Tóth Árpád, a versfordítóLegnemesebb irodalmi közvéleményünk jól ismeri és egyre jobban értékeli Tóth Árpád művészetét. A költő szinte ellenállás nélkül megnyerte közvetlen kortársainak, a nyugatos líra első nemzedékének szeretetét és különös becsülését; a halála óta eltelt tizennégy év pedig a nagyközönségben is tovább mélyítette és szélesítette zajtalan, tiszta és nemes hatását. Amikor az Összes versei-t sajtó alá rendeztem, már örömmel hivatkozhattam rá, hogy „ez a költő az újabb magyar írónemzedék szemében kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett, anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta”. Sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök hangulatok rögzítése felé fordult, az örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze volt, az idill és még inkább az elégia színes, ragyogó, aztán mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa. Páratlan nyelvművészet egyesült benne a megelevenítő látással, csöndes, halk bensőség a kristályos értelemmel. A tüdőbaj, mely az elmúlás állandó szuggesztióiba burkolta, majd negyvenkét éves korában sírba vitte, bölcs ökonómiára szorította erőit: Tóth Árpád, bár írói környezete és egész kora talán túlságosan is sokat foglalkozott a líra forradalmi lehetőségeivel, tulajdonképpen nem reagált vagy csak igen lassan reagált az ilyen hatásokra. Fiatalkori érzékenysége a magyar mesterektől átvett annyi formai eszközt, amennyi a folytatáshoz természetesen szükséges, a többit aztán ő maga építette ki, magából és külföldi tanulmányaiból. Versfordításai e tekintetben körülbelül olyanszerű olvasmányokra, ösztönzésekre mutatnak, amilyenek a fiatal Babits Mihálynak is lekötötték az érdeklődését. Tóth Árpád számára vonzóbb és tartósabb költői rokonvilágot tudtak építeni az újabb franciák, a festőiség és a zene modern romantikus mesterei. Babits érdeklődése szélesebb és többrétű volt, őt kezdettől fogva az egész világlíra ösztökélte; tehát, például, a klasszicizmus nyugodt, aránylag dísztelen, a belső forma és az egyenes szó nemességével ható, esetleg erősen gondolati, külsőleg sokszor egyszerű válfajai is. A tiszta klasszikusok az érett Tóth Árpádtól már szintén nem idegenek; kezdetben azonban nyilván nem érdekelték eléggé közvetlenül. Három első eredeti verskötetében, noha folyton módosulva, főleg a látás izgalma uralkodik: jellemző parnasszista tulajdonság. A fény változatai vagy elborulások színessége ragyogja körül plasztikus képeiket és formai tökéletességüket, márpedig az ilyenfajta artisztikus magasrendűség, melyben még az impresszionista könnyedség is súlyos veretezést kap, megint a modern Parnasse hagyománya. Még a szimbolisták közül is főleg azokat a költőket szerette, akik, legalább átmenetileg, rokonságot tartottak a Parnasse-szal. Saját költői fejlődésének egyenletes, nyugodt menetével jórészben azonos az az út, amelyet, mint műfordító, a túl nehéz pompájú és bizony csak ritkán elsőrangú Samain-versektől a nyersebb, egyszerűbb darabok tolmácsolásáig, saját egyszerűvé-érése küszöbéig megtett. Ezen a ponton azonban meg is szűnt a versfordítói tevékenysége. Bizonyára a nehezülő élet aggodalma, a betegség súlyosodó jelei vették rá, pár évvel az első világháború után, hogy lehetőleg a saját kincseinek kiaknázására fordítsa minden maradék erejét. Ekkor már túl volt a Keats- és a Milton-korszakon, túl A romlás virágai-n, és csak egyes alkalmi feladatok megoldására áldozhatott időt. Így aztán éppen a legérettebb korszakából, amelyben, mint eredeti költő, a Lélektől lélekig hegyibeszédszavú darabjait írta, nincsenek, illetve alig vannak termékei végső zsenialitásának. Ami verset Tóth Árpád fordított, az, mint magyar költői munka, lényegében a Hajnali szerenád, a Lomha gályán és Az öröm illan világa mellé sorakozik. Mindez bizonyos kritikát is jelent. Tóth Árpád, mint minden nagy műgonddal dolgozó költő, folyton csiszolta a verseit és