Babits műhelyében

Babits Mihály néhány évére, az 1920-as esztendők fordulójára, úgy gondolok, mint egy szellemi tündérországra, amelyben gyermek voltam, mint egy műhelyre, melynek lakóként és munkatársként láttam, figyeltem, éreztem lüktető és rejtelmes üzemmenetét; úgy gondolok rá, mint egy csodálatos, fájdalmas, érthetetlen és döntő fejezetére a saját életrajzomnak. Meg kellene, meg kell majd írnom, noha távol kívánok maradni vele a telt zengésű idealizálástól; őneki is tartozom vele. Amit most mondhatok, az csak rögtönzött kivonatolás lehet, s nem egy mondata tulajdonképpen egész fejezetet kívánna.

A műhely gazdáját és sűrű párnázatú emberi s magaslatian tiszta eszmei légkörét 1918 végén ismertem meg személyesen; a kapcsolat maga, egyoldalúan, már előbb kezdődött. A fiatal Babits borotvált, sima, rejtetten fanatikus és zárkózott arcát, a keménygalléros tanárarcát és a meleg, barna szemeket pár évvel hamarabb láttam már egy illusztrált könyvben, s nem tetszett: akkor, úgy látszik, még csak byroninak vagy petőfiesnek tudtam egy híres költő arcát elképzelni. Szlávos neve megütött. 1915 körül hallottam először, ötödik vagy hatodik gimnazista koromban, Debrecenben; s negyedév múlva már sejtettem, tudtam, hogy közöm lesz a viselőjéhez. Miféle közöm? A teljesen könyvhöz és tanrendhez szabott, önállótlan diákból akkoriban bújt ki bennem a lázadó. Nevettem az első versén, amely elém került, az Új leoninusok-on! A bravúrossága, mint egy bűvészmutatvány, mulattatott. Aztán megijesztett, megrémített a bravúr mögötti tökéletesség. Úristen, ez az ember úgy hajlítja, gyúrja, lebegteti a szavak ércét és márványát, mintha a levegőből szabna szobrokat! Ezt így most mondom, de akkor is éreztem. Voltak ismerőseim, akik ismerték. Glóriája rájuk is átragyogott. Egy osztálytársam, egy lány, olykorú, mint én, per Mihály viszonyban volt vele, s mindig látta rokonainál, a tisztviselőtelepen, valahányszor felutazott Pestre. Egy sápadt arcú, fekete hajú fiatalember viszont, aki már cikkeket is írt egy szociológiai folyóiratban, egyenesen csodákat mesélt a modern irodalomról. Felsőbbrendű lény! Az én leendő viszonyomat Babitshoz természetesen nagyon szerénynek gondoltam. Rendkívül kishitű gyerek voltam, csak az ösztöneim voltak elég jók, biztosak. Talán, esetleg, majd én is írhatok egyszer-másszor valami szerény kritikafélét a Nyugat-ba. Hírek jöttek. „Adynak minden zsidó szépasszony a szeretője a Lipótvárosban.” „Néhányan úgy gondolják, hogy Babits Adynál is különb!” Hogyhogy? Minden szépasszony, és nála is különb? Szédültem, Pestre vágytam, és kezdtem ettől kezdve mindent elhallgatni, ami belül irtózatosan izgatott. Egy Baudelaire-fordításomat, az Őszi ének-et, a diáklány-barát húsvétkor magával vitte, és Pesten megmutatta Babitsnak. Az csodálkozott, és érdeklődve olvasni kezdte, hangosan, a vidéki diák versét. Az eleje majdnem azonos volt az 1922-es fordításom kezdősoraival. Ezek voltak az első szavaim, amelyek eljutottak hozzá. Sajnos – közölte később a vers postása – társaság érkezett, s a megkezdett költeményt félretették.

