Bevezető a rádió Babits-emlékestéjén

Hölgyeim és uraim!

Szeretném látni az arcokat, amelyek ebben a percben, ebben az órában a rádióra figyelnek, Budapest felé néznek. Azt hiszem, sokan vagyunk. Együtt ülünk egy óriási hangversenyteremben. A falak… de nem, ennek a teremnek a Kárpátok sem szabnak határt; biztosra veszem, hogy a legtávolabbi Észak, Kelet, Dél és Nyugat sok-sok pontján kapcsolódnak ma lelkek az áramkörünkbe. Kultúrestet rendezünk, irodalmi ünnepet tartunk a három hónappal ezelőtt meghalt Babits Mihály emlékére. Földrészünk kultúráját a maga fókuszába sűrítve, gépek és technika nélkül, így sugározta szét erejét az országba és Európa jó részébe a költő is. Goethe országa felé, ahol annyi műve megjelent; Dante hazája felé, amely nemrég még külön díjjal és megbecsüléssel tüntette ki; s a hazája felé, melynek költőit annyira szerette; mindenüvé, ahol figyelni tudnak szavára, minden pontjára a világnak, ahol magyarok élnek. Hívei bizonyára mind közöttünk vannak most abban a megfoghatatlan, de azért mégis létező, sokat emlegetett közösségben, amelynek szellemi Magyarország a neve.

Különös törvényei vannak az ilyen közösségnek. Összetartó erejük nem a kényszer, hanem a vonzás. Közelebb jutunk a titokhoz, emberibbé tesszük a megértését, ha a vonzás helyett azt a szót használjuk, hogy szeretet? A tiszteletben és rajongásban, melyet egy-egy nagy író kivált, föltétlenül van szeretet, sőt gyakran bizonyos fokú szerelem is. Ez a szeretet azonban még mindig csak következménye vagy kísérő tünete valami egyébnek, ami megragadott bennünket. Annak a lelki vérátömlesztésnek, amellyel a nagy költő az életünkbe hatol, azt neveli és gazdagítja. Az egész irodalmi életet valahogyan egy nemzet, sőt az egész emberiség csodálatos, iskolán kívüli népművelésének tekinthetjük, magánkezdeményezésből összeálló és végtelen tagozódású közösségi intézménynek, amely együtt él, épül, alakul az idővel, és amely legmagasabb fokán az egyéni érzelmi és értelmi életnek mintegy állandó szabadegyetemi felsőoktatása. A nagy író saját magát is folyton tanítja; s még inkább azokat, fiatalságot és nagyközönséget, akik még nem tudnak, már nem tudnak vagy esetleg csak nem érnek rá frissen érzékelni. Pedig a fizikai élet néhány alapvető szükségletén kívül a friss érzékelésnek ez a képessége az, amiből minden tartós és magasrendű öröm, boldogság, amiből minden új gondolat fakad. Természetes tehát, hogy minden téren szeretjük, hogy hálával vesszük körül, hogy csodáljuk azokat, akik így emelnek bennünket, akik kiemelnek a megszokottból, az örököltből, a rutinból. Kicsiben az apa, a nevelő, sőt a teremtő művét végzi, folytatja minden nagy író; világszerte csak az igazi költők és tudósok lehetnek az önismeret és a lelkiismeret független kutatói; az ő hatásuk alatt nyílik ki a lelkekben többé-kevésbé a belső végtelenség, a szellemi élet, amelynek aztán egészen más törvényei vannak, mint a fizikainak. Ebben a világban a fogalmi tisztaság foka méri a súlyt, az erőt, s így végeredményben, ha gondolatokról van szó, az igazságot; az érzékletesség foka a valódibb életet; ebben a világban örök harc folyik, akárcsak az atomokéban; s ez a harc mégis valahogy csak együttes gondolkozás, közös mérlegelés. Az ember tulajdonképpen csak a mellékcélokat nem szolgáló magas irodalomban és a filozófiában lehet érdektelen és igaz, az isteninek a rokona; mi lenne a matematikából, szokta kérdezni Babits Mihály, ha mégoly szent földi érdekekhez szabná is a törvényeit és igazságait? A gyakorlati életben sokszor fényűzés ez a látásmód és ez a független ítélkezés; mégis mindnyájan vágyunk erre a luxusra. Nem túlságos csoda tehát, hogy az igazi írók még a tények és hasznok földi világában is vonzani tudnak, hogy minden erőszak nélkül úgy megragadnak és hódítanak. Egy szebb, jobb világba vezetnek, amelybe érdemes sóvárogni, és amelynek – hál’ isten – legmateriálisabb és legküzdelmesebb hétköznapjainkba is át-átragyognak a fényei.

