Tóth Árpád

Tóth Árpád Wilde-fordításai

Babits más területeken is jár, de esze-szíve az angolokhoz húzza. Tóth Árpád pártatlanabban osztja meg szeretetét az angol és francia szellem között. Őt elsősorban a nehézségek csalogatják: a formálás gyönyörűségén kívül a megoldhatatlannak látszó kérdések megoldásának különös vonzóereje irányíthatta figyelmét sok más közt Gautier a művészetről írt versének, Rimbaud híres Voyelles-szonettjének, Baudelaire Est-harmóniájá-nak és Keats ódáinak fordítására. Ha – akár kávéházi beszélgetés közben is – valami megakadásról, valami különlegességről, pár „megoldhatatlan” sorról esik szó: ritka eset, hogy Tóth Árpád érdeklődésére ne lehetne számítani. Ez az érdeklődés nemcsak irodalmi érdeklődés; természetében rejlik, és nyelvészeti, botanikai és sakk-kérdésekben egyformán megnyilvánul. Nemcsak a művész, hanem főleg az ember tulajdonsága.

Ilyen probléma lehetett számára Wilde híres balladájának lefordítása is. Közismert dolog, hogy az angolból való műfordítás mily nehézségekkel jár, különösen a sok apró szó miatt: akárhány 6-8 betűből áll, két magánhangzó is van benne, mégis egy szótagnak számít. A testvér német nyelv meg tudja közelíteni ezt a sajátságot, pl. George Shakespeare-fordításában akárhányszor sorokon át tíz szóból áll az ötös jambus tíz szótaga; és aránylag mily könnyű dolga van a német költőknek, aki a Readingi ballada ily sorait: „For blood and wine are red” vagy „I walked with other souls in pain, within another ring” ugyanazon szógyökökkel adhatja vissza; „Denn Blut und Wein sind rot” és „Ich wandert mit anderen Seelen in Pein, In einen anderen Ring”! – Tóth angol fordításainak is fő tulajdonsága, hogy ösztönszerűleg utánozni igyekszik ezt a nyelvi sajátságot. Ezáltal néha a régi vers veszít régiségéből, az egyszerű egyszerűségéből, de még mindig jobb a fordítás, mint ha az író a tartalom lazításával segítene munkáján. Tóth máskor is kemény formája ilyenkor még keményebb és erősebb, verse utolérhetetlen tömörségű és díszes lesz. Apróságok aprólékos művészete, mely a maga egészében mégis hatalmas. Szóművészete igékkel, főnevekkel és jelzőkkel csodákat művel. Feltűnt, mennyi egytagú jelző fordul elő munkájában – jó, rossz, új, rőt, vak, hűs, tört, zord, lágy, dús, tág, rab, szent, víg, halk, bús, torz, unt, szűk, rém, csúf, mord, gyúlt, vad, ép, mély, hűlt, rút, gyors stb. –: alig van még egypár ily rövid jelző, mely Tóth fordításaiból hiányoznék. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy ezeket az egy szótagú jelzőket csak Tóth használja vagy hogy csak angol fordításokban fordulnak elő – csak azon elmélyült aprólékosság egyik verstechnikai bizonyítékául sorolom fel őket, amellyel Tóth dolgozik. Jelentésben, prózában, majdnem mindegy, hogy mit mond az ember: bánatost vagy szomorút vagy borúsat. De az angol vers tömör, a hely drága, a műfordító tehát száz egyéb körülményt is figyelemmel kísérve és hozzájuk alkalmazkodva esetleg azt fogja mondani, hogy bús vagy tört stb. Nincs időm és terem részletesen kimutatni ennek az eljárásnak teljességét, de aki ért egy keveset a formákhoz és megformáláshoz, maga is láthatja, hogy mily nagyszerűen hajtja végre Tóth ezt a „lerövidítést” főneveken és igéken is. És ez a helyes, így kell eljárni, rövidebb szót kell alkalmazni (ha van) a hosszabb helyett – nem pedig szócsonkításhoz és költői szabadságokhoz fordulni. A „szócsonkítások” és a „költői szabadságok” okozzák azt, amit Tóth bevezetésében is ír, hogy ti. a fordítások közös sorsa a lassú elkopás. Igen elkopnak, de csak a rosszak. Például a Radó Antalé. De Fitzgerald Omarja eredeti mű lett; Schlegel Shakespeare-je ma is él, Arany Hamlet-jénél csak sorokban lehet jobban csinálni. Tóth Árpád technikai készültségének nem kell félnie a megrozsdásodástól.

A Readingi fegyház balladájá-t nagy élvezettel olvastam; nem egyszer. És épp ezért, mert a költemény, mint bizonyára sokaknak, nekem is oly rendkívül tetszik, különös figyelemmel olvastam össze az eredetit és a fordítást. Nem szeretném, ha néhány észrevételemet akár Tóth Árpád, akár más támadásnak minősítené; vegye inkább tiszteletem és nagy gyönyörködésem őszinte jelének e jegyzeteket, melyeket nagyszerű munkája sorai közé írtam. Ha a fordítás ötven százalékkal kevésbé jó volna, elhagytam volna őket.

Azt hiszem, Oscar Wilde szándékosan és hangsúlyozottan foglalt költeményébe egyes epigrammszerűen kiélezett gondolatokat. Ez nem belemagyarázás a műbe, hiszen Wilde-nak ekkor már nem tisztán l’art pour l’art céljai voltak; azonkívül az ilyen sorok önmagukban is megállanak, mint ún. bölcs mondások, mottók – erről bárki meggyőződhetik, ha az angol szöveget megnézi; végül e helyek mindenütt versszakot zárnak, ami szintén a pointe hangsúlyozottságát mutatja. A fordítás aszerint, hogy e sorok csak-a-versbe-tartozását vagy a verstől való különállását fogadja el, változik. Én az utóbbit tartom fontosnak, Tóth mindenütt jól oldotta meg feladatát, ha a fordítást, mint magyar verset tekintjük, azonban ez az epigrammatikus él néhol nála nincs eléggé hangsúlyozva. Ezen a téren még legkisebb kifogásaimat se hagyom el. – A 6. versszak 6. sorában a „már”, a 60. vsz. 5-6. sorában az „ott” szó az, amely ezt az élt tompítja. A 82. vsz. 5-6. sora egészen gyöngít; véleményem szerint a „common”-t okvetlenül egyszerű-nek, nem durvá-nak kell fordítani. A 88. vsz. 5-6. sora csak akkor adja vissza hiánytalanul a gnómát, ha implicite a bűnös fogalma is benne van; because the man was one of those: mivel ez az ember azok közül való volt, akikért Krisztus eljött, vagyis bűnösök közül való: a magyar fordítás bűnösök helyett mindenkit implikál. A 89. vsz. 5-6. sora az egészet elejti. A 92. vsz. 5-6. sorában a „rejti az Úr elől” jó fordítása a „lest Christ should see”-nek, de a pozitív képet negatíve adja vissza, a poént gyöngíti. A 101. vsz. 5-6. sorában, azt hiszem, a poén megköveteli, hogy a „megtörik” szó legyen az utolsó. Azonkívül itt hiányzik a halál vigasztaló hangulata, hogy ti. az égi szabály irgalmából („God’s Laws are kind”) töri meg a szíveket. Ellenben poén tekintetében is kitűnőek, pl.: 7. vsz. 5-6.; 8. vsz. 5-6.; 9. vsz. 5-6.; 25. vsz. 5-6.; 29. vsz. 5-6.; 52. vsz. 5-6.; 62. vsz. 5-6.; 74. vsz. 5-6.; 78. vsz. 5-6.; 80. vsz. 1-2.; 83. vsz. 5-6.; 90. vsz. 5-6.; 98. vsz. 5-6.; 103. vsz. 5-6.; 106. vsz. 3-4.; 109. vsz. 1-6. stb., stb.

Egy pár kifejezés nem elég erős, pl. a 63. vsz. 6. sorát gyöngíti, hogy őrült bú és nem egy őrült veri a dobot. Hogy a 66. vsz. 1. sora az akasztott fegyenc vergődésére bú-t mond, azt még a szép középrím sem teszi jóvá. A 64. vsz. 5-6. sora meglazul; az egyébként nagyon szép „zsongó zsombék” kifejezés helyett meglepőbb volna az eredeti „megrémült mocsarak”.

A fordításban kevés tartalmi eltérés van. Az 55. vsz. 6. sorában nagyon fontosnak tartom, hogy a kivégzési szertartásnál a Nap, mint ceremóniamester megjelenik; az ünnepélyes seneschal szó kimaradt. A 14. vsz. 4. sorában „lágy posztón, nesztelenül” jön a bakó, megkötni a rabot. Nem tudjuk, mi lehet ez a „lágy posztó”. Szőnyeg, a börtönben? Vagy zsákcipő? Az eredeti párnázott ajtókról beszél; ami azonban éppoly érthetetlen. A 106. vsz. 6. sorában nemigen jó a „snow-white”-ot „szűzi, havas”-sal fordítani, mert a havas szó nemcsak színt, hanem enyhülést, hűsítést is jelez, ami az állítmánnyal („gyúl”) ellentétben áll. – Van itt-ott egy-egy kis betoldás, de ezek nem stílus- és értelemzavarók. Hasonló kifogásokat lehetne emelni még az 5. vsz. 6.; a 95. vsz. 3.; a 98. vsz. 4. sorai ellen.

Néhány félreértés: A 27. vsz. 3-4. és a 30. vsz. 1. sorát egészen megváltoztatja egy elnézés: a „dock” a vádlottak padját jelenti. Az 51. vsz. 4. sorában a „masque” – „masquarade”; as their grisley masque they led – amint táncolnak. Az 59. vsz. 3. sorában az „a sliding board” jelentése nem csúszós fa vagy faggyús fa-sín, hanem az a kis csúsztatható zsámoly, állvány, amelyet a pribék kirúg az akasztott lába alól. Direkt akasztáshoz értő emberektől kérdeztem meg. Fasíneket (léceket) csonttörésnél használnak. A 61. vsz. 6. sorában a „The monstrous Parrizide” nominatívuszban áll, és nem a „slys” tárgya; a „Justice” az apagyilkos, mert ember teremtette meg, és mégis embert öl.

Legfontosabb kifogásom azonban (és hangsúlyozom, ez sem a magyar versre vonatkozik, amelyben egy henye sor sincs) az, hogy a Readingi ballada nagyon egyszerű tónusa elveszett. Ezzel Tóth Árpád nemcsak a maga munkáját nehezítette, hanem a pregnáns kifejezések kemény, ijesztően egyszerű hatását finomította, rafinálttá tette. Ezért ő a legideálisabb Keats-fordító. A megformálásban saját művészi eszközeinek alkalmazása jutott túlsúlyra a Wilde-é fölött. Van fordításában is sok egyszerű, de a nagyobb rész oly bonyolult, mint egy finom óraszerkezet. (Viszont ez dicséret is művészetére, mert a magyar szöveg így is hajlékony, pontos és jól hangzó. Néhol túlságosan szép a rím – Pl. a 16. vsz. 1-2. sora arról szól, hogy a rab nem nézi az eget „through a little roof of glass”, és ez Tóthnál pompázatos, üvegházi hallba illő képpé emelkedik: „S nem nézi merőn, ha fényt verőn gyúl fönn az üvegtető”. – A 47. vsz. 1-2. sorának „All through the night we knelt and prayed, Mad mourners of a corse” képe nála modern jajgatássá, a fájdalom szinte adys tombolású orgiájává nő: „Vergődve folyt s vad volt s bomolt, Térdelve s imázva e tor”. Az 56. vsz. 3-4.; a 65. vsz. és a 69. vsz. 3-4. sorai viszik legtovább e kusza tömöttséget. Egy helyütt „tűzínyű hant”-ról és „lángfogú mész”-ről olvasunk. Igaz, hogy e költemény végén egyszer Wilde is beszél a tűz fogairól, de itt bizony csak oltott meszet mond, és e szó poros raktáríze, kínos közönségessége nagyon illik a fegyház sivárságához. Viszont az is igaz, hogy az angol az oltott meszet „burning line”-nak mondja, amiben benne van a tűz fogalma; de nincs benne a fog és az íny. – A magyar „Readingi fegyház balladájá”-ra az elragadtatás minden jelzőjét, minden dicséretét rá lehet mondani, csak azt nem, hogy „egyszerű szavak kevés díszű zenéje”. Tóth fordítása egyszerű és díszes szavak gazdagon és súlyosan zengő zenéje.

Mindezek a megjegyzések távolról sem érintik e munkát mint magyar verset. Ezek tulajdonképp maguk is Tóth bravúros művészetét dicsérik, hiszen ő feladatát és az önként vállalt terheket is úgy oldotta meg, hogy e balladát szebben lefordítani nem lehet. Legfeljebb egyszerűbben és kevesebb színnel. Nincs olyan fordítás, mely mindenkinek egyformán tetszenék: egyik ember ezt, a másik azt képzelte vagy érezte bele a költeménybe, és talán épp ez az ez és az hiányzik. Ezért hangsúlyoztam megjegyzéseim szubjektív voltát. Különben is e kifogások végeredményben mindig a hangnem eltalálására mentek vissza, ez pedig oly terület, ahol az igazságnak már nincsenek pontos határai.

A fordítás a maga egészében kiváló munka. Számtalan idézettel bizonyíthatnám érdemeinek nagyságát, de hiszen a Nyugat olvasói jól ismerik őt, és a Ballada is itt jelent meg először. – A kezdő sorok rögtön megütik a kellő hangot, s hat és félszáz soron át könyörtelen élességgel zúg a teljes zenekar. Hat és félszáz soron át nem unja meg a rím háromszoros kemény zuhogását, nem unja meg folyton a maga nyomába lépni, mint a rabok, akik egyhangúan róják iszonyú, gyötrelmes sétájukat a readingi fegyház kőudvarán. Nagyon kifejező részlet az, amikor a rabok a kis kék égdarabok felé vágyódnak, megszökni a szálló fellegekkel; kitűnő ez az ijesztő egyszerűségű sor: „A cimbora lógni fog!” és a 7., 8, és 9. versszak is. Wilde egy helyen azt írja: „He did no pass in purple pomp” – Tóthnál ide kerül ez a hármas alliteráció: „A gyávák gyöngéd gyilka csók, / De a bátrak fegyvere kard”. Mily ideges és rémes versszak az, amikor a fegyenc felugrik

És az is kitűnő részlet, mikor a halálraítélt pipázik; vagy mikor a rabok, a „pokol brigádja” körbe járnak, és mikor dolgoznak, „csörgetve a csöbört”, mikor meglátják a másnapi sírt, mikor meglátják este a bakót, „s a számozott vas-sírba ki-ki vacogva szerteoson”. Bravúros az elítélt nyugodt álmát festő részlet a „szende rét – szenderét – kenderét” rímmel; éppily bravúros rímmegoldás a „minét – hold színét”, mely a „moon – rigadoon”-t, adja vissza; továbbá kitűnő az éjszakai lázálmok rajza, és különösen a koboldok dala, melyet megbecsülhetetlen értékűvé tesz a „nem nyer, aki mer” ötlet; és nagyon jó a Halál megjelenését, majd a kivégzés utáni napon a körsétát és a halott síri éjszakáját festő részlet. A 86. és 87. vsz. meztelen naturalizmusa megrendítő („Felhúzták, mint egy bestiát…”) Éppígy a 94-101. versszakok, majd a megbékülés és a lezárás visszatérő, komor kegyetlensége.

Nagyszerű költemény, dermesztő, lenyűgöző hatású olvasmány, agitáció az Emberért. Tóth Árpádnak nagyon sokkal tartozunk nagyszerű ajándékáért.

