Tóth Árpádról – franciáknak

Rövidesen tizenöt éve lesz, hogy meghalt a modern magyar líra egyik büszkesége, Tóth Árpád. A kor, amelyben élt, különösen gazdag volt költői tehetségekben. E folyóirat olvasói bizonyára visszalapozhatnak a tanulmányokra, melyek a század eleji magyar lírai megújhodást ismertetik. S talán tudják is nagyjából, hogy az az irodalmi forradalom, amely a Nyugat (Occident) folyóirat körül annak idején lezajlott, milyen sokféle eredőből és milyen sokféle céllal indult. Tehetségek véletlen találkozása rendkívül dús rétegződést adott a kor írói termékeinek. Ezek a termékek, ezek a rétegek esztétikailag nemegyszer szinte ellenségek voltak, de eleinte minden ellentétet áthidalt közöttük az oppozicionális jelleg a fáradt és színtelen akkori közelmúlttal szemben. Az aktivitásnak mondható, veszedelmesen új és sokszor politikus Ady Endre mellett a maguk módján újat hoztak és hangsúlyozottan modernek voltak az „esztéták”, az „impresszionisták” és a „modern klasszikusok” is. Az utóbbiak kissé később értek ki teljesen, és igazi jelentőségükre a nagyközönség tulajdonképpen csak az első világháború után ismert rá. Így aztán, mint legtöbbször történni szokott, a kor sokáig főleg csak arra figyelt, rajongva vagy gyűlölködve, aki időrendben elsőnek lépett fel: Ady Endre a köztudatban akkor is vezér maradt, amikor már rég kiderült, hogy tőle teljesen vagy majdnem teljesen függetlenül más nagy költők egész sora írt és hatott vele egy időben és közvetlenül utána. Régebbi és külföldi párhuzammal szólva: Franciaországban bizonyos értelemben akkor is irodalmi vezér volt Hugo, amikor már élt de Vigny, Leconte de Lisle, Baudelaire, sőt Verlaine… Minálunk elsősorban Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső voltak a Nyugat lírai forradalmának oly költői, akik csakugyan önálló urai a költészet egy-egy domíniumának. Mindez az utóbbi négy évtized szellemtörténetéhez tartozik; ez említettek közül Babits halt meg utolsónak, tavaly ősszel.

Tóth Árpád, akiről ma beszélni szeretnék Önöknek, barátom volt. Tizennégy évvel idősebb nálam, negyvenkét éves korában halt meg Budapesten. Idegen közönség számára talán nem lesz fölösleges megadni az emberi vonások mellé a legszükségesebb életrajzi keretet. Általában Debrecen költőjének számított. De nem az Alföldnek ebben a tiszta magyar és kálvinista városában született, hanem Aradon, román területen, 1886. április 14-én. Édesapja, Tóth András szobrászművész 1900-ban magával vitte tizenöt éves diák fiát Párizsba, az ifjú „Pádi” ekkor került először és személyes kapcsolatba a francia világgal, melynek költői kultúráját később, mint versfordító, olyan szeretettel ismertette a magyar közönséggel. A debreceni állami főreáliskolában érettségizett, aztán a budapesti képzőművészeti főiskolára készült. Rendkívül ügyesen rajzolt és mintázgatott, apjának művészi balsikerei azonban visszariasztották a szabad pályáktól: latinból és görögből kiegészítőt tett, és a budapesti egyetem bölcsészeti fakultására iratkozott be. Az irodalmi tevékenység mindamellett eltérítette polgári terveitől, újságíró lett Debrecenben; kitűnő humorista volt. 1917-ben megnősült, később Budapestre költözött, több folyóiratot szerkesztett, sokat dolgozott a Nyugatba és más lapokba. A háború után lánya született. Ifjúkora óta gyengélkedett; sűrűn feljárt a szepességi Svedlérre, és a Tátra fürdőhelyein keresett gyógyulást. 1921 óta kollégám volt egy nagy budapesti napilap szerkesztőségében. 1928. november 7-én a tuberkulózis sírba vitte. A budapesti farkasréti temetőben pihen.

