Találkozások Juhász Gyulával

Juhász Gyulához különös emberi kapcsolatok fűztek. Barátságunk nem lehetett olyan sokrétű és teljes, amilyen a kortársaké, de számomra felejthetetlen. Serdülőkorom rajongásai elkerülték, és már túljutottam az első fiatalságon, amikorra, mint költőt, a maga egészében érteni, érezni és becsülni tudtam. Egyes verseit a gimnazista-évektől kezdve őszintén szerettem, és könyv nélkül fújtam. Adytól, Babitstól, Kosztolányitól és Tóth Árpádtól azonban egész köteteket tudtam pontosan idézni. Őmellettük Juhász Gyula színtelennek hatott, kevésbé érdekesnek és rejtelmesnek. Formai és nyelvi tekintetben nem mutatott feltűnő újításokat, tartalmilag még kevesebb izgalmat váltott ki. Nem értettem, mi jogon sorozzák a líra forradalmárai közé, és gyermekfejjel elsősorban azt a kevés modernizmust élveztem a költeményeiben, ami itt-ott mégis található bennük. Az ifjú lelket akkor még a kihívó szertelenség vagy a kihívó fegyelem vonzotta. Ahhoz, hogy Juhász Gyula, aki színeit és rímeit egyaránt letompította, tanító vagy éppen vezérféle lehessen, megfelelő kalauzra lett volna szükségem. Sajnos a tisztulásért és önállóságért kifelé és befelé harcolva jón s rosszon tulajdonképpen egyedül vertem át magamat, és így kelleténél később jöttem csak rá a modern szempontok joghatáraira és elfogultságaimra. A költő, akit addig nyugati, keleti és parnasszista nosztalgiákkal küszködő, félkonzervatív és túl magyaros középtehetségnek gondoltam, becsülésemben természetesen csakhamar előlépett a második sorból. Az ő művészete szintén egyik korán meglátható kristályosodási pontja lehetett volna a nyugati lírai forradalomnak. Az egyszerűség, közvetlenség, a dísztelen költői igazság mind-mind örök erény, de túlságosan higgadt ahhoz, hogy irodalmi revolúciók idején önmagában varázserővel hathasson. Az igazi démonizmust nem is sejtettem benne, s mire a szegedi költő megnőtt a szememben, már nem tudtam igazán rajongani. Én vesztettem vele, de minthogy az esetem alighanem elég általános érvényű, veszíthetett a költő is. Juhász is egy kicsit mellőzöttnek érezte magát, és sötétedő világa bizonyára nem borult volna be oly gyorsan és oly végzetesen, ha idejében több megértést, állandóbb életet lát maga körül. Mint embernek, több derű, mint írónak, több és erősebb hivatástudat jutott volna osztályrészéül, ha már indulásakor vagy legalább munkássága derekán létezett volna a magyar lírának egy olyan népi-újklasszikus frontja, amely egyenrangú a modernekével. Rendelt helyéről kivetette a sors, új világában félig idegennek tudta magát, politikai rokonszenv nem kárpótolta, és abban a csöndes szeretetben, amely övezte, elégedetlenséget és írói részvétet is érezhetett. Sajnálkozást ami megint csak ferde helyzetére utalt.

