„Társuk leszek”

Önéletrajztöredékek: Király György

Száz embernek elmondottam, száz ember elmondotta nekem: meghalt, meghalt… És mindnyájunk előtt emlékek végtelen processziója indult meg: a teste, a lelke: betegsége, bátorsága, okos szeme, erős hite, beszélgetések, tudásának elszórt kincsei, vagy meleg baráti szók, egy kézszorítás, egy apróság, egy semmiség, ami fontossá válik a halálban.

Nem volt édestestvérem az irodalomban, nem vagyok, nem leszek szakember abban, ami benne a tudós lényege; az írót látom, a kritikust, jelenkori vonatkozású ítéleteit és polémiáit. És az embert, a barátot siratom.

Magamnak mondom el ezeket az apróságokat, magamnak, és azoknak, akik szeretik őt.

*

Az egyetemen láttam először. Céltalanul csavarogtam akkoriban a tantermekben; csaknem kizárólag az új tanárok óráit látogattam, Babits- és Laczkó-órákat, tiszteletből és kíváncsiságból. Tulajdonképpen a hatásra voltam kíváncsi, arra a visszhangra, amit a tudomány és filológia szigorú termeiben az eleven irodalom harcosainak az eszméi keltenek.

Király György órájára teljesen véletlenül vetődtem be. Azt hiszem, a Riedl-teremben tartotta előadásait a régi magyar irodalomról. A tárgy, különösen akkor, nem érdekelt, de azért világosan emlékszem erre az órára. És azt is bevallhatom, hogy többek között nekem se nagyon tetszett az új professzor viselkedése. Pedig bennünk volt a hiba: a régi külsőségeket kerestük, Király tanár úr modora pedig teljesen új volt, és mi, hallgatói, hányavetiségnek tekintettük könnyedségét és ceremóniátlanságát. Kissé oldalt fordulva magyarázott, kedvesen, közvetlenül. Felkönyökölt a katedrára: ez megtisztelt és megalázott bennünket. Megtisztelt, mert közvetlenségével barátias jelleget adott előadásának, és megalázott, mert az a felkönyöklés ezt jelentette: Nem figyeltek? Mit törődöm én veletek, ti szamarak!

Költői képekkel kezdte előadását: a régi magyar irodalom alvó Csipkerózsikájához sűrű bozóton át visz az út, de ne higgyük, hogy ez a bozót hozzátartozik az irodalomhoz; ezt csak a filológusok munkái növesztették föl tüskés-karmos akadállyá a semmiből.

És minden hallgatója nagyot nézett a „vörös” tanár egy másik kijelentésénél: Nem szabad felülni azoknak, akik mindent kitűnőnek tartanak régi irodalmunkból. Semmi se jó azért, mert régi, mint ahogy semmi se jó azért, mert új. Hiszen manapság is sok mindent értéknek tekintenek, és ünnepelnek, a lényegét meg se vizsgálva, pusztán azért, mert benne van az a szó, hogy vörös! – Ezt az utolsó mondatot többször, többféleképpen variálva erősen hangsúlyozta, úgyhogy az óra után, ha tréfából is, de azt mondottuk egymásnak: Király Györgyöt még el fogják csapni!

El is csapták, de mások.

*

Ezerkilencszáztizenkilenc őszén leveleztünk egymással, de még mindig nem ismertem. Egy Debrecenben megindíthatónak vélt folyóirat munkatársának kértem fel, levélben, és ő levélben válaszolt. Télen már bizalmas barátságban voltunk egymással. Kedves és szomorú emlék számomra az az 500 korona előleg, életem első előlege, amelyet ő adott nekem, mint a Kétnyelvű Klasszikus Könyvtár egyik szerkesztője.

Ebben az időben kávéházban „laktam”, a Centrálban, amelynek Király is egyre gyakoribb vendége lett. Eljött délelőttönkint, amikor napfényes időben is magával hozta esernyőjét, és délutánonkint, amikor szinte naponként nagyobbodó liberális társaság gyűlt össze az egyik asztalnál. Ide járt Babits, Tóth Árpád, Trócsányi, Schöpflin, később Mikes és mások, sokan. Szerdánként bejött a Nyugat-asztalhoz az örökifjú Heinrich Gusztáv is, aki talán legelsőnek vette fel a „régiek” közül a „régi”, őszinte érintkezést Király Györggyel. Én állandóan sok könyvet hordoztam magammal, Shakespeare-köteteket, szótárt; ő jött, leült, hozzám is, aztán beszélgettünk, csöndesen, bizalmasan. Modora mindig olyan természetes és közvetlen volt, hogy eszembe se jutott megkérdezni: hogy jutok én e tudós professzor barátságához?

*

Állandóan betegeskedett, mindig ijesztően sovány volt, és lázas, de ez napközben nem látszott meg rajta. Fürgén mozgott; a beszéde még elevenebb volt, és minden gondolatot csodálatos gyorsan tömörített össze vagy teregetett szét az agya. Kidolgozott intelligencia – mondotta rá egy orvos ismerősünk.

*

Telt az idő, és a Centrál-beli társaság egészén belül egy kisebb baráti kör alakult ki, alig néhány ember. Király mindkettőben egyformán otthon volt: mindenki szerette, és ő senkire se tudott haragudni. Lassanként helyreállt a kapcsolat közte és régebbi ismerősei között is, akik (tisztelet a kivételnek) gyáván és kétszínűen vagy bántóan viselkedtek vele szemben, jellemük vagy kurzusbeli állásuk szerint. Ő mindig egy haragtalan, nem is megbocsátó, hanem egyszerűen tudomásul vevő kézlegyintéssel szakította félbe a beszélgetést, ha rájuk terelődött a szó: Hagyjuk, ez csak természetes!

*

Nagyon szeretett moziba járni, mint a legtöbb legényember. Ekkor már feljártunk egymáshoz (mert már lakásom is akadt, és annak kissé túl szerény bútorzatához ő is hozzájárult egy falra akasztható ládával, amit azóta már továbbajándékoztam), és csak az Isten tudja, hány mozidarabot néztünk végig kettesben, hármasban, négyesben. Ha valami rendkívül sürgős munkája nem volt, szívesen átsétált a Centrálból a szomszédos Est moziba. (Akkor még nem volt az ébredőké.) Royal Apolló, Corso, Omnia, Tó-, Kert-, és egyéb mozi: mindegyikhez fűz valami közös emlék. Sokan nem értették és nem értik ezt a moziszenvedélyt. Nem is könnyű megmagyarázni; valahogyan van, jön, mint egy betegség. Még ragadós is. Olyasféle, mint a sakkszenvedély: az ember hetekig egyebet se csinál, mint bábokat tologat, betűket és számokat motyog még álmában is; egyszer aztán szétfoszlik a letargia, és rögtön egészen idegen, felesleges időpocsékolássá válik az előbbi szenvedély. Fáradtak voltunk, de úgy, hogy ez a pihenés távoli országokba, hajrás kalandokba vagy groteszk jelenetekbe sodorjon. És még egyért, azért, hogy ne érezzük a lassan vánszorgó időt, ami szintén agglegénybetegség.