Két év múlva, a forradalmas novemberben, katonaruhában, levágott önkéntes tizedesi csillagokkal, magam kerestem fel. Verseket és műfordításokat vittem hozzá. Jöjjek el megint, egy hét múlva: „Kérem, nyugodtan ki lehetne adni, de azt ajánlom, hogy várjunk. A forma teljesen kész. De hát a méh is a sejteket készíti el előbb, a tartalom azután jön.” Alighanem az elveim, az ítéleteim keltették fel tehát a figyelmét; hisz olyan kezdő voltam még! Fiatal neveket említett, Sárközi Györgyöt és Komjáthy Aladárt; mélyen alattuk éreztem magamat. S meghívott: legközelebb ne a Nyugat-nál – akkor a Vilmos császár úton – keressem, hanem a Reviczky utcában, a lakásán. Harmadik találkozásunkkor Stefan Georgét olvastuk, együtt; borral kínált meg, és összetegeződött velem. Azt hittem, a világ legnagyobb rendjele gyúl ki a mellemen, és szívemben a nap. Csak fiatal költők tudnak rajongani a mesterükért. Az egyetemen kívül lassanként már csak őhozzá jártam. Nemsokára mindennap. Kérem, higgyék el, akkoriban az életemet adtam volna érte. Mi a szerelem görcsös, rohamszerű, jövő-tűnő mámora és káprázata a szellemi tisztelet állandó és immateriális rajongásához képest?! A múltba néző szem lassankint száz és ezer kis és nagy emléket idéz vissza ettől kezdve róla, a házassága előtti időkből. Eleinte nem volt semmi zavar. Délutánokat és éjszakákat átbeszélgettük, egész éjszakákat, kávéházban, a lakásán, vagy az utcán, hajnalig sétálva, egymást kölcsönösen és folyton hazakísérve. Közlései furcsák, hihetetlenül őszinték voltak. Csak nagy ugrásokkal érintem az eseményeket, a valóságot. Aztán elmúlt a kommün. Akkor magához vett, nála laktam, mintegy két évig. Ő kezdett angolul tanítani. S mennyi mindenre még! Úgyszólván valami kommunitásban éltünk. Akkor láttam be először az emberi nyomorúságba és nagyságba. Néha azt hiszem, hogy egy kicsit őrültek voltunk. Az ő körében egyszerre belülről láthattam az „irodalmi életet”. Beszélgetéseink témái: az ő élete „Fogaras, Szekszárd, Budapest”, s a művei, meg ami keveset már én éltem és csináltam. És verseké, elveké, a világirodalomé. Előttem dolgozott az akkori műhelye, előtte kezdett kiépülni az enyém. Sok sebet is okozott. Különösen később. Bizonyára én is neki. De hát legértetlenebb, legneveletlenebb éveimben ismert meg, akkor érintkeztünk legtöbbet. Barbár voltam mellette; más lélek, de szerkezetben olyasféle is. Egyetlenegyszer írt rólam, az első verseskönyvemről; aztán két évtizedig, úgy gondolta, hallgatnia kell. Pedig a korkülönbség – 17 év – ellenére mennyi közös tervünk volt! Regény ez, bonyolultabb, mint amilyennek az igazsága egy lírikus felsőbbrendű szemérmetlensége nélkül elmondható. S végeredményben teljesen ártatlan.

Művekkel körülhatárolva, őnála az Erató-nak, a Timár Virgil, a Karácsonyi Madonna és a Pávatollak kiadásának, a Nyugtalanság Völgyé-nek, a Baudelaire-kötetnek és a második Danténak az időszaka ez; az én részemről korai, kiadatlan verseknek, aztán az Omárnak, a Shakespeare-szonetteknek, a Föld, Erdő, Isten-nek, Baudelaire-nek és a Kalibán felének a korszaka. Sok mindent feljegyeztem, sokat bizonyára el is felejtettem a részletekből. Abban az időben, amelyről beszélek, s amikor még nem ismertem eléggé az embert, sokszor egyéninek gondoltam Babitsnál egyes bajokat, hullámzásokat, olyasmit, amit könnyű és kényelmes szóval bolondériának neveztünk; s ugyanígy törvényszerűnek egyet-mást, ami viszont csak az ő képletéből következett. A megtiszteltetés, hogy mellette vagyok, lehetek, a hála, az irodalmi hódolat, az emberi szeretet, az egyéni különbséget már-már eltörlő együttérzés, melyet vívódásai, szenvedései és kapcsolatunk bensősége belőlem kiváltottak, átmenetileg több vonatkozásban hátrányosan is visszahatott rám: például idegesebb lettem mellette, a külső életben tétlenebb, kiszolgáltatottabb, sőt kissé hisztériás, s a közeli nagy, szuggesztív példa láttán ezt tartottam természetes állapotnak, mintha csak utánoztam volna, holott – úgy gondolom – egészében véve talán egészségesebb, nyugodtabb, reálisabb alkat vagyok, bár szintén rejtekező lélek és ideológus hajlamú; s főleg: eltolódtam szélsőségek felé, természetesen az ő ízlése, tudása és – még azt is mondhatnám – az excentrikusságra megszerzett egyéni jogai nélkül. Főleg ezen a ponton éreztem aztán nagy megingást, amikor testvéries kapcsolatunk romlani kezdett, majd jóval később, nyílt és elhallgatott szemrehányásoktól sajgó barátsággá, sőt talán valami passzív ellenségességgé romlott. Fejlődésemben nyilván látható volt a fordulat, az észrevétlenül jelenvolt ellenőrzés és szuggesztió megszűnése. Amikor elszakadtunk, akkor lettem a legbizonytalanabb, s mire több évi kerülővel mégis visszataláltam magamhoz, már csak messziről néztünk egymás felé.