fordításait. Az első világháború derekán készült Baudelaire-versek formailag és egyebekben eléggé eltérnek attól a szövegtől, amelyet évek múlva a jubiláris teljes A romlás virágai-ban kaptak; s e kötet második kiadása további újabb kis eltéréseket mutat. A költő még a csak ezután megjelent Örök virágok előszavában is szóvá tette, hogy érzi könyvének bizonyos fogyatkozásait, s ugyanakkor elmondta, amit szakértő szem azonnal lát, hogy újabb fordításai már „a legteljesebb szigorúsággal igyekeznek az eredeti idomhoz simulni”. Részletezésre, elsősorban a francia alexandrin ún. nibelungizálására, ami különben Juhász Gyula költészetének is sajátsága volt, nem térhetek ki. De lényegében nem is ez a döntő. Nem a műfordítói vezérelvek, hanem az időhiány. Az, hogy Tóth Árpád már nem ért rá kiküszöbölni nem egy nagyszerű fordításának zökkenőit, apróbb-nagyobb logikai hibáit, vagy – ami ilyen munkáinak legáltalánosabb tehertétele – a vers pepecselő, mozaikszerű túlzsúfoltságát és bizonyos feszességét. Az utolsó versíró-korszak nyugodt, fölényes rajzoló és festőtechnikája, a költői beszéd sima lejtése, a hanghordozás természetessége persze számtalanszor teljes erővel érvényesült, kezdettől fogva, s aztán mindinkább, a műfordításokban is; igen, számtalanszor – de nem mindig. Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve. Éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi munkáinak megfelelő kötete. Mennyit szegényednék a magyar nyelvű líra, mennyit előadóművészeink műsora, mennyit az a versanyag, amely az új meg új költői nemzedékeket neveli, ha nem beszélne magyarul az a nyolc Milton-vers! Ha nem zengene nyelvünkön az ötvenhárom Baudelaire-darab rengeteg érett, majdnem törvénynek ható lélektani vagy művészi szépsége és igazsága! Gondoljunk az öt emberi érzék minden mámorától csurranó Keats-ódákra! Rimbaud Részeg hajó-jára! A reandingi fegyház komor balladájára és Nicolete dalainak bűbájosan kezdetleges édességére! Vagy nézzük meg a legkoraibb fordításokat, az egészen régi francia szonetteket: különösen a Saint-Armand-verseknek olyan közvetlen és realisztikus az ereje, hogy a természetességük már egészen a kései Tóth Árpádé… Baráti beszélgetés idézte az emlékezetembe a minap Babits Mihály tréfás nyilatkozatát arra a társaságban feltett kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers. „Melyik? Hát – Shelley: Nyugati szél,1 Tóth Árpád fordításában!” Ilyen kérdésekre nem lehet jó lélekkel felelni, ez a válasz is nyilván kikerülte, elhárította a lényeget. Mégis, úgy érzem, sokat mond, és rangot ad, miközben rámutat a világirodalmi összefüggésekre. A műfordítás hálátlan mesterség, de ha igazán jelentős, odakerül a költő eredeti műve mellé, s annak ad és attól kap bizonyos sugárzásokat és magyarázatokat. A költőket érő hatásokat sokszor emlegetjük, de hány eredeti ötlet, kép és jelző jut bele, tudatosan és öntudatlanul, alkalmas helyen, a fordított művekbe! S mennyi „szenvedélyes szeretete” rejlik az igazi nagy irodalomnak egy-egy ilyen kötetben, ahogy egyik fordításkötete előszavában Tóth Árpád maga írja. A versfordítás eleven társalgás a világirodalommal, s ugyanakkor, mint a költő nemegyszer hangsúlyozta, eszményi hazaszeretet; egyben kritika a fordított műről, és önkritika a fordítóról. Minden nagy költő-műfordító nevel, könyve talán iskolát nyit, mindenesetre szemeket nyitogat. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a tolmácsolt művek nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek megoldásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Így tartozik Tóth Árpád a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé, túl azon a hatáson, azokon a még fontosabb eredményeken, melyeket az eredeti verseivel tett és elért. A műfordítás általában nagyobb szerepváltozatosságot enged meg, mint amilyen egy-egy lélekből természetesen kitelhet. Emlékszem, milyen szívdobogva fogadtam én is a tanítást, amelyet Tóth Árpádtól, mint fordítótól kaptam, amikor debreceni diákkoromban megjelentek a kezdeti Baudelaire-átültetései. Egyszerre két lelket, értelmet, egyéniséget, két tehetséget láttam, ismertem meg általuk: a francia költőt és a magyart. Az Előhang akkori magyar szövege másképp hangzott, mint a későbbi végleges; de ma is bennem zsonganak azok az elsőnek megismert, régi Baudelaire-Tóth Árpád-sorok (fejből írom le őket):