Újabb líránk egyik legjelentősebb és talán leghibátlanabb költőjét vesztette el benne. A mai húszévesek túlnyomórészt már nem ismerhették, mint embert. Mi azonban, öregebbek, akik közé én is számítom magamat, nagyon jól emlékszünk még testi megjelenésére, diákos, karcsú termetére, kissé imbolygó járására, barnán csillogó szemeire és nagy szemüvegére, gödrös állára, mosolygó és rezignált arckifejezésére. Azoknak a ritka embereknek egyike volt, akiket okos, csöndes, előzékeny, szerényen büszke és ötletes szellemükért mindenki vagy majdnem mindenki szeret. Mert ez a költő, akinek csupa szomorú szépség és végtelenül finom rezignáció volt a belső világa, szívvel-lélekkel tudott örülni, szórakozni és szórakoztatni. Hogy a gyermekkora és ifjúsága milyen volt, azt nem tudom közvetlenül, hiszen csak utolsó tíz esztendejét ismertem. 1918 után kerültem először hozzá, kis lakásba a budai várban, azután nemsokára más közös munkákat is végeztünk; ő és Babits Mihály még egészen fiatal koromban azzal tiszteltek meg, hogy Baudelaire születésének századik évfordulóján engem vettek maguk mellé harmadik társnak a teljes Les Fleurs du Mal fordítására; egyszerre kerültünk be Tóth Árpáddal az említett napilap szerkesztőségébe is, délutánonkint pedig éveken át együtt ültünk, tervezgettünk, vitatkoztunk, dolgoztunk és sakkoztunk szélesebb baráti körünkben, a Centrál kávéházban. Utoljára két héttel a halála előtt voltam a lakásán.

Az a tíz év, amelynek így többé-kevésbé tanúja és részese voltam, mindinkább a csöndes lemondásnak, a halálra való készülődésnek az ideje volt, ahogy egy kicsit bizonyára az előzőek is. De nemcsak szomorú idő volt ez: aki fiatalsága óta sejti, hogy minden jel szerint a tüdővész fog végezni vele, az nagyon tud örülni mindennek, nagyon hálás tud lenni a svedléri hegyek szépségeinek, a Tátra friss, erős levegőjének, baráti összejövetelek nótás jókedvének, s még a munkának, a sikeres munkának is, sokkal jobban és sokkal mélyebben, mint aki mindig egészséges. Örült is Tóth Árpád, tudott szórakozni, egész lelkéből, s egészen nagy társaságokat egymaga csodálatosan elszórakoztatott. Sakkjáték, mindenféle fejtörő és furcsaság éppúgy érdekelte, mint a régi francia nyelvtan, vagy az ófelnémet ragozás, vagy az angol szótár százféle titka, a hógolyózás és a hóember-szobrászat éppúgy, mint hosszú, mozgékony ujjai közt a karikatúrarajzoló ceruza vagy a kéken füstölő szivar. Magánélete minden megnyilatkozásában éppúgy elsőrangú formaművész volt, mint a költészetben. Örök diák és csöndes, bölcs mester volt egyszerre, de aligha feledte csak egyetlen pillanatra is, hogy tulajdonképpen mindig búcsúzott.

A test erejének gyöngülésével nagyon erősödött benne az utolsó időben a rezignáció, s végül valami tompult megnyugvás töltötte el. Amikor utoljára felkerestem, már inkább mintha a többieket vigasztalta volna. Felöltözve, csontig soványodva ült, illetve feküdt egy bőrhuzatos fekvőszéken, a Werbőczy utcai csöndes ablak előtt. Nadrágja szára úgy lógott, lengett a combján és a lábain, mintha vékony karót borítana. Nagy, domború homloka megnőtt, és ijesztően uralkodott a beesett arc fölött. Fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta szemeinek mély gödrét. Bútorokba kapaszkodva, nagy kínnal, még tudott pár lépést tenni. Minduntalan fulladási rohamok érték, beszélni alig bírt. Épp akkor kapta kézhez utolsó verseskönyve korrektúráját. Ezt a munkát még ő végezte el, még ő imprimálhatta a százhúsz oldalas könyvet. „Lélektől lélekig, jó lesz a cím?” – kérdezte. Nem bízott benne, hogy kinyomva is meg fogja látni. Nem is látta. De azért még akkor is dolgozott. Írt, lassan, kihasználva a végső órákat, napokat, szinte már az irodalom túlvilágából. Nem a Jó éjszakát az utolsó verse, mint tévesen hiszik, az a búcsúvers még 1924-ből való. Igazi utolsó versei, amelyeknek leírásánál Mikes Lajossal, a szerkesztőjével, jelen voltam, egy naptár számára készültek: a költő a tizenkét hónaphoz akart reflexiókat fűzni, de már csak az öt első készülhetett el. Mondom, írt a haldokló költő, lassan, félóráig tartott egy-egy négysoros versszak másolása, és hasztalan volt minden kérés: ő maga akarta papírra vetni sovány ujjaival és reszkető ceruzájával a végső keveset, amit magában már megkomponált. Végül arra kért, hogy menjünk át a másik szobába, míg készen nem lesz: szemérmes és érzékeny volt az alkotásban, mint a legtöbb igazi író. Vagy talán csak végső fizikai gyengeségét restellte?

