[Összes költői művei elé]

Tóth Árpád, akinek Összes költői művé-t ebben a kötetben kapja először összegyűjtve az olvasó, mindössze negyvenkét évet élt. Életéből mintegy másfél évtized volt az igazi, érett, alkotó munka korszaka, utolsó kötetét a költő már csak korrigálni tudta, meglátni nem. Amit szegénységgel és betegséggel küszködve e rövid idő alatt alkotott, annak legjelentősebb és általánosan ismert részét, négy verseskönyve anyagát, halhatatlannak érzi és vallja az új magyar irodalom.

„Tóth Árpád a legtökéletesebb modern magyar lírikus”, idéztem a költő emlékművének debreceni avatóünnepén, a versengés felköltésének minden szándéka nélkül, az ifjú költők és kritikusok közvéleményét. S most megismétlem, hogy alig hat évvel a költő halála után a mai fiatalok szinte kivétel nélkül benne látják valamennyi élő és halott kortársuk közül a tökéletes művészt, rögtön hangsúlyozni kívánom, hogy Tóth Árpád művészete nem a nagyság rovására tökéletes.

Tóth Árpád nemcsak a művészi varázs és kvalitás jogán nagy költő, hanem igaz embersége erejénél fogva is: mikrokozmosza teljes érvényű kifejezése a születés és halál emberi keretei között kicsinyben mindnyájunkban megismétlődő világtörténetnek. A költő, aki az édes vagy bánatos merengés tündérképeit festette földi munkássága első felében, észrevétlenül az egészen nagy megnyilatkozások csöndes hérosza lett, és amióta utolsó kötete megborzongatott bennünket az emberfölötti törvények szuggesztiójával, kissé másképp látjuk előző munkáit is. Azok a szépségittas versek, amelyek eleinte mint a látás zenévé oldódott gyönyörűsége, mint zengő és ragyogó hangulatok hatottak ránk, a végső ormokról visszaforduló megvilágításban még mélyebb izzásra gyúlnak, de ugyanakkor megsötétedtek az árnyaik is. A „szörnyű” alkony „örök törvénye” megszomorította a szépséget, súlyos realitást ad az éteri bánatnak, kiemeli a régi ragyogás fényénél csak halványan észrevett gondolatot, és a napsugár érintésére opálszerűen felgyúlt aranylila orgonafürt képében egyszerre már nem az a fontos, hogy egy percre mily kevélyen szédít ez a szikrázó színverés, hanem az, hogy még ez a legnagyobb pompa is csak egy percre kevélykedhet. A perc, a folyton siratott és magasztalt, ritka, drága perc válik fontossá, az egyetlen szintén irreális realitás, a jelen, a horatiusi, goethei, baudelaire-i megfoghatatlan pillanat, a pillanatba sűrűsödött és rögtön elpattanó örökkévalóság.

Tóth Árpád az elmúlás, úton levés képeinek és szimbólumainak állandó költői megrajzolása mellett kimondta, mindig nyíltan, gondolatilag is enunciálta legnagyobb felfedezését, az ősi felfedezést, amely a legparányibb féreg létezését is tragikussá teszi. Egyenesen megrázó, hogy mily nyomatékkal hangsúlyozza ezt a legnagyobb, legegyetemesebb élményt. Úgyszólván csak kivétel, ha másról beszél, s elégikus hangja egyre kétségbeesettebb panaszok sikoltásait békíti össze a lemondással. Mindig az elmúlást látja, és a gyógyszerét, az elmúló gyógyszert, az ifjú szépség égi ábrándját s a nehéz mámorú érzékiséget keresi. A kor azonban, amelyben élt, más kijelentésekre volt kíváncsi; nem tagadta, nem tagadhatta ennek az igazán klasszikus, örök költői élménynek a jogosultságát, de jobban érdekelték a legnagyobbnál nagyobbnak hitt és újszerű témák. Lelkét Ady Endre zsenije ragadta meg igazán, s belőle is főként az aktualitások. A kor mindenáron újat akart hallani, és Tóth Árpád makacson csak az ember legrégibb fájdalmát variálta. Újszerű legfeljebb az volt, ahogyan megszólalt. A kor tehát elsősorban ezt fogadta el tőle, a stílust és a muzsikát, annak a rovására, amit képviselt. Az avatatlan fül figyelme túlértékelte a költő rímeinek érdekességét, zenéje édességét, képei bizarrságát, és még sok mindent, ami, ha megvan is, csak része az egész költőnek, az egész embernek. Az Ady másféle zsenijének bűvöletében eltelt tíz-tizenöt esztendő során másodrangú volt az a költő, akit tökéletes stílusművésznek lehetett tartani. A biztosan érzékelhető írói nagysághoz más kellett a köztudatban, láz, szertelenség, valóságos vagy látszólagos formarombolás, pátoszi, démoni romantika, termékeny homály és irracionalizmus. Ady, aki már vezér volt, amikor Tóth Árpád fellépett, annyi irodalmi és irodalmon kívüli törekvésnek vált hősévé és hordozójává, hogy lefoglalta magának a kor csaknem teljes irodalmi érdeklődését. A közönség bálványimádó féltékenysége akkor sem akart megtűrni mellette másféle zsenit, amikor már társai nőttek.

