap vonalait rajzolta át kecses női idomokká, vagy gyorsírási tekervényeket fedezett fel a kő erezetében. Én is firkáltam, sztenográfiai játékokat rögtönözve; s egyszer csak rám szólt Mikes, hogy: mit írok? „Gyorsírást, Gábelsbergert”, feleltem. „Aztán tud is, vagy csak tanult?” „Írok én”, feleltem, „akár 400-500 szótagot percenkint!” „Azért kérdem”, folytatta Mikes, „mert Az Est éppen gyorsírókat keres.” Tóth Árpád felfigyelt: ő is gyorsírt, és még vidéki humorista-hírlapíró korából emlékezett rá, milyen aranylegendává növelte a fáma a lap kétségtelen generozitását a munkatársai iránt, most tehát kapva kapott az ajánlaton. Őt Mikes meg sem vizsgáztatta: engem azonban igen. Amiért azzal álltam bosszút a kételyén, hogy a szavakat mind hátulról előre kanyarítottam, s mégis hibátlanul visszaolvastam. „Akkor hát jöjjenek fel holnapután délben a főszerkesztőhöz”, szögezte le a megegyezést Mikes. Pádi boldog volt, hogy valamennyire biztos sínekre zökken a polgári élete; én nem: engem akkor még nem szorított az élet.

A nagykörúti szerkesztőségben dolgoztunk tehát, egymás mellett, csaknem tíz éven keresztül. A közös munkahely s a Centrál-beli írói közösség folyton együtt tartotta magánéletünknek is egy részét. Jóbarátok lettünk. Munkakörünk nagyjában egy volt: a szerkesztőségben ki kellett javítanunk a riporterek telefonba diktált gyors cikkeinek stílushibáit, és érdekes címeket kellett adnunk, tehát úgynevezett lektorok, segédszerkesztők voltunk. Riportot én csak nagy néha írtam; Pádi naponta színes híreket, közéleti bökkcikkeket, néha vezércikket és sokszor könyv- és színházi kritikát. Munkatársaink, kollégáink nagyon megszerették. Tisztelték benne a nagy költőt, de főképpen az ember nyerte meg őket. Pádi mindenkit elbűvölt.

Ekkoriban már tetőpontján állt a dicsősége, de inkább csak szakmai körökben és a műveltebb olvasók között. Az öröm illan című – harmadik – verseskönyve már megjelent, és a lap hétről hétre közölte újabb költeményeit irodalmi rovatában, melynek szintén Mikes bácsi volt a szerkesztője. Tudjuk – én is elégszer kifejtettem – hogy sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök érzések és hangulatok felé fordult: a lírai örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a realitásban és a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze, minden becsületes akaratnak és haladásnak, igaz emberségnek a hitvallója volt, eleinte az idill és még inkább az elégia ragyogó, majd mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa.

Tüdőbaja azonban ökonómiára szorította: okosan kellett gazdálkodnia az erőivel és éveivel. Szerkesztőségi helyzete is megengedte, hogy ne pazarolja magát regényfordításokra, sem detektívregényekre, sem világirodalmi remekek magyar tolmácsolására, amilyen az állástalan években egy-egy Flaubert, Meredith és Maupassant magyar megmunkálása volt. Még a versfordításokat is háttérbe szorította a saját versek írásának a gondja. Életében megjelent verstolmácsoló köteteinek szintén nagy, de szintén csak szűkkörű sikere volt. A legnagyobb, legnehezebb, legbravúrosabb feladatokat választotta lírai fordításai során, Shelleyt, Miltont, Goethét, Keats ódáit, a hozzá közel álló modern francia parnasszistákat, az artisztikus magasrendűség vonzotta, amelyben nemegyszer súlyos veretezést kap az impresszionista tematika is. Mintegy száz külföldi verset fordított abba a kötetébe, amely Örök virágok címmel elég későn, 1923-ban jelent meg: ez a gyűjtemény megelőzte utolsó verseskötetének, a Lélektől lélekig-nek hegyibeszédszavú darabjait. Ami verset tehát Tóth Árpád fordított, az, mint magyar költői munka, lényegében és zömében a Hajnali szerenád, a Lomha gályán és Az öröm illan világa mellé sorakozik.

Oda sorakozik az az 53 Baudelaire-fordítás is, amely az utolsó egyívású nagy teljesítmény Tóth Árpád ilyen természetű munkásságában. Ismeretes, hogy a nagy francia költő születésének századik évfordulója alkalmából Babits Mihály, Tóth Pádi és én lefordítottuk a teljes Les Fleurs du Mal-t, A romlás virágai-t. A francia kötetet, aszerint, hogy melyikünk melyik vershez vonzódott, illetve melyikkel foglalkozott már, barátilag megharmadoltuk Babits akkori, Reviczky utcai lakásán, s egyúttal megegyeztünk a fordítás általános elveiben. A kötet összeállítását Tóth Árpád végezte, ő fordította Baudelaire dedikációját Gautier-hez, a mesteréhez, s ő korrigálta a könyvet. Bizonyos tekintetben irodalomtörténeti vállalkozás volt ez, és számomra, akit a két mester harmadiknak maga mellé vett, a legmegtisztelőbb. Tóth Árpádra 53 fordítás jutott, a régebbi darabokat erre az alkalomra, sőt később még egyszer, átdolgozta a teljes formai és rímhűség tiszteletében. (És itt korrigálnom kell egy régi tévedésemet: mikor a nagy Baudelaire-kötetet jóval Babits és Tóth halála után, 1943-ban, harmadik kiadásban sajtó alá rendeztem, a pragmatikus magyar előszót Tóth Árpád szövegezésének jeleztem; emlékezetem azonban tévedett, az előszót, valamint Baudelaire későbbi francia előszótervezetét Babits írta, illetve fordította – kéziratát nemrég találtam meg.)

