Tóth Árpád Wilde-fordításaiBabits más területeken is jár, de esze-szíve az angolokhoz húzza. Tóth Árpád pártatlanabban osztja meg szeretetét az angol és francia szellem között. Őt elsősorban a nehézségek csalogatják: a formálás gyönyörűségén kívül a megoldhatatlannak látszó kérdések megoldásának különös vonzóereje irányíthatta figyelmét sok más közt Gautier a művészetről írt versének, Rimbaud híres Voyelles-szonettjének, Baudelaire Est-harmóniájá-nak és Keats ódáinak fordítására. Ha – akár kávéházi beszélgetés közben is – valami megakadásról, valami különlegességről, pár „megoldhatatlan” sorról esik szó: ritka eset, hogy Tóth Árpád érdeklődésére ne lehetne számítani. Ez az érdeklődés nemcsak irodalmi érdeklődés; természetében rejlik, és nyelvészeti, botanikai és sakk-kérdésekben egyformán megnyilvánul. Nemcsak a művész, hanem főleg az ember tulajdonsága. Ilyen probléma lehetett számára Wilde híres balladájának lefordítása is. Közismert dolog, hogy az angolból való műfordítás mily nehézségekkel jár, különösen a sok apró szó miatt: akárhány 6-8 betűből áll, két magánhangzó is van benne, mégis egy szótagnak számít. A testvér német nyelv meg tudja közelíteni ezt a sajátságot, pl. George Shakespeare-fordításában akárhányszor sorokon át tíz szóból áll az ötös jambus tíz szótaga; és aránylag mily könnyű dolga van a német költőknek, aki a Readingi ballada ily sorait: „For blood and wine are red” vagy „I walked with other souls in pain, within another ring” ugyanazon szógyökökkel adhatja vissza; „Denn Blut und Wein sind rot” és „Ich wandert mit anderen Seelen in Pein, In einen anderen Ring”! – Tóth angol fordításainak is fő tulajdonsága, hogy ösztönszerűleg utánozni igyekszik ezt a nyelvi sajátságot. Ezáltal néha a régi vers veszít régiségéből, az egyszerű egyszerűségéből, de még mindig jobb a fordítás, mint ha az író a tartalom lazításával segítene munkáján. Tóth máskor is kemény formája ilyenkor még keményebb és erősebb, verse utolérhetetlen tömörségű és díszes lesz. Apróságok aprólékos művészete, mely a maga egészében mégis hatalmas. Szóművészete igékkel, főnevekkel és jelzőkkel csodákat művel. Feltűnt, mennyi egytagú jelző fordul elő munkájában – jó, rossz, új, rőt, vak, hűs, tört, zord, lágy, dús, tág, rab, szent, víg, halk, bús, torz, unt, szűk, rém, csúf, mord, gyúlt, vad, ép, mély, hűlt, rút, gyors stb. –: alig van még egypár ily rövid jelző, mely Tóth fordításaiból hiányoznék. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy ezeket az egy szótagú jelzőket csak Tóth használja vagy hogy csak angol fordításokban fordulnak elő – csak azon elmélyült aprólékosság egyik verstechnikai bizonyítékául sorolom fel őket, amellyel Tóth dolgozik. Jelentésben, prózában, majdnem mindegy, hogy mit mond az ember: bánatost vagy szomorút vagy borúsat. De az angol vers tömör, a hely drága, a műfordító tehát száz egyéb körülményt is figyelemmel kísérve és hozzájuk alkalmazkodva esetleg azt fogja mondani, hogy bús vagy tört stb. Nincs időm és terem részletesen kimutatni ennek az eljárásnak teljességét, de aki ért egy keveset a formákhoz és megformáláshoz, maga is láthatja, hogy mily nagyszerűen hajtja végre Tóth ezt a „lerövidítést” főneveken és igéken is. És ez a helyes, így kell eljárni, rövidebb szót kell alkalmazni (ha van) a hosszabb helyett – nem pedig szócsonkításhoz és költői szabadságokhoz fordulni. A „szócsonkítások” és a „költői szabadságok” okozzák azt, amit Tóth bevezetésében is ír, hogy ti. a fordítások közös sorsa a lassú elkopás. Igen elkopnak, de csak a rosszak. Például a Radó Antalé. De Fitzgerald Omarja eredeti mű lett; Schlegel Shakespeare-je ma is él, Arany Hamlet-jénél csak sorokban lehet jobban csinálni. Tóth Árpád technikai készültségének nem kell félnie a megrozsdásodástól. A Readingi fegyház balladájá-t nagy élvezettel olvastam; nem egyszer. És épp ezért, mert a költemény, mint bizonyára sokaknak, nekem is oly rendkívül tetszik, különös figyelemmel olvastam össze az eredetit és a fordítást. Nem szeretném, ha néhány észrevételemet akár Tóth Árpád, akár más támadásnak minősítené; vegye inkább tiszteletem és nagy gyönyörködésem őszinte jelének e jegyzeteket, melyeket nagyszerű munkája sorai közé írtam. Ha a fordítás ötven százalékkal kevésbé jó volna, elhagytam volna őket. Azt hiszem, Oscar Wilde szándékosan és hangsúlyozottan foglalt költeményébe egyes epigrammszerűen kiélezett gondolatokat. Ez nem belemagyarázás a műbe, hiszen Wilde-nak ekkor már nem tisztán l’art pour l’art céljai voltak; azonkívül az ilyen sorok önmagukban is megállanak, mint ún. bölcs mondások, mottók – erről bárki meggyőződhetik, ha az angol szöveget megnézi; végül e helyek mindenütt versszakot zárnak, ami szintén a pointe hangsúlyozottságát mutatja. A fordítás aszerint, hogy e sorok csak-a-versbe-tartozását vagy a verstől való különállását fogadja el, változik. Én az utóbbit tartom fontosnak, Tóth mindenütt jól oldotta meg feladatát, ha a fordítást, mint magyar verset tekintjük, azonban ez az epigrammatikus él néhol nála nincs eléggé hangsúlyozva. Ezen a téren még legkisebb kifogásaimat se hagyom el. – A 6. versszak 6. sorában a „már”, a 60. vsz. 5-6. sorában az „ott” szó az, amely ezt az élt tompítja. A 82. vsz. 5-6. sora egészen gyöngít; véleményem szerint a „common”-t okvetlenül egyszerű-nek, nem durvá-nak kell fordítani. A 88. vsz. 5-6. sora csak akkor adja vissza hiánytalanul a gnómát, ha implicite a bűnös fogalma is benne van; because the man was one of those: mivel ez az ember azok közül való volt, akikért Krisztus eljött, vagyis bűnösök közül való: a magyar fordítás bűnösök helyett mindenkit implikál. A 89. vsz. 5-6. sora az egészet elejti. A 92. vsz. 5-6. sorában a „rejti az Úr elől” jó fordítása a „lest Christ should see”-nek, de a pozitív képet negatíve adja vissza, a poént gyöngíti. A 101. vsz. 5-6. sorában, azt hiszem, a poén megköveteli, hogy a „megtörik” szó legyen az utolsó. Azonkívül itt hiányzik a halál vigasztaló hangulata, hogy ti. az égi szabály irgalmából („God’s Laws are kind”) töri meg a szíveket. Ellenben poén tekintetében is kitűnőek, pl.: 7. vsz. 5-6.; 8. vsz. 5-6.; 9. vsz. 5-6.; 25. vsz. 5-6.; 29. vsz. 5-6.; 52. vsz. 5-6.; 62. vsz. 5-6.; 74. vsz. 5-6.; 78. vsz. 5-6.; 80. vsz. 1-2.; 83. vsz. 5-6.; 90. vsz. 5-6.; 98. vsz. 5-6.; 103. vsz. 5-6.; 106. vsz. 3-4.; 109. vsz. 1-6. stb., stb. Egy pár kifejezés nem