Emberileg hat-hét évnyi felületes ismeretség után, akkor kerültem különleges, forró közelségbe hozzá, amikor, azt hiszem, 1929-ben, bevitték a Schwartzerbe. Tizenhét évvel voltam fiatalabb nála. A Németvölgyi úton laktam, az intézet a szomszéd Kékgolyó utcára nyílik. Felvételét öngyilkossági kísérletek sora előzte meg. Barátai, kortársak és szegediek, eleinte sűrűn látogatták. Én az ismerős jogán és csak később mentem el hozzá, mikor hallottam, hogy nagyon egyedül van. Nem tudtam, hogy saját maga akarja a magányt, hogy ő maga riasztja el látogatóit a hallgatásával, érzéketlenségével, tökéletes passzivitásával. Azzal, hogy nem beszél, nem felel semmi kérdésre, csak ül a szobájában vagy a kertben, mint egy élőhalott. Kevéssel előbb még „elég élénken” részt vett a társalgásban, de amikor én felkerestem, már teljesen kizárta magából az írói és emberi külvilágot. Elfogultságomat leplezve köszöntöttem: válaszul egy pillanatra rám emelte kimondhatatlanul szomorú szemeit, s ettől kezdve kérdés, közlés, biztatás, csinált jókedv, szent hazugság, semmi sem rezzentette meg benne az életet. – Fáj, rettenetesen fáj – legfeljebb ezt mondta, alig hallhatóan. Eltorzult, tüskés-szakállas arcán látni lehetett a dermedező kínt. Orvosai elég reménytelennek látták az állapotát. Már előbb, a második öngyilkossága után, 1916-ban megismerkedett az elmekórtani klinikán, ahová bevitték, dr. Hajdú Lilivel, aki akkor a klinika tanársegédje volt. A Schwartzer-korszak elején eszébe jutott ez a régi ismerőse, magához kérette, és a doktornő analizálni kezdte, függetlenül az intézeti kezeléstől. – Mániás-depressziós elmezavar – mondta nekem az orvosnő Juhász Gyula betegségéről, majd fóbiákról beszélt, és cáfolta a paralízist. Élő betegről orvos nehezen mondja meg az igazat, de tény, hogy Juhász testi betegségei felől, különösen az utolsó időkben, „köztudomású” volt a legszomorúbb megállapítás. Hogy mi az igazság, hogy mi magyarázza az elmezavart, én még csak kutatni sem akarom, arról írok, amit magam hallottam a költőről. S éppen eleget hallottam ahhoz, hogy megrendítsen és mélységesen magához kössön.

Első látogatásom már nagy birkózás volt a makacsságával. A zavar és megdöbbenés negyedórája után valami felelősség és szégyenérzet kezdett szorongatni, mint bizonyára más vendégeket is. Miért mentem hozzá? Hogy lássam a különös esetet, és szörnyülködjem utána? Hát nem tudok segíteni? Az volna a kötelességem! Láttam, hogy a költő nem figyel rám, éreztem, tudtam, hogy semmi vigaszra nem reagál, s minden hit és hitegetés gyanús előtte. Mint egy kínlódó tárgy, ült mellettem a kertes udvar egyik padján; nagy kérlelésre felkelt, és lassan, gépiesen sétálni kezdett. De nem szólt semmit, semmi lényegesebbet, legfeljebb a fájdalmait emlegette a két-három sztereotip szóval. Szelíd, de megközelíthetetlen volt, mindent eltűrt és visszautasított a passzivitásával. Zárkózottsága és szenvedése megrázott, a tehetetlenség, az övé és az enyém, levert. Szégyelltem, hogy élek, hogy nemsokára magára fogom hagyni, hogy a szomszédban ebéd és feladat és gyermek vár. Mint gyors ragály, szállt meg a sötétsége. Fájdalma felbolygatta minden dekadens hajlamomat. Egyszerre csordultig töltött a gyűlölet az egész mindenség ellen, az élet rejtélyes kormányzói ellen, akik a végtelen anyagnak ebbe a hozzám hasonló kis parányába annyi szenvedést, annyi feketeséget és kétségbeesést zsúfoltak össze. Fellázadtam ég és föld ellen, a pillanat borzalma és reménytelensége meggyőző szavakat adhatott a számba, s az átvett fájdalom meggyőző csengést a hangomnak. Csöndesen és sötéten, gyötrődve és összefüggéstelenül szidni, gyalázni kezdtem az életet. Azonosítottam magamat a beteggel, igazat adtam minden komorságának, hogy ingereljem. – Állj bosszút a kínzódon azzal, hogy nem veszed tudomásul! Kezdd figyelni agyadban az iszonyúság férgeit, és mondd neki azt, amit én szoktam mondani a szenvedésnek, ha már elkerülhetetlen, mondd, azt, hogy „nem fájsz, hanem érdekelsz!” – Az ellent nem állás elvével dolgoztam, átvettem a kiindulópontjait. Eltelt egy félóra, egy óra. Lelki technikát vázoltam föl, módszert rögtönöztem, felnagyítottam a magam hasonló kínjait, és magasztaltam kedvelt lelkigyakorlatomat, a buddhista önmegváltást: a fájdalom vállalását és megsemmisítését. Ijesztő dolgokat találtam ki magamról az élet gonoszságának és aljasságának példázására, egy részüket nem is kellett kitalálni. Nehéz titkokat bíztam rá, meg mertem tenni, „hiszen őrült”. Sejtelmem sincs róla, hol futott a határ a valóság és hipnotizáló ihlet közt. Még feketébb éjszakát festettem az éjszakájára, és egyetemesen „lepleztem le” minden áltatást. Legkedvesebb költőimet, költőinket idéztem, és emlékszem, milyen sokat segített Baudelaire… És Juhász Gyula felnézett, felfigyelt, érdeklődni kezdett, közel engedett magához, csodálkozott, helyeselt és tiltakozott. Akárhogy is, de felráztam halálos fásultságából. A siker izgatni kezdett, tovább beszéltem, és egyúttal észrevétlen hátsó ajtókat építettem. Első „beszélgetésünk” három óra hosszat tartott. Bizalmas vallomásaim megnyerték a bizalmát, a vérátömlesztés megtörtént, úgy váltunk el, mint akik közös erővel megfejtették az élet sötét és gaz titkát. – Gyere el megint – ezzel búcsúzott. Úgy éreztem, hogy lényegileg mindenben igazat mondtam neki.