[Egy nagy magyar író emléke…]

Egy nagy magyar író emléke gyűjtött össze ma bennünket Debrecenben. Egy olyan író emléke, aki nem itt született, és nem itt halt meg. Egy olyan ember szelleme, aki tulajdonképpen sohasem járt Nyugaton, és mégis nyugati modern magyar költő lett, s tegyük mindjárt hozzá: a legtökéletesebb modern magyar költő.

Tóth Árpád – akinek emlékünnepén Az Est-lapok nevében beszélek – mai határainkon túl, Aradon született, és Budapesten halt meg. A köztudat azonban, ahogy a költő maga is tette, Debrecent, Csokonai és Ady városát vallja hazájának. Tóth Árpád kétéves korától kezdve, amikor „fénylő szeme még látta húszévesnek” Ady arcát, aki a térdein ringatta, férfikora deléig élt és dolgozott. Itt telítette a Keletről jött magyarság és a Nyugatra néző, de lazíthatatlan gyökereivel innen táplálkozó magyar reformátusság lelke. S annak a szeretetnek, mellyel a költő szívébe zárta ezt a várost, nem lehet szebb jutalma, mint az, hogy most Debrecen is magáénak vallja, fényhozó fiának hirdeti Tóth Árpádot, a beszármazott és elköltözött vendéget. A fájdalmas távolba került szülőváros helyett új szülőföldet kapott a halott költő, és a szeretetnek abban a versengésében, mely a halhatatlant magához öleli, Debrecen mellett itt áll ma a főváros, és vele az egész ország. Mert Tóth Árpád Budapesten, az ország szívében írta verseit és cikkeit férfikora delén és alkonyán, művészete ott kapta meg a végső érést és elmélyülést, és sírja is ott van, Budapesten, az ország szívében. A legjobbak és legnemesebbek szíve mindenünnen idedobog ebben az órában.

És most, Tóth Árpád édesanyjának, övéinek, barátainak és tisztelőinek körében, megint éreznünk kell, hogy mire képes a magyar föld, és mire képes a kulturálatlanság jelképeként minap is ócsárolt debreceni erdő, a Nagyerdő, amely itt rengeti köröttünk „fürtjei zöld zivatarát”. Ez a táj megtermékenyített és fölnevelt egy költőt, aki a világ bármely nemzetének csak annyival lehetne nagyobb dicsősége, mint nekünk, amennyivel nagyobb az a népközösség, amelyben egy Keats vagy egy Baudelaire vált közkinccsé. Ez a szegény magyar föld ebben a szegény és törékeny fiában, akit a sors szeszélye csak egyszer s akkor is a gyerekifjúság túl kora éveiben vitt ki a körülrajongott Párizsba, újból bebizonyította, hogy diadalmasan állja helyét a népek versenyében. Megfogalmazta és megragyogtatta magát olyan képességekben, melyeket sokan idegennek hisznek a magyarságtól: megragyogtatta magát az elegancia, a fegyelem, az összhang és a forma végső legfinomabb művészetében, olyan biztos könnyedségben és gazdag tisztaságban, amilyen elsősorban a latin kultúrák sajátja.

A legtökéletesebb modern magyar költő – mondtam az imént, de tulajdonképpen csak idézem az ifjú magyar irodalmi közvéleményt. Alig hat évvel a költő halála után, egyre többen vagyunk, akik csakugyan őbenne látjuk valamennyi élő és halott kortársa közül a tökéletes művészt. Fejlődése oly biztos, töretlen vonalat mutat, mintha valóban valami helyettünk cselekvő elrendelés vezette és zárta volna le. A költőt verseinek titokzatos, magáért való értékein kívül legfeljebb az viheti közelebb a nagysághoz, hogy milyen mélységgel, milyen lélekkel nézi a világ jelenségeit. Tóth Árpád belső értékei tökéletesek, életművében sehol egyetlen rossz alkotás, ha pedig utolsó, legkevésbé virtuóz és legemberibb kötetét olvassuk, e keserű vallomásokban egyetemes, emberfölötti törvények jelenlétét, érvényét érezzük, és a nagyságnak, a fenségnek örök borzongása csap meg, mikor a költő csillagtávolba szökik, s kínjainak és csalódásainak diadalmenetében, feketén és kiégve, lelke vad rongyaival megáll a végső kapuk előtt, és a szép emberi életet számonkérő szavaira „lesütik csillagszemüket a hűvös istenek”. A költő, aki az édes vagy fájdalmas merengés tündérképeit élte és festette földi létének első felében, észrevétlenül az egészen nagy éleslátás csöndes hérosza lett, noha szerénysége elhúzódni látszott a túlságosan nagy ambícióktól. Mások is írtak tökéletes és nagy verseket, de senki sincs kortársai és a maiak között, akinek pályáját több-kevesebb tévedés ne kísérné; Tóth Árpád tökéletes volt kisiklás nélkül, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó költő.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikusan és nagyon modernül leegyszerűsödött, reálissá, józanná és ugyanakkor kozmikussá érett költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azonkívül hogy Tóth Árpád mennyire nem parnassien, meglepetés már a mai olvasónak is, hogy mennyire belülről magyar. A háború előtt „szent” jelzővel illeti „bús mikrokozmoszunkat, a hazát” – azzal a jelzővel, amelyet más nagy modern költő éppen a hazának nem tudott megadni; gyöngeségében is testvérnek érezte magát a Honfoglalóval, akinek neve az ő neve is; és szíve vérét kínálta vakolatul, mert hitte, hogy a költő, aki mint a régi ballada hőse, beépíti magát műveivel nemzete kultúrájába, megszépíti „utolsó álmunknak, a boldog Magyarországnak” a jövőjét. Költészete, ez a kristálytestű és kristályzengésű individualista költészet, minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit; a költőnek, a szabad szellemnek az üldöztetésében is az önkéntelenül szebb tájakra vezető csodaszarvas szimbólumát sejti; díszei, szempontjai vagy mellékrezdülései, sokszor és váratlanul, egy igazán és zajtalan átélt magyarság tradícióinak őrzéséről tanúskodnak, s az igazi költők közül is ő fordult először versben a megcsonkult ország fájdalmához, riasztóval és biztatóval a „szent nyomorékhoz”.

És míg a lassú halál el nem juttatta addig a határig, amelyen túl már csak a végső, tragikus magánynak van üzennivalója a szerelem, barátság és emberiség közösségei és az utánunk ittmaradó mindenség számára, addig az iránt sem hagyott a verseiben kétséget, hogy a jobb életnek, az ő boldogabb Magyarországának az útját valahol a Március irányában látta. Radikális és hazafias költő volt, aki sohasem pörlekedett hazájával. Rendkívüli poétai értékeinek tündöklésében talán éppen azért nem vettük eléggé észre a magyarságát.

Tóth Árpádot ma véglegesen fiává fogadta Debrecen, és most, amikor Az Est-lapok szerkesztősége nevében koszorút helyezek el a halhatatlan költőnek, a nagyszerű újságírónak és embernek, felejthetetlen barátunknak az emlékművén, úgy érzem, hogy az a debreceni haladó ifjúság, amelynek kezdeményezése ezt az emléket létrehozta, a jövőben még sok hasonló, követni való példát fog adni az ország ifjúságának a magyar főváros testvéri együttműködésére.

Tóth Árpád új, ismeretlen verseskönyve

Tóth Árpád, akinek Összes versei-t néhány nap múlva egy kötetben a magyar közönség kezébe adja az Athenaeum, mindössze 42 évet élt. Életéből mintegy másfél évtized volt az igazi, érett, alkotó munka korszaka, Lélektől lélekig című utolsó kötetét a költő már csak korrigálni tudta, meglátni nem. Amit szegénységgel és betegséggel küszködve e rövid idő alatt alkotott, azt halhatatlannak érzi és vallja az új magyar irodalom.

Amikor e nagyszerű költő verseinek sajtó alá rendezésére megbízást kaptam, a költő többi barátjával együtt én is azt hittem, hogy legfeljebb csak nyolc-tíz kéziratos vagy lapokból, folyóiratokból összeszedett verset és néhány töredéket lehet majd a négy ismert verseskönyv anyagához csatolni. Ez a szám irodalmi világunk meglepetésére és örömére mintegy 150-re, körülbelül 2400 sorra emelkedett. Az új anyagban harmincöt-negyven egész vagy egésznek mondható költemény van, a többi kisebb-nagyobb töredék.

Ez a rendkívül érdekes és értékes gazdagodás főképpen annak köszönhető, hogy Tóth Árpád nem dobta el költői jegyzetét. Nem tartotta ugyan különösebben számon „a törmelékeket”, ahogy egy ceruzával írt szava a hagyatékban néhány verskísérletet nevez, de oda tette kiadott költeményeinek és egyéb írásainak rendetlen kézirattömegéhez. Néha feldolgozta egy-egy régebbi témáját, s ha idő engedi, bizonyára „megírta” volna a most napfényre kerülő töredékeket is, hiszen számtalan majdnem kész vázlat szinte kiáltva kéri a végső kiegészítést; – a régi újságokból, cédulákból, füzetekből és füzetlapokból, noteszekből, naplótöredékekből, kötetkéziratokból, képekből, okmányokból és egyéb limlomból álló, sárguló és porladó, nagy és vegyes emlékhalom mégis homályban maradt, és éppen irodalmilag nem ígért semmi meglepetést. A hagyaték a rengeteg feljegyzéssel és variánssal dolgozó Tóth Árpád élete műve „piszkozati anyagának” látszott. Mikor aztán az Összes versek kiadása előtt a költő özvegye rendelkezésemre bocsátotta a hagyatékot, az első durva rostálás és vizsgálat már feltárta ennek az egész törmelékbányának a mélyét.

A kiválasztott anyag feldolgozását a filológiai munka természete szabja meg: össze kellett rakni az egymástól esetleg ötven és száz lapnyira, idegen töredékek közé keveredett kéziratokat és foszlányokat, órákig betűzni elhalványult, kusza vagy szakadt írásokat, néhol gyorsírással készült jegyzeteket fejteni, a változatokból és hézagokból, a biztos szavakhoz és sorokhoz ragaszkodva, vagy éppen ellenükre, megkeresni a bizonytalannak az értelmét, és azt a logikai kapcsolatot, amelyet a halott költőben tíz-húsz évvel ezelőtt az élmény ködös, de élő érzelmi egysége pótolt, kirostálni a megjelent versek egy-egy sorát vagy félsorát, a műfordítói töredékeket, lehetőleg teljes kéziratot készíteni arról, ami néha már inkább mondható rejtvénynek, mint kéziratnak, és rendezni, és minden lépést igazolni… Ahogy a feltáruló anyag nőtt, úgy járt egyre növekvő örömmel ez a lélekidéző munka, ez az eredeti megbízatás keretét kiszélesítő tisztelgés a halott barát előtt, aki most még egyszer megszólalt a némaságból. S e beszélő vázlatokat és töredékeket hallgatva és betűzve új értelmet kaptak Tóth Árpádnak a „félben hagyott versekről” írt fiatalkori sorai, és a költő bánata, aki olyannak látta az elfutó életét, „mintha bús vázlata volna, ki száz képet kezd s egynek sem örül.” Százával kezdte el a képeket Tóth Árpád, s most feltárul mindaz, aminek, ha elkészül, örülni szeretett volna.

Így született meg a gyűjteményes kiadás számára a négy kötet mellé az ötödik: a Hátrahagyott versek és töredékek. Az anyag sokkal nagyobb, mint amennyire Tóth Árpád összes eredeti költői műveit becsülni lehetett, de azért mégsem összes a szó teljes értelmében. Régi újságokban, folyóiratokban, régi évfolyamokban esetleg találhat a szerencsés véletlen keze egyes, főképp ifjúkori darabokat. Lassú összegyűjtésük filológusok évtizedes kollektív munkájának a feladata lesz. Egy nagy költő teljes munkássága csak igen lassan záródik le. Ez a mostani kiadás aránylag rövid idő alatt, de úgy készült, hogy alapja lehessen a Tóth Árpád-filológiának.

A Hátrahagyott versek és töredékek szépsége és értékelése bizonyára nagyon sok kritikust és irodalombarátot fog foglalkoztatni. Seregével van köztük az egészen elsőrangú lelet, és talán egy darab sincs, amely ne volna értékes valamilyen művészi, formai, munkamódszeri, lélektani vagy életrajzi szempontból. A töredékek sokszor árulóbban megmutatják a költő világát, mint egy-egy kész alkotás, és azonkívül, hogy szépek, új vonásokat is rajzolnak Tóth Árpád szellemi képébe. Összhatásuk emberileg és művészileg megrendítő: mennyi ragyogás, mennyi rom. Hasonlattal élve azt lehetne mondani, hogy a sors tűzbe dobott egy új, nagy, ismeretlen Tóth Árpád-verseskötetet, aztán mégis mást gondolt: visszarántotta és oltogatni kezdte a lángoló lapokat, s a félig elhamvadt írásokból és a hamuból megpróbálta összeállítani azt, amit majdnem megsemmisített.

Érintettem már a töredékek feldolgozásának módszerét. A teljes kiadást kísérő jegyzetek minden darabról megmondják, hogy honnan vettem. Az új versekben és a töredékekben természetesen mindenütt csak a költő beszél. Érthetetlen soroknak vagy szavaknak variánsok alapján elképzelt legjobb kiegészítése vagy elhelyezése során a költő műhelytitkainak ismerete segített. Ahol a kézirat vagy egyes részei túlságosan szétszórt, összefüggéstelen roncsok voltak, ott a valószínű vagy lehetséges szerkezet vázának felépítésében kipontozással próbáltam segíteni és a „filológiai önkény” természetes lelkiismereti határai között az intuícióra bíztam magamat. Szükség esetén jegyzetben utaltam szöveg-összeállító vagy szövegmegfejtő eljárásomra, különösen nehéz esetekben azonban csak hosszas, külön fejtegetés tudná feltárni a megoldás minden magyarázatát.

A sorrend az ifjúkori költeményektől (az egyetemi évek néhány szerényebb igényű darabjától) indult, és az érett esztendők hagyatékában, lazán követve a hangulati fejlődés és az idő menetét, a vég felé halad, a felé az idő felé, amikor a költő sokszor már csak lelkével látta verse körvonalait, világosan látta és rímeivel ki is rajzolta, de már nem volt ereje mindenütt kitölteni a váz üregeit. Ekkor vetette papírra kusza, elrángatott, lázas sorokkal, kihagyó lélegzettel a tátrai fekvőszéken Tóth Árpád az ilyen „töredékeket”:

A Lélektől lélekig mellett az új, most már második posztumusz Tóth Árpád-kötet a maga gazdag roncsoltságában egyik legfélelmetesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világirodalom lírájában az emberi szenvedésnek.

[Összes költői művei elé]

Tóth Árpád, akinek Összes költői művé-t ebben a kötetben kapja először összegyűjtve az olvasó, mindössze negyvenkét évet élt. Életéből mintegy másfél évtized volt az igazi, érett, alkotó munka korszaka, utolsó kötetét a költő már csak korrigálni tudta, meglátni nem. Amit szegénységgel és betegséggel küszködve e rövid idő alatt alkotott, annak legjelentősebb és általánosan ismert részét, négy verseskönyve anyagát, halhatatlannak érzi és vallja az új magyar irodalom.

„Tóth Árpád a legtökéletesebb modern magyar lírikus”, idéztem a költő emlékművének debreceni avatóünnepén, a versengés felköltésének minden szándéka nélkül, az ifjú költők és kritikusok közvéleményét. S most megismétlem, hogy alig hat évvel a költő halála után a mai fiatalok szinte kivétel nélkül benne látják valamennyi élő és halott kortársuk közül a tökéletes művészt, rögtön hangsúlyozni kívánom, hogy Tóth Árpád művészete nem a nagyság rovására tökéletes.

