Megnyitóbeszéd a költő új síremlékének javára

Az én feladatom ezen a pódiumon ma tulajdonképpen csak az, hogy megnyissam a matinénkat, és elmondjam közvetlen célját és indokát. Mind a kettőt tudják és ismerik. Eősze András szobrászművész mellszobrot készített Tóth Árpádról, a munka kivitelezésre, a gipszmodell valamilyen nemesebb anyagra, kőre, a költő sírja pedig végleges emlékműre vár. Mindehhez pénz kell, nem nagyon sok, de több, mint amennyi magánosok áldozatkészségéből telik. Tóth Árpád barátai és tisztelői tehát – Önök és az előadók – összeadták a művészetüket, érdeklődésüket, szeretetüket és idejüket – és megpróbálják összehozni a szükséges összeget. Az áldozat, melyet egyenkint hozunk, nem nagy, és valószínűleg akkor is meghoznánk, ha csak arról volna szó, hogy verseket hallgassunk minden külön cél nélkül, kitűnő verseket kitűnő előadásban.

Hogy a költő meghalt, annak idestova tizenöt esztendeje az idén. Azok után a felolvasások, cikkek és előszavak után, amelyekben művészetét és egyéniségét elemezni és megvilágítani igyekeztem, nem akartam újra megismételni a sokszor elmondottakat: Tóth Árpád költői és műfordítói arcát tehát ma más toll rajzolja majd Önök elé. A külső indok és a cél bejelentésével azonban nem tudom egészen befejezettnek tekinteni a tisztemet. Ünnepünk alkalmi része ugyanis szervesen egybekapcsolódik az idő szerepével az irodalmi művekben és az örök dolgokkal.

Tóth Árpád, ha élne, ma 57 éves volna. A műve viszont éppen olyan friss, mint amilyen a megalkotás óráiban és éveiben volt, sőt egyre ért azóta, egyre erősödött, egyre több gyökeret vert. Helye, jelentősége ma egészen más, mint valamikor. Tóth Árpád saját költeményeinek mind sűrűbben érik egymást az új kiadásai. Első verseskönyve éppen harminc évvel ezelőtt, 1913-ban jelent meg, az utolsó pedig tizenöt évvel később, 1928 végén. A halál óta eltelt újabb tizenöt év alatt viszont az Összes versek teljes kötete is ötször vagy hatszor annyi példányban fogyott el, mint az előző, ugyanekkora periódus alatt az egyes kisebb verseskönyvek. Összegyűjtött versfordításai-nak tavalyi teljes kötete máris a hetedik kiadásnál tart. Ezek a számok s a debreceni Nagyerdőben a Tóth Árpád nevét hirdető emlékmű, a debreceni Tóth Árpád utca és Tóth Árpád népszerűsége a rádióban és előadótermekben mind-mind csak külső jelek ugyan, de olyan eredménynek a jelei, amely a költő és a közönség igen mély kapcsolatára, a legtisztább irodalom és a legszerényebb lélek igen örvendetes térhódítására mutat.

Egészen biztos, hogyha volna – ha van – valamiféle formája az egyén földöntúli életének, és hogyha a költő most itt lenne – ha esetleg itt van – köztünk, mint szellem, mint emlékező, individuálisöntudat: egészen biztos, hogy nem lepődik meg, nem lepődnék meg posztumusz sikerén. Bevallaná, hogy tudta ezt a jövőt, hogy számított rá; hogy ez a hit vezette álmodozó ifjúságában, amikor ki kellett érlelnie és küzdenie az egyéniségét, meg kellett alapoznia a kultúráját: hogy ez adott neki erőt sok fájó seb és sok fájó hiány viselésére a teremtő férfikorban; erőt arra, hogy szelleme sokoldalú és kivételes képességeit csak a legszükségesebb mértékig fordítsa anyagi előnyök elérésére, s a többivel független művészetét szolgálja; és végül, hogy a betegség és a vég sötét szenvedéseit ez ellensúlyozta ki a fényre és boldogságra sóvárgó lélekben. Ilyesmiket mondana, vallana be, csöndesen és mosolyogva, sőt hozzátenné, hozzátehetné, hogy ő hamarabb tudta ezt a posztumusz dicsőséget, mint mi: teljes pompájában látta a kész virágot, amikor az még csak bimbó volt, vagy még annyi se. És úgy örülne a glóriájának, ahogy annak idején egy megnyert sakkjátszmának örült.

