Tóth Árpád új, ismeretlen verseskönyve

Előadás a Vajda János Társaság irodalmi estjén

Tóth Árpád, akinek Összes versei-t néhány nap múlva egy kötetben a magyar közönség kezébe adja az Athenaeum, mindössze 42 évet élt. Életéből mintegy másfél évtized volt az igazi, érett, alkotó munka korszaka, Lélektől lélekig című utolsó kötetét a költő már csak korrigálni tudta, meglátni nem. Amit szegénységgel és betegséggel küszködve e rövid idő alatt alkotott, azt halhatatlannak érzi és vallja az új magyar irodalom.

Amikor e nagyszerű költő verseinek sajtó alá rendezésére megbízást kaptam, a költő többi barátjával együtt én is azt hittem, hogy legfeljebb csak nyolc-tíz kéziratos vagy lapokból, folyóiratokból összeszedett verset és néhány töredéket lehet majd a négy ismert verseskönyv anyagához csatolni. Ez a szám irodalmi világunk meglepetésére és örömére mintegy 150-re, körülbelül 2400 sorra emelkedett. Az új anyagban harmincöt-negyven egész vagy egésznek mondható költemény van, a többi kisebb-nagyobb töredék.

Ez a rendkívül érdekes és értékes gazdagodás főképpen annak köszönhető, hogy Tóth Árpád nem dobta el költői jegyzetét. Nem tartotta ugyan különösebben számon „a törmelékeket”, ahogy egy ceruzával írt szava a hagyatékban néhány verskísérletet nevez, de oda tette kiadott költeményeinek és egyéb írásainak rendetlen kézirattömegéhez. Néha feldolgozta egy-egy régebbi témáját, s ha idő engedi, bizonyára „megírta” volna a most napfényre kerülő töredékeket is, hiszen számtalan majdnem kész vázlat szinte kiáltva kéri a végső kiegészítést; – a régi újságokból, cédulákból, füzetekből és füzetlapokból, noteszekből, naplótöredékekből, kötetkéziratokból, képekből, okmányokból és egyéb limlomból álló, sárguló és porladó, nagy és vegyes emlékhalom mégis homályban maradt, és éppen irodalmilag nem ígért semmi meglepetést. A hagyaték a rengeteg feljegyzéssel és variánssal dolgozó Tóth Árpád élete műve „piszkozati anyagának” látszott. Mikor aztán az Összes versek kiadása előtt a költő özvegye rendelkezésemre bocsátotta a hagyatékot, az első durva rostálás és vizsgálat már feltárta ennek az egész törmelékbányának a mélyét.

A kiválasztott anyag feldolgozását a filológiai munka természete szabja meg: össze kellett rakni az egymástól esetleg ötven és száz lapnyira, idegen töredékek közé keveredett kéziratokat és foszlányokat, órákig betűzni elhalványult, kusza vagy szakadt írásokat, néhol gyorsírással készült jegyzeteket fejteni, a változatokból és hézagokból, a biztos szavakhoz és sorokhoz ragaszkodva, vagy éppen ellenükre, megkeresni a bizonytalannak az értelmét, és azt a logikai kapcsolatot, amelyet a halott költőben tíz-húsz évvel ezelőtt az élmény ködös, de élő érzelmi egysége pótolt, kirostálni a megjelent versek egy-egy sorát vagy félsorát, a műfordítói töredékeket, lehetőleg teljes kéziratot készíteni arról, ami néha már inkább mondható rejtvénynek, mint kéziratnak, és rendezni, és minden lépést igazolni… Ahogy a feltáruló anyag nőtt, úgy járt egyre növekvő örömmel ez a lélekidéző munka, ez az eredeti megbízatás keretét kiszélesítő tisztelgés a halott barát előtt, aki most még egyszer megszólalt a némaságból. S e beszélő vázlatokat és töredékeket hallgatva és betűzve új értelmet kaptak Tóth Árpádnak a „félben hagyott versekről” írt fiatalkori sorai, és a költő bánata, aki olyannak látta az elfutó életét, „mintha bús vázlata volna, ki száz képet kezd s egynek sem örül.” Százával kezdte el a képeket Tóth Árpád, s most feltárul mindaz, aminek, ha elkészül, örülni szeretett volna.

