Magyar költő két élete

Magyar alkotók sorsa – halálon innen, életen túl – leginkább balsors csak. Küszködéssel, nélkülözéssel, szenvedéssel, nemritkán megaláztatással teli élet, síri koszorúkkal együtt hervadó emlékezés. S ami talán a legfájdalmasabb: közbelenyugvás ebbe, mint valami ősi, másíthatatlan, szükségképpen való rosszba, valóságos nemzeti tradícióba. Minek hozzunk reá bizonyságot a múltból? Hiszen mindenki ismeri a kínálkozó példák özönét, irodalmunk és művészetünk történetéből. Ha kissé szétnézünk a jelenben, ma is elégszer találkozunk azzal a méltatlansággal, amellyel nálunk, „jutalmazzák a tűrő érdemet”.

Hát igen, erről van szó. Tóth Árpád szegény, öreg, özvegy édesanyjának debreceni házáról, amelyre az adóhivatal most tűzött ki árverést. Most, éppen most, pontosan azon a napon, amikor özvegy Tóth Andrásné halott költőfiának, az új magyar líra legnemesebb, legtisztább, legművészibb reprezentánsának összes verseit kegyeletes áldozatkészséggel kiadja és odateszi ünnepi ajándékul néhai Tóth Árpád kiadója a magyar karácsonyfa alá. Ugyanakkor, amikor Budapesten a könyvkereskedők kirakatba teszik a mai magyar kultúra egyik legdrágább értékét, hogy mindenki gyönyörködhessék ennek a korán elköltözött, nagyszerű költőnek kincses szellemi örökségében: a debreceni Tóth-portán, a költő édesanyjának háza fölött megütik a dobot, mert valamiképp be kell hajtani a felgyülemlett adóhátralékot. Szívet szorító ez a kontraszt. Magyar író, magyar költő balsorsának ez a tragikus továbbfolytatódása a sír után is.

A debreceni Nagyerdőn ott áll Tóth Árpád emlékműve. Alig fél esztendeje állították föl a költő barátai és tisztelői. Nem hivatalból, csak úgy, a szívük szavára hallgatva, mondjuk: magánkegyeletből. Hivatalból, hivatalosan egészen más történik most Tóth Árpád emléke körül Debrecenben. El akarják árverezni özvegy édesanyja házát. Adóba… A költő halott kezét kinyújtja a sírból, és posztumusz ajándékot – másfélszáz csodálatos, kiadatlan ismeretlen verset – nyújt át népének, testvéreinek, az utókornak. Még holtában is ad. Ő, aki életében sem tett mást, mint adott. Adott egy ragyogó fejezetet az új magyar irodalom történetének, s lelke virágaiból egy örök bokrétát mindenkinek, mindnyájunknak. Szegény Tóth Árpád csak adott. Úgy adta mind a kettőt, ingyen, kérés nélkül. S most kérik az elmaradt adót. Kérik? Követelik, behajtják, törvényes szigorúsággal. Nem is rajta, hanem gyámol nélkül maradt édesanyján, aki könnyes szemmel gondol hat esztendő óta mindennap a fiára. Arra a fiára, akinek nevét már kő és könyv őrzi a magyar halhatatlanságban, de akinek halhatatlan érdemeiből már nem lehet kifizetni az adóhátralékot. Önkéntelenül is eszünkbe jut az, ami az adó szigorúan hivatalos számontartóinak nyilván nem jutott eszébe ezúttal: vajon tudják-e, ki volt a magyar irodalomnak Tóth Árpád? Vajon tudják-e, hogy az ő nevére még száz év múltán is emlékezni fog minden betűszerető magyar? Akkor is, amikor az adóügyek legfőbb mai intézőinek végzések alá firkantott nevére már aligha emlékszik majd valaki…

Végeredményben pedig ez nem is személyes ügy. Nem egy halott költő ügye, hanem szinte az egész halott és élő irodalomé, az egész magyar művészeté. A hálátlanság debreceni aktája egyszerre példázattá szélesedik sajgó képzeletünkben, míg a valóságban vészesen zörren meg csaknem minden magyar alkotó sorsa fölött. Avagy nem látjuk-e épp most, hogy az írók tűrhetetlen nyomorának enyhítéséről folyik a budapesti városházán hivatalos tanácskozás? Íme, azok, akik az adásban édes testvérei néhai Tóth Árpádnak, azok, akikről ünnepi szónoklatokban úgy szoktak megemlékezni, mint a magyar kultúrfölény kiépítőiről és biztosítóiról: a mai magyar írók (egy-két szerencsés kivételtől eltekintve) olyan kegyetlen balsorssal küzdenek, annyira nem bírják napi karéj kenyerüket megszerezni nemzetgazdagító munkájukkal, hogy már a hatóság hivatalból rideg szíve is kénytelen megkönyörülni rajtuk, mert nem nézheti tovább sanyarú tengődésüket. Hát hova jutottunk s hová jutunk még, ha ez továbbra is így megy? Ha a magyar szellem alkotó munkásainak sorsa holnap is csak az lesz, ami tegnap volt, ha Magyarországon a kultúra ügye végképp odakerül a szegényügyek közé. Nyomorenyhítő akcióval ezt nem lehet megoldani – ez az egy biztos. De siránkozással sem, amely kiontván a kötelező részvétkönnyeket a sajnálatos balsors egy-egy kiáltóbb fordulatára, kényelmesen napirendre tér huszonnégy óra múlva a szégyenletes kérdés fölött. Kell, hogy más megoldás legyen itt. Más segítség, nem könyöradomány, nem alamizsna, nem koldusgaras. Kell, hogy a balsors, amely éppen java szellemi alkotóink életét felhőzi nyomasztóan borússá, jobb sorsra forduljon végre. Kell, hogy azok, akik lelkük kincseit a köznek odaszórva, mindig csak adnak, végre kapjanak, hogy ne kelljen érte pirulniok – önmaguk előtt. Kell, hogy csakugyan legyen itt végre „hálás utókor”, amely komolyan számon tartja és megbecsüli a nemzet szellemi felépítményének önzetlen napszámosait és zseniális mérnökeit. Nemcsak akkor, amikor szép szóval lehet köszönetet mondani, hanem akkor is, amikor tettel, cselekedettel illik méltányolni az idáig csupán frázisokkal körülkoszorúzott érdemeket.

Nem adóelengedést sürgetünk a kiváló költők és művészek hozzátartozói számára. De igenis, biztosítását olyan helyzetüknek, amelyben nem kerülhet sor adóelengedésre, mert nincs rá szükségük.