Babits tulajdonképpen nem tanított; az én tapasztalataim szerint csak általánosságban és egészében bírálta a hozzá érkező kéziratokat, és senkit sem segített olyan értelemben, hogy javított volna egy versen, vagy megmutatta volna a helyes megoldást. A műhelyben inkább csak elvekről esett szó, mindig és mindenütt érvényes elvekről; a gyakorlatban nem avatkozott bele, vagy sokkal kevésbé, mint amennyire később, mondjuk, akárcsak én is hajlamos lettem. Őrizte, néha már-már azt hittem, őrizte a titkait; vagy pedig túlságosan respektálta a kéziratokat, a mások egyéniségét, a legkisebb kezdőkét is. Igaza volt: tehetséget adni nem lehet, de a meglevő tehetségnek gyorsítható a fejlődése. Én magam, még ha bizonyos értelemben ő mondta vagy jóváhagyta is ezt a véleményt, egyáltalán nem voltam készen; csak legfeljebb mintegy elméletileg, potenciálisan, lehetőség szerint. A verseim iránt tanúsított érdeklődését is csak ezzel magyarázhatom, most utólag; hiszen csupa hiba voltam és keresés!

Babits rögtön meglátott minden jót és rosszat, villámgyors ész volt. És igen gyors munkás, amikor nem oldozta szét a figyelmét a szórakozottság. Ezekben az években fejben dolgozott, s igen komplikált verses műveket nagy részleteikben készen vetett papírra. Kissé később is elhűltem rajta, hogy milyen hamar, három-négy hét alatt elkészült a Baudelaire-fordításaival. Szeretett séta közben fogalmazni, utcán, kertben, a szobákban járkálva; ülve kevésbé, kávéházban talán soha, vagy csak legnagyobb kényszerből. Többnyire magányra volt szüksége, szabályozható magányra; viszont elszórakoztatta és elvette az idejét; egy időben kézírásos, nagybetűs plakátokkal aggattam tele a dolgozószobája falait, a könyvtár minden sarkát, hogy bárhova néz, bármilyen könyvet akar leemelni a polcról, mindenünnen visszaküldje valami szembeötlő figyelmeztetés a papírhoz, vagy, ha prózáról, nagyobb műről volt szó, a kis Erika-írógéphez. Apró ceruzavégeket tartott a mellényzsebében, azokat kaparta elő az ujjával, s velük kanyarította korrektúrák hátára, papírdarabokra, levélborítékokra, ami épp akadt, akármire, a verssorait, nyugtalan, elrángatott betűkkel. Hosszú szál ceruzát talán sose láttam a kezében, s töltőtollat is aligha. Rengeteg verstöredéke volt, és még több maradhatott; sokszor fel is dolgozta őket; némelyik versének több évszám csak egyszerre lehetne a születési dátuma. Ezzel különben minden idősebb költő így van, az ihlet patakjai egybeszakadnak. Ha lendületben volt, és jókedvű, igen hamar elkészült komoly költeményekkel éppúgy, mint afféle játék-versekkel – mert játékos természet is volt, s ilyenkor derűs –, afféle előre megadott formájú, rímű és tárgyú és sokszor nyilvánosságra hozhatatlan vicc-versekkel, amilyenekkel, ha öregek, ha fiatalok, mindig és mindenütt bolondoznak a költők. Ellenben hallatlanul feszélyezte minden hivatalos vagy üzleti terminus, kényszer, sőt már a felkeltett várakozás maga is; szinte megbénította a kötelezettség érzete. S a tudat is, hogy mindig újat és újat követelnek tőle. Óh, az Arany