– és így tovább… Ki volt az, aki úgy belém nyúlt ezekkel a sorokkal? Aki egyszerre úgy átvilágította számomra az emberi önvád értelmét és mechanizmusát? Baudelaire volt? Baudelaire nem beszélt magyarul, s francia szavai, noha véletlenül már ismertem őket, nem nyitottak maguknak olyan ellenállás nélküli, olyan győzelmes, olyan végérvényes utat. Akkor hát Tóth Árpád volt a rejtélyes lélekátvilágító? De hiszen mindebből úgyszólván semmit sem ő mondott személyesen, ő csak tolmácsolt! Igen, tolmácsolt. De munkája nemcsak az értelem, nemcsak a nyelvtani jelentés közlése volt. Ez a tolmácsolás varázslat is volt, ráolvasás. Talán a rímek miatt? Lehet. Az a „vétke-étke”, „oly dús-koldús” rímpár és a tiszta stílus valami rejtélyes, képletszerű érvényt tudott adni az egész állításnak… Azonban messze vezetne a megfogalmazás és az igazság viszonyának fejtegetése. Saját akkori, szinte gyermekkori fordításkísérleteimet nagyon megszégyenítette – s ezáltal nagyon sarkallt – az ifjú magyar mester munkája. Csak fiatal költők és fiatal szerelmesek tudnak csodálni. Csodáltam Tóth Árpádot. Attól a perctől kezdve olyasmit éreztem, hogy valahogy ő is egyetemi tanára, akárcsak Babits, a lírai költészetnek. Többet jelentett, többet mutatott meg a versfordításával minden értekezésnél. S bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akire így hatott. Hadd mondjam el még, hogy néhány évvel később, mikor első látogatásaimat tettem Babitsnál, mint szerkesztőnél, többek közt egy Villon-ballada fordítását is mutattam neki, az Akasztottak-ét, melyet tizennyolc éves tudásom készített, s amely természetesen nem azonos későbbi fordításommal. „Különös”, mondta ő, „ötszáz évig egyetlen magyar költő sem érdeklődött Villon iránt, s most egyszerre ketten is lefordítják ugyanazt a versét!” „Ki a másik?” kérdeztem. „Tóth Árpád”, válaszolt Babits. Persze rögtön összehasonlítottuk a két magyar szöveget. A „Pádié” volt a jobb. Ennek már több mint húsz éve… Barátok lettünk, a teljes Baudelaire-t már együtt készítettük, esztendőkön át közös szerkesztőségben dolgoztunk. Aztán 1928-ban Tóth Árpád meghalt. Az írásait már régen szakmai közelségből néztem. Kritikusan nézem ma is: fentebb általános kifogásokat jeleztem; s ha gyakorlatból nem tudnám, mennyire mulandó érték lehet egyik-másik műfordítás, Tóth Árpád maga épp elég rezignáltan beszél ezekről a kérdésekről a Wilde-ballada bevezetőjében. Mégis csak tisztelettel tudok rá gondolni, s szemmel látható hibáin is mindig tűnődnöm kell: bizonyára oka lehet annak, ha ezt vagy azt így látta jónak nagyjaink egyike. S ha másnak a tolmácsolásában esetleg már jobban tetszik is egyik-másik külföldi vers, a Tóth Árpád-féle megoldásokat sohasem tudom egészen elfelejteni. Mintha karmester volna a halott költő, magyar szavaink csodálatos karmestere: elfogadom és külön élvezem a műben az ő külön előadását, felfogását. Ezt persze már csak olyan versfordító kaphatja meg tőlünk, olvasóktól, akinek a saját költői rangja is különleges. A könyvnapra megjelenő több mint száz vers valószínűleg teljes fordítói műve Tóth Árpádnak; tudjuk, s ő maga is írja, hogy mintegy tíz év munkájának eredménye. Franciákkal kezdte 1915-ben, angolokkal folytatta 1918-tól kezdve; a németekhez akkor jutott el, amikor már saját magára is csak alig jutott ideje. (Bár éppen a Lenau- és a Rilke-vers mutatja a legegységesebben legkéseibb művészete nyugodt erejét.) Egy-két darab talán bujkálhat még valahol, az idő majd társaikhoz gyűjti őket. |