Tóth Árpád nemcsak a művészi varázs és kvalitás jogán nagy költő, hanem igaz embersége erejénél fogva is: mikrokozmosza teljes érvényű kifejezése a születés és halál emberi keretei között kicsinyben mindnyájunkban megismétlődő világtörténetnek. A költő, aki az édes vagy bánatos merengés tündérképeit festette földi munkássága első felében, észrevétlenül az egészen nagy megnyilatkozások csöndes hérosza lett, és amióta utolsó kötete megborzongatott bennünket az emberfölötti törvények szuggesztiójával, kissé másképp látjuk előző munkáit is. Azok a szépségittas versek, amelyek eleinte mint a látás zenévé oldódott gyönyörűsége, mint zengő és ragyogó hangulatok hatottak ránk, a végső ormokról visszaforduló megvilágításban még mélyebb izzásra gyúlnak, de ugyanakkor megsötétedtek az árnyaik is. A „szörnyű” alkony „örök törvénye” megszomorította a szépséget, súlyos realitást ad az éteri bánatnak, kiemeli a régi ragyogás fényénél csak halványan észrevett gondolatot, és a napsugár érintésére opálszerűen felgyúlt aranylila orgonafürt képében egyszerre már nem az a fontos, hogy egy percre mily kevélyen szédít ez a szikrázó színverés, hanem az, hogy még ez a legnagyobb pompa is csak egy percre kevélykedhet. A perc, a folyton siratott és magasztalt, ritka, drága perc válik fontossá, az egyetlen szintén irreális realitás, a jelen, a horatiusi, goethei, baudelaire-i megfoghatatlan pillanat, a pillanatba sűrűsödött és rögtön elpattanó örökkévalóság.

Tóth Árpád az elmúlás, úton levés képeinek és szimbólumainak állandó költői megrajzolása mellett kimondta, mindig nyíltan, gondolatilag is enunciálta legnagyobb felfedezését, az ősi felfedezést, amely a legparányibb féreg létezését is tragikussá teszi. Egyenesen megrázó, hogy mily nyomatékkal hangsúlyozza ezt a legnagyobb, legegyetemesebb élményt. Úgyszólván csak kivétel, ha másról beszél, s elégikus hangja egyre kétségbeesettebb panaszok sikoltásait békíti össze a lemondással. Mindig az elmúlást látja, és a gyógyszerét, az elmúló gyógyszert, az ifjú szépség égi ábrándját s a nehéz mámorú érzékiséget keresi. A kor azonban, amelyben élt, más kijelentésekre volt kíváncsi; nem tagadta, nem tagadhatta ennek az igazán klasszikus, örök költői élménynek a jogosultságát, de jobban érdekelték a legnagyobbnál nagyobbnak hitt és újszerű témák. Lelkét Ady Endre zsenije ragadta meg igazán, s belőle is főként az aktualitások. A kor mindenáron újat akart hallani, és Tóth Árpád makacson csak az ember legrégibb fájdalmát variálta. Újszerű legfeljebb az volt, ahogyan megszólalt. A kor tehát elsősorban ezt fogadta el tőle, a stílust és a muzsikát, annak a rovására, amit képviselt. Az avatatlan fül figyelme túlértékelte a költő rímeinek érdekességét, zenéje édességét, képei bizarrságát, és még sok mindent, ami, ha megvan is, csak része az egész költőnek, az egész embernek. Az Ady másféle zsenijének bűvöletében eltelt tíz-tizenöt esztendő során másodrangú volt az a költő, akit tökéletes stílusművésznek lehetett tartani. A biztosan érzékelhető írói nagysághoz más kellett a köztudatban, láz, szertelenség, valóságos vagy látszólagos formarombolás, pátoszi, démoni romantika, termékeny homály és irracionalizmus. Ady, aki már vezér volt, amikor Tóth Árpád fellépett, annyi irodalmi és irodalmon kívüli törekvésnek vált hősévé és hordozójává, hogy lefoglalta magának a kor csaknem teljes irodalmi érdeklődését. A közönség bálványimádó féltékenysége akkor sem akart megtűrni mellette másféle zsenit, amikor már társai nőttek.

Tulajdonképpen nagyon érthető, hogy az irodalmi közvélemény ilyen lázállapotában Tóth Árpád jó ideig kitűnő és tökéletes költő volt, de nagy költő csak kevesek számára lehetett. Az Ady-utánzók értéktelenségét hangoztató nagyközönség, sőt részben a kritika is megkövetelte azt, amit sok harc után elismert és megszokott, az egyfajta csodát, megkövetelte, hogy a költő valahogy Ady-szerű jelenség legyen. Márpedig Tóth Árpád nem volt Ady-szerű. Mint láttuk, legnagyobb tartalmi újsága a szépség és az elmúlás fájdalma volt. Az emberekhez inkább angyali elemeket kapcsolt, és csöndben, összhangot és szépséget teremtve vagy hiányokat siratva dolgozott. Törékeny ereje ritkábban győzte le az anyag ellenállását: Tóth Árpád tulajdonképpen keveset írt, három első és posztumusz negyedik kötetében kétszáz vers sincs, egész munkássága alig egyötöde az Adyénak. A vonzó titokzatosság is hiányzott belőle, metafizikája aránylag könnyen körülhatárolható: ez a költő inkább a természettudományokhoz húzott, és a misztikum végtelenébe is valahogy a tudás partjáról nézett. Rövidlátó szeme szívesen időzött a részleteknél. Fáradt jobbágyok utódjának érezte magát, akiből tudós- és bohémhajlandóságú polgár lett, s aki szociológiát tanul, vizsgálja a pszichoanalízist, s meg van áldva és verve az értelem, a morál és az ízlés fegyelmével. A nyelvvel se kísérletezett, s ha fejlesztette, úgy fejlesztette, ahogy a franciák, észrevétlen hajlítással és csiszolással. S mindenekfölött nem „harcolt”, nem voltak közügyei, és noha magyar volt, s verseiből világosan kitűnik radikális, szociális világnézete, „politikája” egy-egy kissé naivan megfogott aktualitástól eltekintve, inkább eszmékbe öltözködött. Az egész ember ellentéte volt a hagyományos hős típusának, de hős lett ő is, egész világ és teljes kinyilatkoztatás, a maga módján éppoly páratlan, mint a mindent lebíró Ady.

Ennek a költőnek, aki kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta, oly biztos és töretlen a fejlődése, mintha valami helyettünk cselekvő elrendelés vezette és zárta volna le. Belső alakulása kibontakozásszerűen történt, az egész felületen játszódott le. A kibontakozás első fontos mozdulata közvetlenül a Hajnali szerenád előtt törhette át a nyelvi, formai és tartalmi konvenciókat: e kötetnek már legrégibb darabjaiban is csak halványan kísért a félig idegen, egyénietlen hang. Ez a verseskönyv a maga egészében új és kész költészet. A verstechnikai mindenhatóság előjelei és tökéletes, bár itt-ott kissé feszes példái mellett nagyon is egyéni, egyhangúan egyéni az uralkodó forma. Annak a hosszan, fáradt, lassú leütésekkel bólongó, monoton ritmusban beszélgető és mozgó formának a korszaka ez, amelyet a francia alexandrin és a nibelung-vers keveréséből teremtett a költő. Ezt a formát, ezt a verssort, a bágyadt zengés oly tökéletesen egybehangolta a mondanivaló lassú, halk szívedobogásával, hogy már akkor jogosan nevezték el Tóth Árpád-sornak. Az első érett korszak borongó formai és tartalmi összhangjában, melyet csak teljesebbé tett az impresszionista festőiség színragyogásával és a modern lírai realizmus folyton ismétlődő elemeinek intim meglepetéseivel gazdag stílus, már úgyszólván benne van minden, amit Tóth Árpád később kiszélesített. Egyes darabok, pl. a címvers, szemmel láthatóan átvezetnek a Lomha gályán világába; a forma zengeni kezd, elveszti fáradtan monologizáló lankadtságát, és elasztikus lesz, a szerkesztésmód a „hűs klasszikusok” logikai tisztasága felé közeledik, s velük fejlődik a rímtechnika és a stílus romantikusan tündöklő színjátéka. A kora hajnal félhomályából a ragyogó nappalba lépünk. Villogó változatosság jellemzi ezt a második korszakot: minden eddigi érték megmaradt benne, hiszen a költő úgyszólván csak ismétli mondanivalója lényegét, de a határai kinyíltak, fényei erősebben és messzebbre lövellnek, az egyes versek mindjobban elválnak egymástól, és tökéletességükben kezdenek személytelenné különülni alkotójuktól. A virtuozitás fokozódása, minthogy tökéletlenségek kiküszöbölésével jár, szerencsés esetben szintén egyik útja lehet a költői egyszerűsödésnek. Tóth Árpád ebben az időben ezen az úton haladt. De ugyanakkor éreznie kellett, hogy mennyire természetesnek, szükségszerűnek, majdnem magától értetődőnek és közönségesnek hat a maga helyén minden, amit a költő tökéletesen megformál. A természetesség, a tárgyi közvetlenség, a nagy gesztust ellensúlyozó intim apróságoknak, a szivarozásnak és az angol nyelvleckének a versbe vétele sohasem volt idegen tőle, első kötetének részben ez adja a valóságközel melegét, és a költő, a remekművekkel megáldott virtuóz tökéletesség hosszú korszaka után, amely, kissé módosulva, Az öröm illan megírásának idejére is kiterjed, elérkezett kibontakozásának végső stádiumába. Tóth Árpád gyakran dolgozta fel és dolgozta át egyes régi, abbahagyott vagy csak épp megkezdett témáit, tehát ebben az utolsó korszakában is vannak olyan visszaütések, amilyen pl. a Körúti hajnal; a Lélektől lélekig kötet domináns hangja azonban az egyszerűség. A virtuóz tökéletességből megmaradt a lényegnek, a szükségszerűen és végérvényesen ható kifejezésnek a tisztelete, de a költő már nagyon fáradt, beteg és reménytelen volt, s lankadó testi ereje és egyre bölcsebb művészete a legkisebb erőpazarlással járó legegyenesebb megoldásokat kereste. És akkor ért legmesszebbre és legmélyebbre az ember és a világ végtelenében, amikor „lekapcsolta” a „hiú szárnyakat”, és „józanul és fantáziátlanul” dolgozott. Az egyszerű szó, az emberi hang vitte már csak, és minden fénynél gyorsabban és messzebb vitte, „józansága” borzongató tudás lett, „fantáziátlansága” minden ellentéteket összhangba fogó, fantasztikus, kísérteties színjáték. Az egyéni jelleg, melyet sorai régebben nem mulasztottak el külön-külön hangsúlyozni, most már a vers egészébe, mélyebb lényegébe vonult vissza, az egyén fölötti, egyetemes érvényű tartalomba. A „hegyi beszédek” egyszerű ereje szól itt, a mosolyogni is tudó fenségben végtelen béke és szeretet van, de a kiábrándult relativitásban most már igazán örökkévalóság a perc, és múló perc az örökkévalóság. A Lélektől lélekig egyik legfélelmetesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világirodalom lírájában az emberi szenvedésnek.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikus és nagyon modernül leegyszerűsödött, „kozmikussá” nőtt költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azonkívül, hogy Tóth Árpád mennyire nem „parnasszista” (leíró verseiből sohasem hiányzik az ember), meglepetés már a mai olvasónak is, hogy minden ízében mennyire magyar. Költészete minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit és jelképeit, nyelve kulturált tudatossággal kapcsolódik irodalmunk tradícióiba, és végső formái a népdalok, sőt a kurucdalok ritmusára zenélnek, épülnek. Rendkívüli költői értékeinek ragyogása okozhatta, hogy életében nem vették eléggé észre a magyarságát.

Tóth Árpád négy kötete most összegyűjtve, fiatalkori és hátrahagyott darabok és töredékek váratlan kíséretével gazdagodva kerül a magyar közönség kezébe. A költő valóban nagyon kevés babért kapott életében, de a műve egyre nagyobb és sugarasabb jövő felé indul.

Magyar költő két élete

Magyar alkotók sorsa – halálon innen, életen túl – leginkább balsors csak. Küszködéssel, nélkülözéssel, szenvedéssel, nemritkán megaláztatással teli élet, síri koszorúkkal együtt hervadó emlékezés. S ami talán a legfájdalmasabb: közbelenyugvás ebbe, mint valami ősi, másíthatatlan, szükségképpen való rosszba, valóságos nemzeti tradícióba. Minek hozzunk reá bizonyságot a múltból? Hiszen mindenki ismeri a kínálkozó példák özönét, irodalmunk és művészetünk történetéből. Ha kissé szétnézünk a jelenben, ma is elégszer találkozunk azzal a méltatlansággal, amellyel nálunk, „jutalmazzák a tűrő érdemet”.

Hát igen, erről van szó. Tóth Árpád szegény, öreg, özvegy édesanyjának debreceni házáról, amelyre az adóhivatal most tűzött ki árverést. Most, éppen most, pontosan azon a napon, amikor özvegy Tóth Andrásné halott költőfiának, az új magyar líra legnemesebb, legtisztább, legművészibb reprezentánsának összes verseit kegyeletes áldozatkészséggel kiadja és odateszi ünnepi ajándékul néhai Tóth Árpád kiadója a magyar karácsonyfa alá. Ugyanakkor, amikor Budapesten a könyvkereskedők kirakatba teszik a mai magyar kultúra egyik legdrágább értékét, hogy mindenki gyönyörködhessék ennek a korán elköltözött, nagyszerű költőnek kincses szellemi örökségében: a debreceni Tóth-portán, a költő édesanyjának háza fölött megütik a dobot, mert valamiképp be kell hajtani a felgyülemlett adóhátralékot. Szívet szorító ez a kontraszt. Magyar író, magyar költő balsorsának ez a tragikus továbbfolytatódása a sír után is.