példája, s a Tennysoné; vagy tíz esztendeig mindkettő hallgatott! Időnkint pedig undort kapott a saját tudásától, s nemcsak darócba bújtatta légies és bársony- vagy márványsima verseit, hanem egyenesen parodizálta a formát és stílust, s oly hangokat kezdett fogni a hegedűn – jóval előbb, mint gondolnánk –, amelyek valahogy a csikorgást harmonizálják. Ide tartozik a groteszkség kedvelése; elfogadhatóvá tenni a tréfákat, különös szóösszefüggéseket, értelmetlenségeket; a tennysoni puhaság és édesség és a swinburne-i dallam mesterét a maga módján nemcsak az egyszerűség és a népi formák vonzották, de még az is, amit sokszor oly rosszul és üresen csináltak későbbi modernizmusok. Magasztalásnak persze könnyű és külsőséges volna a formai gazdagságát és virtuozitását emlegetni; az ő versművészetének lényege úgysem a gépies tökéletesség, hanem valami más, az a titokzatos áram, amit belső formának nevezünk, ami sose hiányzik az írásaiból, amit az egyéniség és a tehetség ad, s amiről végeredményben nem tudjuk, hogy micsoda. A költészete, amelyről más alkalommal eleget írtam, csakugyan ekkortájt és ezután melegedett át, de sohasem valami absztrakció volt a lényege: ugyan ki érezte jobban valamely zsúfoltan vérző vagy ordítva lángoló stílusnak az élettelenségét és ürességét, mint éppen ő, a legnagyobb ész és a legnagyobb érzékiség? Éppen ezekben az években roppantotta le magáról klasszikus burkait, a Herceg-et, sőt már a modernet is, a Recitatív-ot, hogy az egyre közvetlenebb, egyenesebb élményt tudja tetten érni, s nem nagyon szerette az olyan költeményeit, amilyen például a Bolyai-szonett. Még a fordításain is érzik az ugrásszerű fejlődés: a Pokol és a Purgatórium stiláris és zenei plasztikája, a szavak rajzoló ereje, tisztasága és melegsége közt általában óriási a különbség.

De vissza kell fordulnom az egyes versektől és az impresszionista részletektől: inkább az egész helyzet, a lélek alkata, erőinek működése a témám. Bár tulajdonképpen lehetetlen reálisan megrajzolni, érzékeltetni Babits szellemét és szerkezetét. Ezer további lírai vers kellene hozzá. S minthogy mindez nekem is az életem, talán még egyszer ezer. Hogy mit írunk meg, versben, s mi mivel, hogyan és miért keverődik, az jórészt véletlen. Vers-támpont mint életrajzi adalék, mindkét részről van; de nem sok. S noha csak a vers érzékeltet igazán, nincs valódi, dokumentáris bizonyító hitele. A vers forma és amalgám is! Különösen a Babits lelkéből fakadó, amely csak nagy ritkán egy percnek vagy csak egy realitásnak a gyermeke. S ki tudja, milyen irodalomtörténet vagy baráti emlékezés tudja számon tartani az elmaradt verseket, dokumentumokat? Babits inkább csak mint kísértet élt a földi világban: erre csak az érzékeinek volt szüksége, innen csak táplálkozott és építkezett; a másik, az igazán övé, a szavakba foglalt világ volt, amelyben az ideák istenibb módon mindent utánaképeznek a valóságnak, és amely – néhány évezred legnagyobbjainak művei révén – teljesebb képet ad az életről, mint amilyet a múló és töredékes tapasztalás.