Hogyan alakul ki egy-egy ilyen erejű írói presztízs? Művek, munkák kellenek hozzá, és mögéjük, mint Goethe követelte, ember, egyéniség. Babits Mihály nemrég még testileg is közöttünk élt. Igazi kortársai az ún. nyugatos írók és költők voltak, és az a közönség, amely köréjük csoportosult. A kortársakhoz hozzá kell azonban számítanunk az utánuk következő nemzedéket is, a mai negyvenéveseket, mindazokat, akik életük egy jelentős szegmentumában szemtanúi lehettek szelleme alakulásának, művei születésének, világa érésének és tetőződésének. Halála óta megjelent róla vagy száz-százötven tanulmány, vallomás, visszaemlékezés, csak az Emlékkönyve mintegy hetvenet közöl. S e sok cikkből az ember és a művész képe rakódik össze; láthatjuk azt is, hogy hogyan küzdöttek vele, ellene. Amit a visszaemlékezések elmondanak, újabb emlékeket lobbant fel, s a sok apró láng és fény, csoportosítva, már törvényt és szabályt mutat a zseni hatásának útjáról.

Emlékszem rá én is, hogy hol találkoztam legelőször vele, a műveivel. A debreceni kollégium könyvtárának olvasótermében. Még szinte gyerek voltam, az ötödikes diákok előtt megnyíló könyvtár csak kivételesen fogadott be negyedikeseket. Akkor már tudtam valamit az irodalom létezéséről; kevéssel előbb még csak a tankönyv példatárát ismertem, s az olvasnivalót, a kölcsönkérhető érdekes regényeket, melyeknek a szerzője számomra éppoly mellékes volt, akár a kiadója. Petőfi, Arany és Tompa egy-egy munkáját ismertem már, de sohasem gondolkoztam el emberi, életbeli gyökereiken. Az alma, a körte, esetleg a vadkörte volt a fontos, ha egyáltalán fontos volt, nem pedig a fa természetrajza. 1914-es nyári vakációm alatt aztán egy Szatmár megyei pap nagybátyámnál megismerkedtem a Beöthy-féle Irodalmi kis tükör-rel, egy másik pap nagybátyámnál pedig, Heves megyében, Karinthy versparódiáival. A komoly mű éppoly csodálatos világot tárt föl előttem, mint a humoros. Mindkettő felfedező útra indított az irodalom felé. A kollégiumi könyvtárban ettől kezdve Adyt, Babitsot és a Nyugat-ot olvastam May Károly helyett. S csakhamar hullámokban áradt felém a líra, magyar és külföldi, az utóbbiból először Heine és Baudelaire.

A sok szál közül azonban, amelyből csakhamar önképzőköri és egyéb viták és csaták fonódtak, csak a Babitsét követem. Nevettem a művein! Ez a mű akkor még csak két verseskönyvből állt, az Irisz-ből és a Herceg-ből. Ma már tudom, hogy a csodálkozás nevetett bennem. A csodálkozás, a tetszés, hogy ilyen jó, érdekes és természetes verseket is lehet írni. (Adyt, főleg eleinte, természetellenesnek találtam.) Ezekben a Babits-versekben uszodáról, autóról, moziról és budai szállodáról volt szó. Közönséges dolgokról. Az iskolás és többnyire balladás költői témák kissé unt és porosan eszményi tárházába betört az élet, és groteszkül hatott a természetesség. S éppoly groteszkül az eredeti egyéniség és a tökéletes verszene. Az akadémikus költészet, Arany gyöngébb utódainak irodalma, különösen az előírt iskolás tálalásban, valami érdektelen szentség volt a szememben; s jött Babits, s vele valami érdekes szentségtelenség. A modernség tetőfoka volt, konzervatív formában. Nevettem rajta, mint valami szokatlan és sikeres bűvészmutatványon. Először ezt láttam ki belőle, s a tetszés nevetésében még ott bizonytalankodott a játék, és a Karinthy-féle utánzatok emléke. De csakhamar látnom kellett, hogy ez az ember, ez az új költő, Ady társa, akiről közben megtudtuk, hogy fiatal tanár, nagyon okos, teljesen érthető és igen mély dolgokat mond. Tulajdonképpen azt mondja, amit a nagy költők mindig mondtak; de mennyivel elegánsabban, frissebben, színesebben és szabadabban, mint a tankönyvben propagált élő költők! Azok kezdtek mellette nyelvileg és tartalmilag szimplává válni; műveikben nem akadt vagy alig akadt jelző és ige, amely valósággal közvetlenül az idegeimbe kapcsolta a költő észleleteit a külvilágról. Babits látni és érzékelni tanított, s megadta az első és legfontosabb irodalmi követelmény kritikai szempontját.