Ettől kezdve izgatottan gondoltam rá, és bejártam hozzá. Jó ideig közelebb éreztem magamhoz, mint bárki mást. Biztosra vettem, hogy őrült. Emiatt féltem is tőle, s hiába volt oly gyenge és szelíd, titokban nemegyszer összemértem a testi erőnket. Hátha dühöngeni talál?! – rémüldözött bennem a gyakorlatlan ápoló. Ötször vagy hatszor kerestem föl, s mindig két-három-négy órát töltöttem vele. Az egyik doktor már első látogatásom után mondta, hogy nem tudja, mi a trükköm, vagy hogy milyen viszonyban vagyunk, de jótékonyan hatok rá. Most már élénkebb volt, szemmel láthatóan hitt nekem. Sokat üldögéltünk a szobájában a vaságyon, néztük az udvar betegeit. Mutatta, mik az orvosságai. Ópiumot ivott, azzal akarták zsongítani az idegeit, deríteni a közérzetét, nyugtatni az éjszakáit, és talán ébreszteni benne a testi vágyakat. Mihelyt megmoccant benne az élet, kezdtem megjátszani, hogy rászorulok a tapasztalataira. Fölösleges tanácsokat kértem tőle. Bevált taktikámat egyre jobban elmélyítettem, s vigyáztam, hogy a hindu megváltást, a közvetett biztatást kellőképp ellensúlyozzam az élet szakadatlan rágalmazásával. Ékesszóló voltam, mint még soha, az ördögtől kellett visszaperelnem egy lelket. S a lélek visszajött. Legalábbis használható lett. Hogy közben más orvosi testi-lelki behatások hogyan társultak az én külön „gyógyítási” módszeremhez, azt megítélni nem tudom, de minden okom megvolt hinni, hogy a tökéletes közöny ekkor tört át benne.

