Költő a segédszerkesztői asztalnál

Kedvesen és karcsún, szemüvege mögött merengő, bánatos és mégis vidám szeme ragyogásával, szivarfüstjének finom kék hálójában, hosszú bűvészujjai közt ceruzával és radírgumival, cikket írva, mások cikkeit címezve és javítgatva, feje körül a láthatatlan glóriával ott ült Az Est szerkesztői szobájának egyik íróasztalánál Tóth Árpád is, a modern Magyarország egyik legnagyobb költője. A lap 25 évének egyharmada vagy az egynegyede párhuzamosan futott az ő életével.

A költő segédszerkesztője, egyik vezércikkírója és kritikusa volt Az Est-nek. Elég váratlanul került oda. Mikes Lajos fedezte fel, 1921-ben, egy kora őszi éjszakán, a századik sakkparti és a tízezredik irodalmi vita közt, a Centrálban, hogy Tóth Árpád nemcsak rímekhez ért, hanem hasznos gyakorlati munkához is, többek közt a gyorsíráshoz. Hány szótagot ír percenként, hatvanat, nyolcvanat? Nem? Többet? Komolyan? Kétszázötvenet is? De hisz akkor hasznavehető ember egy modern szerkesztőség mindennapi munkájában!

Tóth Árpád hivatkozott régi debreceni újságíró múltjára, másnap elmentünk a szerkesztőségbe, és öt perc múlva megvolt a szerződtetés. Az én számomra akkoriban még versek ünnepnapjaiból állt az idő, nem nagyon értettem, miért örül Tóth Árpád, aki 14 évvel idősebb volt nálam, annyira a hétköznapi, biztos munkának. Természetesen neki volt igaza; már családja, kislánya volt: jobbkor nem is kaphatta volna az Az Est meghívását.

Aztán teltek az évek, Tóth Árpád írta a verseit, írta kis és nagy politikai és társadalmi cikkeit, szignált vagy névtelen karcolatait, a humoros-színes híreket és komoly színházi kritikákat. A szerkesztőség, mint egy perzsa őrtorony, száz ablakot nyitott az álmok embere felé, hogy beláthasson a világ, a „hasznos munka és friss tülekedés” üzemébe: a költő kezdte felhasználni ezt a valóságot is, és a valóság, ott az ablak melletti íróasztalnál, a ceruzával és a közcsodálatot keltő segédszerkesztői radírgumival, szintén használta a költő kultúráját, nyelvtudását, gyors eszét, megelevenítő látását és stílusát.

Teltek az évek, jóban, rosszban, és Tóth Árpád tüdőbaja egyre súlyosabb lett. Tátrai és otthoni szabadságai meghosszabbodtak, ereje egyre fogyott. S a modern magyar líra legtökéletesebb költője, Az Est munkatársa, a radírgumis segédszerkesztő, egy novemberi reggelen meghalt, nem is olyan sokkal előzvén meg szerkesztőségi barátai közül Sebestyén Arnoldot, Mikes Lajost, Miklós Andort…

Tavaly, mikor karácsonyra egybegyűjtöttem Tóth Árpád összes költeményeit és ismeretlen töredékeit, sok szerkesztőségi papírlapot, 10-12 évvel ezelőtti riportok kéziratának másodpéldányát találtam a rengeteg kegyeletes limlom közt. A felhasználatlan távirati anyagot, a fele oldalán üres kőnyomatost, ami átment a kezén, a költő hazavitte, és otthon – vagy talán már a szerkesztőségi órák üres perceiben – telefirkálta apró rajzokkal, készülő versekkel. Már a mai szem is eltűnődve nézegetheti ezeket a lapokat. Az egyiken a Havas ügynökség jelent valamit Lisszabonból, a másikon arról számol be az egykori tudósító, hogy hogyan obstruáltak a kommunista képviselők a berlini Reichstagban… Régi dolgok, igazán „mintha” az özönvíz előtt történtek volna… Előkerül egy áthúzott cikk, fölötte Tóth Árpád ceruzaírásával a cím: Egynapos vértelen katonai forradalom Portugáliában… Aztán megint más lapok, Az Est vagy a Magyarország jelzésével, megint más hírek, a mulandóság eseményei, az idő forgácsa… a hátlapokon pedig, mint különös és természetes kontraszt, egy-egy ismert Tóth Árpád-strófa, valami örök-emberi, valami, ami időálló és kemény és tiszta, mint a gyémánt.

E lapok közt egy olyan is került a kezembe, amely még sohasem jelent meg. Egy kis tréfás, rögtönzött önéletrajz, Tóth Árpád írta, Az Est első, 1923-as Hármaskönyve számára készült, de nyilván elkésett, és kimaradt. Itt van előttem, levonatban, rajta Mikes nyomdai utasításai, beletördelve egy körömnyi arckép, profilban.

…A kis önéletrajz hiányos: írjuk hozzá: a költő 1928. november 7-én meghalt, emlékművét tavaly tavasszal lepleztük le a debreceni Nagyerdőn, költeményei élnek és hódítanak… Ennyi elég. A többit a magyar nemzet és irodalom története fogja megírni.