Alig telt bele fél év, s minden hangos és felületi Ady-rajongás mellett tulajdonképpen már Babits lett a mérték. A költő, aki a távoli, titokzatos Budapesten írta a verseit. Bizonyára száz és ezer leendő tanár gondolt rá abban az időben úgy, ahogy én. Aztán személyi kapcsolat is akadt, közös ismerős, gimnazista lány, akinek felnőtt bátyjai a költő legjobb barátai közé tartoztak. Ilyen korban minden értesülés, minden parányi adat csak szítja az érdeklődést, az ifjú rajongást. Mondtam, hogy még a paródia is tanított: „Szekszárdon született, színésznőt szeretett.” (sic!) S most hír jött egy másik lányról, arról, akinek a kisujjával a költő játszott. S az izgató, sejtelmes dolgok mellé objektív értesülések: valaki látta, még Baján, másvalaki Erdélyben. A gimnazista lányismerős hírét hozta a pesti tisztviselőtelepről, hogy a költő – akit ő egyszerűen csak Mihálynak szólíthatott – mindig keménygallért hord, félszegen mozog, szép szeme van, kitűnően tud görögül és latinul, és hogy új kötete jön. Rögtön nagyot ugrott a görög nyelvtan ázsiója, magánszorgalomból végigpreparáltuk, végigolvastuk eredetiben az Antigoné-t, s kezdtem gyűjteni a pénzt, hogy megvehessem a Recitatív-ot, mihelyt megjelenik. A részletek változhattak, de lényegükben az ilyenféle izgalmak és események zajlottak akkoriban országszerte az intellektuális fiatalság körében. S ezek a tünetek nem olyan jelentéktelenek vagy nevetségesek, mint amilyennek utólag talán láthatja őket a szem. A sok szikra, a sok kis őrtűz, amely egy-egy jelentős író hatása nyomán itt is, ott is felgyúl, lassankint összekapcsolódik, nemzedékhatássá nő, s noha természetesen egyelőre messze mögötte marad annak a komoly hatásnak, amelyet az író – ez esetben Babits – első kortársaira, a felnőtt társadalomra gyakorol, fontosságot ad neki az idő, az utánpótlás elve és természetes menete.

Azonban messze vezetne az írói presztízs kiérésének és rögzítődésének lélektani, társadalmi vagy életrajzi vizsgálata. Mi, mai negyvenesek, korunknál fogva nagyrészt műveinek születésével párhuzamosan ismerhettük meg egyre jobban Babits Mihályt. Láttam, tudom, olvasom, nem egy nálam fiatalabb kortárs milyen szívdobogással nézett fel később is a költő ablakára, a Reviczky utcai lakásra, ahol – idők múltán – én két évig már az ő lakótársa, vendége, napi tanulmányainak és munkájának osztályosa lettem. Lassankint mind többünket fogadott barátaivá. A gimnazista kori Baudelaire-rajongás jutalma és eredménye lett, hogy a francia költő születésének századik évfordulójára – Tóth Árpád és én együtt készítettük el a magyar Fleurs du Mal-t, barátilag megharmadolva a halhatatlan verskötetet. Több más közös munkát is terveztünk. A felnőttek élete azonban könnyen kerül ütközésekbe, és sokszor elhajolni kénytelen az összetartozó. Mint másoknak, nekem is el kellett szakadnom tőle; de ez, úgy hiszem, lényegében mindvégig inkább csak a személyi érintkezés ritkulását jelentette. Távolról változatlanul számon tartottuk egymást. Hét évvel ezelőtt, egyik kötete megjelenése alkalmából írt versem nem nevezte meg a címzett-et, de ő magára ismert benne, és nekem is jólesett, hogy annak vette, aminek szántam.

Most könyvekben és dobogókon tulajdonképpen az az egykori diáknemzedék vette át Babits Mihály örökségét, amelynek első irodalmi eszméletéről az imént beszéltem. Igazi kortársai, első fegyvertársai közül sokan már előtte meghaltak. A mi feladatunk lett őrizni és továbbadni művét és művészelveit, minden nagy költészetnek ezeket az örök tételeit és parancsait. Feladatunk, bármennyire áthatják még személyi, érzelmi momentumok, nem kegyeleti jellegű, hiszen Babits munkássága közben örök kincsévé gazdagodott a magyar szellemi kultúrának. A Recitatív óta, amelynél a diák még diák és a költő még talán csak nagy művész volt, versben, esszében, regényben, novellában, a világlíra nagyjainak tolmácsolásában Babits Mihály hónapról hónapra, évről évre a szemünk láttára nőtt, mélyült, emberiesedett. Erényeit és értékeit a halála óta is sokan és szakszerűen megtárgyalták; majdnem mindnyájan benne látjuk a mesterségbeli tudás, becsületesség, kitartás, az ösztönök és a legmélyebb kultúra tökéletes találkozását. Aki ifjan nem értette, most vezeklő vallomással és magyarázattal fordul hozzá; s láttuk, hogy az is tisztelgett a halott előtt, akivel csakugyan szembeállították elvek és idegek. Közelebb vagy távolabb mindnyájan mint hozzátartozói álltunk testileg vagy gondolatban a betegágy körül, melyen éveken át annyit és oly hősiesen szenvedett. S bármennyire fáj az elvesztése, nem azt érezzük, hogy meghalt. Romolhatatlan lényegében köztünk van, és utódaink közt fog maradni. Gyönyörű, gazdag, lezárt életműve, csodálatos, felszabadult lelke továbbra is éppúgy gyújtani fog, ahogy két-három évtizeddel ezelőtt azokban a fiatal lelkekben gyújtogatta az önállóság, szabadság, igazság, szépség és nemesség tüzeit. S határainkon belül és kívül e tüzek őrei mindazok, akik szeretik a magas költészetet, örök emberi örömök, fájdalmak, kételyek és reménykedések világrangú magyar megszólalását.