Kiapadhatatlan volna az emlékek forrása. Múltak az évek. Tóth Árpádot kiújult tüdőbaja a Tátrába szólította. Az első világháború után általános volt a „külföldszag” vágya mindenkiben. Pádinak egy lapbeli lírai kis színes híre egy eldobott narancshéjról a Rákóczi út és Nagykörút sarkán mutatta izzó vágyát a gyógyító Tátra hegyei közé. Azelőtt Svedlérre járt, most az állása lehetővé tette, hogy Ótátrafüredre utazzék. Engem is az ő példája vett rá első háború utáni külföldi utamra. Nekem Újfüredhez volt kapcsolatom. Előbb azonban oda szálltam, ahol Pádi lakott, az ófüredi Tátra-szanatóriumba. Képzelhetik a költő meglepetését a váratlan vizitre. A portás a kis hallból hívta elő a hírrel, hogy pesti vendége jött. Akkor is éppen sakkozott; mosolyogva állt föl asztalkája mellől, egy pálma alól, leverte szivarja hamuját, és hitetlenkedve és imbolyogva indult felém: „Hogy kerülsz ide, mi újság otthon?” Én másnap átköltöztem Újfüredre, és harmadnap bemutattam a költőt Vág igazgatóéknak, régi tisztelőinek. Ettől kezdve Tóth Árpád mindig a baráti Újfüredre ment, ha a Tátrába utazhatott.

A klimatikus gyógyhelyen főképp pihennie, híznia, erősödnie kellett. De szinte rögtön középpontja lett a társaságnak, nevezetes vendége Újfürednek, mint valaha Arany János Karlsbadnak. A később felépült óriási Palace szanatórium termeiben, csöndes nyári és téli séták során vagy az igazgatóék villájában mindenki csüggött az ajkán, sziporkázó megjegyzésein, halk gúnyján és öngúnyján, amellyel a Varázshegy betegeinek kedves bolondériáit és szerelmi játékait fűszerezte. Kifogyhatatlan volt rajzos és fejtörő játékok kieszelésében és irányításában. Néha verset írt egy-egy élményről, magáról a Palace-ról is, vagy pedig cikket Az Est-be. Utólag azt hiszem, az volt a legérdekesebb, amelyben az örökségét a magyar irodalomra hagyó „Baumgarten Ferenc különc tátrai halálát” írta meg. Kései versei tele vannak tátrai emlékekkel.

Múltak az évek, a költő mind ritkábban utazhatott fel a robotból a gyógyító magasságba. Már a szerkesztőségbe is alig járt be. Utolsó félévében csupán egyetlenegyszer, azt is inkább dacból. 1928-ban eljött a vég, mellyel egész életében megbarátkozni kívánt. Mikor utoljára láttam, mintha inkább már ő vigasztalt volna engem. Felöltözve, csontig soványodva ült és feküdt bőrfotelében, a Werbőczy u. 13. alatti lakásán. Nem hagyta, hogy kórházba vigyék; felesége és édesanyja ápolta. Felállt, felénk jött; nadrágjának a szára úgy lengett-lógott a combján, mint vékony karón. Domború, nagy homloka iszonyúan megnőtt a beesett arc fölött, fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta mély szemei kerületét. Bútorokba kapaszkodva tett néhány lépést. Fulladozott, alig bírt beszélni. Éppen az utolsó kötete levonatát korrigálta. „Lélektől lélekig” – mondta – „jó lesz ez a cím?” Ugyanakkor még naptári verseket írt lapjának karácsonyi ajándékkönyvébe. Lassan rótta a tisztázat betűit, félórába telt 12 sor leírása, de nem engedte, hogy mi másoljunk neki. Amíg dolgozott, kiküldött bennünket, engem és Mikes doktort, a szobából: szemérmes volt, szégyellte végső gyöngeségét. Utolsó nap Babits verseit olvasgatta, este tízkor jó éjszakát kívánt a feleségének, édesanyjának és kislányának, Eszternek, aki már akkor verselgetett, és az éjszaka folyamán, 1928. november hetedikén, 42 éves korában észrevétlenül örökre elaludt. A Farkasréten temettük.

Egyik legtisztább öröme életemnek, hogy Összes versei-nek és Összes versfordításai-nak két kötete, melyet én rendezhettem sajtó alá, rögtön a megjelenéskor már széles népszerűség és egyre sugarasabb jövendő felé indult.