A debreceni Nagyerdőn ott áll Tóth Árpád emlékműve. Alig fél esztendeje állították föl a költő barátai és tisztelői. Nem hivatalból, csak úgy, a szívük szavára hallgatva, mondjuk: magánkegyeletből. Hivatalból, hivatalosan egészen más történik most Tóth Árpád emléke körül Debrecenben. El akarják árverezni özvegy édesanyja házát. Adóba… A költő halott kezét kinyújtja a sírból, és posztumusz ajándékot – másfélszáz csodálatos, kiadatlan ismeretlen verset – nyújt át népének, testvéreinek, az utókornak. Még holtában is ad. Ő, aki életében sem tett mást, mint adott. Adott egy ragyogó fejezetet az új magyar irodalom történetének, s lelke virágaiból egy örök bokrétát mindenkinek, mindnyájunknak. Szegény Tóth Árpád csak adott. Úgy adta mind a kettőt, ingyen, kérés nélkül. S most kérik az elmaradt adót. Kérik? Követelik, behajtják, törvényes szigorúsággal. Nem is rajta, hanem gyámol nélkül maradt édesanyján, aki könnyes szemmel gondol hat esztendő óta mindennap a fiára. Arra a fiára, akinek nevét már kő és könyv őrzi a magyar halhatatlanságban, de akinek halhatatlan érdemeiből már nem lehet kifizetni az adóhátralékot. Önkéntelenül is eszünkbe jut az, ami az adó szigorúan hivatalos számontartóinak nyilván nem jutott eszébe ezúttal: vajon tudják-e, ki volt a magyar irodalomnak Tóth Árpád? Vajon tudják-e, hogy az ő nevére még száz év múltán is emlékezni fog minden betűszerető magyar? Akkor is, amikor az adóügyek legfőbb mai intézőinek végzések alá firkantott nevére már aligha emlékszik majd valaki…

Végeredményben pedig ez nem is személyes ügy. Nem egy halott költő ügye, hanem szinte az egész halott és élő irodalomé, az egész magyar művészeté. A hálátlanság debreceni aktája egyszerre példázattá szélesedik sajgó képzeletünkben, míg a valóságban vészesen zörren meg csaknem minden magyar alkotó sorsa fölött. Avagy nem látjuk-e épp most, hogy az írók tűrhetetlen nyomorának enyhítéséről folyik a budapesti városházán hivatalos tanácskozás? Íme, azok, akik az adásban édes testvérei néhai Tóth Árpádnak, azok, akikről ünnepi szónoklatokban úgy szoktak megemlékezni, mint a magyar kultúrfölény kiépítőiről és biztosítóiról: a mai magyar írók (egy-két szerencsés kivételtől eltekintve) olyan kegyetlen balsorssal küzdenek, annyira nem bírják napi karéj kenyerüket megszerezni nemzetgazdagító munkájukkal, hogy már a hatóság hivatalból rideg szíve is kénytelen megkönyörülni rajtuk, mert nem nézheti tovább sanyarú tengődésüket. Hát hova jutottunk s hová jutunk még, ha ez továbbra is így megy? Ha a magyar szellem alkotó munkásainak sorsa holnap is csak az lesz, ami tegnap volt, ha Magyarországon a kultúra ügye végképp odakerül a szegényügyek közé. Nyomorenyhítő akcióval ezt nem lehet megoldani – ez az egy biztos. De siránkozással sem, amely kiontván a kötelező részvétkönnyeket a sajnálatos balsors egy-egy kiáltóbb fordulatára, kényelmesen napirendre tér huszonnégy óra múlva a szégyenletes kérdés fölött. Kell, hogy más megoldás legyen itt. Más segítség, nem könyöradomány, nem alamizsna, nem koldusgaras. Kell, hogy a balsors, amely éppen java szellemi alkotóink életét felhőzi nyomasztóan borússá, jobb sorsra forduljon végre. Kell, hogy azok, akik lelkük kincseit a köznek odaszórva, mindig csak adnak, végre kapjanak, hogy ne kelljen érte pirulniok – önmaguk előtt. Kell, hogy csakugyan legyen itt végre „hálás utókor”, amely komolyan számon tartja és megbecsüli a nemzet szellemi felépítményének önzetlen napszámosait és zseniális mérnökeit. Nemcsak akkor, amikor szép szóval lehet köszönetet mondani, hanem akkor is, amikor tettel, cselekedettel illik méltányolni az idáig csupán frázisokkal körülkoszorúzott érdemeket.

Nem adóelengedést sürgetünk a kiváló költők és művészek hozzátartozói számára. De igenis, biztosítását olyan helyzetüknek, amelyben nem kerülhet sor adóelengedésre, mert nincs rá szükségük.

Költő a segédszerkesztői asztalnál

Kedvesen és karcsún, szemüvege mögött merengő, bánatos és mégis vidám szeme ragyogásával, szivarfüstjének finom kék hálójában, hosszú bűvészujjai közt ceruzával és radírgumival, cikket írva, mások cikkeit címezve és javítgatva, feje körül a láthatatlan glóriával ott ült Az Est szerkesztői szobájának egyik íróasztalánál Tóth Árpád is, a modern Magyarország egyik legnagyobb költője. A lap 25 évének egyharmada vagy az egynegyede párhuzamosan futott az ő életével.

A költő segédszerkesztője, egyik vezércikkírója és kritikusa volt Az Est-nek. Elég váratlanul került oda. Mikes Lajos fedezte fel, 1921-ben, egy kora őszi éjszakán, a századik sakkparti és a tízezredik irodalmi vita közt, a Centrálban, hogy Tóth Árpád nemcsak rímekhez ért, hanem hasznos gyakorlati munkához is, többek közt a gyorsíráshoz. Hány szótagot ír percenként, hatvanat, nyolcvanat? Nem? Többet? Komolyan? Kétszázötvenet is? De hisz akkor hasznavehető ember egy modern szerkesztőség mindennapi munkájában!

Tóth Árpád hivatkozott régi debreceni újságíró múltjára, másnap elmentünk a szerkesztőségbe, és öt perc múlva megvolt a szerződtetés. Az én számomra akkoriban még versek ünnepnapjaiból állt az idő, nem nagyon értettem, miért örül Tóth Árpád, aki 14 évvel idősebb volt nálam, annyira a hétköznapi, biztos munkának. Természetesen neki volt igaza; már családja, kislánya volt: jobbkor nem is kaphatta volna az Az Est meghívását.

Aztán teltek az évek, Tóth Árpád írta a verseit, írta kis és nagy politikai és társadalmi cikkeit, szignált vagy névtelen karcolatait, a humoros-színes híreket és komoly színházi kritikákat. A szerkesztőség, mint egy perzsa őrtorony, száz ablakot nyitott az álmok embere felé, hogy beláthasson a világ, a „hasznos munka és friss tülekedés” üzemébe: a költő kezdte felhasználni ezt a valóságot is, és a valóság, ott az ablak melletti íróasztalnál, a ceruzával és a közcsodálatot keltő segédszerkesztői radírgumival, szintén használta a költő kultúráját, nyelvtudását, gyors eszét, megelevenítő látását és stílusát.

Teltek az évek, jóban, rosszban, és Tóth Árpád tüdőbaja egyre súlyosabb lett. Tátrai és otthoni szabadságai meghosszabbodtak, ereje egyre fogyott. S a modern magyar líra legtökéletesebb költője, Az Est munkatársa, a radírgumis segédszerkesztő, egy novemberi reggelen meghalt, nem is olyan sokkal előzvén meg szerkesztőségi barátai közül Sebestyén Arnoldot, Mikes Lajost, Miklós Andort…

Tavaly, mikor karácsonyra egybegyűjtöttem Tóth Árpád összes költeményeit és ismeretlen töredékeit, sok szerkesztőségi papírlapot, 10-12 évvel ezelőtti riportok kéziratának másodpéldányát találtam a rengeteg kegyeletes limlom közt. A felhasználatlan távirati anyagot, a fele oldalán üres kőnyomatost, ami átment a kezén, a költő hazavitte, és otthon – vagy talán már a szerkesztőségi órák üres perceiben – telefirkálta apró rajzokkal, készülő versekkel. Már a mai szem is eltűnődve nézegetheti ezeket a lapokat. Az egyiken a Havas ügynökség jelent valamit Lisszabonból, a másikon arról számol be az egykori tudósító, hogy hogyan obstruáltak a kommunista képviselők a berlini Reichstagban… Régi dolgok, igazán „mintha” az özönvíz előtt történtek volna… Előkerül egy áthúzott cikk, fölötte Tóth Árpád ceruzaírásával a cím: Egynapos vértelen katonai forradalom Portugáliában… Aztán megint más lapok, Az Est vagy a Magyarország jelzésével, megint más hírek, a mulandóság eseményei, az idő forgácsa… a hátlapokon pedig, mint különös és természetes kontraszt, egy-egy ismert Tóth Árpád-strófa, valami örök-emberi, valami, ami időálló és kemény és tiszta, mint a gyémánt.

E lapok közt egy olyan is került a kezembe, amely még sohasem jelent meg. Egy kis tréfás, rögtönzött önéletrajz, Tóth Árpád írta, Az Est első, 1923-as Hármaskönyve számára készült, de nyilván elkésett, és kimaradt. Itt van előttem, levonatban, rajta Mikes nyomdai utasításai, beletördelve egy körömnyi arckép, profilban.

…A kis önéletrajz hiányos: írjuk hozzá: a költő 1928. november 7-én meghalt, emlékművét tavaly tavasszal lepleztük le a debreceni Nagyerdőn, költeményei élnek és hódítanak… Ennyi elég. A többit a magyar nemzet és irodalom története fogja megírni.

Halálának tizedik évfordulóján

Az elmúlt hetekben, Tóth Árpád halálának tizedik évfordulójára gondolva, minduntalan kezembe vettem a költő Összes versei-nek gyűjteményét. Újra meg újra megcsodáltam a kristálytiszta strófákat és költeményeket, az írójukra gondoltam, és játszottam az elképzeléssel, hogy ha élne, vajon hogyan próbálná kiegészíteni azt a sok-sok kisebb-nagyobb töredéket, melyet hagyatékában talált a kutatás. Tulajdonképpen olvasnom sem kellett a verseket, hiszen szinte minden sorukat könyv nélkül tudom: annak idején én rendeztem sajtó alá a gyűjteményt: elég megzendíteni egy-egy címet vagy kezdősort, és az emlékezés idegein rögtön végigmuzsikál az egész költemény.

Húsz éve, hogy személyesen és mintegy huszonhárom, hogy a munkáin át megismerkedtem az aradi születésű Tóth Árpáddal, Debrecen és Budapest nagy, modern költőjével. Legelső műve, amely elém került, egy Baudelaire-fordítás volt a Nyugat-ban. S a hatás, melyet az akkor tizenhat éves diákra tett, egészen különleges. A versben a francia mester az olvasóhoz, az író „árva másához”, „képmutató testvéréhez” fordul, hogy ismerjen magára a keserű önvallomásokban, s a lélekelemző mély tartalom különös tűzben kezdte ragyogtatni forró jelentését, és mértanian hűvös, világos logikáját. Régóta és jól ismertem a francia szöveget, de a szavak igazi érzékletességét még elfátyolozta, bágyadttá tette számomra a szótárból tanult értelem. Tóth Árpád magyar szavaiból hirtelen egy versmúmia kapott előttem vért és életet. És hogy tündökölt, mennyi fegyelmezett erő és rejtett gazdagság volt az eleganciájában, milyen műgondot árult el minden részlete! Azokban a diákévekben kezdtem – Babits költészetével is ismerkedve – megsejteni a költői forma teremtő elvét, és az említett versfordításra most visszagondolva, úgy érzem, hogy Tóth Árpádnak ebből a nem is nagyon fontos munkájából azon a könyvtárban töltött debreceni délutánon többet tanultam, mint hetek és hónapok töprengéséből, többet, mint az összes stilisztikai és poétikai tankönyvekből.

A hatodikos-hetedikes diák ösztönösen és rögtön mesterének érezte az új költőt, akit felfedezett, pedig Tóth Árpád akkor még félig-meddig talán szintén diáknak érezte magát a maga mesterei mellett. Király és császár nem kaphat tisztább, rajongóbb hódolatot, mint amilyennel készülő fiatal költők tekintenek – egy ideig – az elődeikre. Rendkívüli kíváncsisággal és várakozással vettem meg, nem sokkal a műfordításos első találkozó után, a rejtelmes fiatal költő-mester eredeti verseskötetét. Éppen úton voltam, a püspökladányi pályaudvaron rostokoltam, átszállásra várva, és szívdobogtató pillanat volt, mikor a peron könyvsátrában egyszerre csak megláttam egy világosbarna fedelű könyvet: Tóth Árpád: Lomha gályán, versek. Azt hiszem, azóta se adtak el verseskönyvet pályaudvaron. Mire hazaértem, Debrecenbe, már mind a fejemben éltek és zsongtak a kötet tündöklő és beszélő drágakövei.

E köré a kötet köré gyűlt aztán bennem lassanként minden egyéb Tóth Árpád-munka ismerete, elsősorban a Lomha gályán-t megelőző Hajnali szerenád-nak a versei és fáradt, bensőséges hangulata, és minden adat, ami a költőre vonatkozott. Addig még azt sem tudtam, hogy egy szobrásznak a fia, és hogy ott újságíróskodott Debrecenben, ahol én tanultam, s ahol még ma is él az édesanyja; de amikor két-három év múlva a pesti irodalmi kávéházban bemutattak neki, belülről már majdnem úgy ismerni véltem, mint saját magamat.

Tóth Árpád ekkor már nős ember volt, Budán lakott, a Várban, kislányának a születését várta (aki az idén érettségizett, és már régóta szintén verseket ír), tüdőbajából a jelek szerint kigyógyították a tátrai, svedléri nyaralások. Verseket és kritikákat írt, detektívregényt és magas irodalmat fordított, folyóiratot szerkesztett, és hamarosan meghívták, velem együtt, Az Est szerkesztőségébe. Délutánonkint a törzskávéházban fekete mellett szivarozva és mosolyogva órákig vitatkozott esztétikai kérdéseken, vagy sakktábla fölé hajolt, hosszan és eltűnődve, mialatt sovány ujjai, melyeknek végső ízületét majdnem derékszögben hátra tudta görbíteni, a figurákat tologatták, vagy pedig gyorsírásjeleket rajzoltak a márványasztalra. A gyorsírás ákombákomait néha algebrai levezetések, tréfás, groteszk rajzok vagy mulatságos rejtvények váltogatták, esetlen növénytani vagy nyelvészeti fejtegetések, ábrák, krikszkrakszok. Vasárnaponkint a barna hajú, kissé hegyes orrú, imbolyogva járó, karcsú, szemüveges, csöndesen és kesernyésen derűs költő ezekben az években sokszor kirándult baráti körével a budai hegyekbe is, és mindenki szerette, egyformán becsülve ízlését, tanító és teremtő kultúráját, emberi közvetlenségét, humorista vénáját és kitűnő pozőrtehetségét, amely 1920 körül még éjszakai poharazó és táncos bohém társaságoknak is gyakran középpontjává tette.

Ekkortájt jelent meg harmadik kötete: Az öröm illan. A költő csendes vidámsága az évek múlásával egyre csendesebb lett, kiújuló betegsége mind többször küldte fel a téli Tátrába. Kívülről nézve és a megszokott halk panaszok és egy-egy keserűbb kitörés perceitől eltekintve a régi maradt; de hogy mi játszódott le benne, hogy milyen belső magányba került, hogy játékosan ragyogó eszmevilágát hogyan lemeztelenítette és elsötétítette a betegség és a régóta érzett tragikus fenyegetés, azt legjobban az a dísztelen, súlyos, sokszor megdöbbentő egyszerűség mutatja, amelynek klasszikusan nagy és érett lírai termékeit utolsó kötetében, a Lélektől lélekig-ben csodálhatjuk. Ez a kötet már azután jelent meg, hogy Tóth Árpád hosszú és szörnyű szenvedés után, várbeli albérleti lakásán 1928. november 7-én reggel, csonttá és bőrré soványodva, 42 éves korában meghalt.

Mi történt a művével az első évtized alatt, melyet Tóth Árpád maga már nem töltött közöttünk? Ha visszagondolok erre a tíz évre, azt kell mondanom, hogy a halott költőért helytálltak a versei. Ezrekre és ezrekre növelték a hívei számát. Szép síremléket szereztek írójuknak a farkasréti temetőben, és emléktáblát a debreceni Nagyerdőben, s ami sokkal fontosabb: állandóan idézték alkotójukat rádióban és előadótermekben. Ez a mély és igaz poézis, amelyről már oly sokszor írtam és beszéltem, a maga immateriális fegyvereivel, a szépséggel és igazsággal, sikeresen vívta meg harcát a feledékenység és a közöny ellen. Az az erő, az a gyönyörködtető és vonzó erő, amely bennük elraktározódott, tovább sugárzik, él, cselekszik, nevel és hódít. Pár éve megjelentek Tóth Árpád összes versei, és rögtön elfogytak. Meg fognak jelenni újra, és újra el fognak fogyni: szükség van rájuk! A költő kritikai írásaiból most készít kisebb gyűjteményt az egyik debreceni gimnázium nyolcadik osztálya. Persze nem szabad eltúloznunk a sikert, és különösen a példányszámot. Ismerjük a magasrendű költészet népszerűségének határait és a lehetőségeket: ezreket és ezreket jogosan, de csak azért emlegetünk, mert egy-egy verseskönyvet tudvalevőleg nem egyetlen olvasó olvas, nem egyetlen versélvező élvez. Tóth Árpád posztumusz sikere mindenesetre tény, öröm és biztatás: ez a siker már jel a halál mögül, ez már egy darab kézzelfogható halhatatlanság, melynek mi magunk láthattuk az elindulását.