Tulajdonképpen nagyon érthető, hogy az irodalmi közvélemény ilyen lázállapotában Tóth Árpád jó ideig kitűnő és tökéletes költő volt, de nagy költő csak kevesek számára lehetett. Az Ady-utánzók értéktelenségét hangoztató nagyközönség, sőt részben a kritika is megkövetelte azt, amit sok harc után elismert és megszokott, az egyfajta csodát, megkövetelte, hogy a költő valahogy Ady-szerű jelenség legyen. Márpedig Tóth Árpád nem volt Ady-szerű. Mint láttuk, legnagyobb tartalmi újsága a szépség és az elmúlás fájdalma volt. Az emberekhez inkább angyali elemeket kapcsolt, és csöndben, összhangot és szépséget teremtve vagy hiányokat siratva dolgozott. Törékeny ereje ritkábban győzte le az anyag ellenállását: Tóth Árpád tulajdonképpen keveset írt, három első és posztumusz negyedik kötetében kétszáz vers sincs, egész munkássága alig egyötöde az Adyénak. A vonzó titokzatosság is hiányzott belőle, metafizikája aránylag könnyen körülhatárolható: ez a költő inkább a természettudományokhoz húzott, és a misztikum végtelenébe is valahogy a tudás partjáról nézett. Rövidlátó szeme szívesen időzött a részleteknél. Fáradt jobbágyok utódjának érezte magát, akiből tudós- és bohémhajlandóságú polgár lett, s aki szociológiát tanul, vizsgálja a pszichoanalízist, s meg van áldva és verve az értelem, a morál és az ízlés fegyelmével. A nyelvvel se kísérletezett, s ha fejlesztette, úgy fejlesztette, ahogy a franciák, észrevétlen hajlítással és csiszolással. S mindenekfölött nem „harcolt”, nem voltak közügyei, és noha magyar volt, s verseiből világosan kitűnik radikális, szociális világnézete, „politikája” egy-egy kissé naivan megfogott aktualitástól eltekintve, inkább eszmékbe öltözködött. Az egész ember ellentéte volt a hagyományos hős típusának, de hős lett ő is, egész világ és teljes kinyilatkoztatás, a maga módján éppoly páratlan, mint a mindent lebíró Ady.

