Halálának tizedik évfordulóján

Az elmúlt hetekben, Tóth Árpád halálának tizedik évfordulójára gondolva, minduntalan kezembe vettem a költő Összes versei-nek gyűjteményét. Újra meg újra megcsodáltam a kristálytiszta strófákat és költeményeket, az írójukra gondoltam, és játszottam az elképzeléssel, hogy ha élne, vajon hogyan próbálná kiegészíteni azt a sok-sok kisebb-nagyobb töredéket, melyet hagyatékában talált a kutatás. Tulajdonképpen olvasnom sem kellett a verseket, hiszen szinte minden sorukat könyv nélkül tudom: annak idején én rendeztem sajtó alá a gyűjteményt: elég megzendíteni egy-egy címet vagy kezdősort, és az emlékezés idegein rögtön végigmuzsikál az egész költemény.

Húsz éve, hogy személyesen és mintegy huszonhárom, hogy a munkáin át megismerkedtem az aradi születésű Tóth Árpáddal, Debrecen és Budapest nagy, modern költőjével. Legelső műve, amely elém került, egy Baudelaire-fordítás volt a Nyugat-ban. S a hatás, melyet az akkor tizenhat éves diákra tett, egészen különleges. A versben a francia mester az olvasóhoz, az író „árva másához”, „képmutató testvéréhez” fordul, hogy ismerjen magára a keserű önvallomásokban, s a lélekelemző mély tartalom különös tűzben kezdte ragyogtatni forró jelentését, és mértanian hűvös, világos logikáját. Régóta és jól ismertem a francia szöveget, de a szavak igazi érzékletességét még elfátyolozta, bágyadttá tette számomra a szótárból tanult értelem. Tóth Árpád magyar szavaiból hirtelen egy versmúmia kapott előttem vért és életet. És hogy tündökölt, mennyi fegyelmezett erő és rejtett gazdagság volt az eleganciájában, milyen műgondot árult el minden részlete! Azokban a diákévekben kezdtem – Babits költészetével is ismerkedve – megsejteni a költői forma teremtő elvét, és az említett versfordításra most visszagondolva, úgy érzem, hogy Tóth Árpádnak ebből a nem is nagyon fontos munkájából azon a könyvtárban töltött debreceni délutánon többet tanultam, mint hetek és hónapok töprengéséből, többet, mint az összes stilisztikai és poétikai tankönyvekből.

A hatodikos-hetedikes diák ösztönösen és rögtön mesterének érezte az új költőt, akit felfedezett, pedig Tóth Árpád akkor még félig-meddig talán szintén diáknak érezte magát a maga mesterei mellett. Király és császár nem kaphat tisztább, rajongóbb hódolatot, mint amilyennel készülő fiatal költők tekintenek – egy ideig – az elődeikre. Rendkívüli kíváncsisággal és várakozással vettem meg, nem sokkal a műfordításos első találkozó után, a rejtelmes fiatal költő-mester eredeti verseskötetét. Éppen úton voltam, a püspökladányi pályaudvaron rostokoltam, átszállásra várva, és szívdobogtató pillanat volt, mikor a peron könyvsátrában egyszerre csak megláttam egy világosbarna fedelű könyvet: Tóth Árpád: Lomha gályán, versek. Azt hiszem, azóta se adtak el verseskönyvet pályaudvaron. Mire hazaértem, Debrecenbe, már mind a fejemben éltek és zsongtak a kötet tündöklő és beszélő drágakövei.

E köré a kötet köré gyűlt aztán bennem lassanként minden egyéb Tóth Árpád-munka ismerete, elsősorban a Lomha gályán-t megelőző Hajnali szerenád-nak a versei és fáradt, bensőséges hangulata, és minden adat, ami a költőre vonatkozott. Addig még azt sem tudtam, hogy egy szobrásznak a fia, és hogy ott újságíróskodott Debrecenben, ahol én tanultam, s ahol még ma is él az édesanyja; de amikor két-három év múlva a pesti irodalmi kávéházban bemutattak neki, belülről már majdnem úgy ismerni véltem, mint saját magamat.

Tóth Árpád ekkor már nős ember volt, Budán lakott, a Várban, kislányának a születését várta (aki az idén érettségizett, és már régóta szintén verseket ír), tüdőbajából a jelek szerint kigyógyították a tátrai, svedléri nyaralások. Verseket és kritikákat írt, detektívregényt és magas irodalmat fordított, folyóiratot szerkesztett, és hamarosan meghívták, velem együtt, Az Est szerkesztőségébe. Délutánonkint a törzskávéházban fekete mellett szivarozva és mosolyogva órákig vitatkozott esztétikai kérdéseken, vagy sakktábla fölé hajolt, hosszan és eltűnődve, mialatt sovány ujjai, melyeknek végső ízületét majdnem derékszögben hátra tudta görbíteni, a figurákat tologatták, vagy pedig gyorsírásjeleket rajzoltak a márványasztalra. A gyorsírás ákombákomait néha algebrai levezetések, tréfás, groteszk rajzok vagy mulatságos rejtvények váltogatták, esetlen növénytani vagy nyelvészeti fejtegetések, ábrák, krikszkrakszok. Vasárnaponkint a barna hajú, kissé hegyes orrú, imbolyogva járó, karcsú, szemüveges, csöndesen és kesernyésen derűs költő ezekben az években sokszor kirándult baráti körével a budai hegyekbe is, és mindenki szerette, egyformán becsülve ízlését, tanító és teremtő kultúráját, emberi közvetlenségét, humorista vénáját és kitűnő pozőrtehetségét, amely 1920 körül még éjszakai poharazó és táncos bohém társaságoknak is gyakran középpontjává tette.