Pedig nagyon mozgalmas és dinamikus volt az élet az utolsó tíz esztendőben, nagyon kedvezőtlen volt a magyar klíma olyan gyöngéd és finom termékek számára, amilyenek a Tóth Árpád versei. Ady aktivista volt, szerelem és politika fűtötte, egyformán izgatott, amivel valami mellé állt, és amivel valaminek ellene szegült. Hadakozó egyénisége harmonizált hadakozó korunkkal, békétlenségei nem ültek el, és jóslatai, tiltásai és parancsai szerint továbbra is hajlítják, színezik, idegesítik vagy biztatják az időt és a lelkeket. Hogy az ő csodálatos jelensége él és hat, nem meglepetés. A Tóth Árpád kisebb csodája viszont az. És egyúttal örvendetes cáfolat arra az aggodalomra vagy arra a vádra, hogy a politikátlan művészetből kiveszett az életerő, illetve hogy az ember, az emberiség elvesztette vagy elveszti fogékonyságát az érdektelen költészet, a magasabbrendű kifejezés iránt. A földi valóság sokrétűbb, mint képzeljük, és sok anyagi vagy alacsony szellemű, silány és gyilkos tendencia mellett, hál’ Istennek, megfér gazdagságában a jó és a nemes vágya és igénye is.

Tóth Árpád, a versfordító

Legnemesebb irodalmi közvéleményünk jól ismeri és egyre jobban értékeli Tóth Árpád művészetét. A költő szinte ellenállás nélkül megnyerte közvetlen kortársainak, a nyugatos líra első nemzedékének szeretetét és különös becsülését; a halála óta eltelt tizennégy év pedig a nagyközönségben is tovább mélyítette és szélesítette zajtalan, tiszta és nemes hatását. Amikor az Összes versei-t sajtó alá rendeztem, már örömmel hivatkozhattam rá, hogy „ez a költő az újabb magyar írónemzedék szemében kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett, anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta”. Sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök hangulatok rögzítése felé fordult, az örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze volt, az idill és még inkább az elégia színes, ragyogó, aztán mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa. Páratlan nyelvművészet egyesült benne a megelevenítő látással, csöndes, halk bensőség a kristályos értelemmel.

A tüdőbaj, mely az elmúlás állandó szuggesztióiba burkolta, majd negyvenkét éves korában sírba vitte, bölcs ökonómiára szorította erőit: Tóth Árpád, bár írói környezete és egész kora talán túlságosan is sokat foglalkozott a líra forradalmi lehetőségeivel, tulajdonképpen nem reagált vagy csak igen lassan reagált az ilyen hatásokra. Fiatalkori érzékenysége a magyar mesterektől átvett annyi formai eszközt, amennyi a folytatáshoz természetesen szükséges, a többit aztán ő maga építette ki, magából és külföldi tanulmányaiból. Versfordításai e tekintetben körülbelül olyanszerű olvasmányokra, ösztönzésekre mutatnak, amilyenek a fiatal Babits Mihálynak is lekötötték az érdeklődését. Tóth Árpád számára vonzóbb és tartósabb költői rokonvilágot tudtak építeni az újabb franciák, a festőiség és a zene modern romantikus mesterei. Babits érdeklődése szélesebb és többrétű volt, őt kezdettől fogva az egész világlíra ösztökélte; tehát, például, a klasszicizmus nyugodt, aránylag dísztelen, a belső forma és az egyenes szó nemességével ható, esetleg erősen gondolati, külsőleg sokszor egyszerű válfajai is. A tiszta klasszikusok az érett Tóth Árpádtól már szintén nem idegenek; kezdetben azonban nyilván nem érdekelték eléggé közvetlenül. Három első eredeti verskötetében, noha folyton módosulva, főleg a látás izgalma uralkodik: jellemző parnasszista tulajdonság. A fény változatai vagy elborulások színessége ragyogja körül plasztikus képeiket és formai tökéletességüket, márpedig az ilyenfajta artisztikus magasrendűség, melyben még az impresszionista könnyedség is súlyos veretezést kap, megint a modern Parnasse hagyománya. Még a szimbolisták közül is főleg azokat a költőket szerette, akik, legalább átmenetileg, rokonságot tartottak a Parnasse-szal. Saját költői fejlődésének egyenletes, nyugodt menetével jórészben azonos az az út, amelyet, mint műfordító, a túl nehéz pompájú és bizony csak ritkán elsőrangú Samain-versektől a nyersebb, egyszerűbb darabok tolmácsolásáig, saját egyszerűvé-érése küszöbéig megtett.

Ezen a ponton azonban meg is szűnt a versfordítói tevékenysége. Bizonyára a nehezülő élet aggodalma, a betegség súlyosodó jelei vették rá, pár évvel az első világháború után, hogy lehetőleg a saját kincseinek kiaknázására fordítsa minden maradék erejét. Ekkor már túl volt a Keats- és a Milton-korszakon, túl A romlás virágai-n, és csak egyes alkalmi feladatok megoldására áldozhatott időt. Így aztán éppen a legérettebb korszakából, amelyben, mint eredeti költő, a Lélektől lélekig hegyibeszédszavú darabjait írta, nincsenek, illetve alig vannak termékei végső zsenialitásának. Ami verset Tóth Árpád fordított, az, mint magyar költői munka, lényegében a Hajnali szerenád, a Lomha gályán és Az öröm illan világa mellé sorakozik.

Mindez bizonyos kritikát is jelent. Tóth Árpád, mint minden nagy műgonddal dolgozó költő, folyton csiszolta a verseit és fordításait. Az első világháború derekán készült Baudelaire-versek formailag és egyebekben eléggé eltérnek attól a szövegtől, amelyet évek múlva a jubiláris teljes A romlás virágai-ban kaptak; s e kötet második kiadása további újabb kis eltéréseket mutat. A költő még a csak ezután megjelent Örök virágok előszavában is szóvá tette, hogy érzi könyvének bizonyos fogyatkozásait, s ugyanakkor elmondta, amit szakértő szem azonnal lát, hogy újabb fordításai már „a legteljesebb szigorúsággal igyekeznek az eredeti idomhoz simulni”. Részletezésre, elsősorban a francia alexandrin ún. nibelungizálására, ami különben Juhász Gyula költészetének is sajátsága volt, nem térhetek ki. De lényegében nem is ez a döntő. Nem a műfordítói vezérelvek, hanem az időhiány. Az, hogy Tóth Árpád már nem ért rá kiküszöbölni nem egy nagyszerű fordításának zökkenőit, apróbb-nagyobb logikai hibáit, vagy – ami ilyen munkáinak legáltalánosabb tehertétele – a vers pepecselő, mozaikszerű túlzsúfoltságát és bizonyos feszességét. Az utolsó versíró-korszak nyugodt, fölényes rajzoló és festőtechnikája, a költői beszéd sima lejtése, a hanghordozás természetessége persze számtalanszor teljes erővel érvényesült, kezdettől fogva, s aztán mindinkább, a műfordításokban is; igen, számtalanszor – de nem mindig. Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve. Éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi munkáinak megfelelő kötete. Mennyit szegényednék a magyar nyelvű líra, mennyit előadóművészeink műsora, mennyit az a versanyag, amely az új meg új költői nemzedékeket neveli, ha nem beszélne magyarul az a nyolc Milton-vers! Ha nem zengene nyelvünkön az ötvenhárom Baudelaire-darab rengeteg érett, majdnem törvénynek ható lélektani vagy művészi szépsége és igazsága! Gondoljunk az öt emberi érzék minden mámorától csurranó Keats-ódákra! Rimbaud Részeg hajó-jára! A reandingi fegyház komor balladájára és Nicolete dalainak bűbájosan kezdetleges édességére! Vagy nézzük meg a legkoraibb fordításokat, az egészen régi francia szonetteket: különösen a Saint-Armand-verseknek olyan közvetlen és realisztikus az ereje, hogy a természetességük már egészen a kései Tóth Árpádé… Baráti beszélgetés idézte az emlékezetembe a minap Babits Mihály tréfás nyilatkozatát arra a társaságban feltett kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers. „Melyik? Hát – Shelley: Nyugati szél,¹ Tóth Árpád fordításában!” Ilyen kérdésekre nem lehet jó lélekkel felelni, ez a válasz is nyilván kikerülte, elhárította a lényeget. Mégis, úgy érzem, sokat mond, és rangot ad, miközben rámutat a világirodalmi összefüggésekre. A műfordítás hálátlan mesterség, de ha igazán jelentős, odakerül a költő eredeti műve mellé, s annak ad és attól kap bizonyos sugárzásokat és magyarázatokat. A költőket érő hatásokat sokszor emlegetjük, de hány eredeti ötlet, kép és jelző jut bele, tudatosan és öntudatlanul, alkalmas helyen, a fordított művekbe! S mennyi „szenvedélyes szeretete” rejlik az igazi nagy irodalomnak egy-egy ilyen kötetben, ahogy egyik fordításkötete előszavában Tóth Árpád maga írja. A versfordítás eleven társalgás a világirodalommal, s ugyanakkor, mint a költő nemegyszer hangsúlyozta, eszményi hazaszeretet; egyben kritika a fordított műről, és önkritika a fordítóról.

Minden nagy költő-műfordító nevel, könyve talán iskolát nyit, mindenesetre szemeket nyitogat. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a tolmácsolt művek nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek megoldásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Így tartozik Tóth Árpád a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé, túl azon a hatáson, azokon a még fontosabb eredményeken, melyeket az eredeti verseivel tett és elért. A műfordítás általában nagyobb szerepváltozatosságot enged meg, mint amilyen egy-egy lélekből természetesen kitelhet. Emlékszem, milyen szívdobogva fogadtam én is a tanítást, amelyet Tóth Árpádtól, mint fordítótól kaptam, amikor debreceni diákkoromban megjelentek a kezdeti Baudelaire-átültetései. Egyszerre két lelket, értelmet, egyéniséget, két tehetséget láttam, ismertem meg általuk: a francia költőt és a magyart. Az Előhang akkori magyar szövege másképp hangzott, mint a későbbi végleges; de ma is bennem zsonganak azok az elsőnek megismert, régi Baudelaire-Tóth Árpád-sorok (fejből írom le őket):

– és így tovább… Ki volt az, aki úgy belém nyúlt ezekkel a sorokkal? Aki egyszerre úgy átvilágította számomra az emberi önvád értelmét és mechanizmusát? Baudelaire volt? Baudelaire nem beszélt magyarul, s francia szavai, noha véletlenül már ismertem őket, nem nyitottak maguknak olyan ellenállás nélküli, olyan győzelmes, olyan végérvényes utat. Akkor hát Tóth Árpád volt a rejtélyes lélekátvilágító? De hiszen mindebből úgyszólván semmit sem ő mondott személyesen, ő csak tolmácsolt! Igen, tolmácsolt. De munkája nemcsak az értelem, nemcsak a nyelvtani jelentés közlése volt. Ez a tolmácsolás varázslat is volt, ráolvasás. Talán a rímek miatt? Lehet. Az a „vétke-étke”, „oly dús-koldús” rímpár és a tiszta stílus valami rejtélyes, képletszerű érvényt tudott adni az egész állításnak… Azonban messze vezetne a megfogalmazás és az igazság viszonyának fejtegetése. Saját akkori, szinte gyermekkori fordításkísérleteimet nagyon megszégyenítette – s ezáltal nagyon sarkallt – az ifjú magyar mester munkája. Csak fiatal költők és fiatal szerelmesek tudnak csodálni. Csodáltam Tóth Árpádot. Attól a perctől kezdve olyasmit éreztem, hogy valahogy ő is egyetemi tanára, akárcsak Babits, a lírai költészetnek. Többet jelentett, többet mutatott meg a versfordításával minden értekezésnél. S bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akire így hatott. Hadd mondjam el még, hogy néhány évvel később, mikor első látogatásaimat tettem Babitsnál, mint szerkesztőnél, többek közt egy Villon-ballada fordítását is mutattam neki, az Akasztottak-ét, melyet tizennyolc éves tudásom készített, s amely természetesen nem azonos későbbi fordításommal. „Különös”, mondta ő, „ötszáz évig egyetlen magyar költő sem érdeklődött Villon iránt, s most egyszerre ketten is lefordítják ugyanazt a versét!” „Ki a másik?” kérdeztem. „Tóth Árpád”, válaszolt Babits. Persze rögtön összehasonlítottuk a két magyar szöveget. A „Pádié” volt a jobb.

Ennek már több mint húsz éve… Barátok lettünk, a teljes Baudelaire-t már együtt készítettük, esztendőkön át közös szerkesztőségben dolgoztunk. Aztán 1928-ban Tóth Árpád meghalt. Az írásait már régen szakmai közelségből néztem. Kritikusan nézem ma is: fentebb általános kifogásokat jeleztem; s ha gyakorlatból nem tudnám, mennyire mulandó érték lehet egyik-másik műfordítás, Tóth Árpád maga épp elég rezignáltan beszél ezekről a kérdésekről a Wilde-ballada bevezetőjében. Mégis csak tisztelettel tudok rá gondolni, s szemmel látható hibáin is mindig tűnődnöm kell: bizonyára oka lehet annak, ha ezt vagy azt így látta jónak nagyjaink egyike. S ha másnak a tolmácsolásában esetleg már jobban tetszik is egyik-másik külföldi vers, a Tóth Árpád-féle megoldásokat sohasem tudom egészen elfelejteni. Mintha karmester volna a halott költő, magyar szavaink csodálatos karmestere: elfogadom és külön élvezem a műben az ő külön előadását, felfogását. Ezt persze már csak olyan versfordító kaphatja meg tőlünk, olvasóktól, akinek a saját költői rangja is különleges.

A könyvnapra megjelenő több mint száz vers valószínűleg teljes fordítói műve Tóth Árpádnak; tudjuk, s ő maga is írja, hogy mintegy tíz év munkájának eredménye. Franciákkal kezdte 1915-ben, angolokkal folytatta 1918-tól kezdve; a németekhez akkor jutott el, amikor már saját magára is csak alig jutott ideje. (Bár éppen a Lenau- és a Rilke-vers mutatja a legegységesebben legkéseibb művészete nyugodt erejét.) Egy-két darab talán bujkálhat még valahol, az idő majd társaikhoz gyűjti őket.

Tóth Árpádról – franciáknak

Rövidesen tizenöt éve lesz, hogy meghalt a modern magyar líra egyik büszkesége, Tóth Árpád. A kor, amelyben élt, különösen gazdag volt költői tehetségekben. E folyóirat olvasói bizonyára visszalapozhatnak a tanulmányokra, melyek a század eleji magyar lírai megújhodást ismertetik. S talán tudják is nagyjából, hogy az az irodalmi forradalom, amely a Nyugat (Occident) folyóirat körül annak idején lezajlott, milyen sokféle eredőből és milyen sokféle céllal indult. Tehetségek véletlen találkozása rendkívül dús rétegződést adott a kor írói termékeinek. Ezek a termékek, ezek a rétegek esztétikailag nemegyszer szinte ellenségek voltak, de eleinte minden ellentétet áthidalt közöttük az oppozicionális jelleg a fáradt és színtelen akkori közelmúlttal szemben. Az aktivitásnak mondható, veszedelmesen új és sokszor politikus Ady Endre mellett a maguk módján újat hoztak és hangsúlyozottan modernek voltak az „esztéták”, az „impresszionisták” és a „modern klasszikusok” is. Az utóbbiak kissé később értek ki teljesen, és igazi jelentőségükre a nagyközönség tulajdonképpen csak az első világháború után ismert rá. Így aztán, mint legtöbbször történni szokott, a kor sokáig főleg csak arra figyelt, rajongva vagy gyűlölködve, aki időrendben elsőnek lépett fel: Ady Endre a köztudatban akkor is vezér maradt, amikor már rég kiderült, hogy tőle teljesen vagy majdnem teljesen függetlenül más nagy költők egész sora írt és hatott vele egy időben és közvetlenül utána. Régebbi és külföldi párhuzammal szólva: Franciaországban bizonyos értelemben akkor is irodalmi vezér volt Hugo, amikor már élt de Vigny, Leconte de Lisle, Baudelaire, sőt Verlaine… Minálunk elsősorban Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső voltak a Nyugat lírai forradalmának oly költői, akik csakugyan önálló urai a költészet egy-egy domíniumának. Mindez az utóbbi négy évtized szellemtörténetéhez tartozik; ez említettek közül Babits halt meg utolsónak, tavaly ősszel.