Babitson láttam először, hogy a költőnek tulajdonképpen mindegy, mi történik vele, hogy boldog-e vagy boldogtalan; az élet, akármit hoz, mindig csak nyersanyag. A baj ott kezdődik az élettel, amikor fizikailag elveszi a szabad időnket. A lelki dolgok fő motorja, szállítója, gazdagítója az érzékenység (minden értelemben), a szellem állandó kincstárnoka pedig, tudjuk, az emlékezet. A múzsának Mnémonüszé az anyja! „Gyáros fejem”, mondja Babits az egyik versében. A gyáros fejek mindig nagyon jól észlelnek és emlékeznek, s mindig keverik az időket. A harmincnégy éves Babits folyton gyarapodott, folyton és félelmetesen töltekezett. Mi tömte, zsúfolta? Az, ami mindnyájunkat. A folyton érkező jövő, a folyton növekvő múlt. Csakhogy őt még különlegesebb erővel, még nagyobb gyorsasággal és változatossággal. Az olyan ember, amilyen ő volt, egy folyton mozgó, alakuló, folyton bonyolódó labirintusban jár és él: az emlékezet és a fantázia mozgó falú barlangjaiban, s életérzésének és eszmei életének egymásba nyíló, állandó végtelenében valahogy mindig csak egy négyzetméternyi és pillanatnyi kis hordaléksziget a jelen. Vérbeli naturalista, helyesebben szólva: egy vérbeli tett-ember el se tudná képzelni, mit jelent (többek közt milyen vérbő és gazdag naturalizmust is jelent) egy igazán szellemi ember tétlen és eseménytelen élete! Nem hiszem, hogy megtévesztene ismert Babits-versek szuggesztiója: nem versanalízis és nem rálátás, rávetítés, amit mondok. Babitsnak higanyszelleme volt; súlyosság és nyugtalanság nem zárja ki egymást, ahogy erő és kecsesség sem. És lángszelleme, éber és mohó, óriási nyersanyagfogyasztó. Az ilyen szellem szakadatlanul táncol a dolgokon, s ugrik és átugrik; mozdulatai kivonatolnak, teret és időt spórolnak; másodpercek alatt kiszívják, kiürítik a tárgyak és jelenségek érző velejét. A magasrendű nyugtalanok értelménél nincs nagyobb rabló, biztosabb taktikus, különb hadvezér. S nagyobb Don Juan sincs. Ami földit a vágyuk megszáll, az talán nem is tudja, észre sem veszi, hogy mi történt; s minden MA és ITT és minden elmúlt. MA és az összes volt és lehető MINDENÜTT csábítja és szítja a vágyukat. Félelmes és tulajdonképpen rettenetes jellemek a szellemnek, az emlékezésnek és a fantáziának ezek az anyagtalan, nagy erotikusai. Életemben nem találkoztam okosabb emberrel, finomabb és áthatóbb értelemmel, mint amilyen Babits volt. Amit ő tudott, s ahogyan tudott, amilyen halk és ijesztő precizitással az esze mozgott, ahogyan a maga igen széles, de természetesen nem teljes érdeklődési területén oldott és kapcsolt, azt csak csodálni lehetett. Neki kristálytiszta szerkezet, üveg alkatrészek légies és testetlen épülete s amellett élő épülete volt, ami nekünk a gondolati világ, a magunké és a másoké, s ahol lépésről lépésre sokszor csak fokozatosan merítjük elő a félhomályból a következő lépcsőt vagy fogalmat, fénykezével ő egyszerűen és könnyedén átnyúlt a rengetegen, s máris megmutatta, kijavította, elénk tette, amit akart, amit kerestünk, a villogó megoldást, összefüggést, magyarázatot, a képet vagy a virágot. „Fáraszt, ugye?” – mondta egy este a kis vendéglőben a Szentkirályi és Baross utca sarkán, ahol vacsora után egyebek közt – ha szabad úgy mondanom – filozofáltunk; s már rég tudom, hogy sose fogom Kantot igazán érteni, mert azon az estén és oly sok továbbin másra fordult a szó, nőkre, a fogarasi cukrászkisasszonyokra, a gyerekkori flóbertpuskára, az angol tavi költőkre és prozódiára és rímekre, s mert engem akkor kevésbé fárasztott az „állatszagú erdő”, mint a metafizika.