Az utolsó napon aránylag jól érezte magát. Este tíz órakor jó éjszakát kívánt a feleségének, a lányának és az édesanyjának. Hozzátartozói csak reggel hét órakor vették észre, hogy már nem beteg, hanem csöndes halottja az elmúlt november hajnalnak.

Mit mondjak a műveiről? Franciául, azt hiszem, tulajdonképpen csak olyan rangú költők tudnák megmutatni az értékeit, amilyeneket ő fordított magyarra. Összes versei-t, a hátrahagyott költeményekkel és a felfedezett töredékekkel együtt én rendeztem sajtó alá. A költő nagyon kevés babért kapott életében, de a műve egyre nagyobb és sugarasabb jövő felé indult. Költői életműve a múlt karácsonykor már harmadik kiadásban jelent meg. A mai magyar költők és kritikusok közvéleménye Tóth Árpádot tekinti a legtökéletesebb, leghibátlanabb modern magyar lírikusnak. S teljes joggal. Mert Tóth Árpád nemcsak a művészi varázs és kvalitás jogán nagy költő, hanem igaz embersége erejénél fogva is: mikrokozmosza teljes érvényű kifejezése a születés és a halál emberi keretei között mindnyájunkban megismétlődő világtörténésnek. A költő, aki az édes vagy bánatos merengés tündérképeit festette munkássága első felében, észrevétlenül az egészen nagy megnyilatkozások csöndes hérosza lett, és utolsó kötete az emberfölötti törvények szuggesztiójával borzongat bennünket. Az elmúlás, úton levés képeinek állandó költői megrajzolása mellett szakadatlanul kimondta, mindig nyíltan, gondolatilag is enunciálta legnagyobb felfedezését, az ősi felfedezést, amely a legparányibb féreg létezését is tragikussá teszi. Egyenesen megrázó, hogy milyen nyomatékkal hangsúlyozza ezt a legnagyobb, legegyetemesebb élményt. Úgyszólván csak kivétel, ha másról beszél, s elégikus hangja egyre kétségbeesettebb panaszok sikoltásait békíti össze a lemondással. Mindig az elmúlást látja, és a gyógyszerét – az elmúló gyógyszert! az ifjú szépség égi ábrándját s a nehéz mámorú érzékiséget keresi. Nem forradalmár jelenség, az emberihez inkább angyali elemeket kapcsolt, és csöndben, összhangot és szépséget teremtve vagy hiányokat siratva dolgozott. Tulajdonképpen keveset írt, négy kötete kétszáz verset sem sorakoztat, egész munkássága alig egyötöde a szertelen és irracionalista Adyénak. Metafizikája aránylag könnyen körülhatárolható: ez a költő inkább a természettudományokhoz húzott, és a misztikus végtelenébe is valahogy a tudás partjairól nézett. Rövidlátó szeme szívesen időzött a részleteknél. Fáradt jobbágyok utódjának érezte magát, akitől tudós- és bohémhajlandóságú polgár lett, s aki szociológiát tanul, analízis alá veszi a pszichoanalízist, és meg van áldva és verve az értelem, a morál és az ízlés fegyelmével. A nyelvvel sem nagyon kísérletezett, nem forradalmiaskodott, ahogy más téren sem keresett feltűnést, s ha fejlesztette, úgy fejlesztette, ahogyan a franciák szokták, észrevétlen hajlítással és csiszolással. S mindenekfelett nem „harcolt”, nem voltak közügyei. Az egész ember ellentéte volt a hagyományos hős típusának, de hős lett ő is, egész világ és teljes kinyilatkoztatás, a maga módján éppúgy páratlan, mint a mindent lebíró Ady és a mindent összefoglaló Babits.

Kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta. Egyéni kibontakozásának első fontos mozdulata közvetlenül a Hajnali szerenád kötet előtt törhette át a nyelvi, formai és tartalmi konvenciókat, itt már látszanak a technikai mindenhatóság előjelei, és tökéletes, bár itt-ott kissé feszes példájuk is. Annak a hosszan, fáradt, lassú leütésekkel bólongó, monoton ritmusban beszélgető és mozgó formának a korszaka ez, amelyet a francia alexandrin és a nibelung-verssor keveréséből teremtett a költő. A formai és tartalmi összhangot csak teljesebbé tette az impresszionista színragyogás és a modern lírai realizmus intim meglepetéseivel gazdag stílus. Ezek az elemek szélesedtek és tisztultak ki Tóth Árpád további három kötetében. A Lomha gályán világában a forma elveszti fáradtan monologizáló lankadtságát, zengő és elasztikus lesz, a szerkesztésmód, a „hűs klasszikusok” logikai tisztasága felé közeledik, s velük együtt fejlődik a rímtechnika és a stílus romantikusan tündöklő színjátéka. Villogó változatosság jellemzi ezt a korszakot: az egyes versek mindjobban elválnak egymástól, és tökéletességükben kezdenek személytelenné különülni alkotójuktól. A virtuozitás mellett azonban a költőnek ugyanakkor éreznie kellett, hogy mennyire természetesnek, szükségszerűnek, majdnem magától értetődőnek és közönségesnek hat a maga helyén minden, amit tökéletesen megformál. A nagy gesztust ellensúlyozó nyelvlecke képeinek a versbevétele sohasem volt idegen tőle, már első kötetének részben ez adta a valóságközel melegét; és a költő, a remekművekkel megáldott virtuóz tökéletesség hosszú korszaka után, amely, kissé módosulva, a harmadik kötetnek, Az öröm illan megírásának idejére is kiterjed, elérkezett kibontakozásának végső stádiumába. A Lélektől lélekig kötet domináns hangja az egyszerűség. A virtuóz tökéletességből megmaradt lényegnek, a szükségszerűen és végérvényesen ható kifejezésnek a tisztelete, de a költő még nagyon fáradt, beteg és reménytelen volt, s lankadó testi ereje és egyre bölcsebb művészete a legkisebb erőpazarlással járó legegyenesebb megoldásokat kereste. És akkor ért legmesszebbre és legmélyebbre az ember és a világ végtelenében, amikor „lekapcsolta” a „hiú szárnyakat”, és „józanul és fantáziátlanul” dolgozott. Az egyszerű szó, az emberi hang vitte már csak, és minden fénynél gyorsabban és messzebbre. „Józansága” borzongató tudás lett, „fantáziátlansága” minden ellentéteket összhangba fogó, fantasztikus, kísérteties színjáték. Az egyéni jelleg, melyet sorai régebben nem mulasztottak el külön-külön hangsúlyozni, most már a vers egészébe, mélyebb lényegébe vonult vissza, az egyén fölötti, egyetemes érvényű tartalomba. A Lélektől lélekig egyik legfélelmesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világlírában az emberi szenvedésnek.

A külföld – s elsősorban Franciaország – számára beszélek – jogosultnak gondolom, hogy kissé részletesebben szóljak Tóth Árpád versfordítói művészetéről is. Ezek a művei körülbelül olyanszerű olvasmány-ösztönzésekre mutatnak, amilyenek annak idején a fiatal Babits Mihálynak is lekötötték az érdeklődését. Tóth Árpád számára azonban tartósabb és vonzóbb költői rokonvilágot tudtak építeni a modern franciák, a festőiség és a zene újromantikus mesterei. Babits érdeklődése szélesebb és többrétű volt, őt kezdettől fogva az egész világirodalom ösztökélte; tehát, például a klasszicizmus nyugodt, aránylag dísztelen, a belső forma és az egyenes szó nemességével ható, esetleg erősen gondolati, külsőleg sokszor egyszerű válfajai is. A tiszta klasszikusok az érett Tóth Árpádtól már szintén nem idegenek, kezdetben azonban nyilván érdekelte a parnasszien és artisztikus magasrendűség, amelyben súlyos veretezést kap még az impresszionista könnyedség is. Még a szimbolisták közül is főleg azokat a költőket szerette a franciák közül, akik legalább átmenetileg rokonságot tartottak a Parnasse-szal. Saját költői fejlődésének egyenletes menetével jó részben azonos az az út, melyet, mint műfordító, a túl nehéz pompájú és bizony csak ritkán elsőrangú Samain-versektől a nyersebb, egyszerűbb darabok tolmácsolásáig, saját egyszerűvé érése küszöbéig megtett. Ezen a ponton azonban meg is szűnt a versfordítói tevékenysége. Bizonyára a nehezülő élet aggodalma, a betegség súlyosodó jelei vették rá, pár évvel az első világháború után, hogy lehetőleg a saját kincseinek a kiaknázására fordítsa minden maradék erejét. Ekkor már túl volt a Keats- és a Milton-korszakon, túl A romlás virágai-n, és csak egyes alkalmi feladatok megoldására áldozhatott időt. Így aztán éppen a legérettebb korszakából, amelyben, mint eredeti költő, a Lélektől lélekig hegyibeszédszagú darabjait írta, nincsenek vagy alig vannak termékei végső zsenialitásának.