Nem kellett hozzá túl sok idő, és Juhász Gyula egy kicsit megint kíváncsi lett arra, ami a zárt kapun túl van. A harmadik vagy negyedik látogatás alkalmával rávettem, hogy jöjjön el sétálni. Reméltem, hogy a Svábhegy környéke új mozzanatokat hoz túlságosan egyirányú beszélgetéseinkbe. Az ügyeletes orvos nagyot nézett, gratulált, és boldogan adott engedélyt, hogy a portás kiengedje. Csak azután vigyem is vissza! Hogy útközben miről beszélgettünk, már nem tudom, nem a téma volt fontos, hanem az, hogy az életben jártunk. Olyan szolidaritást éreztem vele, mintha saját magamat „gyógyítgattam” volna. S egész biztos, hogy gyógyítottam is magamat, egyszerűen azáltal, hogy őt láttam és figyeltem. Az ellenfél a mindenkiben rejtőző veszély, kitanított. Gyalog indultunk a Farkasrét felé, aztán villamosra ültünk. Nem akart felszállni, de kierőszakoltam, csak azért, hogy emberek, idegenek testi közelébe kerüljünk a megrendezés látszata nélkül. Bementünk a farkasréti temetőbe, látni szerette volna Tóth Árpád sírját. Jól tudtam, hol a sír, de látva, hogy milyen fontos neki a tisztelgés a halott barát porainál, megjátszottam a tájékozatlant, az őröknél kérdezősködtem, és a nyomozó munkába észrevétlenül őt is bevontam. Felvillanó érdeklődésénél fogtam meg, és irányítgattam aktivitását. Szeretett volna valami emléket hagyni a síron. Gyermekes szavakkal a szomszéd halottól „kértünk kölcsön” egy-egy szál virágot, és azt tettük le a Tóth Árpád sírjára.

A legközelebbi kirándulás fő eseménye az volt, hogy a beteg költő eljött ebédelni hozzánk a Németvölgyi útra. Az eset valóságos „csodának” számított. Reményem, hogy egy polgári otthon élete, az írótárs dolgozószobája, a kis Klára és a családi ebéd megteszi a maga visszacsalogató hatását, nem csalt meg. Eleinte ijedelmet keltett a szomorú hírű, váratlan vendég, a gyermeket azonban nem kellett valami nemkívánatos élménytől félteni, mert ebéd előtt már hármasban sétáltunk. A másfél óra zavartalanul, sőt aránylag vidáman telt el, noha engem ekkor is nemegyszer elfogott az alaptalan szorongás, és a kislányt egész idő alatt egy percre se hagytam egyedül vele. Mindenből „rendesen” evett, a palacsinta különösen ízlett neki, mindössze a kés-kanál-villa használatában látszott rajta zavartság és figyelmetlenség. Bor orvosi tilalomra, nem volt az asztalon. Ebéd közben panaszosan emlegette egy íróbarátunk [Szomory Dezső] hidegségét, akinek egy nevezetesebb könyve megjelenésekor virágot vitt, és aki még csak nem is fogadta. Ebéd után a könyvtárban még mindig a „sötétség” volt beszélgetésünk főtémája, de már nem a tagolatlan és mozdulatlan sötétség. Az élet rágalmazásában eleinte mellőztem a személyes akcentust, később a pesszimista világérzés és világnézet lassankint elvesztette egyedül érvényességét, s inkább már csak egy lett több egyformán lehetséges elv közül. A hangsúly a hitre, a szubjektivitásra lopakodott át; igen, az élet gazság, szörnyűség, és mi változatlanul pesszimisták vagyunk; látásunk igazságát azonban mindjobban kétségbe vonta ugyanaz a heveny szkepszis, amely nemrég az életigenléssel szemben volt látszólagos fegyverünk. Délután egy kötet Baudelaire-en kívül, melyet „alaposan tanulmányozni” akart, már egy Nietzschével, a Jenseits-szel, egy Nietzsche-életrajzzal, egy lélektani és még két más könyvvel csengetett be a csudálkozó portáshoz.