Ennek a költőnek, aki kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta, oly biztos és töretlen a fejlődése, mintha valami helyettünk cselekvő elrendelés vezette és zárta volna le. Belső alakulása kibontakozásszerűen történt, az egész felületen játszódott le. A kibontakozás első fontos mozdulata közvetlenül a Hajnali szerenád előtt törhette át a nyelvi, formai és tartalmi konvenciókat: e kötetnek már legrégibb darabjaiban is csak halványan kísért a félig idegen, egyénietlen hang. Ez a verseskönyv a maga egészében új és kész költészet. A verstechnikai mindenhatóság előjelei és tökéletes, bár itt-ott kissé feszes példái mellett nagyon is egyéni, egyhangúan egyéni az uralkodó forma. Annak a hosszan, fáradt, lassú leütésekkel bólongó, monoton ritmusban beszélgető és mozgó formának a korszaka ez, amelyet a francia alexandrin és a nibelung-vers keveréséből teremtett a költő. Ezt a formát, ezt a verssort, a bágyadt zengés oly tökéletesen egybehangolta a mondanivaló lassú, halk szívedobogásával, hogy már akkor jogosan nevezték el Tóth Árpád-sornak. Az első érett korszak borongó formai és tartalmi összhangjában, melyet csak teljesebbé tett az impresszionista festőiség színragyogásával és a modern lírai realizmus folyton ismétlődő elemeinek intim meglepetéseivel gazdag stílus, már úgyszólván benne van minden, amit Tóth Árpád később kiszélesített. Egyes darabok, pl. a címvers, szemmel láthatóan átvezetnek a Lomha gályán világába; a forma zengeni kezd, elveszti fáradtan monologizáló lankadtságát, és elasztikus lesz, a szerkesztésmód a „hűs klasszikusok” logikai tisztasága felé közeledik, s velük fejlődik a rímtechnika és a stílus romantikusan tündöklő színjátéka. A kora hajnal félhomályából a ragyogó nappalba lépünk. Villogó változatosság jellemzi ezt a második korszakot: minden eddigi érték megmaradt benne, hiszen a költő úgyszólván csak ismétli mondanivalója lényegét, de a határai kinyíltak, fényei erősebben és messzebbre lövellnek, az egyes versek mindjobban elválnak egymástól, és tökéletességükben kezdenek személytelenné különülni alkotójuktól. A virtuozitás fokozódása, minthogy tökéletlenségek kiküszöbölésével jár, szerencsés esetben szintén egyik útja lehet a költői egyszerűsödésnek. Tóth Árpád ebben az időben ezen az úton haladt. De ugyanakkor éreznie kellett, hogy mennyire természetesnek, szükségszerűnek, majdnem magától értetődőnek és közönségesnek hat a maga helyén minden, amit a költő tökéletesen megformál. A természetesség, a tárgyi közvetlenség, a nagy gesztust ellensúlyozó intim apróságoknak, a szivarozásnak és az angol nyelvleckének a versbe vétele sohasem volt idegen tőle, első kötetének részben ez adja a valóságközel melegét, és a költő, a remekművekkel megáldott virtuóz tökéletesség hosszú korszaka után, amely, kissé módosulva, Az öröm illan megírásának idejére is kiterjed, elérkezett kibontakozásának végső stádiumába. Tóth Árpád gyakran dolgozta fel és dolgozta át egyes régi, abbahagyott vagy csak épp megkezdett témáit, tehát ebben az utolsó korszakában is vannak olyan visszaütések, amilyen pl. a Körúti hajnal; a Lélektől lélekig kötet domináns hangja azonban az egyszerűség. A virtuóz tökéletességből megmaradt a lényegnek, a szükségszerűen és végérvényesen ható kifejezésnek a tisztelete, de a költő már nagyon fáradt, beteg és reménytelen volt, s lankadó testi ereje és egyre bölcsebb művészete a legkisebb erőpazarlással járó legegyenesebb megoldásokat kereste. És akkor ért legmesszebbre és legmélyebbre az ember és a világ végtelenében, amikor „lekapcsolta” a „hiú szárnyakat”, és „józanul és fantáziátlanul” dolgozott. Az egyszerű szó, az emberi hang vitte már csak, és minden fénynél gyorsabban és messzebb vitte, „józansága” borzongató tudás lett, „fantáziátlansága” minden ellentéteket összhangba fogó, fantasztikus, kísérteties színjáték. Az egyéni jelleg, melyet sorai régebben nem mulasztottak el külön-külön hangsúlyozni, most már a vers egészébe, mélyebb lényegébe vonult vissza, az egyén fölötti, egyetemes érvényű tartalomba. A „hegyi beszédek” egyszerű ereje szól itt, a mosolyogni is tudó fenségben végtelen béke és szeretet van, de a kiábrándult relativitásban most már igazán örökkévalóság a perc, és múló perc az örökkévalóság. A Lélektől lélekig egyik legfélelmetesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világirodalom lírájában az emberi szenvedésnek.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikus és nagyon modernül leegyszerűsödött, „kozmikussá” nőtt költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azonkívül, hogy Tóth Árpád mennyire nem „parnasszista” (leíró verseiből sohasem hiányzik az ember), meglepetés már a mai olvasónak is, hogy minden ízében mennyire magyar. Költészete minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit és jelképeit, nyelve kulturált tudatossággal kapcsolódik irodalmunk tradícióiba, és végső formái a népdalok, sőt a kurucdalok ritmusára zenélnek, épülnek. Rendkívüli költői értékeinek ragyogása okozhatta, hogy életében nem vették eléggé észre a magyarságát.

Tóth Árpád négy kötete most összegyűjtve, fiatalkori és hátrahagyott darabok és töredékek váratlan kíséretével gazdagodva kerül a magyar közönség kezébe. A költő valóban nagyon kevés babért kapott életében, de a műve egyre nagyobb és sugarasabb jövő felé indul.