*

Kirándulni azonban nem szeretett. Ha kiment is néha-néha Hűvösvölgybe vagy a Margitszigetre, ezt nem a maga, hanem a barátai kedvéért tette meg. Emlékszem, tavaly ősszel – még langyosak voltak a napok, de az estét már megérezte az ember – együtt vacsoráztunk a Mátyás-pincében, és én vacsora után mindenáron kikívánkoztam Hűvösvölgybe. Azt állítottam, hogy az út éjszaka egész különösen szép.

Hárman voltunk, Király, én és egy asszony, aki később a feleségem lett. Nehezen ugyan, de beleegyezett a kirándulásba, azt hiszem, nem az én kedvemért. Felöltő nem volt rajtunk; kabátunk gallérját felgyűrve sétáltunk, majd egy padra ültünk, és Király mesélni kezdett.

Talán egy óra hosszat tartott a meséje; egyfolytában, megszakítás nélkül. Mintha felolvasott volna. E történet kész regény volt, szerelmi regény, önéletrajz. A visszaemlékezés meghatottságával beszélt, nem száraz tartalmat mondott el, s elbeszélése oly kerek volt, kifejezéseiben annyira megírottnak hangzott, hogy azt hiszem, legalább részleteiben csakugyan kész is volt. Különben barátai is tudják, hogy terve volt regényt írni.

Ez a kirándulás szomorú véget ért: mindhárman meghűltünk, bár nem komolyan. Király néhány napig az ágyat nyomta.

*

Sokszor szó esett köztünk a természetről, a természetesről, a művésziről. Király nem szerette a természetet; csak a városban, a szobában, könyvek és műtárgyak közt érezte igazán jól magát. Nem tudott volna falun élni. Idillikus helyzetek és hangulatok érdekelték ugyan, de csak irodalmilag. Számtalanszor kifejtette baudelaire-i elveit: a természetnél szebb a színpad, az eleven nőnél a szobor. Nem csoda, hogy Petőfit nem kedvelte különösebben. Vita kedvéért a művésziesség, a mesterkéltség, a túlfinomultság és a perverzitás védelmezésében néhányszor túlzásba ment, úgyhogy a végén maga is elkacagta magát. Nem nekem való a természet, sóhajtotta, én úgyis rövidesen elpatkolok.

*

Komoly, vidám és meleg lelke képtelen volt minden nagyképűségre. A mellverő tudományosságot ki nem állhatta; bármilyen elvont témáról írt vagy beszélt, szavait a legegyszerűbben válogatta meg, s ha álláspontját nem is fogadta el az ember, mindig maradék nélkül sikerült megértetni üvegtiszta, racionális észjárását.

*

Társaságban a lehető legkellemesebb ember volt, sohase jött zavarba, és tapintatossága sok kényes helyzetet elsimított. Lelkében haláláig megőrizte azt a gyermeki naivságot és játékos kedvet, ami nélkül a tudósok oly könnyen és oly hamar megkérgesednek és kiszáradnak. Állandóan 37,5-38 fokos lázzal járt-kelt, mindenféle porokat hordozott magával, de nevetett a betegségén, és nem volt olyan bolondság, amire kapható ne lett volna. Kétszer láttam becsípve: először János bácsinál, A víg agglegényhez címzett kiskocsmában, másodszor a Szent István pincében. Mindkét esetben mást akart becsípetni, s hogy az illető egyedül ne érezze magát rosszul, ő is vele ivott. Most is magam előtt látom, ahogy csontos kezével az Angol park vas-Balatonjának hullámzó tetején a kétüléses, zörgő kis autót vezette, és tanúja voltam egy jelenetnek, mikor a Baross utcában fogadásból fényes nappal cigánykereket vetett. Nem akarom azt állítani, hogy mindez szükséges, és más is így tegyen, de ezek az apróságok is adatot szolgáltatnak lelke összetételéhez, lelke képéhez, melyből – mint említettem – gyökerestől hiányzott az a fontoskodó tekintélytartás, ami oly nehezen elviselhetővé teszi az öregedni kezdő írókat.

*

Mindég ura volt magának. Egy időben több oldalról figyelmeztették, hogy legyen óvatos a kijelentéseiben, mert figyelik. Nevetett rajta: Hát csak figyeljenek! A nyugalmat sohasem erőszakolta magára, nyugodt volt. Mikor házkutatást tartottak nála, és bevitték nem tudom melyik kaszárnyába, akkor se ijedt meg, csak a fáradság és a zaklatás esett terhére. És az, hogy az anyja és húga aggódnak miatta. Velük szemben oly figyelmes volt, hogy csak különös esetekben, nagy rábeszélésre ment valahová vacsorázni, ha esti kimaradását előre be nem jelentette.

*

Az utóbbi időben kevesen dolgoztak olyan kemény iramban, mint ő. Sohase jött üres kézzel; a Centrál és a Baross kávéház pincérei egyformán ismerték Király Györgyöt, a sovány, beesett szemű, vidám doktor urat, akinél mindig volt könyv, korrektúra vagy kézirat. Télen Az Est szerkesztőségébe járt be, délutánonkint, két-három órát diktált gépbe, és este boldogan mutatta a kávéházban, hogy ma 16 vagy 18 félíves oldalt gépelt neki a Trucsika.

Regényt fordított akkor is, mikor utoljára megbetegedett. Este 6 órára vártuk vacsorára, de nem jött el. Azt üzente, hogy rosszul van, lefekszik; majd a jövő héten! Az idén, egészen korai meleg napokon sokszor elmondta a feleségemnek: Milyen gyönyörű idő van! Ah, ez a tavasz, ez a tavasz elvisz engem!

*

Betegségét valahogyan nem vettük egész komolyan. Legalábbis nem tartottuk végzetesnek. Hiszen mindig rosszul volt; hozzászoktunk. Április 20-án elmentünk hozzá, búcsúzni, mert a feleségem hosszabb utazás előtt állt. Ijesztő volt az arca. Egy hónappal ezelőtt még az előszobájában napozott; áprilisra azonban úgy legyöngült, hogy nem bírt a lábán állni. Díványán feküdt. Takarója úgy simult parányi testére, mintha csontvázra lett volna borítva. A lába sovány, vékony, akár egy darab léc. Beszéltem ismerőseinkről, eseményekről, könyvekről; az asztalán is feküdt egy új könyv, szerb hősköltemények angol prózai fordításban. Épp akkor kapta Londonból. Mondotta, hogy Trostler és Czakó járnak ki gyakrabban hozzá, unatkozik, reméli, hogy júliusra felgyógyul, kimegy Németországba, és ott lesz őszig. Zihálva, töredezetten beszélt, emlékszem a szavaira: Bocsássatok meg, nem tudok jól lélegezni. A bronchitiszem… Majd tréfásan tette hozzá: Dögrováson vagyok.

Két napra rá újból felkerestük. Lekéstük a vonatot, és csak este utazhattunk el. Csomagjainkat beadtuk hozzá, mert az ő Nefelejcs utcai lakása közel volt a Keletihez. Így történt, hogy egy-egy szomorú félórát még együtt töltöttünk vele vasárnap. Aztán írjatok! – szólt utánunk, mikor betettük az ajtót. A feleségem írt is neki Debrecenből, de mire a levél Pestre érkezett, Király György már koporsójában feküdt.