Ekkortájt jelent meg harmadik kötete: Az öröm illan. A költő csendes vidámsága az évek múlásával egyre csendesebb lett, kiújuló betegsége mind többször küldte fel a téli Tátrába. Kívülről nézve és a megszokott halk panaszok és egy-egy keserűbb kitörés perceitől eltekintve a régi maradt; de hogy mi játszódott le benne, hogy milyen belső magányba került, hogy játékosan ragyogó eszmevilágát hogyan lemeztelenítette és elsötétítette a betegség és a régóta érzett tragikus fenyegetés, azt legjobban az a dísztelen, súlyos, sokszor megdöbbentő egyszerűség mutatja, amelynek klasszikusan nagy és érett lírai termékeit utolsó kötetében, a Lélektől lélekig-ben csodálhatjuk. Ez a kötet már azután jelent meg, hogy Tóth Árpád hosszú és szörnyű szenvedés után, várbeli albérleti lakásán 1928. november 7-én reggel, csonttá és bőrré soványodva, 42 éves korában meghalt.

Mi történt a művével az első évtized alatt, melyet Tóth Árpád maga már nem töltött közöttünk? Ha visszagondolok erre a tíz évre, azt kell mondanom, hogy a halott költőért helytálltak a versei. Ezrekre és ezrekre növelték a hívei számát. Szép síremléket szereztek írójuknak a farkasréti temetőben, és emléktáblát a debreceni Nagyerdőben, s ami sokkal fontosabb: állandóan idézték alkotójukat rádióban és előadótermekben. Ez a mély és igaz poézis, amelyről már oly sokszor írtam és beszéltem, a maga immateriális fegyvereivel, a szépséggel és igazsággal, sikeresen vívta meg harcát a feledékenység és a közöny ellen. Az az erő, az a gyönyörködtető és vonzó erő, amely bennük elraktározódott, tovább sugárzik, él, cselekszik, nevel és hódít. Pár éve megjelentek Tóth Árpád összes versei, és rögtön elfogytak. Meg fognak jelenni újra, és újra el fognak fogyni: szükség van rájuk! A költő kritikai írásaiból most készít kisebb gyűjteményt az egyik debreceni gimnázium nyolcadik osztálya. Persze nem szabad eltúloznunk a sikert, és különösen a példányszámot. Ismerjük a magasrendű költészet népszerűségének határait és a lehetőségeket: ezreket és ezreket jogosan, de csak azért emlegetünk, mert egy-egy verseskönyvet tudvalevőleg nem egyetlen olvasó olvas, nem egyetlen versélvező élvez. Tóth Árpád posztumusz sikere mindenesetre tény, öröm és biztatás: ez a siker már jel a halál mögül, ez már egy darab kézzelfogható halhatatlanság, melynek mi magunk láthattuk az elindulását.

Pedig nagyon mozgalmas és dinamikus volt az élet az utolsó tíz esztendőben, nagyon kedvezőtlen volt a magyar klíma olyan gyöngéd és finom termékek számára, amilyenek a Tóth Árpád versei. Ady aktivista volt, szerelem és politika fűtötte, egyformán izgatott, amivel valami mellé állt, és amivel valaminek ellene szegült. Hadakozó egyénisége harmonizált hadakozó korunkkal, békétlenségei nem ültek el, és jóslatai, tiltásai és parancsai szerint továbbra is hajlítják, színezik, idegesítik vagy biztatják az időt és a lelkeket. Hogy az ő csodálatos jelensége él és hat, nem meglepetés. A Tóth Árpád kisebb csodája viszont az. És egyúttal örvendetes cáfolat arra az aggodalomra vagy arra a vádra, hogy a politikátlan művészetből kiveszett az életerő, illetve hogy az ember, az emberiség elvesztette vagy elveszti fogékonyságát az érdektelen költészet, a magasabbrendű kifejezés iránt. A földi valóság sokrétűbb, mint képzeljük, és sok anyagi vagy alacsony szellemű, silány és gyilkos tendencia mellett, hál’ Istennek, megfér gazdagságában a jó és a nemes vágya és igénye is.