Ezt persze csak én mondom, én feltételezem, én adom – ilyen formában – Tóth Árpád szájába. De ahogy eltűnődöm az egyébként egyszerű és kézenfekvő szavakon, egyre biztosabbra veszem a helyességüket, a hitelességüket. Tóth Árpádot rengeteg emberi örömtől fosztotta meg annak idején nemcsak a szegénység és a testi gyöngeség, hanem az irodalmi és irodalompolitikai helyzet is. Nem mintha életében bántóan mellőzték volna. Erről szó sem lehet. De határozottan elhanyagolták. Ady mellett tulajdonképpen nem nagyon jött számba, s Babits mögé is kissé tanítványnak állították. Mintha a magyar irodalmi élet nem akarta, nem merte volna elhinni, hogy egyszerre több zsenije van! Amit igazán érdem szerint kapott, az csak az elit olvasóréteg igen szűkkörű érdeklődése, szeretete, sőt csodálata volt. Tudjuk, miért. Tóth Árpádból hiányzottak a zajos érdeklődéskeltés feltételei; őt csak a tiszta művészet érdekelte a magyar világban, melynek az érdeklődése viszont elsősorban politikai, valamilyen irányban világnézeti, messianisztikus. A magyar irodalomnak – úgy érzem – mindig erős tehertétele a külső célzatosság, politikusság, még akkor is, ha nemes meggyőződés, cél és szükséglet irányította. Tóth Árpád legfeljebb nemzeti hangokat ütött meg. Hiába írt tökéletes remekműveket, az ő főtémája, a szépség, az általános emberi – háttérbe szorult az aktuális társadalmi vagy szociális bajokat intenzíven átélő, átérző kor érdeklődésében. S amellett Tóth Árpád még a normálisnál is kevésbé állta az úgynevezett harcokat. Egyenesen kitért előlük. Még a művészi elveiért sem szállt síkra, prózai munkássága tulajdonképpen nem jelentős. Művei igazán külső segítség nélkül küzdötték ki, amit elértek.

A költő maga viszont ugyanakkor sokkal finomabb, kiműveltebb, higgadtabb esztéta-elme volt, sokkal biztosabb látású és értesültségű irodalomtudós, semhogy tisztában ne lett volna költészetének belső értékeivel. Az ember udvariasan, sőt Adyra gondolva megbűvölten vállalhatta, hogy szerényen félreáll; ez természet dolga: a benne figyelő kritikus azonban feltétlenül tudta, hogy itt valami nincs rendjén. Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepelt alkotás. Nagyon sok elhallgatott fájdalom élhetett tehát benne, miközben szelíd és fanyar lemondássá stilizálta ítéletét az őt ért méltánytalanságok fölött. Az ilyen fájdalmat csak a belső meggyőződés fölénye, az önbizalom nyugodt ereje ellensúlyozhatja ki. Nem kellek? Jó, majd kellek később. Száz év múlva! – ismételte el a „régi jó költő-vigaszt”, még az obligát kerek számot is megtartva. Száz év múlva fogjátok tudni, hogy ki voltam! Sőt időnkint és relatíve még kételkedett is magában; hogy a benne öntudatra ébredt anyag nem csupán ügyetlen ripacs-e, aki elmulasztotta a maga megmutatásának nagy pillanatát abban a gyorsan továbbsuhanó reflektorfényben, amelyet egy percre rávetített az élet, az Isten. De ez csak impresszionizmus lehetett benne, futó hangulat. Az állandó a másik volt, a hallgató önbizalom. Nézzük csak meg közelebbről azt a ripacsverset: mi az, amiért esetleg csakugyan ripacsnak gondolhatja magát a hőse? A versben semmi olyan utalás nincs, ami azt mutatná, hogy aki beszél, az belülről csakugyan gyenge művész volna, tehetségtelen, vagy akár csak kis tehetségű; a rossz, az elmarasztaló fordulatot a lélekjelenlét hiánya okozza! Tóth Árpád nem művészi okoknak tulajdonította aránylagos háttérbe szorulását, hanem emberieknek. Annak, hogy nem tudta kihasználni a döntő helyzeteket és perceket. Törött csellónak mondta magát; de az Isten törött csellójának, s olyannak, amelyik nem mindig volt törött! Gazdag harmóniájához, mértéktartó okosságához nem illettek hetvenkedő gesztusok, s ezenkívül csak szegényítették volna lelki képét távolmaradásukkal a szkepszis árnyai. Én teljesen biztosra veszem a szerény és rezignált Tóth Árpád teljes értéktudatát; az ilyen tudatok megnyilatkozási módja a temperamentumtól és az ízléstől függ, s esetleg azoktól a helyzetektől, amelyekbe az író jut. Tóth Árpád nem akart a maga helyzetén személyes eszmei polémiákkal változtatni; vállalta sorsát, és rábízta magát a jövőre. Arra a Csokonai óta annyiszor emlegetett száz évre. Nem volt szükség rá, már tizenöt is felragyogtatta elsőrangú kvalitásait, és igazolta várakozását.

S hogy igazolta, az teljesen csak műve, aránylag oly hamar létrejött életműve erényeinek köszönhető. A mű emberi igazságának és művészi tökéletességének. Az igazi művészet kibírja a változó megítéléseket, a korok mulasztásait és szeszélyeit, s eléri a legnagyobbat, azt, hogy az idő, ez a legfélelmesebb romboló erő, neki nem ellensége, hanem szövetségese legyen. Goethe is ezt vallotta. Die Zeit ist mein Acker, mein Acker die Zeit, hirdette; az én szántóföldem az idő! Tóth Árpádnak, mint a költészet minden nagy alakjának, csak segítségére volt és lesz ez a különben rettegett hatalom: az évek, évtizedek és századok egyre gyűjtik, halmozzák majd a megértést, az elismerést, az olvasók, a tisztelők számát és szeretetét, a szakmai és szélesebb körű kultúrhatást, s folyton tovább mélyítik, szélesítik és emelik az író egyéni, társadalmi és nemzeti jelentőségét.