Babits Mihály

„Nyugtalanság völgye”

Az a tévedés, mely Babitsot páratlan formaművészete miatt állította be modern klasszikusnak a közönség szeretetében, e kiváltságos megtiszteltetésnél sokkal nagyobb hátrányt jelentett rá nézve, ti. lezárta az értékelést, lezárta oly hamar, hogy olvasói nagyobb részének teljes megértése elmaradt tőle, mikor régebbi három kötetének fejlődési lendületén látszólag kívül eső, távolibb és egészen új utakra indult. A kritika szeret skatulyázni, és nem veszi szívesen, ha a jövőben nem az ő jóslata teljesül. Ezért történt, hogy a Recitatív megjelenése óta, bár a régi lélek új formákból csengett felénk, ezeket a – nem formai, nem klasszikus – verseket a legtöbben excursiónak, lírai elkalandozásnak tekintették, mindig remélve, hogy írójuk előbb-utóbb vissza fog térni az általuk már megszokott és megkedvelt modorhoz.

Ennek egy speciális és két általános oka van. A speciális ok az a tartózkodó becsületesség, amellyel Babits a maga magas művészetének semmiféle külső propagandát csinálni nem tud, hogy csak műveit beszélteti maga helyett. Pedig az öndicsőítés nem szuggesztív erő. Ma azt is a zseni megnyilatkozásának tartják, hogy buta és arcátlan agitátorirodalmárok hangos harsonákkal hirdetik kiválóságukat, mint kupec a lovát. Babitsban még ez a szükséges és egészséges önzés sincs meg, hogy észrevétesse igazi magát. És büszkesége se hagyná: hát nekem kell ezt elmondani?

A másik két ok nagyon komoly, bár hatásában nem éri el a fentebbi komolytalant. Az egyik, hogy sokan a formát emlegetve új műveit éppoly hamis nézőpontból vizsgálják, mint a régebbieket. Magyarországon alig egynéhány ember tudja igazán, hogy mit jelent a költészetben ez a szó: forma, de azért a formai és nem formai verseket egyformán szidják. Tulajdonképpen kerülni kellene ezt a kifejezést, mert se tisztán formai, se tisztán forma nélküli vers nincs. Tisztán formai vers metrumra szedett, értelmetlen szótagokat: néma verset jelentene. A cél nem a forma. A cél a lélek kifejezése, a zene. De ez egyértelmű a legtökéletesebb formával. A forma nem külsőség, nem lehet üres, nem választható el a tartalomtól, mert a vers szavakból áll, és ugyanazok a szavak, mikor formát adnak, egyúttal valami fogalmat is határoznak meg. A szavakban ezen a fogalmi tartalmon kívül még más is él: él a hangzás édessége vagy zordonsága, tehát zenei harmónia vagy diszharmónia, mely az értelemmel együtt és egyszerre hat; él továbbá mindig valami régi vagy új zamat, szín, más szavakkal való rokonság, és még sok kileshetetlen titok. Ezeknek tökéletes használata csak a kiválasztott kevesek kincse, és akik a formát akadékoskodva emelték ki Babitsnál, a forma igazi értelmében csak versei tökéletességét ismerték el. A formátlanság tökéletlenség. A megformálni tudás igen nagy érték: minden ezen fordul meg. A forma problémája Babitsnál a szabad versekre való áttéréssel nem szűnt meg, ellenkezőleg: az új törvények sokkal törvényellenesebbek, szeszélyesebbek, határozatlanabbak s ennélfogva nehezebbek is, mint a régiek, amelyekben – be kell vallani – mégiscsak több a szabály, a számítás, így az eltanulhatóság is. Babits formaművészete itt is jelen van, de fejlettebben és mélyebbre rejtve.

A másik általános ok az olvasók kényelmessége. Az embereket meg kellene tanítani verset olvasni. Az eleven irodalom különös öröme az újszerűség, és a kényelmesség az új ritmusok és új zenék lehetőségének felismerésében csak a saját élvezetét kisebbíti, mikor elzárkózik az új elől. Jogunk lesz aztán forradalmár-költőknek megvetni az olvasó tömeget. Pedig hiába sajnálja a fáradságot: a teljesen szabad vagy a már jól ismerteknél kissé szabadabb költemény és a kettő között levő ezer átmeneti út valamelyike fog vezetni a jövőben minden valamirevaló magyar tehetséget, s a fejlődés a látók előtt hideg bizonyossággal erre, csak ebbe az irányba mutat. A fejlődési irány a cél felé hajlásának közvetlen oka az, hogy a magyar nyelv megérett a prózai verselésre. A tökéletes vershez szükséges csiszoltságot Arany János művészete adta meg nyelvünknek; 3-4 évtized múltán Babits Aranyéval rokon verseinek minden szépségét felölelő és továbbfejlesztő, mézédes zenéje emelte oly magasra, hogy ma már prózával is teljesen el lehet érni a vers hatását, hogy új ritmust és új hatékonyságot lehet teremteni, habár a közvetlenül megelőző korszakban Babitsnál a ritmus és a szavak hatékonysága már felülmúlhatatlanul tökéletes volt, s a haladás éppen ezen a területen kizártnak látszott.

Annak, hogy a prózai vers föltűnése tényleg a nyelv tökéletesedésének szükségszerű következménye, mintha ellentmondana az a körülmény, hogy barbár és félvad népek versei sem formai versek. Igaz, de ezek primitív voltukban rosszak is, és érdekességük másban rejlik, pl. az egzotikumban. Ellenben ha régi, pár évtized előtti magyar Walt Whitman-fordításokat nézünk meg – bővebben akad az ember ilyenekre, mint gondolná –, látni fogjuk, hogy megvan bennük minden, hűek, lelkiismeretesek, de hiába: eszközeik még túl durvák e munkához, holott Walt Whitman nyers hangja szinte kedvezni látszik a nyelv bizonyos zordságának. Mégis: a mondatokból hiányzik a költeménnyé válás lehetősége: a nyelv nem bírja végigringatni szavain az új ritmust, hanem darabokra töri. – Még inkább áll ez akkor, ha a prózai vers finom és dalszerű hatásra törekszik.

Babits megteremtette az új költői nyelvet. Ez az érdem már múltja érdeme, bár eredménye a jelené, mert mindenütt megérzik hatása. (Meggyőződésem, hogy a Babits-hatás a magyar irodalmat mélyebben és tartósabban fogja érinteni, mint az Adyé.) Új kötete azonban már a jövőnek szól, talán nem is a mai, hanem a következő generáció fiataljainak.

*

Sem a mai kor, sem a mai egyén nem elég nyugodtak ahhoz, hogy művészetük nyugodt szemlélődés maradhasson. Parnassien művészetet csak harmonikus lelkek teremthetnek. Babits új kötete: az elveszett harmónia, vagy annak siratása. Az élet külső harmóniájával együtt lelki harmóniáját is a háború ölte meg, e kettős fájdalmon át nő viharrá csöndes bánatú hangja, mikor a Legnagyobb Rombolóval, a Háborúval száll szembe. E ponton éri el művészete azt a nagy emberi magasságot, melyet manapság politikai célokból annyian szeretnének magukra hamisítani: azt a magasságot, mely a költészetet próféciává emeli. Természetes, hogy az utóbbi nyugtalan években nem születhettek benne olyan versek, mint azelőtt. Találóbb címe még alig volt verskötetnek, mint ez: Nyugtalanság völgye.

Értékének java része egész újszerű, végtelenül édes, szomorú vagy kétségbeesett költeményekből áll, melyek testvérei a régieknek, mégis olyannyira mások, hogy szinte azt lehetne mondani: egy új ember lépett föl velük az irodalomban, egy egész különös jelenség, puszta véletlen, hogy őt is Babits Mihálynak hívják.