Tóth Árpád, akiről ma beszélni szeretnék Önöknek, barátom volt. Tizennégy évvel idősebb nálam, negyvenkét éves korában halt meg Budapesten. Idegen közönség számára talán nem lesz fölösleges megadni az emberi vonások mellé a legszükségesebb életrajzi keretet. Általában Debrecen költőjének számított. De nem az Alföldnek ebben a tiszta magyar és kálvinista városában született, hanem Aradon, román területen, 1886. április 14-én. Édesapja, Tóth András szobrászművész 1900-ban magával vitte tizenöt éves diák fiát Párizsba, az ifjú „Pádi” ekkor került először és személyes kapcsolatba a francia világgal, melynek költői kultúráját később, mint versfordító, olyan szeretettel ismertette a magyar közönséggel. A debreceni állami főreáliskolában érettségizett, aztán a budapesti képzőművészeti főiskolára készült. Rendkívül ügyesen rajzolt és mintázgatott, apjának művészi balsikerei azonban visszariasztották a szabad pályáktól: latinból és görögből kiegészítőt tett, és a budapesti egyetem bölcsészeti fakultására iratkozott be. Az irodalmi tevékenység mindamellett eltérítette polgári terveitől, újságíró lett Debrecenben; kitűnő humorista volt. 1917-ben megnősült, később Budapestre költözött, több folyóiratot szerkesztett, sokat dolgozott a Nyugatba és más lapokba. A háború után lánya született. Ifjúkora óta gyengélkedett; sűrűn feljárt a szepességi Svedlérre, és a Tátra fürdőhelyein keresett gyógyulást. 1921 óta kollégám volt egy nagy budapesti napilap szerkesztőségében. 1928. november 7-én a tuberkulózis sírba vitte. A budapesti farkasréti temetőben pihen.

Újabb líránk egyik legjelentősebb és talán leghibátlanabb költőjét vesztette el benne. A mai húszévesek túlnyomórészt már nem ismerhették, mint embert. Mi azonban, öregebbek, akik közé én is számítom magamat, nagyon jól emlékszünk még testi megjelenésére, diákos, karcsú termetére, kissé imbolygó járására, barnán csillogó szemeire és nagy szemüvegére, gödrös állára, mosolygó és rezignált arckifejezésére. Azoknak a ritka embereknek egyike volt, akiket okos, csöndes, előzékeny, szerényen büszke és ötletes szellemükért mindenki vagy majdnem mindenki szeret. Mert ez a költő, akinek csupa szomorú szépség és végtelenül finom rezignáció volt a belső világa, szívvel-lélekkel tudott örülni, szórakozni és szórakoztatni. Hogy a gyermekkora és ifjúsága milyen volt, azt nem tudom közvetlenül, hiszen csak utolsó tíz esztendejét ismertem. 1918 után kerültem először hozzá, kis lakásba a budai várban, azután nemsokára más közös munkákat is végeztünk; ő és Babits Mihály még egészen fiatal koromban azzal tiszteltek meg, hogy Baudelaire születésének századik évfordulóján engem vettek maguk mellé harmadik társnak a teljes Les Fleurs du Mal fordítására; egyszerre kerültünk be Tóth Árpáddal az említett napilap szerkesztőségébe is, délutánonkint pedig éveken át együtt ültünk, tervezgettünk, vitatkoztunk, dolgoztunk és sakkoztunk szélesebb baráti körünkben, a Centrál kávéházban. Utoljára két héttel a halála előtt voltam a lakásán.

Az a tíz év, amelynek így többé-kevésbé tanúja és részese voltam, mindinkább a csöndes lemondásnak, a halálra való készülődésnek az ideje volt, ahogy egy kicsit bizonyára az előzőek is. De nemcsak szomorú idő volt ez: aki fiatalsága óta sejti, hogy minden jel szerint a tüdővész fog végezni vele, az nagyon tud örülni mindennek, nagyon hálás tud lenni a svedléri hegyek szépségeinek, a Tátra friss, erős levegőjének, baráti összejövetelek nótás jókedvének, s még a munkának, a sikeres munkának is, sokkal jobban és sokkal mélyebben, mint aki mindig egészséges. Örült is Tóth Árpád, tudott szórakozni, egész lelkéből, s egészen nagy társaságokat egymaga csodálatosan elszórakoztatott. Sakkjáték, mindenféle fejtörő és furcsaság éppúgy érdekelte, mint a régi francia nyelvtan, vagy az ófelnémet ragozás, vagy az angol szótár százféle titka, a hógolyózás és a hóember-szobrászat éppúgy, mint hosszú, mozgékony ujjai közt a karikatúrarajzoló ceruza vagy a kéken füstölő szivar. Magánélete minden megnyilatkozásában éppúgy elsőrangú formaművész volt, mint a költészetben. Örök diák és csöndes, bölcs mester volt egyszerre, de aligha feledte csak egyetlen pillanatra is, hogy tulajdonképpen mindig búcsúzott.

A test erejének gyöngülésével nagyon erősödött benne az utolsó időben a rezignáció, s végül valami tompult megnyugvás töltötte el. Amikor utoljára felkerestem, már inkább mintha a többieket vigasztalta volna. Felöltözve, csontig soványodva ült, illetve feküdt egy bőrhuzatos fekvőszéken, a Werbőczy utcai csöndes ablak előtt. Nadrágja szára úgy lógott, lengett a combján és a lábain, mintha vékony karót borítana. Nagy, domború homloka megnőtt, és ijesztően uralkodott a beesett arc fölött. Fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta szemeinek mély gödrét. Bútorokba kapaszkodva, nagy kínnal, még tudott pár lépést tenni. Minduntalan fulladási rohamok érték, beszélni alig bírt. Épp akkor kapta kézhez utolsó verseskönyve korrektúráját. Ezt a munkát még ő végezte el, még ő imprimálhatta a százhúsz oldalas könyvet. „Lélektől lélekig, jó lesz a cím?” – kérdezte. Nem bízott benne, hogy kinyomva is meg fogja látni. Nem is látta. De azért még akkor is dolgozott. Írt, lassan, kihasználva a végső órákat, napokat, szinte már az irodalom túlvilágából. Nem a Jó éjszakát az utolsó verse, mint tévesen hiszik, az a búcsúvers még 1924-ből való. Igazi utolsó versei, amelyeknek leírásánál Mikes Lajossal, a szerkesztőjével, jelen voltam, egy naptár számára készültek: a költő a tizenkét hónaphoz akart reflexiókat fűzni, de már csak az öt első készülhetett el. Mondom, írt a haldokló költő, lassan, félóráig tartott egy-egy négysoros versszak másolása, és hasztalan volt minden kérés: ő maga akarta papírra vetni sovány ujjaival és reszkető ceruzájával a végső keveset, amit magában már megkomponált. Végül arra kért, hogy menjünk át a másik szobába, míg készen nem lesz: szemérmes és érzékeny volt az alkotásban, mint a legtöbb igazi író. Vagy talán csak végső fizikai gyengeségét restellte?

Az utolsó napon aránylag jól érezte magát. Este tíz órakor jó éjszakát kívánt a feleségének, a lányának és az édesanyjának. Hozzátartozói csak reggel hét órakor vették észre, hogy már nem beteg, hanem csöndes halottja az elmúlt november hajnalnak.

Mit mondjak a műveiről? Franciául, azt hiszem, tulajdonképpen csak olyan rangú költők tudnák megmutatni az értékeit, amilyeneket ő fordított magyarra. Összes versei-t, a hátrahagyott költeményekkel és a felfedezett töredékekkel együtt én rendeztem sajtó alá. A költő nagyon kevés babért kapott életében, de a műve egyre nagyobb és sugarasabb jövő felé indult. Költői életműve a múlt karácsonykor már harmadik kiadásban jelent meg. A mai magyar költők és kritikusok közvéleménye Tóth Árpádot tekinti a legtökéletesebb, leghibátlanabb modern magyar lírikusnak. S teljes joggal. Mert Tóth Árpád nemcsak a művészi varázs és kvalitás jogán nagy költő, hanem igaz embersége erejénél fogva is: mikrokozmosza teljes érvényű kifejezése a születés és a halál emberi keretei között mindnyájunkban megismétlődő világtörténésnek. A költő, aki az édes vagy bánatos merengés tündérképeit festette munkássága első felében, észrevétlenül az egészen nagy megnyilatkozások csöndes hérosza lett, és utolsó kötete az emberfölötti törvények szuggesztiójával borzongat bennünket. Az elmúlás, úton levés képeinek állandó költői megrajzolása mellett szakadatlanul kimondta, mindig nyíltan, gondolatilag is enunciálta legnagyobb felfedezését, az ősi felfedezést, amely a legparányibb féreg létezését is tragikussá teszi. Egyenesen megrázó, hogy milyen nyomatékkal hangsúlyozza ezt a legnagyobb, legegyetemesebb élményt. Úgyszólván csak kivétel, ha másról beszél, s elégikus hangja egyre kétségbeesettebb panaszok sikoltásait békíti össze a lemondással. Mindig az elmúlást látja, és a gyógyszerét – az elmúló gyógyszert! az ifjú szépség égi ábrándját s a nehéz mámorú érzékiséget keresi. Nem forradalmár jelenség, az emberihez inkább angyali elemeket kapcsolt, és csöndben, összhangot és szépséget teremtve vagy hiányokat siratva dolgozott. Tulajdonképpen keveset írt, négy kötete kétszáz verset sem sorakoztat, egész munkássága alig egyötöde a szertelen és irracionalista Adyénak. Metafizikája aránylag könnyen körülhatárolható: ez a költő inkább a természettudományokhoz húzott, és a misztikus végtelenébe is valahogy a tudás partjairól nézett. Rövidlátó szeme szívesen időzött a részleteknél. Fáradt jobbágyok utódjának érezte magát, akitől tudós- és bohémhajlandóságú polgár lett, s aki szociológiát tanul, analízis alá veszi a pszichoanalízist, és meg van áldva és verve az értelem, a morál és az ízlés fegyelmével. A nyelvvel sem nagyon kísérletezett, nem forradalmiaskodott, ahogy más téren sem keresett feltűnést, s ha fejlesztette, úgy fejlesztette, ahogyan a franciák szokták, észrevétlen hajlítással és csiszolással. S mindenekfelett nem „harcolt”, nem voltak közügyei. Az egész ember ellentéte volt a hagyományos hős típusának, de hős lett ő is, egész világ és teljes kinyilatkoztatás, a maga módján éppúgy páratlan, mint a mindent lebíró Ady és a mindent összefoglaló Babits.

Kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta. Egyéni kibontakozásának első fontos mozdulata közvetlenül a Hajnali szerenád kötet előtt törhette át a nyelvi, formai és tartalmi konvenciókat, itt már látszanak a technikai mindenhatóság előjelei, és tökéletes, bár itt-ott kissé feszes példájuk is. Annak a hosszan, fáradt, lassú leütésekkel bólongó, monoton ritmusban beszélgető és mozgó formának a korszaka ez, amelyet a francia alexandrin és a nibelung-verssor keveréséből teremtett a költő. A formai és tartalmi összhangot csak teljesebbé tette az impresszionista színragyogás és a modern lírai realizmus intim meglepetéseivel gazdag stílus. Ezek az elemek szélesedtek és tisztultak ki Tóth Árpád további három kötetében. A Lomha gályán világában a forma elveszti fáradtan monologizáló lankadtságát, zengő és elasztikus lesz, a szerkesztésmód, a „hűs klasszikusok” logikai tisztasága felé közeledik, s velük együtt fejlődik a rímtechnika és a stílus romantikusan tündöklő színjátéka. Villogó változatosság jellemzi ezt a korszakot: az egyes versek mindjobban elválnak egymástól, és tökéletességükben kezdenek személytelenné különülni alkotójuktól. A virtuozitás mellett azonban a költőnek ugyanakkor éreznie kellett, hogy mennyire természetesnek, szükségszerűnek, majdnem magától értetődőnek és közönségesnek hat a maga helyén minden, amit tökéletesen megformál. A nagy gesztust ellensúlyozó nyelvlecke képeinek a versbevétele sohasem volt idegen tőle, már első kötetének részben ez adta a valóságközel melegét; és a költő, a remekművekkel megáldott virtuóz tökéletesség hosszú korszaka után, amely, kissé módosulva, a harmadik kötetnek, Az öröm illan megírásának idejére is kiterjed, elérkezett kibontakozásának végső stádiumába. A Lélektől lélekig kötet domináns hangja az egyszerűség. A virtuóz tökéletességből megmaradt lényegnek, a szükségszerűen és végérvényesen ható kifejezésnek a tisztelete, de a költő még nagyon fáradt, beteg és reménytelen volt, s lankadó testi ereje és egyre bölcsebb művészete a legkisebb erőpazarlással járó legegyenesebb megoldásokat kereste. És akkor ért legmesszebbre és legmélyebbre az ember és a világ végtelenében, amikor „lekapcsolta” a „hiú szárnyakat”, és „józanul és fantáziátlanul” dolgozott. Az egyszerű szó, az emberi hang vitte már csak, és minden fénynél gyorsabban és messzebbre. „Józansága” borzongató tudás lett, „fantáziátlansága” minden ellentéteket összhangba fogó, fantasztikus, kísérteties színjáték. Az egyéni jelleg, melyet sorai régebben nem mulasztottak el külön-külön hangsúlyozni, most már a vers egészébe, mélyebb lényegébe vonult vissza, az egyén fölötti, egyetemes érvényű tartalomba. A Lélektől lélekig egyik legfélelmesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világlírában az emberi szenvedésnek.

A külföld – s elsősorban Franciaország – számára beszélek – jogosultnak gondolom, hogy kissé részletesebben szóljak Tóth Árpád versfordítói művészetéről is. Ezek a művei körülbelül olyanszerű olvasmány-ösztönzésekre mutatnak, amilyenek annak idején a fiatal Babits Mihálynak is lekötötték az érdeklődését. Tóth Árpád számára azonban tartósabb és vonzóbb költői rokonvilágot tudtak építeni a modern franciák, a festőiség és a zene újromantikus mesterei. Babits érdeklődése szélesebb és többrétű volt, őt kezdettől fogva az egész világirodalom ösztökélte; tehát, például a klasszicizmus nyugodt, aránylag dísztelen, a belső forma és az egyenes szó nemességével ható, esetleg erősen gondolati, külsőleg sokszor egyszerű válfajai is. A tiszta klasszikusok az érett Tóth Árpádtól már szintén nem idegenek, kezdetben azonban nyilván érdekelte a parnasszien és artisztikus magasrendűség, amelyben súlyos veretezést kap még az impresszionista könnyedség is. Még a szimbolisták közül is főleg azokat a költőket szerette a franciák közül, akik legalább átmenetileg rokonságot tartottak a Parnasse-szal. Saját költői fejlődésének egyenletes menetével jó részben azonos az az út, melyet, mint műfordító, a túl nehéz pompájú és bizony csak ritkán elsőrangú Samain-versektől a nyersebb, egyszerűbb darabok tolmácsolásáig, saját egyszerűvé érése küszöbéig megtett. Ezen a ponton azonban meg is szűnt a versfordítói tevékenysége. Bizonyára a nehezülő élet aggodalma, a betegség súlyosodó jelei vették rá, pár évvel az első világháború után, hogy lehetőleg a saját kincseinek a kiaknázására fordítsa minden maradék erejét. Ekkor már túl volt a Keats- és a Milton-korszakon, túl A romlás virágai-n, és csak egyes alkalmi feladatok megoldására áldozhatott időt. Így aztán éppen a legérettebb korszakából, amelyben, mint eredeti költő, a Lélektől lélekig hegyibeszédszagú darabjait írta, nincsenek vagy alig vannak termékei végső zsenialitásának.