Kétszer-háromszor voltam még nála az intézetben, kérte az újabb verseimet. Akkoriban készült a Te meg a világ anyaga, mutathattam éppen elég sötét darabot. Más költőket is olvastunk együtt, szobája vasrácsos ablakánál. Az intézeti korszak utolsó szakaszáról nincs emlékem; lehet, hogy belefáradtam, és elmaradtam. Az igazi gyógyítást, magától értetődően, a több hónapos szakszerű kezelés hozta meg, én csak a mi dolgunkról beszélhetek. Juhász Gyula átmenetileg meggyógyult, hazamehetett Szegedre, és a legjobb hírek érkeztek. „Szabó Lőrincnek végtelen hálával. 1929. Juhász Gyula” – így dedikálta nekem az új fényképét, melyet már hazulról küldött emlékül; egy titkárféle lányismerőse közvetített, illetve annak a levele számolt be a költő hogylétéről. Irataim közt most nem tudtam hirtelenében megtalálni ezt a néhány érdekes levelet, a fénykép megvan.

Hat-hét évvel ezelőtt megint találkoztam Juhász Gyulával. Már rég visszaesett a melankóliájába, klinikán és otthon kezelték, a lapok reménykedő közleményeiből kitetszett a legrosszabb valóság. Miköztünk már a közvetett érintkezés is megszakadt. 1936-ban aztán Féja Gézával együtt előadásra hívtak a szegedi protestáns diákok, a Bethlen Gábor Kör, s a Tisza-parti városban látni akartam öreg barátomat. Szeretet és tisztelet éppúgy vitt, ahogy különös pesti intimitásunk emléke vonzott hozzá. Lehetetlen, mondták, csak a kezelőorvosával áll szóba, szobájának, ágyának börtönébe temetkezett, állítólag mindennap elolvassa a lapokat, de nem csinál semmit, nem beszél semmit, halott akar lenni, mielőtt halott lenne… A szegedi fiatalok szeretetteljes erőszaka a közelmúltban még kezébe kényszerítette a tollat, a fiúk összeszedték minden telefirkált papírját, s kiadták utolsó kötetét. Fiatalok, még itt vagyok, mondta a szép cím, de a költő már rég „nem volt itt”. Minden nap új öngyilkossági kísérletet hozhatott, vagy akár halált.

Egyik bizalmasa, Magyar László, aki egy-egy szóra még mindig be tudott jutni hozzá, elkalauzolt a Fodor utca 6-ba. A költő édesanyja aggodalmasan tisztelte fia tilalmát, hogy senkit be ne eresszen, és tapasztalta, hogy hasonló próbálkozások milyen sikertelenek maradtak. Nem is engedett, csak a kis előszobába. Igazán Magyar speciális helyzetismertetésére volt szükség, hogy – majdnem erőszakkal – a belső szobába bejussak. A napi program, „csak egy percre”, legfeljebb negyedórát engedélyezett. Azt hittem, Juhász Gyula egy kicsit örülni fog. De Magyar minden szava hiábavaló volt, a költő rám se nézett. Napok óta ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan falnak fordult, egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne lásson, és akkor se lássák, ha meg találnák fordítani. Szégyellte az állapotát, csapzott haját, eltorzult vonásait, arcán a fehérpontos, nagy vörös keléseket, melyek pedig talán semmit sem jelentettek. Mindent szégyellt, sajnált, és rettenetesen szenvedett. Végül ketten maradtunk a szobában, kísérőm és az édesanyja a szomszédban beszélgetve várta, hogy mi lesz.