Mindez bizonyos kritikát is jelent. Tóth Árpád, mint minden nagy műgonddal dolgozó költő, folyton csiszolta a verseit és műfordításait. A francia irodalomból két Villon-ballada, egy-egy du Bellay-, Ronsard- és Desportes-szonett, Saint Amand két szonettje, Gautier híres programverse, A művészet, három Musset-költemény (köztük a Velence és A hold balladja), Verlaine négy kis hangulat-remeke, három Rimbaud-vers (köztük A magánhangzók szonettje és A részeg hajó) továbbá Mallarménak egy, Samainnak nyolc és Francis Jammes-nak két költeménye köszöni neki bravúros és intim költői tolmácsolását. Ezekhez járul az Aucasin és Nicolete pontos és tökéletes magyar utánköltése, és a modernek közül az az ötvenhárom Baudelaire-vers, amelyet az említett teljes magyar nyelvű Les Fleurs du Mal részére fordított Tóth Árpád. A mintegy száz-száztíz versnyi fordítási életmű túlnyomó része, mint látható, francia lírát tolmácsol; a szám szerint kisebb részben Milton, Shelley és Keats művei a legjelentősebbek. Az első világháború derekán fordított régi és modern versek még nem voltak teljesen hívek, a költő ezeket a munkáit később átdolgozva jelentette meg könyv alakban, hogy a fordításai – mint a kötete előszavában írta – „a legteljesebb szigorúsággal igyekezzenek az eredeti idomhoz simulni”. Átültetései csak az ismert nagy európai költők hasonló munkáinak mértékével mérhetők. Ami zökkenő itt-ott van bennük, annak nem fordítási elvek voltak az okai, hanem az időhiány. Az, hogy a beteg Tóth Árpád nem ért rá kiküszöbölni nem egy nagyszerű versfordításának apró logikai hibáit, vagy a vers pepecselő, mozaikszerű túlzsúfoltságát és feszességét. Az utolsó versíró-korszak nyugodt, fölényes rajzoló- és festőtechnikája, a költői beszéd sima lejtése, a hanghordozás természetessége persze számtalanszor teljes erővel érvényesül, kezdettől fogva, s aztán mindinkább, a műfordításokban is; számtalanszor – de nem mindig.

Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve, éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi megfelelő kötete. S hadd említsem meg, hogy az ilyen kultúrközvetítői szerep a mi irodalmunkban valahogy fontosabbá és élőbbé tud válni, mint például a franciában, amely többnyire csak emelt prózában vagy túl sok formai és egyéb szabadsággal fordít. A magyar nyelv minden elképzelhető klasszikus és modern ritmikai és zenei játékosság kifejezésére egyaránt rendkívül alkalmas, és a mi nagy költő-műfordítóink, köztük Tóth Árpád, az eredeti költeményeknek úgyszólván minden lényeges tartalmi és formai sajátosságát a legpontosabb azonossággal közvetítik.