elég erős, pl. a 63. vsz. 6. sorát gyöngíti, hogy őrült bú és nem egy őrült veri a dobot. Hogy a 66. vsz. 1. sora az akasztott fegyenc vergődésére bú-t mond, azt még a szép középrím sem teszi jóvá. A 64. vsz. 5-6. sora meglazul; az egyébként nagyon szép „zsongó zsombék” kifejezés helyett meglepőbb volna az eredeti „megrémült mocsarak”. A fordításban kevés tartalmi eltérés van. Az 55. vsz. 6. sorában nagyon fontosnak tartom, hogy a kivégzési szertartásnál a Nap, mint ceremóniamester megjelenik; az ünnepélyes seneschal szó kimaradt. A 14. vsz. 4. sorában „lágy posztón, nesztelenül” jön a bakó, megkötni a rabot. Nem tudjuk, mi lehet ez a „lágy posztó”. Szőnyeg, a börtönben? Vagy zsákcipő? Az eredeti párnázott ajtókról beszél; ami azonban éppoly érthetetlen. A 106. vsz. 6. sorában nemigen jó a „snow-white”-ot „szűzi, havas”-sal fordítani, mert a havas szó nemcsak színt, hanem enyhülést, hűsítést is jelez, ami az állítmánnyal („gyúl”) ellentétben áll. – Van itt-ott egy-egy kis betoldás, de ezek nem stílus- és értelemzavarók. Hasonló kifogásokat lehetne emelni még az 5. vsz. 6.; a 95. vsz. 3.; a 98. vsz. 4. sorai ellen. Néhány félreértés: A 27. vsz. 3-4. és a 30. vsz. 1. sorát egészen megváltoztatja egy elnézés: a „dock” a vádlottak padját jelenti. Az 51. vsz. 4. sorában a „masque” – „masquarade”; as their grisley masque they led – amint táncolnak. Az 59. vsz. 3. sorában az „a sliding board” jelentése nem csúszós fa vagy faggyús fa-sín, hanem az a kis csúsztatható zsámoly, állvány, amelyet a pribék kirúg az akasztott lába alól. Direkt akasztáshoz értő emberektől kérdeztem meg. Fasíneket (léceket) csonttörésnél használnak. A 61. vsz. 6. sorában a „The monstrous Parrizide” nominatívuszban áll, és nem a „slys” tárgya; a „Justice” az apagyilkos, mert ember teremtette meg, és mégis embert öl. Legfontosabb kifogásom azonban (és hangsúlyozom, ez sem a magyar versre vonatkozik, amelyben egy henye sor sincs) az, hogy a Readingi ballada nagyon egyszerű tónusa elveszett. Ezzel Tóth Árpád nemcsak a maga munkáját nehezítette, hanem a pregnáns kifejezések kemény, ijesztően egyszerű hatását finomította, rafinálttá tette. Ezért ő a legideálisabb Keats-fordító. A megformálásban saját művészi eszközeinek alkalmazása jutott túlsúlyra a Wilde-é fölött. Van fordításában is sok egyszerű, de a nagyobb rész oly bonyolult, mint egy finom óraszerkezet. (Viszont ez dicséret is művészetére, mert a magyar szöveg így is hajlékony, pontos és jól hangzó. Néhol túlságosan szép a rím – Pl. a 16. vsz. 1-2. sora arról szól, hogy a rab nem nézi az eget „through a little roof of glass”, és ez Tóthnál pompázatos, üvegházi hallba illő képpé emelkedik: „S nem nézi merőn, ha fényt verőn gyúl fönn az üvegtető”. – A 47. vsz. 1-2. sorának „All through the night we knelt and prayed, Mad mourners of a corse” képe nála modern jajgatássá, a fájdalom szinte adys tombolású orgiájává nő: „Vergődve folyt s vad volt s bomolt, Térdelve s imázva e tor”. Az 56. vsz. 3-4.; a 65. vsz. és a 69. vsz. 3-4. sorai viszik legtovább e kusza tömöttséget. Egy helyütt „tűzínyű hant”-ról és „lángfogú mész”-ről olvasunk. Igaz, hogy e költemény végén egyszer Wilde is beszél a tűz