A beteg falnak fordulva, mozdulatlanul feküdt, és néha sírt, megrándult. Temette, gyűlölte, kerülte a maradék életet, büntette magát. Az volt az érzésem, hogy utoljára látom. Sokáig eredménytelenül szólongattam különös pesti élményeim gyötrődő társát, de azt kellett hinnem, hogy szegény már csakugyan áthullt a kárhozatba vagy a megsemmisülésbe. Mennyi mindent szeretnék még mondani neki, mennyit kérdezni tőle, és még csak kezet se fogtunk, mielőtt mindennek vége? Ismét elfogott a kétségbeejtő tehetetlenség, de a helyzet sokkal súlyosabb volt, mint hét évvel előbb a Schwartzerben. Akkor valahogy előre hittem a sikerben, hittem, hogy ki fogom tudni nyitni a lezárt lelket. A szegedi ágy kárhozottja előtt, akinek csak gyűrt körvonalait láttam, csak egy csimbókot a fekete hajából, elhagyott az erőm. Ágyára ültem, és beszéltem hozzá, az ismert kerülő úton indulva a poklok felé, melyekbe már alászállott, de magam se hittem a szavaimban. Játéknak éreztem, amit csinálok, s a játék, ha nem meggyőző, üres komédia. És én most nem voltam meggyőző. A régi varázs elhalt, a még messzebb szállt lelket nem tudtam utolérni. S közben múlt az idő, sürgetett még néhány búcsúlátogatás, sürgetett a vonat, a negyedóra rég letelt. Hiába összegeztem a pesti emlékeket, közös belátásainkat, hiába idéztem régi bizalmát, az élő nem akart figyelni, a halott nem akart élni. Láttam, hogy csakugyan túl van mindenen. Mégsem bírtam így elszakadni tőle. „Végtelen hálával…?” – gondoltam a fénykép dedikációjára, és nagyon megszégyelltem magamat. A látvány összetört, minden kedves halottam elvesztésének fájdalma összegyűlt ezekben a percekben, és minden perc végtelen sokáig tartott. Kétségbeesve, kitörve beszéltem tovább, szinte már a síron túlra. – Nem igaz, nem a síron túlra! Te még élsz! Hát jó, nem segített és nem segít most már semmi, tönkremégy! De te még élsz, még itt vagy! Mentsd meg azt, azt, ami menthető! Még van valamennyi időd! Csak leállítottad magadat, én tudom, hogy az agyad még észlel! Akármi van és lesz, észleld a véget, és beszélj, írj! Nem fogsz kevésbé fájni! Írj arról, ami most benned van, akármit és akárhogy! Ha ez a halál, beszélj a halálból, de beszélj róla, állj bosszút, ahogy megegyeztünk, állj bosszút rajta azzal, hogy leleplezed… Súgva, kínlódva mondtam e szavakat, vagy ilyesféléket, és simogattam és könyörögtem. Erőszakkal félrehúztam az ökleit. Magam felé fordítottam az ágyon. Ekkor láttam meg az arcát. Azt hittem, nem bírom folytatni. Mintha görcsbe markolta volna a pilláit, úgy szorította össze a két szemét. Fölébe hajoltam. Sírt, én is sírtam. S ekkor felnézett, és megszólalt. Először csak dadogott. Nincs segítség, ne kérjem, ne biztassam, pusztulni akar, nincs az agyában semmi, mindig várta és szégyelli ezt a véget. Lassan megenyhült. – Rettenetesen fáj minden… – Már beszélt. – Írd meg, hogyan fáj, írj akár csak négy sort, itt az ágyban, falnak fordulva, egy egész nap alatt, ne is írd le, csak gondold ki a négy sort, szövegezd meg, ami benned van… – Nincs semmi… – Szövegezd meg a semmit, a legegyszerűbb szavakkal, mondd ki a legvégső ürességet, mondd ki a végső igazat, ne félj tőle, biztos, hogy fontos lesz, érdemes lesz… – Nem érdemes… – Érdekes lesz… – Nem érdekes… Bírd el, viseld el, akármilyen rettenetes a fájdalom, használd ki, állj bosszút, állj bosszút rajta… – Nem bírom, rettenetesen fáj… – De bírod, nemrég még írtál, itt az új könyved… – Szégyellem azt is – felelte ő, és kérdezte, hogy mit