Tóth Árpád tehát, túl azokon a még fontosabb eredményeken, amelyeket a saját verseivel elért, mint műfordító is a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé tartozik. A versfordítás eleven társalgás a világirodalommal, eszményi hazaszeretet és eszményi világtisztelet, s egyben kritika a fordított műről és a fordítóról. A tolmácsolt művek, ha ilyen rangon jelennek meg, nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek visszaadásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Emlékszem rá, milyen szívdobogva fogadtam tőle én is a világlíra tanítását, amikor, mintegy huszonöt évvel ezelőtt, debreceni diák koromban, megjelentek Tóth Árpád első Baudelaire-átültetései. Egyszerre két lelket, két értelmet, egyéniséget, két nagy tehetséget láttam, ismertem meg általuk, a francia költőt és a magyart. Micsoda pszichológiát és milyen biztos analizáló módszert tártak elém az olyan versek, amilyen az Előhang! Nincs értelme, hogy magyarul ismételjem a francia verset, amelyet bizonyára még jobban ismernek e folyóirat olvasói. De ma se tudom, ki nyúlt úgy belém azokkal a sorokkal, amelyek szerint „…comme les mendiants nourrissent leur verminte…” Ki volt, aki egyszerre úgy átvilágította számomra az emberi önvád értelmét és mechanizmusát? Baudelaire volt? Baudelaire nem beszélt magyarul, s francia szavai, noha véletlenül már ismertem őket, nem nyitottak maguknak olyan ellenállás nélküli, olyan győzelmes, olyan végérvényes utat. Akkor hát Tóth Árpád volt a rejtélyes lélekátvilágító? De hiszen mindebből úgyszólván semmit sem ő mondott személyesen, ő csak tolmácsolt! Igen, tolmácsolt. De munkája nem csak az értelem, nem csak a nyelvtani jelentés közlése volt. Ez a tolmácsolás varázslat is volt, ráolvasás. S ezt már a stílusnak és a rímnek a magyar művészete okozta, a költészet, Tóth Árpád saját szuggesztív ereje, amely számtalanszor éppolyan képletszerű érvényt tudott adni az egész állításnak, mint az a költő, akit bemutatott. Azonban messze vezetne a megfogalmazás és az igazság viszonyának fejtegetése. Saját akkori, szinte gyermekkori fordításkísérleteimet nagyon megszégyenítette – s ezáltal nagyon-nagyon sarkallt az ifjú magyar mester munkája. Csak fiatal költők és fiatal szerelmesek tudnak csodálni. Csodáltam Tóth Árpádot. Attól a perctől kezdve olyasmit éreztem, hogy valahogyan ő is egyetemi tanára, akárcsak Babits, a lírai költészetnek. Többet jelentett, többet mutatott meg a versfordításával minden értekezésnél. S bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akire így hatott. S hadd mondjam el még, hogy néhány évvel később, mikor első látogatásaimat tettem Babitsnál, a Nyugat akkori szerkesztőjénél, többek közt egy Villon-ballada fordítását is mutattam neki, az Akasztottak-ét, melyet tizennyolc éves tudásom készített, s amely természetesen nem azonos a későbbi fordításommal. – „Különös” – mondta ő –, „ötszáz évig egyetlen magyar költő sem érdeklődött Villon iránt, s most egyszerre ketten is lefordítják ugyan azt a verset!” – „Ki a másik?” – kérdeztem. – „Tóth Árpád” válaszolt Babits. Persze rögtön összehasonlítottuk a két magyar szöveget. A „Pádié” volt a jobb.

Ez még 1918-ban történt. Mint említettem, barátok lettünk, a teljes centenáris Baudelaire-t már együtt készítettük, esztendőkön át közös területen dolgoztunk. Aztán Tóth Árpád másfél évtizeddel ezelőtt meghalt. Az írásait már régen szakmai közelségből néztem. Kritikusan nézem ma is, amikor Összes versei után az Összes versfordításai-t rendezem sajtó alá az idei könyvnapra. De most is csak tisztelettel tudok rá gondolni, és ha más tolmácsolásában néha esetleg már jobban tetszik is egyik-másik francia, angol vagy német vers, a Tóth Árpád-féle megoldásokat sohasem tudom egészen elejteni. Mintha karmester volna a halott költő, magyar szavaink csodálatos karmestere: elfogadom és külön élvezem, szükség esetén, a műben az ő külön előadását, felfogását. Ezt persze már csak olyan versfordító kaphatja meg tőlünk, akinek a saját költői rangja is különleges. Aki lírai zseni, amilyen Tóth Árpád is volt.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikusan és nagyon modernül leegyszerűsödött költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azon kívül, hogy Tóth Árpád mennyire nemcsak parnasszista, meglepetés már a mai olvasónak is, hogy sokszor mennyire magyar. Költészete minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit és jelképeit, nyelve kulturált tudatossággal kapcsolódik irodalmunk tradícióiba, és végső formái a népdalok, sőt a kurucdalok ritmusára zenélnek, épülnek. Rendkívüli költői értékeinek ragyogása okozhatta, hogy életében nem vettük eléggé észre a magyarságát.