Mindez bizonyos kritikát is jelent. Tóth Árpád, mint minden nagy műgonddal dolgozó költő, folyton csiszolta a verseit és műfordításait. A francia irodalomból két Villon-ballada, egy-egy du Bellay-, Ronsard- és Desportes-szonett, Saint Amand két szonettje, Gautier híres programverse, A művészet, három Musset-költemény (köztük a Velence és A hold balladja), Verlaine négy kis hangulat-remeke, három Rimbaud-vers (köztük A magánhangzók szonettje és A részeg hajó) továbbá Mallarménak egy, Samainnak nyolc és Francis Jammes-nak két költeménye köszöni neki bravúros és intim költői tolmácsolását. Ezekhez járul az Aucasin és Nicolete pontos és tökéletes magyar utánköltése, és a modernek közül az az ötvenhárom Baudelaire-vers, amelyet az említett teljes magyar nyelvű Les Fleurs du Mal részére fordított Tóth Árpád. A mintegy száz-száztíz versnyi fordítási életmű túlnyomó része, mint látható, francia lírát tolmácsol; a szám szerint kisebb részben Milton, Shelley és Keats művei a legjelentősebbek. Az első világháború derekán fordított régi és modern versek még nem voltak teljesen hívek, a költő ezeket a munkáit később átdolgozva jelentette meg könyv alakban, hogy a fordításai – mint a kötete előszavában írta – „a legteljesebb szigorúsággal igyekezzenek az eredeti idomhoz simulni”. Átültetései csak az ismert nagy európai költők hasonló munkáinak mértékével mérhetők. Ami zökkenő itt-ott van bennük, annak nem fordítási elvek voltak az okai, hanem az időhiány. Az, hogy a beteg Tóth Árpád nem ért rá kiküszöbölni nem egy nagyszerű versfordításának apró logikai hibáit, vagy a vers pepecselő, mozaikszerű túlzsúfoltságát és feszességét. Az utolsó versíró-korszak nyugodt, fölényes rajzoló- és festőtechnikája, a költői beszéd sima lejtése, a hanghordozás természetessége persze számtalanszor teljes erővel érvényesül, kezdettől fogva, s aztán mindinkább, a műfordításokban is; számtalanszor – de nem mindig.

Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve, éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi megfelelő kötete. S hadd említsem meg, hogy az ilyen kultúrközvetítői szerep a mi irodalmunkban valahogy fontosabbá és élőbbé tud válni, mint például a franciában, amely többnyire csak emelt prózában vagy túl sok formai és egyéb szabadsággal fordít. A magyar nyelv minden elképzelhető klasszikus és modern ritmikai és zenei játékosság kifejezésére egyaránt rendkívül alkalmas, és a mi nagy költő-műfordítóink, köztük Tóth Árpád, az eredeti költeményeknek úgyszólván minden lényeges tartalmi és formai sajátosságát a legpontosabb azonossággal közvetítik.

Tóth Árpád tehát, túl azokon a még fontosabb eredményeken, amelyeket a saját verseivel elért, mint műfordító is a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé tartozik. A versfordítás eleven társalgás a világirodalommal, eszményi hazaszeretet és eszményi világtisztelet, s egyben kritika a fordított műről és a fordítóról. A tolmácsolt művek, ha ilyen rangon jelennek meg, nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek visszaadásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Emlékszem rá, milyen szívdobogva fogadtam tőle én is a világlíra tanítását, amikor, mintegy huszonöt évvel ezelőtt, debreceni diák koromban, megjelentek Tóth Árpád első Baudelaire-átültetései. Egyszerre két lelket, két értelmet, egyéniséget, két nagy tehetséget láttam, ismertem meg általuk, a francia költőt és a magyart. Micsoda pszichológiát és milyen biztos analizáló módszert tártak elém az olyan versek, amilyen az Előhang! Nincs értelme, hogy magyarul ismételjem a francia verset, amelyet bizonyára még jobban ismernek e folyóirat olvasói. De ma se tudom, ki nyúlt úgy belém azokkal a sorokkal, amelyek szerint „…comme les mendiants nourrissent leur verminte…” Ki volt, aki egyszerre úgy átvilágította számomra az emberi önvád értelmét és mechanizmusát? Baudelaire volt? Baudelaire nem beszélt magyarul, s francia szavai, noha véletlenül már ismertem őket, nem nyitottak maguknak olyan ellenállás nélküli, olyan győzelmes, olyan végérvényes utat. Akkor hát Tóth Árpád volt a rejtélyes lélekátvilágító? De hiszen mindebből úgyszólván semmit sem ő mondott személyesen, ő csak tolmácsolt! Igen, tolmácsolt. De munkája nem csak az értelem, nem csak a nyelvtani jelentés közlése volt. Ez a tolmácsolás varázslat is volt, ráolvasás. S ezt már a stílusnak és a rímnek a magyar művészete okozta, a költészet, Tóth Árpád saját szuggesztív ereje, amely számtalanszor éppolyan képletszerű érvényt tudott adni az egész állításnak, mint az a költő, akit bemutatott. Azonban messze vezetne a megfogalmazás és az igazság viszonyának fejtegetése. Saját akkori, szinte gyermekkori fordításkísérleteimet nagyon megszégyenítette – s ezáltal nagyon-nagyon sarkallt az ifjú magyar mester munkája. Csak fiatal költők és fiatal szerelmesek tudnak csodálni. Csodáltam Tóth Árpádot. Attól a perctől kezdve olyasmit éreztem, hogy valahogyan ő is egyetemi tanára, akárcsak Babits, a lírai költészetnek. Többet jelentett, többet mutatott meg a versfordításával minden értekezésnél. S bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akire így hatott. S hadd mondjam el még, hogy néhány évvel később, mikor első látogatásaimat tettem Babitsnál, a Nyugat akkori szerkesztőjénél, többek közt egy Villon-ballada fordítását is mutattam neki, az Akasztottak-ét, melyet tizennyolc éves tudásom készített, s amely természetesen nem azonos a későbbi fordításommal. – „Különös” – mondta ő –, „ötszáz évig egyetlen magyar költő sem érdeklődött Villon iránt, s most egyszerre ketten is lefordítják ugyan azt a verset!” – „Ki a másik?” – kérdeztem. – „Tóth Árpád” válaszolt Babits. Persze rögtön összehasonlítottuk a két magyar szöveget. A „Pádié” volt a jobb.

Ez még 1918-ban történt. Mint említettem, barátok lettünk, a teljes centenáris Baudelaire-t már együtt készítettük, esztendőkön át közös területen dolgoztunk. Aztán Tóth Árpád másfél évtizeddel ezelőtt meghalt. Az írásait már régen szakmai közelségből néztem. Kritikusan nézem ma is, amikor Összes versei után az Összes versfordításai-t rendezem sajtó alá az idei könyvnapra. De most is csak tisztelettel tudok rá gondolni, és ha más tolmácsolásában néha esetleg már jobban tetszik is egyik-másik francia, angol vagy német vers, a Tóth Árpád-féle megoldásokat sohasem tudom egészen elejteni. Mintha karmester volna a halott költő, magyar szavaink csodálatos karmestere: elfogadom és külön élvezem, szükség esetén, a műben az ő külön előadását, felfogását. Ezt persze már csak olyan versfordító kaphatja meg tőlünk, akinek a saját költői rangja is különleges. Aki lírai zseni, amilyen Tóth Árpád is volt.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikusan és nagyon modernül leegyszerűsödött költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azon kívül, hogy Tóth Árpád mennyire nemcsak parnasszista, meglepetés már a mai olvasónak is, hogy sokszor mennyire magyar. Költészete minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit és jelképeit, nyelve kulturált tudatossággal kapcsolódik irodalmunk tradícióiba, és végső formái a népdalok, sőt a kurucdalok ritmusára zenélnek, épülnek. Rendkívüli költői értékeinek ragyogása okozhatta, hogy életében nem vettük eléggé észre a magyarságát.

Megnyitóbeszéd a költő új síremlékének javára

Az én feladatom ezen a pódiumon ma tulajdonképpen csak az, hogy megnyissam a matinénkat, és elmondjam közvetlen célját és indokát. Mind a kettőt tudják és ismerik. Eősze András szobrászművész mellszobrot készített Tóth Árpádról, a munka kivitelezésre, a gipszmodell valamilyen nemesebb anyagra, kőre, a költő sírja pedig végleges emlékműre vár. Mindehhez pénz kell, nem nagyon sok, de több, mint amennyi magánosok áldozatkészségéből telik. Tóth Árpád barátai és tisztelői tehát – Önök és az előadók – összeadták a művészetüket, érdeklődésüket, szeretetüket és idejüket – és megpróbálják összehozni a szükséges összeget. Az áldozat, melyet egyenkint hozunk, nem nagy, és valószínűleg akkor is meghoznánk, ha csak arról volna szó, hogy verseket hallgassunk minden külön cél nélkül, kitűnő verseket kitűnő előadásban.

Hogy a költő meghalt, annak idestova tizenöt esztendeje az idén. Azok után a felolvasások, cikkek és előszavak után, amelyekben művészetét és egyéniségét elemezni és megvilágítani igyekeztem, nem akartam újra megismételni a sokszor elmondottakat: Tóth Árpád költői és műfordítói arcát tehát ma más toll rajzolja majd Önök elé. A külső indok és a cél bejelentésével azonban nem tudom egészen befejezettnek tekinteni a tisztemet. Ünnepünk alkalmi része ugyanis szervesen egybekapcsolódik az idő szerepével az irodalmi művekben és az örök dolgokkal.

Tóth Árpád, ha élne, ma 57 éves volna. A műve viszont éppen olyan friss, mint amilyen a megalkotás óráiban és éveiben volt, sőt egyre ért azóta, egyre erősödött, egyre több gyökeret vert. Helye, jelentősége ma egészen más, mint valamikor. Tóth Árpád saját költeményeinek mind sűrűbben érik egymást az új kiadásai. Első verseskönyve éppen harminc évvel ezelőtt, 1913-ban jelent meg, az utolsó pedig tizenöt évvel később, 1928 végén. A halál óta eltelt újabb tizenöt év alatt viszont az Összes versek teljes kötete is ötször vagy hatszor annyi példányban fogyott el, mint az előző, ugyanekkora periódus alatt az egyes kisebb verseskönyvek. Összegyűjtött versfordításai-nak tavalyi teljes kötete máris a hetedik kiadásnál tart. Ezek a számok s a debreceni Nagyerdőben a Tóth Árpád nevét hirdető emlékmű, a debreceni Tóth Árpád utca és Tóth Árpád népszerűsége a rádióban és előadótermekben mind-mind csak külső jelek ugyan, de olyan eredménynek a jelei, amely a költő és a közönség igen mély kapcsolatára, a legtisztább irodalom és a legszerényebb lélek igen örvendetes térhódítására mutat.

Egészen biztos, hogyha volna – ha van – valamiféle formája az egyén földöntúli életének, és hogyha a költő most itt lenne – ha esetleg itt van – köztünk, mint szellem, mint emlékező, individuálisöntudat: egészen biztos, hogy nem lepődik meg, nem lepődnék meg posztumusz sikerén. Bevallaná, hogy tudta ezt a jövőt, hogy számított rá; hogy ez a hit vezette álmodozó ifjúságában, amikor ki kellett érlelnie és küzdenie az egyéniségét, meg kellett alapoznia a kultúráját: hogy ez adott neki erőt sok fájó seb és sok fájó hiány viselésére a teremtő férfikorban; erőt arra, hogy szelleme sokoldalú és kivételes képességeit csak a legszükségesebb mértékig fordítsa anyagi előnyök elérésére, s a többivel független művészetét szolgálja; és végül, hogy a betegség és a vég sötét szenvedéseit ez ellensúlyozta ki a fényre és boldogságra sóvárgó lélekben. Ilyesmiket mondana, vallana be, csöndesen és mosolyogva, sőt hozzátenné, hozzátehetné, hogy ő hamarabb tudta ezt a posztumusz dicsőséget, mint mi: teljes pompájában látta a kész virágot, amikor az még csak bimbó volt, vagy még annyi se. És úgy örülne a glóriájának, ahogy annak idején egy megnyert sakkjátszmának örült.

Ezt persze csak én mondom, én feltételezem, én adom – ilyen formában – Tóth Árpád szájába. De ahogy eltűnődöm az egyébként egyszerű és kézenfekvő szavakon, egyre biztosabbra veszem a helyességüket, a hitelességüket. Tóth Árpádot rengeteg emberi örömtől fosztotta meg annak idején nemcsak a szegénység és a testi gyöngeség, hanem az irodalmi és irodalompolitikai helyzet is. Nem mintha életében bántóan mellőzték volna. Erről szó sem lehet. De határozottan elhanyagolták. Ady mellett tulajdonképpen nem nagyon jött számba, s Babits mögé is kissé tanítványnak állították. Mintha a magyar irodalmi élet nem akarta, nem merte volna elhinni, hogy egyszerre több zsenije van! Amit igazán érdem szerint kapott, az csak az elit olvasóréteg igen szűkkörű érdeklődése, szeretete, sőt csodálata volt. Tudjuk, miért. Tóth Árpádból hiányzottak a zajos érdeklődéskeltés feltételei; őt csak a tiszta művészet érdekelte a magyar világban, melynek az érdeklődése viszont elsősorban politikai, valamilyen irányban világnézeti, messianisztikus. A magyar irodalomnak – úgy érzem – mindig erős tehertétele a külső célzatosság, politikusság, még akkor is, ha nemes meggyőződés, cél és szükséglet irányította. Tóth Árpád legfeljebb nemzeti hangokat ütött meg. Hiába írt tökéletes remekműveket, az ő főtémája, a szépség, az általános emberi – háttérbe szorult az aktuális társadalmi vagy szociális bajokat intenzíven átélő, átérző kor érdeklődésében. S amellett Tóth Árpád még a normálisnál is kevésbé állta az úgynevezett harcokat. Egyenesen kitért előlük. Még a művészi elveiért sem szállt síkra, prózai munkássága tulajdonképpen nem jelentős. Művei igazán külső segítség nélkül küzdötték ki, amit elértek.