Későbbi korokban, ha majd Babits belső fejlődése és külső élettörténete a legapróbb részletekig hozzáférhető lesz, megdöbbentő bizonyossággal látja majd az utókor, hogy ezek az emberi gyöngeség versei. Ez a lelki metamorfózis testi okokra, anyagi tényekre vezethető vissza: lírája akaratának gyengülésével és erősbödő idegbajával fokozatosan változott át. Hajlama mindenesetre korábban is megvolt a változásra: legszigorúbban klasszikus második kötetének idejéből ismernek barátai egy kiadatlan verset, mely valósággal kulcsa régi formáitól való elfordulásának. Sőt a Nyugtalanság völgyé-nek egyik kis verse, a nagyon intim hangjával, tudatosan primitív rímeivel, prózából versbe és versből prózába átjátszó hullámzásával egész mai-magára valló Szerelmes vers, szintén több év előttről datálódik. Viszont utóbbi korszakában is vissza-visszatért az elmúlt klasszikus képzet- és formavilágba: ezért adja a Nyugtalanság völgyé-nek fele a régi, fele az új Babitsot. Bár ez csak véletlen (az időrendi sorrendben utolsó költemények egyre szabadabbak), mégis megvan a maga előnye: így még a kényelmes olvasók is, akikről fentebb szóltunk, könnyen követhetik a változást, és átmenetet találhatnak a vers és a szabad ritmus között.

*

A kötet lírai tartalma: vágyódás az egyszerűségre, vágyódás a jóságra, vágyódás a békére. Azt mondanám: tipikusan keresztény érzések. […] Egyszerűség, jóság, béke – vagy kétségbeesés! ez Babits Zeitgedichtjeinek alternatívája. A békevágy fokozza legmagasabbra kifejezésének erejét, egész a Fortissimó-ig; s megíratja vele a legbabitsosabb versvéget: be jó volna a süket, öntudatlan tenyészés:

A vallásos életszemlélet eddig is nagy szerepet játszott Babitsnál; de itt csúcsosodik ki abban az istenhitben, mely a végső Béke istenének hite, az élet megdönthetetlen törvényeiben, a múló divatok árján fölül az igazgató Eszmék megismerhetetlen logikájában és matematikai hatalmában való hit, fátum és predesztináció. […]

Babits vallásának istene, vagy mondjuk másképp, filozófiai gondolatainak végső formája az Eszme, e szó meghatározhatatlan nagyságában és gazdagságában. Soha még nem fejezték ki oly mélyen iszonyú gyarlóságunkat és a bennünket bármikor összeroppantani kegyetlen törvények rémületét, mint a Nyugtalanság völgyé-nek egyik utolsó költeménye: Isten fogai közt. Nem idézhetem az egészet, komor egyszerűségének, ásványszerű életének élettelen erejét csak az érezheti, aki egy áldott órájában maga olvassa el. E gondolat magva már régóta élt benne, testvérei: az indus Theosophikus ének, Hiszekegy, és különösen a formában is hozzá közeledő Isten kezében. Az utóbbinál azonban az Isten fogai közt egy skálával tragikusabb.

Csak Babits bölcsészeti tudása és eszmei értelemben vett vallásossága alkothatta meg az Egy filozófus halálára című költeményt. Nagy életre-vágyás tör ki a versből; az Ész ünneplése mellett visszasírja a halál percében a gyermekkornak édenét, heidelbergai dombokat, a kis vendéglőt a kis hegyen, „ahol oly jó volt csevegni, este, mikor lement a nap, Kantról és Arisztotelesről…!” – Valószínűleg nem fogják sokan olvasni, előítéletből, pedig nem is olyan nehéz költemény. Minden szakszerűen tudományos látszat ellenére is megmaradt költeménynek. Nem tanköltemény, nem hasonlítható össze Schiller elmélkedéseivel. Az Örök Formák honában élő boldog Ész az Isten vagy az Isten álarca, és Babits a saját maga sorsának tükrét tartja elénk, mikor In Memoriam Aemilii LASK beszél. De a legfontosabb, hogy e költeménnyel új műfajt teremtett, bár elképzelhetetlen, hogy bárki ez új műfajban hozzá hasonlót írni tudjon.

*

Babits nem szereti a prózai költeményeket, célja a vers és a próza összeegyeztetése volt, s ennek megfelelően kötetében sok a kereszteződés. Hogy igaza van-e, ezt elméletileg eldönteni lehetetlen, de felfogását bizonyára megokolta magában. A kritikus ne azzal foglalkozzék, ami nincs valamely műben, hanem azzal, ami van. Bármennyire sajnálom tehát, hogy a teljesen prózai formákat kerüli, el kell ismerni, hogy amit csinált, az tökéletes. Versei szabad, de nem prózai versek: csaknem mindig lehetne találni valami sematikus vázat, amely, ha nem is az egész vers, de annak az egy sornak szabályos zenei képét külsőleg megadja.

A próza és a vers egybeolvasztásának ösztönös eszközeit meghatározni senki se tudná. Ami magukból a versekből megállapítható, az körülbelül a következőkben foglalható össze. A tisztán formai versekben legfeljebb két szótag lehet egymás után rövid, ez megtanulható, neve is van: anapesztus, daktilus vagy ión versláb. Babits szabad verseiben nemcsak két rövid szótag fordul elő egymás után, hanem több is, akárhány. A rövidséget pedig nem okvetlenül a metrikai rövidség adja, hanem az, hogy az értelmi hangsúly nem ezekre a szótagokra esik, s így felolvasáskor kiemelés nélkül át lehet és át kell siklani rajtuk. Ez egészen sajátos ütemet, szabályos-szabálytalan ringást hoz létre, és különösen jól alkalmazható nyugalmas hangulatú versekben. Valahogyan rokon ez a zene a görög drámai karénekek komplikált zenéjével. Továbbá hogy a prózát is átszövögesse a dallal, itt-ott tiszta formai részeket lop be verssoraiba. Ezekhez járul még rímelésének tudatos egyszerűsége (Szaladva fájó talpakon) és a sor végi átvitelek gyakori és szokatlan helyeken való alkalmazása, ami nagy nyugtalanságokra igen kifejező eszköz (Új esztendő). Ismétléssel és túl primitív vagy túl szövevényes mondatszerkezettel – az Előszó: egy vers: egy mondat – csodálatosan tudja egymáshoz fűzni nemcsak a szavak és szócsoportok, hanem a gondolatok külön-külön zenéjét is.

Ezek az új verstechnikai eszközök, mint már említettem, talán ideges, de mindenesetre csöndes hangnemhez illenek. Legtökéletesebben sűrítve vannak a kötet legszebb versében, A régi kert-ben. A tartalom itt is megköveteli a maga formáját, és ez a forma nehezebb és szebb a régieknél. – Az imbolygó lidérczenére és e versek egyéni mechanizmusára legyen szabad sok-sok helyett e néhány versszakot idéznem:

*

*

*

*

*

Az élettől elidegenültségnek, a hidegségnek és a közvetlenség hiányának vádjai – bár ezek egy karakternek jogos, de művészi munkának teljesen jogtalan meghatározói – a Nyugtalanság völgyé-nek megjelenésével el kell hogy szakadjanak Babits értékelésétől. E költeményekben nem klasszikus szemlélődés hűvös ragyogása kápráztat el bennünket, hanem emberi fájdalmak véreznek előttünk, s ez a meztelen líraiság jobban össze fogja kapcsolni a költőt olvasóival, mint bármelyik eddigi kötete. Itt minden vers egy-egy életrajzi adat.