fogairól, de itt bizony csak oltott meszet mond, és e szó poros raktáríze, kínos közönségessége nagyon illik a fegyház sivárságához. Viszont az is igaz, hogy az angol az oltott meszet „burning line”-nak mondja, amiben benne van a tűz fogalma; de nincs benne a fog és az íny. – A magyar „Readingi fegyház balladájá”-ra az elragadtatás minden jelzőjét, minden dicséretét rá lehet mondani, csak azt nem, hogy „egyszerű szavak kevés díszű zenéje”. Tóth fordítása egyszerű és díszes szavak gazdagon és súlyosan zengő zenéje. Mindezek a megjegyzések távolról sem érintik e munkát mint magyar verset. Ezek tulajdonképp maguk is Tóth bravúros művészetét dicsérik, hiszen ő feladatát és az önként vállalt terheket is úgy oldotta meg, hogy e balladát szebben lefordítani nem lehet. Legfeljebb egyszerűbben és kevesebb színnel. Nincs olyan fordítás, mely mindenkinek egyformán tetszenék: egyik ember ezt, a másik azt képzelte vagy érezte bele a költeménybe, és talán épp ez az ez és az hiányzik. Ezért hangsúlyoztam megjegyzéseim szubjektív voltát. Különben is e kifogások végeredményben mindig a hangnem eltalálására mentek vissza, ez pedig oly terület, ahol az igazságnak már nincsenek pontos határai. A fordítás a maga egészében kiváló munka. Számtalan idézettel bizonyíthatnám érdemeinek nagyságát, de hiszen a Nyugat olvasói jól ismerik őt, és a Ballada is itt jelent meg először. – A kezdő sorok rögtön megütik a kellő hangot, s hat és félszáz soron át könyörtelen élességgel zúg a teljes zenekar. Hat és félszáz soron át nem unja meg a rím háromszoros kemény zuhogását, nem unja meg folyton a maga nyomába lépni, mint a rabok, akik egyhangúan róják iszonyú, gyötrelmes sétájukat a readingi fegyház kőudvarán. Nagyon kifejező részlet az, amikor a rabok a kis kék égdarabok felé vágyódnak, megszökni a szálló fellegekkel; kitűnő ez az ijesztő egyszerűségű sor: „A cimbora lógni fog!” és a 7., 8, és 9. versszak is. Wilde egy helyen azt írja: „He did no pass in purple pomp” – Tóthnál ide kerül ez a hármas alliteráció: „A gyávák gyöngéd gyilka csók, / De a bátrak fegyvere kard”. Mily ideges és rémes versszak az, amikor a fegyenc felugrik
És az is kitűnő részlet, mikor a halálraítélt pipázik; vagy mikor a rabok, a „pokol brigádja” körbe járnak, és mikor dolgoznak, „csörgetve a csöbört”, mikor meglátják a másnapi sírt, mikor meglátják este a bakót, „s a számozott vas-sírba ki-ki vacogva szerteoson”. Bravúros az elítélt nyugodt álmát festő részlet a „szende rét – szenderét – kenderét” rímmel; éppily bravúros rímmegoldás a „minét – hold színét”, mely a „moon – rigadoon”-t, adja vissza; továbbá kitűnő az éjszakai lázálmok rajza, és különösen a koboldok dala, melyet megbecsülhetetlen értékűvé tesz a „nem nyer, aki mer” ötlet; és nagyon jó a Halál megjelenését, majd a kivégzés utáni napon a körsétát és a halott síri éjszakáját festő részlet. A 86. és 87. vsz. meztelen naturalizmusa megrendítő („Felhúzták, mint egy bestiát…”) Éppígy a 94-101. versszakok, majd a megbékülés és a lezárás visszatérő, komor kegyetlensége. Nagyszerű költemény, dermesztő, lenyűgöző hatású olvasmány, agitáció az Emberért. Tóth Árpádnak nagyon sokkal tartozunk nagyszerű ajándékáért. |