Engem, így mondtam… de tulajdonképpen jogosulatlannak érzem a különböztetést: a szellem tud csak igazán sóvárogni az ellentétre! A metafizikus Babits is tele volt a földi párhuzam vonzásával, emlékekkel és friss vágyakkal, a Reviczky utcai együttlakásunk idején a fiatal társ példája, közele, rendetlen életmódja sok tekintetben felszabadította benne az efféle titkokat, és közlésük, megbeszélésük vágyát. Annak idején nem értettem, de nem is nagyon vizsgáltam természetét és indokait annak a gátlástalan önismertetésnek, azoknak a vallomásoknak, amelyek engem, aki még szinte gyerek voltam, úgy megleptek egy felnőtt részéről; ma már tudom, hogy nem volt azokban semmi különös; súlyukat a személy és csak a fojtottság adta, az, hogy addig – egy-egy lírai megfogalmazáson kívül, ami azonban, épp a szubjektivitásával, egyszersmind takart is – alighanem mindig elhallgatta, azt nem annyira szeméremből tette, mint inkább a megszégyenülés félelme miatt. A rajongó, a tanítvány, a fiatalember előtt, aki szükségképpen nem rendelkezhetett az idősebbek tapasztaltságával, de akinek közvetlensége és őszintesége ragályos is lehetett, nagyobb biztonságban érezte magát.

Mert szégyenkezni nem szeretett – ugyan ki szeret? –, és kétségtelenül hiú volt – ugyan ki nem az? –, bár egyáltalán nem mindenre; például a megjelenésével, az öltözködésével sohasem törődött. Érezte is ezt a gyengéjét, s nem tudom, idézetképpen-e, vagy mint saját megállapítását, de sokszor hasonlította előttem a hiúság hajtó, feszítő erejét egyenesen a nemiséghez és az éhségéhez. Ahogy alkotó fantázia, alkotó hiúság is van, becsvágy a neve. A Babitsé ilyen volt. S nemessége ezzel is küzdött. Küzdelmei nehezek és makacsak voltak, és ugyanabból a gyökérből táplálkoztak, mint a félelem érzetei. Folyton küszködött lelke alapvető szükségletéért, az objektivitásért, s ellenszenveinek és féltékenységének kivédésére, hatálytalanítására törekedett: ti. az agya becsületességére is hiú volt, ami sokkal ritkább és sokkal nagyobb erény, mint amilyen bűn a magunk szerelme. Szerette, sőt nagyon szerette a dicséretet, a hódolatot; azonban, mint a dicséret, éppoly fontos volt neki, hogy érdemes helyről (és érdemes formában) jön-e az elismerés. Örökre megjegyezte, hogy melyik művéről ki mit mondott, melyik kinek tetszett különösebben, ahogy az ellenségeit és még a tűszúrásokat is számon tartotta; de amiként a kritikát, ha hozzánemértésből eredt, lenézte, noha megjegyezte, az avatatlanoknak a tetszését is csak mint a szeretet jelét, csak mint valami kedvességet jegyezte meg. Az objektivitás az igazságszeretetünk szemérme és hiúsága, s mindig nagyon jól összefér a lírával, ha a lírikusnak esze, különleges esze van. Babits igen pontosan tudta vagy érezte, hol fut a határ az értelmi és az érzelmi ítéletek és igazságok közt, s éppoly érzékeny volt a szív érvelésére, mint az észéire. A hazugságon, a tettetésen rögtön átlátott. Felsőbbséges okossága mellett mindig emberi volt, és nyilván százszorosan megszenvedte egyes igazságtalanságait. A szívét még meg lehetett vesztegetni, az a büszke szív őt magát is becsaphatta; a feje azonban, belül, tovább mérlegelt és tiltakozott, még ha aztán végül néma és passzív maradt is az ember, aki eredetileg szólni akart. S a tiltakozása nem szűnt meg soha. Talán innen eredt egy része bizonyos riadalmainak dúltságainak, féltékenységeinek és önvádjainak. De a sokszínűségének is. Annak, hogy disztinkciókban olyan gazdag lett a gondolkodása, olyan sokdimenziós az érzésvilága, olyan örvénylő az egyénisége.