Sok mindenről akartam még beszélni… Itt vannak papírjaim: mennyi feljegyzés! és mindegyikről mennyit lehetne és kellene írni! De bármennyit írnék: a téma kimeríthetetlen.

Babits Goethe-fordítása

Babits fordító-elméletének fő jellemvonása, hogy tudja, mi a fontos, min van a hangsúly, mi a lényeg, és művészete ezt a lényeget legpontosabban vissza tudja adni, legjobban tudja hangsúlyozni. Ezzel összefügg a fordított munkák egyéni stílusának megőrzése. Mily hiba volna pl. Goethe nemes tisztaságú költeményének egyes részeit – akár formai kényszerek miatt is –, a szenvedély nyugodt, klasszikus elbeszélését lázas tónusban modern nyugtalansággal szőni át! E költemény erotikusnak nevezhető részében nincs semmi dekadencia. A fordításban sincs. Pedig mily könnyen eshetett volna a fordító egy kis baudelaire-izmusba, észrevétlenül, nem is meggondolatlanságból, hanem érzésből. A Napló-t és általában Goethét nem lehet szívvel fordítani, ésszel kell! Goethét két évig foglalkoztatta e költemény, és csakugyan távol is van az érzelem közvetlen erejétől, minden ingerlő hatástól – epikája nem rejtett líra, hanem a legtisztábban lehiggadt elbeszélés. Utólag mesél, hírül ad, tudósít, oktat, s nem jelent varázsol elénk. A múltat nem az a külső körülmény adja meg, hogy az igék múlt időben állnak, hanem az, hogy szenvedélyes dolgokat szenvedély nélkül adnak elő.

Ha egy modern költő Baudelaire-t fordít, kissé szabadabban, mint lehetne, ha beletesz munkájába a maga idegességéből is valamit: Baudelaire még mindig Baudelaire marad, mert a modern hang, az izgalmasság, a vergődés változatlanul: érzékileg és érzelmileg áll előttünk. Azonkívül modern költők Baudelaire-be befordított kifejezései nagyon könnyen beillenek oda, nem teszik a fordítást stílustalanná, hiszen a nagy francia mester, sok mással együtt, valószínűleg minden fordítójának egyik szellemi kútforrása volt – Goethe távolabb esik a mai kortól. Goethéből ma már nem tanulnak, Goethe póza és modora ma már idegen. Legtöbben, ha egyáltalán olvassák, tisztelik, de nem szeretik. (Ez nem baj, hisz nem lehet mindenkit egyformán szeretni.) – Ezt az eltávolodást csak ésszel lehet áthidalni, különben a fordítás szép lesz, de tartalmán kívül hamis. Egy modern jelző, egy erősebb ige, egy nem közvetlenül kapcsolt gondolat-összefogás, egy lélektani „ugrás” már megöli az író szándékát. Testvérnek kell lenni a fordítottal: ekkor az érzelmi rokonság segít; vagy pedig az észhez és a meggondoltsághoz kell fordulni. Goethe öntudatos munkát kíván. Ha Arany János pl. német és Goethe angol volna, Aranyt magyarra csak Babits, Goethét németre csak George tudná fordítani.

Jól fordítani! A jó fordítás nemcsak jó technikát követel. Kitűnően pergő és elsőrangúan rímelő fordítások lehetnek – nem rosszak, hanem hamisak. Hiszen a technika nem jambusokat és rímeket jelent, hanem megformálást, minden szónak a maga helyére írását, pedig a zenei eszközök teljes és biztos kezdésén kívül azt a meggondolást is jelenti: illik-e ez a szó ehhez a költőhöz, ehhez a költeményhez. Egy meggondolatlan (bár szép) szó vad és szenvedélyes némberré formálja a gyermeki, gyöngéd, tapasztalatlan Krisztinát, vad, modern és dekadens alakká a nagyszerű költő-miniszterelnököt.

A kis könyvet élvezettel olvassa az ember, s a végén mégis valami csalódást érez. Mintha becsapták volna. Hát ennyi az egész? – kérdi, és már-már hajlandó az okot Goethében keresni. Vagy a fordítóban. Én legalább így voltam vele, és ennek az érzésnek hatása alatt elhatároztam, hogy akadékoskodó leszek. Később azonban, soronként és szavanként újra és újra átvéve a fordítást, megtaláltam a becsapottság igazi okát: a hiba nem a költeményben van, hanem ott, hogy ezt az alig 200 soros verset nem is füzet, hanem könyv alakban kaptuk kézhez, és természetes, hogy egy „könyv”-től az ember legalább terjedelemben többet, hosszabbat, hosszabb lekötést vár.

Babits formaművészete – (nem metrum- és rímművészet!) – lefegyverzett. Különös, hogy épp a legtömörebb sorok visszaadására vigyázott legjobban. Mily kitűnő pl. a 41-42. sorban az élénkséget, a szerep váltogatódását festő igék hatása:

és a 60. sor, melyben ugyanezek az eszközök a lassúságot fejezik ki:

Alig van versszak, mely nem tökéletes, és egy sincs, mely elejtené a goethei tónust. Ide írom (idézni sok volna), hogy mely stanzákat tartok, nemcsak mint magyar verset, hanem mint fordítást is, legjobbaknak: talán a 33-40., 97-104., 121-128., 137-144., 145-152., 161-168., 177-184. sorokat; – de mégse! nem jó a lista: folyton új számok akarják kiszorítani vagy kibővíteni a régieket. Kétségbeejtően szép ez a négy sor:

És mily remek, tiszta kép tartja foglyul a hajnalban kisurranó lány emlékét:

Ez, úgy hiszem, az egészben a legszebb sor. Oly szép, hogy ha költő olvassa, az örömöt megöli benne az irigység.

Vannak kifogásaim is, sok apróság. Majdnem mellékesek e munka nagy szépségeivel szemben. Ezeket azonban máskor fogom kifejteni. Ti. a Napló-t Kosztolányi is lefordította, és úgy tudom, az ő fordítása is hamarosan megjelenik, jó alkalmat adva érdekes és tanulságos összehasonlításra, kölcsönös kifogásokra és dicséretekre.

A kiadót – nem vagyok oly hiszékeny, mint Babits – nem tudom, hogy a „költő aggályai” késztették-e arra, hogy kevés (mindössze ezer!) példányban nyomatta ki a Tagebuch-ot, és hogy oly borsos árat szabott a könyvnek. Nem oly biztos, hogy „az irodalom igazi barátai” mind gazdag emberek. A kevés példányszámra vonatkozólag: ezer példány nem olyan nagyon kevés, bár lehetett volna akármennyi, hiszen ily nagyszerű költeménynél igazán nincs helye aggálynak. A Genius jobban ért az üzletekhez, mint Goethe; aggályai talán mégsem a Goethe aggályai voltak. Ami pedig az árat illeti, azt részben indokolttá teszi a finom papír, a Weiss-nyomda szép technikája és a díszes kötés.