gondolok a könyvről. Egy-egy pillanatra felcsillant benne a remény. Ezután kissé megnyugodott, már rendes párbeszéd alakult ki közöttünk. Mondta, hogy mindig nagyon elégedetlen volt magával, élete teljesítményével. A kicsinyhitűség lehetett lelki romlásának egyik fő oka, a másik egy több gyökerű keresztény bűntudat. Ahogy gyötrelmeinek túlvilágából egyre közelebb jött hozzám, úgy lett nyugodtabb, közlékenyebb. Az ebédről már lemaradtam, a szomszéd szobából behallatszott az anya és a szegedi szerkesztő suttogása. Simogattam szegény barátom kezét és homlokát, a részvét egészen elzsongította bennem az ijedelmet, amit az arca keltett. A költői kishitűség bénította ezt az embert egész életében, közölték félreérthetetlen szavak. A kétely, amely mindnyájunkban megvan, benne csak erősebb volt egy kicsit, és felőrölte. Évtizedekig tartott az alattomos, romboló munka. A költő, miközben magát siratta, irigység nélkül beszélt szerencsésebb lelki alkatú társairól. Mélységesen vallásos ember benyomását hagyta bennem. Azzal vádolta magát, hogy mindez az isten büntetése, a nagy alapbetegség, amiért levetette a reverendát. Meg egyebekért. S újra meg újra visszaesett apátiájába. Nem akart senkit és semmit, „minden rettenetesen fáj, hagyjam meghalni”. – Csakugyan azt hiszed, hogy csinálhatnék valamit? – fordult aztán hozzám, én pedig szinte átvéve az őrültségét, mely talán nem is volt őrültség, ott, a helyzet és a pillanat szuggesztiójában, sorokat próbáltam rögtönözni, verssorokat a tőle hallott közlések alapján, mintha őbelőle beszélnék. És már mosolyogtunk is, üresen, hitetlenül, de mosolyogtunk: két költő játszott a halál árnyékában, két felnőtt, aki eltört gyerekjátékok darabjait illesztgeti és keresgeti. Juhász Gyula újra meg újra elsírta magát, hogy ő bolond; idézte két soromat: „Nyitott szemmel nézek bele – a rettenetes semmibe”, s emlékszem, „isten büntetésének okai” közt emlegette, hogy el kellett volna vennie egy lányt, de „már késő”… Én biztattam a magam módján. Hölderlinről beszéltem: – „…im Winde… klirren die Fahnen”¹… Milyen szép!… Még sokáig, nagyon sokáig kellett volna, szerettem volna beszélgetni, megint hittem, hogy egy kis időre feltámadhat az életkedve, hiszen érdeklődött egyes emberek iránt, és megígérte, hogy felkél. Én egyik szegedi ismerősömet ajánlottam neki, az tud „úgy” beszélni, ahogy én… Másfél órát töltöttem nála, búcsúzásnál megcsókoltuk egymást. Kint az utcán az volt az érzésem, hogy nem a földön járok.

Többé nem találkoztunk. Most április elején még láthattam volna. Megint meghívtak Szegedre, egy szombati napon voltam ott. Juhász Gyuláról azt a téves hírt kaptam, hogy a klinikán fekszik. Kimerült voltam, influenza bujkált bennem. S egy kicsit féltem is találkozni vele, úgyse segíthetek. A Fodor utcáig még elmentem, a sarkon aszpirint vettem a patikában… Itt a szomszédban, gondoltam, itt lakik, talán tudja is, hogy Szegeden vagy, és rosszul fog esni neki, hogy már nem mégy el hozzá, hogy már lemondtál róla… Csak a hatodik ház, biztattam magamat… Eh, nem itt van, a klinikán van… A klinika messzebb volt, az idő kevés, a látogatás fárasztó és céltalan, a torkom fájt… A Fodor utca sarkáról visszamentem a szállodába, ágyba feküdtem, és borogattam magamat. Este verseket olvastam fel, és vasárnap kora reggel hazautaztam. Majd legközelebb!…

Kedden reggel az újságok nagy cikkei közülték, hogy Fodor utcai lakásán Juhász Gyula ismét megmérgezte magát, és meghalt.

Sohasem fogom elfelejteni.