Adyhoz nem volt egyirányú, egy előjelű a viszonya. Eleinte semmi esetre sem becsülte, erre biztosan emlékszem; később imponált neki Ady; aztán megszerette, fegyvertársának tekintette. Legtöbbre ezekben az években tartotta. Ítélete módosulását azzal magyarázom, hogy eleinte nyilván irtózott Ady keresetten és olcsón újszerű, gyorsan öregedő, cifra, szecessziós stílusától, ami e nagy költőnek legnagyobb tehertétele; de aztán a festék alá nézett, s megragadta a keresett képek és szókapcsolatok alatti-mögötti indulat, az élmény viharos mozgása. Ezzel különben ma is úgy vagyunk, valahányszor tömegesen olvasunk Ady-verseket: nemtetszésünk önkéntelenül áttolódik valami messzi és speciális irodalomtörténeti stílusmúltba, s ezzel mintegy átmenti Ady lényegét. Ady, akit testileg én először már csak a koporsójában láthattam, irodalmi vezér akart lenni, s az is volt, diktátor, nem inter pares primus, hanem az egyetlen, az első; hódító modora a kurucos lerohanás, az érzelmi hajrá volt. Lényegesen, mintegy vad elszántsággal, mindent kockáztatva és vállalva, reformátusmódra volt az. Talán furcsán hat, de (az önkényességtől irtózó) Babits is diktátortermészet volt; katolikus és szellemi értelemben, s valahogy megalapozottan, kimunkáltan akart az lenni, s a roppant kultúra és az igazságosságára is kényes ész kontrolltevékenységének beszámításával. Ady idegzetét, bármilyen rossz volt is, nehezebb lett volna szétrágni, ő mindenre rögtön reagált, s valami végletes magányba, üldözöttségbe, „revízióba”, sőt esetleg fizikai emigrációba szorítva is mindig megmaradt volna legalább egy nagyon lírikus Victor Hugónak, egy nagy gesztusú, romantikus trónkövetelőnek. Babits fedettebb jellem, neki derogált volna követelni, pláne trónt – ízlése éppoly biztos volt, mint az ítélete –, bármennyire sóvárgott rá, hogy bebizonyítsa (magának s még inkább szekszárdi családjának, s aztán a világnak) az elsőségét. Az említett években néha mégis csaknem összeroppant, nemcsak idegileg, de időnkint még az önbecsülésében is, bár kifelé, a magas elviség és az enunciációk síkján, akkor is megőrizte tartását, attitűdjét – szerette ezt a szót –, amikor pár napra vagy órára oly kegyetlen poklot gyújtott köréje – mondjuk – egy detektívidézés, melyet a Centrálból gyanútlanul hazamenet egy este az asztalán talált.

Rettenetes riadalmak rázták ezt az erős lelkű, óriás szellemű és gyenge idegzetű embert; nemcsak amikor oka volt rá (mint az említett esetben, amely különben, úgy tudom, ismétlődött), hanem szinte szakadatlanul. A dolgoknak a szív adja súlyát, értékét. Mi lett volna Babits az értelme és a kifejező ereje nélkül? Egy kéjre, megnyugvásra szomjas és fájdalmakban fürdő meztelen szív, egy védtelen, gyermeki szív, egy életképtelen tanár. De viszont mennyi kínt megtakarított volna, ha vállalni tudja magát, ami a hasonló gyengék első lépése a gyógyulás, a megváltás felé, és ha van elég fölénye és bizonyos humora – ez az utóbbi, jeleztem már, nem volt egészen idegen tőle –, az úgynevezett vállvonó, nyugodt embermegvetésre s ezen belül egy kicsit a sosem ártalmas – önmegvetésre. Arany zsenije letörölte a sáros, lócsiszáros sértéseket és bántalmakat, s kevésbé szenvedett. A hierarchikus Babitsnak, aki családjában úrnak született, és csak író lett, más titkos ideálja volt magáról, őt a félelem és gáncsnélküli szellemi eszmény bűvölhette meg valaha, anélkül hogy az eszmény megfelelő, komisz fegyvereket adott volna neki a földi lovagi harcokhoz. Sem a közvetlen és jókedvű hadakozásra nem volt igazi ereje (bár aránylag elég sokat hadakozott), sem a nyílt, igazságtalan önzésre, sem az „irodalmi canaille” és az élet sima, rezignált lerázására és felejtésére. Immortale jecur volt, halhatatlan máj: fogyhatatlan ambícióit, nagy rangtudatát és gyermeki szorongásait naponta megszállták az éhes keselyűk, a valódiak és képzeltek. Az ő időtlen és világnagy értelme előtt szörnyű balkáni nyüzsgés lehetett – hiszen mindig az – az úgynevezett irodalmi, társadalmi, tudományos és politikai élet túlnyomó része, s már maga a kultúrája és a velejáró igényesség egy kicsit hontalanná tette az aktualitások és a realitások közt. „Kakasviadal, bolhaverseny” – hangzik, a vanitatum vanitas variálva, ítélve az életről; bár ez, mondom, csak az ész ítélete volt nála, csak elv, s nem is állandó és egyetlen elv, és mindenesetre sokkal gyengébb páncél, mint amilyet egy másféle lelkület, egy másféle elszántság, az egyéniségnek egy másirányú fejlődőképessége buddhisztikus vagy schopenhaueri különbékeként, megváltó burokként lassan ráizzadhatott, ráboríthatott volna kagylós meztelenségére.