A költő maga viszont ugyanakkor sokkal finomabb, kiműveltebb, higgadtabb esztéta-elme volt, sokkal biztosabb látású és értesültségű irodalomtudós, semhogy tisztában ne lett volna költészetének belső értékeivel. Az ember udvariasan, sőt Adyra gondolva megbűvölten vállalhatta, hogy szerényen félreáll; ez természet dolga: a benne figyelő kritikus azonban feltétlenül tudta, hogy itt valami nincs rendjén. Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepelt alkotás. Nagyon sok elhallgatott fájdalom élhetett tehát benne, miközben szelíd és fanyar lemondássá stilizálta ítéletét az őt ért méltánytalanságok fölött. Az ilyen fájdalmat csak a belső meggyőződés fölénye, az önbizalom nyugodt ereje ellensúlyozhatja ki. Nem kellek? Jó, majd kellek később. Száz év múlva! – ismételte el a „régi jó költő-vigaszt”, még az obligát kerek számot is megtartva. Száz év múlva fogjátok tudni, hogy ki voltam! Sőt időnkint és relatíve még kételkedett is magában; hogy a benne öntudatra ébredt anyag nem csupán ügyetlen ripacs-e, aki elmulasztotta a maga megmutatásának nagy pillanatát abban a gyorsan továbbsuhanó reflektorfényben, amelyet egy percre rávetített az élet, az Isten. De ez csak impresszionizmus lehetett benne, futó hangulat. Az állandó a másik volt, a hallgató önbizalom. Nézzük csak meg közelebbről azt a ripacsverset: mi az, amiért esetleg csakugyan ripacsnak gondolhatja magát a hőse? A versben semmi olyan utalás nincs, ami azt mutatná, hogy aki beszél, az belülről csakugyan gyenge művész volna, tehetségtelen, vagy akár csak kis tehetségű; a rossz, az elmarasztaló fordulatot a lélekjelenlét hiánya okozza! Tóth Árpád nem művészi okoknak tulajdonította aránylagos háttérbe szorulását, hanem emberieknek. Annak, hogy nem tudta kihasználni a döntő helyzeteket és perceket. Törött csellónak mondta magát; de az Isten törött csellójának, s olyannak, amelyik nem mindig volt törött! Gazdag harmóniájához, mértéktartó okosságához nem illettek hetvenkedő gesztusok, s ezenkívül csak szegényítették volna lelki képét távolmaradásukkal a szkepszis árnyai. Én teljesen biztosra veszem a szerény és rezignált Tóth Árpád teljes értéktudatát; az ilyen tudatok megnyilatkozási módja a temperamentumtól és az ízléstől függ, s esetleg azoktól a helyzetektől, amelyekbe az író jut. Tóth Árpád nem akart a maga helyzetén személyes eszmei polémiákkal változtatni; vállalta sorsát, és rábízta magát a jövőre. Arra a Csokonai óta annyiszor emlegetett száz évre. Nem volt szükség rá, már tizenöt is felragyogtatta elsőrangú kvalitásait, és igazolta várakozását.

S hogy igazolta, az teljesen csak műve, aránylag oly hamar létrejött életműve erényeinek köszönhető. A mű emberi igazságának és művészi tökéletességének. Az igazi művészet kibírja a változó megítéléseket, a korok mulasztásait és szeszélyeit, s eléri a legnagyobbat, azt, hogy az idő, ez a legfélelmesebb romboló erő, neki nem ellensége, hanem szövetségese legyen. Goethe is ezt vallotta. Die Zeit ist mein Acker, mein Acker die Zeit, hirdette; az én szántóföldem az idő! Tóth Árpádnak, mint a költészet minden nagy alakjának, csak segítségére volt és lesz ez a különben rettegett hatalom: az évek, évtizedek és századok egyre gyűjtik, halmozzák majd a megértést, az elismerést, az olvasók, a tisztelők számát és szeretetét, a szakmai és szélesebb körű kultúrhatást, s folyton tovább mélyítik, szélesítik és emelik az író egyéni, társadalmi és nemzeti jelentőségét.

Tóth Árpád

Ezelőtt vagy 35-40 esztendővel egy debreceni diák a kollégium nagy könyvtárában kikérte a Nyugat legfrissebb számát, és szívdobogva olvasta benne Baudelaire francia költő versét magyarul: a vers varázslatosan hatott rá. A diák, aki maga is Baudelaire-fordításokra készült, én voltam, a csodálatos magyar tolmács, akinek akkor olvastam először a nevét, Tóth Árpád. Ez volt az első találkozásunk. Néhány hónappal később a karcagi vasútállomás könyvpavilonjában egy új verseskönyvön, melynek Lomha gályán volt a címe, megint találkoztam Tóth Árpád nevével. A kötetet rögtön megvettem, a költőt szívembe zártam. Ma is benne van.

Aztán néhány év múlva, 1919 őszén, személyesen is megismertem. Ez már Budapesten történt, a Centrál kávéházban, amely nagy irodalmi börze volt a húszas évek elején. Tóth Árpád akkor 34 éves volt, nős, családos ember, a modern magyar vers egyik nagymestere, szemüveges, szellemes, halk, finom jelenség. Sokat betegeskedett, fix állása nem volt. És váratlanul egyszerre kapott állást a szerencse révén, és pedig az említett Centrálban, a két debreceni, az országos nevű költő és a húszéves kezdő: ő meg én.

A relatív szerencsét Mikes Lajos dr. képviselte. Az irodalmi kávéház sürgésébe ugyanis bejárt már ez az ősz hajú, nagyra becsült szerkesztő, műfordító és kritikus, és a sok álmodozó bohém közé a jótékony realitás szellemét vitte magával. Az írói asztaltól, ahol Babits Mihály körül naponta 15-30 mindenféle rendű és rangú költő és prózaíró ült és vitatkozott, Mikes jöttére, aki nagy sakkozó volt, akárcsak Tóth Árpád vagy Nagy Lajos, elvonulnak a szomszédságba egy kis asztalhoz, otthagyván Babitsnak meg az akadémikus Heinrich Gusztávnak mindazt, amit a nap felvetett, otthagyván legújabb kecskerímeivel Horváth Henriket, a Monumenta Literarum korrektúráival Király György elcsapott egyetemi tanár urat, és a hunyorgó és bajusza alatt mosolygó Schöpflin bácsit. Néztem, hogy sakkozik a két „öreg” – nekem akkor mindenki öreg volt. Míg Mikes gondolkozott a következő húzáson, Pádi – ahogy a költőt barátilag hívtuk – a márvány asztallap vonalait rajzolta át kecses női idomokká, vagy gyorsírási tekervényeket fedezett fel a kő erezetében. Én is firkáltam, sztenográfiai játékokat rögtönözve; s egyszer csak rám szólt Mikes, hogy: mit írok? „Gyorsírást, Gábelsbergert”, feleltem. „Aztán tud is, vagy csak tanult?” „Írok én”, feleltem, „akár 400-500 szótagot percenkint!” „Azért kérdem”, folytatta Mikes, „mert Az Est éppen gyorsírókat keres.” Tóth Árpád felfigyelt: ő is gyorsírt, és még vidéki humorista-hírlapíró korából emlékezett rá, milyen aranylegendává növelte a fáma a lap kétségtelen generozitását a munkatársai iránt, most tehát kapva kapott az ajánlaton. Őt Mikes meg sem vizsgáztatta: engem azonban igen. Amiért azzal álltam bosszút a kételyén, hogy a szavakat mind hátulról előre kanyarítottam, s mégis hibátlanul visszaolvastam. „Akkor hát jöjjenek fel holnapután délben a főszerkesztőhöz”, szögezte le a megegyezést Mikes. Pádi boldog volt, hogy valamennyire biztos sínekre zökken a polgári élete; én nem: engem akkor még nem szorított az élet.

A nagykörúti szerkesztőségben dolgoztunk tehát, egymás mellett, csaknem tíz éven keresztül. A közös munkahely s a Centrál-beli írói közösség folyton együtt tartotta magánéletünknek is egy részét. Jóbarátok lettünk. Munkakörünk nagyjában egy volt: a szerkesztőségben ki kellett javítanunk a riporterek telefonba diktált gyors cikkeinek stílushibáit, és érdekes címeket kellett adnunk, tehát úgynevezett lektorok, segédszerkesztők voltunk. Riportot én csak nagy néha írtam; Pádi naponta színes híreket, közéleti bökkcikkeket, néha vezércikket és sokszor könyv- és színházi kritikát. Munkatársaink, kollégáink nagyon megszerették. Tisztelték benne a nagy költőt, de főképpen az ember nyerte meg őket. Pádi mindenkit elbűvölt.

Ekkoriban már tetőpontján állt a dicsősége, de inkább csak szakmai körökben és a műveltebb olvasók között. Az öröm illan című – harmadik – verseskönyve már megjelent, és a lap hétről hétre közölte újabb költeményeit irodalmi rovatában, melynek szintén Mikes bácsi volt a szerkesztője. Tudjuk – én is elégszer kifejtettem – hogy sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök érzések és hangulatok felé fordult: a lírai örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a realitásban és a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze, minden becsületes akaratnak és haladásnak, igaz emberségnek a hitvallója volt, eleinte az idill és még inkább az elégia ragyogó, majd mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa.

Tüdőbaja azonban ökonómiára szorította: okosan kellett gazdálkodnia az erőivel és éveivel. Szerkesztőségi helyzete is megengedte, hogy ne pazarolja magát regényfordításokra, sem detektívregényekre, sem világirodalmi remekek magyar tolmácsolására, amilyen az állástalan években egy-egy Flaubert, Meredith és Maupassant magyar megmunkálása volt. Még a versfordításokat is háttérbe szorította a saját versek írásának a gondja. Életében megjelent verstolmácsoló köteteinek szintén nagy, de szintén csak szűkkörű sikere volt. A legnagyobb, legnehezebb, legbravúrosabb feladatokat választotta lírai fordításai során, Shelleyt, Miltont, Goethét, Keats ódáit, a hozzá közel álló modern francia parnasszistákat, az artisztikus magasrendűség vonzotta, amelyben nemegyszer súlyos veretezést kap az impresszionista tematika is. Mintegy száz külföldi verset fordított abba a kötetébe, amely Örök virágok címmel elég későn, 1923-ban jelent meg: ez a gyűjtemény megelőzte utolsó verseskötetének, a Lélektől lélekig-nek hegyibeszédszavú darabjait. Ami verset tehát Tóth Árpád fordított, az, mint magyar költői munka, lényegében és zömében a Hajnali szerenád, a Lomha gályán és Az öröm illan világa mellé sorakozik.

Oda sorakozik az az 53 Baudelaire-fordítás is, amely az utolsó egyívású nagy teljesítmény Tóth Árpád ilyen természetű munkásságában. Ismeretes, hogy a nagy francia költő születésének századik évfordulója alkalmából Babits Mihály, Tóth Pádi és én lefordítottuk a teljes Les Fleurs du Mal-t, A romlás virágai-t. A francia kötetet, aszerint, hogy melyikünk melyik vershez vonzódott, illetve melyikkel foglalkozott már, barátilag megharmadoltuk Babits akkori, Reviczky utcai lakásán, s egyúttal megegyeztünk a fordítás általános elveiben. A kötet összeállítását Tóth Árpád végezte, ő fordította Baudelaire dedikációját Gautier-hez, a mesteréhez, s ő korrigálta a könyvet. Bizonyos tekintetben irodalomtörténeti vállalkozás volt ez, és számomra, akit a két mester harmadiknak maga mellé vett, a legmegtisztelőbb. Tóth Árpádra 53 fordítás jutott, a régebbi darabokat erre az alkalomra, sőt később még egyszer, átdolgozta a teljes formai és rímhűség tiszteletében. (És itt korrigálnom kell egy régi tévedésemet: mikor a nagy Baudelaire-kötetet jóval Babits és Tóth halála után, 1943-ban, harmadik kiadásban sajtó alá rendeztem, a pragmatikus magyar előszót Tóth Árpád szövegezésének jeleztem; emlékezetem azonban tévedett, az előszót, valamint Baudelaire későbbi francia előszótervezetét Babits írta, illetve fordította – kéziratát nemrég találtam meg.)

Kiapadhatatlan volna az emlékek forrása. Múltak az évek. Tóth Árpádot kiújult tüdőbaja a Tátrába szólította. Az első világháború után általános volt a „külföldszag” vágya mindenkiben. Pádinak egy lapbeli lírai kis színes híre egy eldobott narancshéjról a Rákóczi út és Nagykörút sarkán mutatta izzó vágyát a gyógyító Tátra hegyei közé. Azelőtt Svedlérre járt, most az állása lehetővé tette, hogy Ótátrafüredre utazzék. Engem is az ő példája vett rá első háború utáni külföldi utamra. Nekem Újfüredhez volt kapcsolatom. Előbb azonban oda szálltam, ahol Pádi lakott, az ófüredi Tátra-szanatóriumba. Képzelhetik a költő meglepetését a váratlan vizitre. A portás a kis hallból hívta elő a hírrel, hogy pesti vendége jött. Akkor is éppen sakkozott; mosolyogva állt föl asztalkája mellől, egy pálma alól, leverte szivarja hamuját, és hitetlenkedve és imbolyogva indult felém: „Hogy kerülsz ide, mi újság otthon?” Én másnap átköltöztem Újfüredre, és harmadnap bemutattam a költőt Vág igazgatóéknak, régi tisztelőinek. Ettől kezdve Tóth Árpád mindig a baráti Újfüredre ment, ha a Tátrába utazhatott.

A klimatikus gyógyhelyen főképp pihennie, híznia, erősödnie kellett. De szinte rögtön középpontja lett a társaságnak, nevezetes vendége Újfürednek, mint valaha Arany János Karlsbadnak. A később felépült óriási Palace szanatórium termeiben, csöndes nyári és téli séták során vagy az igazgatóék villájában mindenki csüggött az ajkán, sziporkázó megjegyzésein, halk gúnyján és öngúnyján, amellyel a Varázshegy betegeinek kedves bolondériáit és szerelmi játékait fűszerezte. Kifogyhatatlan volt rajzos és fejtörő játékok kieszelésében és irányításában. Néha verset írt egy-egy élményről, magáról a Palace-ról is, vagy pedig cikket Az Est-be. Utólag azt hiszem, az volt a legérdekesebb, amelyben az örökségét a magyar irodalomra hagyó „Baumgarten Ferenc különc tátrai halálát” írta meg. Kései versei tele vannak tátrai emlékekkel.

Múltak az évek, a költő mind ritkábban utazhatott fel a robotból a gyógyító magasságba. Már a szerkesztőségbe is alig járt be. Utolsó félévében csupán egyetlenegyszer, azt is inkább dacból. 1928-ban eljött a vég, mellyel egész életében megbarátkozni kívánt. Mikor utoljára láttam, mintha inkább már ő vigasztalt volna engem. Felöltözve, csontig soványodva ült és feküdt bőrfotelében, a Werbőczy u. 13. alatti lakásán. Nem hagyta, hogy kórházba vigyék; felesége és édesanyja ápolta. Felállt, felénk jött; nadrágjának a szára úgy lengett-lógott a combján, mint vékony karón. Domború, nagy homloka iszonyúan megnőtt a beesett arc fölött, fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta mély szemei kerületét. Bútorokba kapaszkodva tett néhány lépést. Fulladozott, alig bírt beszélni. Éppen az utolsó kötete levonatát korrigálta. „Lélektől lélekig” – mondta – „jó lesz ez a cím?” Ugyanakkor még naptári verseket írt lapjának karácsonyi ajándékkönyvébe. Lassan rótta a tisztázat betűit, félórába telt 12 sor leírása, de nem engedte, hogy mi másoljunk neki. Amíg dolgozott, kiküldött bennünket, engem és Mikes doktort, a szobából: szemérmes volt, szégyellte végső gyöngeségét. Utolsó nap Babits verseit olvasgatta, este tízkor jó éjszakát kívánt a feleségének, édesanyjának és kislányának, Eszternek, aki már akkor verselgetett, és az éjszaka folyamán, 1928. november hetedikén, 42 éves korában észrevétlenül örökre elaludt. A Farkasréten temettük.

Egyik legtisztább öröme életemnek, hogy Összes versei-nek és Összes versfordításai-nak két kötete, melyet én rendezhettem sajtó alá, rögtön a megjelenéskor már széles népszerűség és egyre sugarasabb jövendő felé indult.