Az igazán szép kiadás Prihoda Istvánt is dicséri, aki négy kőrajzzal és egy záródísz-metszettel gazdagította a hatíves kis könyvet.

Gondolat és írás

Mint az évekkel ezelőtt elfogyott Irodalmi problémák testvérkötete jelent meg karácsonyra az Athenaeum kiadásában Babits Mihály nagyobbrészt külföldi vonatkozású tanulmányainak gyűjteménye, a Gondolat és írás. Tizennyolc mélyenjáró esszé, tizenöt súlyos, eszmékkel és eseményekkel tömött esztendő terméke. Tárgy szerint nagyon különböznek egymástól; van közöttük tisztán irodalmi jellegű írás, filológiai kérdésekkel foglalkozó fejtegetés és félig-meddig költői elmélkedés is, de mindnyájan „az irodalom és filozófia határterületein” járnak fénylő lámpásaikkal.

Babits kultúrájának legfőbb jellemzői az egyetemesség és elsődlegesség. Egyetemes tudás nyilatkozik meg tanulmányaiban, nyelvhatárokon játszva áttörő tudás, amely a múltban-jelenben egyaránt otthonosan érzi magát. És elsődleges a tudása, mert Babits mindig az első forrásból merít, és tudásának ez a közvetlensége nem engedi, hogy széles horizontú vizsgálódásai fárasztóan vagy szárazon hassanak az olvasóra. A Gondolat és írás-ban találunk magyar kérdésekkel foglalkozó tanulmányokat is (Ady, Király György, Népköltészet stb.), de a kötet alaptónusát mégis a külföldi tárgyú értekezések adják meg. Babits szeret a múltba mélyedni. A tudás éterikus anyagát életté sűríti, és kézzelfogható plasztikus szobrokat formál az absztraktumokból is, életet, élő szobrokat, testeket, amelyek a múlt egymás mögé helyezett rétegeiből elzarándokolnak hozzánk, hogy az író eszméinek ragyogó keretében megmutassák magukat, és mintegy megnézzék, mi maradt meg belőlük haláluk után.

Babits, mint esszéíró, nem szubjektív; egyéniségének szuverén megőrzése mellett sokkal többet ad az egyszerűen egyéni látásnál és ítélkezésnél. Nem az egyéni, tehát esetleges szempontokat keresi, mert azok itt megszűkítést és korlátokat jelentenek, hanem az egyetemes, önmagáért való objektív igazságot. Ha egy szobrot különböző fényű reflektorokkal más-más oldalról világítunk meg, a hatás meglepő, de többé-kevésbé felületes és hamis lesz. Babits nem mesterséges fényhatások szerint vizsgál, hanem teljes napsütésben mutatja meg e szellemszobrok minden porcikáját. Nem látszatot kelt, hanem valóságot teremt. Vagy legalábbis annyi szempontból nézi a tárgyat, annyi reflektor sugárkévéit vetíti rá, hogy e szempontok és reflektorok már nem egy-egy felületet vagy oldalt, hanem három kiterjedésű testet, egészet, objektív valóságot emelnek elénk a homályból.

Babits kizárólag oly témákról ír, amelyek aktuálisságukban is örökkévalóak. Csak érdemes szellemekkel, eszmékkel és kérdésekkel foglalkozik. De azért ezek az írások mégsem a tiszta elvontság országából valók, ellenkezőleg: kemény és harcos munkák, és első megjelenése idején mindegyik utat tört, vagy utat törni segített. Az eszmei súlyosságot pedig kellően ellensúlyozza a tanulmányok tárgyi változatossága, a vizsgálódás formai sokfélesége és különösen az író életteljes, egyszerű és rugalmas stílusa.

A Gondolat és írás, amelynek néhány tanulmánya (Szent Ágoston, Meredith, Browning, Tudomány és művészet, Játékfilozófia, A veszedelmes világnézet stb.) mélységével, előadásának világosságával és kemény logikájával íróját legkitűnőbb esszéistáink közé emeli, nemcsak Babits oeuvre-jének maradandó alkotása, hanem ünnepi ajándéka az egész magyar irodalomnak is.

A költő

Bevezető a rádió Babits-emlékestéjén

Hölgyeim és uraim!

Szeretném látni az arcokat, amelyek ebben a percben, ebben az órában a rádióra figyelnek, Budapest felé néznek. Azt hiszem, sokan vagyunk. Együtt ülünk egy óriási hangversenyteremben. A falak… de nem, ennek a teremnek a Kárpátok sem szabnak határt; biztosra veszem, hogy a legtávolabbi Észak, Kelet, Dél és Nyugat sok-sok pontján kapcsolódnak ma lelkek az áramkörünkbe. Kultúrestet rendezünk, irodalmi ünnepet tartunk a három hónappal ezelőtt meghalt Babits Mihály emlékére. Földrészünk kultúráját a maga fókuszába sűrítve, gépek és technika nélkül, így sugározta szét erejét az országba és Európa jó részébe a költő is. Goethe országa felé, ahol annyi műve megjelent; Dante hazája felé, amely nemrég még külön díjjal és megbecsüléssel tüntette ki; s a hazája felé, melynek költőit annyira szerette; mindenüvé, ahol figyelni tudnak szavára, minden pontjára a világnak, ahol magyarok élnek. Hívei bizonyára mind közöttünk vannak most abban a megfoghatatlan, de azért mégis létező, sokat emlegetett közösségben, amelynek szellemi Magyarország a neve.

Különös törvényei vannak az ilyen közösségnek. Összetartó erejük nem a kényszer, hanem a vonzás. Közelebb jutunk a titokhoz, emberibbé tesszük a megértését, ha a vonzás helyett azt a szót használjuk, hogy szeretet? A tiszteletben és rajongásban, melyet egy-egy nagy író kivált, föltétlenül van szeretet, sőt gyakran bizonyos fokú szerelem is. Ez a szeretet azonban még mindig csak következménye vagy kísérő tünete valami egyébnek, ami megragadott bennünket. Annak a lelki vérátömlesztésnek, amellyel a nagy költő az életünkbe hatol, azt neveli és gazdagítja. Az egész irodalmi életet valahogyan egy nemzet, sőt az egész emberiség csodálatos, iskolán kívüli népművelésének tekinthetjük, magánkezdeményezésből összeálló és végtelen tagozódású közösségi intézménynek, amely együtt él, épül, alakul az idővel, és amely legmagasabb fokán az egyéni érzelmi és értelmi életnek mintegy állandó szabadegyetemi felsőoktatása. A nagy író saját magát is folyton tanítja; s még inkább azokat, fiatalságot és nagyközönséget, akik még nem tudnak, már nem tudnak vagy esetleg csak nem érnek rá frissen érzékelni. Pedig a fizikai élet néhány alapvető szükségletén kívül a friss érzékelésnek ez a képessége az, amiből minden tartós és magasrendű öröm, boldogság, amiből minden új gondolat fakad. Természetes tehát, hogy minden téren szeretjük, hogy hálával vesszük körül, hogy csodáljuk azokat, akik így emelnek bennünket, akik kiemelnek a megszokottból, az örököltből, a rutinból. Kicsiben az apa, a nevelő, sőt a teremtő művét végzi, folytatja minden nagy író; világszerte csak az igazi költők és tudósok lehetnek az önismeret és a lelkiismeret független kutatói; az ő hatásuk alatt nyílik ki a lelkekben többé-kevésbé a belső végtelenség, a szellemi élet, amelynek aztán egészen más törvényei vannak, mint a fizikainak. Ebben a világban a fogalmi tisztaság foka méri a súlyt, az erőt, s így végeredményben, ha gondolatokról van szó, az igazságot; az érzékletesség foka a valódibb életet; ebben a világban örök harc folyik, akárcsak az atomokéban; s ez a harc mégis valahogy csak együttes gondolkozás, közös mérlegelés. Az ember tulajdonképpen csak a mellékcélokat nem szolgáló magas irodalomban és a filozófiában lehet érdektelen és igaz, az isteninek a rokona; mi lenne a matematikából, szokta kérdezni Babits Mihály, ha mégoly szent földi érdekekhez szabná is a törvényeit és igazságait? A gyakorlati életben sokszor fényűzés ez a látásmód és ez a független ítélkezés; mégis mindnyájan vágyunk erre a luxusra. Nem túlságos csoda tehát, hogy az igazi írók még a tények és hasznok földi világában is vonzani tudnak, hogy minden erőszak nélkül úgy megragadnak és hódítanak. Egy szebb, jobb világba vezetnek, amelybe érdemes sóvárogni, és amelynek – hál’ isten – legmateriálisabb és legküzdelmesebb hétköznapjainkba is át-átragyognak a fényei.