Ezzel különben majdnem mindnyájan így vagyunk: minden modern irodalomban éppen a legmélyebb, legdifferenciáltabb és legfüggetlenebb szellemek közül – főképp költőkre gondolok – mind többen mutatnak hasonló alapmagatartást. A tünet általános, de még mindig végtelenek a változatai. Művészileg, szellemileg egyáltalán nem látszik hanyatlónak a produkció, de a lélek mintha egyetemesen „betegebb” volna, pusztán csak azért, mert az, aminek lennie kell: egyéni. A líra rég elérte a társadalmi teóriák legtávolabbi álmát, a tiszta, eszményi uralomnélküliséget; s az élet persze elmaradt mögötte. Ezért borzong, ezért magányos, ezért vannak időnkint önvádjai, s ezért kereskednek oly sokat az „írástudókon” egyes esszéírók, zsurnaliszták, moralisták és világmegváltók. Még mindig „dekadenskedünk”? Talán: igen. Nézzünk csak őszintén a lelkünkbe: rengeteg írásunk és analízisünk, amely sorra vizsgálja a tegnap, a tegnapelőtt és az azelőtt nagy halottjait, nem úgy hat-e, mintha egyúttal folyton saját magunkról beszélnénk? S nem érezzük-e többé-kevésbé naivnak vagy másrészt célzatosnak azt, ami másféle, ami egyirányú, egyszínű: az „egyhitű”, „egészséges” és valamilyen irányban „kollektív” megnyilatkozásokat? S legtöbbször nem szimplák-e azok valóban? A társadalom, mialatt az egyének, akikből áll, nagyrészt szeretnek és megértenek, szolgálatába akar törni bennünket, mint közösség. Kérdezek, és nem állítok; s azt hiszem, a kérdésre csak érdekeltség, csak propaganda felelhetne valami harcos tagadással. Mert – ha a gyanú igaz – akkor, már majdnem száz év óta, valami olyan fejlődési periódusának éli talán a közepét Európa szellemi és érzelmi kultúrája, hogy azt lényegében másmilyenre át nem színezheti egyéni akarat vagy tehetség, s annak ívelése csak további nemzedékek hosszú során túl zárulhat le. Babits nem hitt: utolsó korszaka és babonái ellenére én úgy látom, hogy nem hitt, legalábbis nem hihetett igazán. Nem mondom, hogy ez a baj, a baj inkább a vergődés: az, hogy hinni akart, és már nem tudott, nem lehetett. A baj az, hogy jó ideje mások az egyénnek, a művésznek az eszményei, mint azok, amelyek a környező társadalmakat áthatják. Az egyetemes jelenségeket nem változtathatja meg agitáció, csak a társadalom lelkiségének kívánatos vagy nemkívánatos, de alapvető átalakulása, s nem ítélheti meg, nem foghatja át egyes generációk szellemtörténete: kínai korszakmértékek kellenének hozzájuk. Reakcióink szintén csak a meghasonlottság újabb termékei és bizonyítékai; egyenkint vagy kis, zárt klánokban még csak elébe se mehetünk valami képzelt jövőnek. A politikusnak ilyenkor talán más a dolga. A legjobb, amit mint írók tehetünk: a legigazabbat adni magunkból, s úgy, ahogy legjobb erőnktől telik.

Babitsnak is ez volt az útja.