Így született meg a gyűjteményes kiadás számára a négy kötet mellé az ötödik: a Hátrahagyott versek és töredékek. Az anyag sokkal nagyobb, mint amennyire Tóth Árpád összes eredeti költői műveit becsülni lehetett, de azért mégsem összes a szó teljes értelmében. Régi újságokban, folyóiratokban, régi évfolyamokban esetleg találhat a szerencsés véletlen keze egyes, főképp ifjúkori darabokat. Lassú összegyűjtésük filológusok évtizedes kollektív munkájának a feladata lesz. Egy nagy költő teljes munkássága csak igen lassan záródik le. Ez a mostani kiadás aránylag rövid idő alatt, de úgy készült, hogy alapja lehessen a Tóth Árpád-filológiának.

A Hátrahagyott versek és töredékek szépsége és értékelése bizonyára nagyon sok kritikust és irodalombarátot fog foglalkoztatni. Seregével van köztük az egészen elsőrangú lelet, és talán egy darab sincs, amely ne volna értékes valamilyen művészi, formai, munkamódszeri, lélektani vagy életrajzi szempontból. A töredékek sokszor árulóbban megmutatják a költő világát, mint egy-egy kész alkotás, és azonkívül, hogy szépek, új vonásokat is rajzolnak Tóth Árpád szellemi képébe. Összhatásuk emberileg és művészileg megrendítő: mennyi ragyogás, mennyi rom. Hasonlattal élve azt lehetne mondani, hogy a sors tűzbe dobott egy új, nagy, ismeretlen Tóth Árpád-verseskötetet, aztán mégis mást gondolt: visszarántotta és oltogatni kezdte a lángoló lapokat, s a félig elhamvadt írásokból és a hamuból megpróbálta összeállítani azt, amit majdnem megsemmisített.

Érintettem már a töredékek feldolgozásának módszerét. A teljes kiadást kísérő jegyzetek minden darabról megmondják, hogy honnan vettem. Az új versekben és a töredékekben természetesen mindenütt csak a költő beszél. Érthetetlen soroknak vagy szavaknak variánsok alapján elképzelt legjobb kiegészítése vagy elhelyezése során a költő műhelytitkainak ismerete segített. Ahol a kézirat vagy egyes részei túlságosan szétszórt, összefüggéstelen roncsok voltak, ott a valószínű vagy lehetséges szerkezet vázának felépítésében kipontozással próbáltam segíteni és a „filológiai önkény” természetes lelkiismereti határai között az intuícióra bíztam magamat. Szükség esetén jegyzetben utaltam szöveg-összeállító vagy szövegmegfejtő eljárásomra, különösen nehéz esetekben azonban csak hosszas, külön fejtegetés tudná feltárni a megoldás minden magyarázatát.

A sorrend az ifjúkori költeményektől (az egyetemi évek néhány szerényebb igényű darabjától) indult, és az érett esztendők hagyatékában, lazán követve a hangulati fejlődés és az idő menetét, a vég felé halad, a felé az idő felé, amikor a költő sokszor már csak lelkével látta verse körvonalait, világosan látta és rímeivel ki is rajzolta, de már nem volt ereje mindenütt kitölteni a váz üregeit. Ekkor vetette papírra kusza, elrángatott, lázas sorokkal, kihagyó lélegzettel a tátrai fekvőszéken Tóth Árpád az ilyen „töredékeket”:

 

…Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém,
Itt állok és nem is tudom,
Éltem delén, vagy estelén,
És azt hittem, hogy rádnyitok,
Te iszonyu, te nagy titok…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
Kitakarom a mellkasom,
E borda-ráncos bús lugast,
Zászlós tüdőm, a bús lyukast…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A bordák közé aggatott
Tüdőt, mit bús kór lyuggatott
S melyből, ha néha … vér
...............feltör és ajkamig ér
.....................bibor iszap
........................kicsap…

 

A Lélektől lélekig mellett az új, most már második posztumusz Tóth Árpád-kötet a maga gazdag roncsoltságában egyik legfélelmetesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világirodalom lírájában az emberi szenvedésnek.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]