Hogyan alakul ki egy-egy ilyen erejű írói presztízs? Művek, munkák kellenek hozzá, és mögéjük, mint Goethe követelte, ember, egyéniség. Babits Mihály nemrég még testileg is közöttünk élt. Igazi kortársai az ún. nyugatos írók és költők voltak, és az a közönség, amely köréjük csoportosult. A kortársakhoz hozzá kell azonban számítanunk az utánuk következő nemzedéket is, a mai negyvenéveseket, mindazokat, akik életük egy jelentős szegmentumában szemtanúi lehettek szelleme alakulásának, művei születésének, világa érésének és tetőződésének. Halála óta megjelent róla vagy száz-százötven tanulmány, vallomás, visszaemlékezés, csak az Emlékkönyve mintegy hetvenet közöl. S e sok cikkből az ember és a művész képe rakódik össze; láthatjuk azt is, hogy hogyan küzdöttek vele, ellene. Amit a visszaemlékezések elmondanak, újabb emlékeket lobbant fel, s a sok apró láng és fény, csoportosítva, már törvényt és szabályt mutat a zseni hatásának útjáról.

Emlékszem rá én is, hogy hol találkoztam legelőször vele, a műveivel. A debreceni kollégium könyvtárának olvasótermében. Még szinte gyerek voltam, az ötödikes diákok előtt megnyíló könyvtár csak kivételesen fogadott be negyedikeseket. Akkor már tudtam valamit az irodalom létezéséről; kevéssel előbb még csak a tankönyv példatárát ismertem, s az olvasnivalót, a kölcsönkérhető érdekes regényeket, melyeknek a szerzője számomra éppoly mellékes volt, akár a kiadója. Petőfi, Arany és Tompa egy-egy munkáját ismertem már, de sohasem gondolkoztam el emberi, életbeli gyökereiken. Az alma, a körte, esetleg a vadkörte volt a fontos, ha egyáltalán fontos volt, nem pedig a fa természetrajza. 1914-es nyári vakációm alatt aztán egy Szatmár megyei pap nagybátyámnál megismerkedtem a Beöthy-féle Irodalmi kis tükör-rel, egy másik pap nagybátyámnál pedig, Heves megyében, Karinthy versparódiáival. A komoly mű éppoly csodálatos világot tárt föl előttem, mint a humoros. Mindkettő felfedező útra indított az irodalom felé. A kollégiumi könyvtárban ettől kezdve Adyt, Babitsot és a Nyugat-ot olvastam May Károly helyett. S csakhamar hullámokban áradt felém a líra, magyar és külföldi, az utóbbiból először Heine és Baudelaire.

A sok szál közül azonban, amelyből csakhamar önképzőköri és egyéb viták és csaták fonódtak, csak a Babitsét követem. Nevettem a művein! Ez a mű akkor még csak két verseskönyvből állt, az Irisz-ből és a Herceg-ből. Ma már tudom, hogy a csodálkozás nevetett bennem. A csodálkozás, a tetszés, hogy ilyen jó, érdekes és természetes verseket is lehet írni. (Adyt, főleg eleinte, természetellenesnek találtam.) Ezekben a Babits-versekben uszodáról, autóról, moziról és budai szállodáról volt szó. Közönséges dolgokról. Az iskolás és többnyire balladás költői témák kissé unt és porosan eszményi tárházába betört az élet, és groteszkül hatott a természetesség. S éppoly groteszkül az eredeti egyéniség és a tökéletes verszene. Az akadémikus költészet, Arany gyöngébb utódainak irodalma, különösen az előírt iskolás tálalásban, valami érdektelen szentség volt a szememben; s jött Babits, s vele valami érdekes szentségtelenség. A modernség tetőfoka volt, konzervatív formában. Nevettem rajta, mint valami szokatlan és sikeres bűvészmutatványon. Először ezt láttam ki belőle, s a tetszés nevetésében még ott bizonytalankodott a játék, és a Karinthy-féle utánzatok emléke. De csakhamar látnom kellett, hogy ez az ember, ez az új költő, Ady társa, akiről közben megtudtuk, hogy fiatal tanár, nagyon okos, teljesen érthető és igen mély dolgokat mond. Tulajdonképpen azt mondja, amit a nagy költők mindig mondtak; de mennyivel elegánsabban, frissebben, színesebben és szabadabban, mint a tankönyvben propagált élő költők! Azok kezdtek mellette nyelvileg és tartalmilag szimplává válni; műveikben nem akadt vagy alig akadt jelző és ige, amely valósággal közvetlenül az idegeimbe kapcsolta a költő észleleteit a külvilágról. Babits látni és érzékelni tanított, s megadta az első és legfontosabb irodalmi követelmény kritikai szempontját.

Alig telt bele fél év, s minden hangos és felületi Ady-rajongás mellett tulajdonképpen már Babits lett a mérték. A költő, aki a távoli, titokzatos Budapesten írta a verseit. Bizonyára száz és ezer leendő tanár gondolt rá abban az időben úgy, ahogy én. Aztán személyi kapcsolat is akadt, közös ismerős, gimnazista lány, akinek felnőtt bátyjai a költő legjobb barátai közé tartoztak. Ilyen korban minden értesülés, minden parányi adat csak szítja az érdeklődést, az ifjú rajongást. Mondtam, hogy még a paródia is tanított: „Szekszárdon született, színésznőt szeretett.” (sic!) S most hír jött egy másik lányról, arról, akinek a kisujjával a költő játszott. S az izgató, sejtelmes dolgok mellé objektív értesülések: valaki látta, még Baján, másvalaki Erdélyben. A gimnazista lányismerős hírét hozta a pesti tisztviselőtelepről, hogy a költő – akit ő egyszerűen csak Mihálynak szólíthatott – mindig keménygallért hord, félszegen mozog, szép szeme van, kitűnően tud görögül és latinul, és hogy új kötete jön. Rögtön nagyot ugrott a görög nyelvtan ázsiója, magánszorgalomból végigpreparáltuk, végigolvastuk eredetiben az Antigoné-t, s kezdtem gyűjteni a pénzt, hogy megvehessem a Recitatív-ot, mihelyt megjelenik. A részletek változhattak, de lényegükben az ilyenféle izgalmak és események zajlottak akkoriban országszerte az intellektuális fiatalság körében. S ezek a tünetek nem olyan jelentéktelenek vagy nevetségesek, mint amilyennek utólag talán láthatja őket a szem. A sok szikra, a sok kis őrtűz, amely egy-egy jelentős író hatása nyomán itt is, ott is felgyúl, lassankint összekapcsolódik, nemzedékhatássá nő, s noha természetesen egyelőre messze mögötte marad annak a komoly hatásnak, amelyet az író – ez esetben Babits – első kortársaira, a felnőtt társadalomra gyakorol, fontosságot ad neki az idő, az utánpótlás elve és természetes menete.

Azonban messze vezetne az írói presztízs kiérésének és rögzítődésének lélektani, társadalmi vagy életrajzi vizsgálata. Mi, mai negyvenesek, korunknál fogva nagyrészt műveinek születésével párhuzamosan ismerhettük meg egyre jobban Babits Mihályt. Láttam, tudom, olvasom, nem egy nálam fiatalabb kortárs milyen szívdobogással nézett fel később is a költő ablakára, a Reviczky utcai lakásra, ahol – idők múltán – én két évig már az ő lakótársa, vendége, napi tanulmányainak és munkájának osztályosa lettem. Lassankint mind többünket fogadott barátaivá. A gimnazista kori Baudelaire-rajongás jutalma és eredménye lett, hogy a francia költő születésének századik évfordulójára – Tóth Árpád és én együtt készítettük el a magyar Fleurs du Mal-t, barátilag megharmadolva a halhatatlan verskötetet. Több más közös munkát is terveztünk. A felnőttek élete azonban könnyen kerül ütközésekbe, és sokszor elhajolni kénytelen az összetartozó. Mint másoknak, nekem is el kellett szakadnom tőle; de ez, úgy hiszem, lényegében mindvégig inkább csak a személyi érintkezés ritkulását jelentette. Távolról változatlanul számon tartottuk egymást. Hét évvel ezelőtt, egyik kötete megjelenése alkalmából írt versem nem nevezte meg a címzett-et, de ő magára ismert benne, és nekem is jólesett, hogy annak vette, aminek szántam.

Most könyvekben és dobogókon tulajdonképpen az az egykori diáknemzedék vette át Babits Mihály örökségét, amelynek első irodalmi eszméletéről az imént beszéltem. Igazi kortársai, első fegyvertársai közül sokan már előtte meghaltak. A mi feladatunk lett őrizni és továbbadni művét és művészelveit, minden nagy költészetnek ezeket az örök tételeit és parancsait. Feladatunk, bármennyire áthatják még személyi, érzelmi momentumok, nem kegyeleti jellegű, hiszen Babits munkássága közben örök kincsévé gazdagodott a magyar szellemi kultúrának. A Recitatív óta, amelynél a diák még diák és a költő még talán csak nagy művész volt, versben, esszében, regényben, novellában, a világlíra nagyjainak tolmácsolásában Babits Mihály hónapról hónapra, évről évre a szemünk láttára nőtt, mélyült, emberiesedett. Erényeit és értékeit a halála óta is sokan és szakszerűen megtárgyalták; majdnem mindnyájan benne látjuk a mesterségbeli tudás, becsületesség, kitartás, az ösztönök és a legmélyebb kultúra tökéletes találkozását. Aki ifjan nem értette, most vezeklő vallomással és magyarázattal fordul hozzá; s láttuk, hogy az is tisztelgett a halott előtt, akivel csakugyan szembeállították elvek és idegek. Közelebb vagy távolabb mindnyájan mint hozzátartozói álltunk testileg vagy gondolatban a betegágy körül, melyen éveken át annyit és oly hősiesen szenvedett. S bármennyire fáj az elvesztése, nem azt érezzük, hogy meghalt. Romolhatatlan lényegében köztünk van, és utódaink közt fog maradni. Gyönyörű, gazdag, lezárt életműve, csodálatos, felszabadult lelke továbbra is éppúgy gyújtani fog, ahogy két-három évtizeddel ezelőtt azokban a fiatal lelkekben gyújtogatta az önállóság, szabadság, igazság, szépség és nemesség tüzeit. S határainkon belül és kívül e tüzek őrei mindazok, akik szeretik a magas költészetet, örök emberi örömök, fájdalmak, kételyek és reménykedések világrangú magyar megszólalását.

Babits műhelyében

Babits Mihály néhány évére, az 1920-as esztendők fordulójára, úgy gondolok, mint egy szellemi tündérországra, amelyben gyermek voltam, mint egy műhelyre, melynek lakóként és munkatársként láttam, figyeltem, éreztem lüktető és rejtelmes üzemmenetét; úgy gondolok rá, mint egy csodálatos, fájdalmas, érthetetlen és döntő fejezetére a saját életrajzomnak. Meg kellene, meg kell majd írnom, noha távol kívánok maradni vele a telt zengésű idealizálástól; őneki is tartozom vele. Amit most mondhatok, az csak rögtönzött kivonatolás lehet, s nem egy mondata tulajdonképpen egész fejezetet kívánna.

A műhely gazdáját és sűrű párnázatú emberi s magaslatian tiszta eszmei légkörét 1918 végén ismertem meg személyesen; a kapcsolat maga, egyoldalúan, már előbb kezdődött. A fiatal Babits borotvált, sima, rejtetten fanatikus és zárkózott arcát, a keménygalléros tanárarcát és a meleg, barna szemeket pár évvel hamarabb láttam már egy illusztrált könyvben, s nem tetszett: akkor, úgy látszik, még csak byroninak vagy petőfiesnek tudtam egy híres költő arcát elképzelni. Szlávos neve megütött. 1915 körül hallottam először, ötödik vagy hatodik gimnazista koromban, Debrecenben; s negyedév múlva már sejtettem, tudtam, hogy közöm lesz a viselőjéhez. Miféle közöm? A teljesen könyvhöz és tanrendhez szabott, önállótlan diákból akkoriban bújt ki bennem a lázadó. Nevettem az első versén, amely elém került, az Új leoninusok-on! A bravúrossága, mint egy bűvészmutatvány, mulattatott. Aztán megijesztett, megrémített a bravúr mögötti tökéletesség. Úristen, ez az ember úgy hajlítja, gyúrja, lebegteti a szavak ércét és márványát, mintha a levegőből szabna szobrokat! Ezt így most mondom, de akkor is éreztem. Voltak ismerőseim, akik ismerték. Glóriája rájuk is átragyogott. Egy osztálytársam, egy lány, olykorú, mint én, per Mihály viszonyban volt vele, s mindig látta rokonainál, a tisztviselőtelepen, valahányszor felutazott Pestre. Egy sápadt arcú, fekete hajú fiatalember viszont, aki már cikkeket is írt egy szociológiai folyóiratban, egyenesen csodákat mesélt a modern irodalomról. Felsőbbrendű lény! Az én leendő viszonyomat Babitshoz természetesen nagyon szerénynek gondoltam. Rendkívül kishitű gyerek voltam, csak az ösztöneim voltak elég jók, biztosak. Talán, esetleg, majd én is írhatok egyszer-másszor valami szerény kritikafélét a Nyugat-ba. Hírek jöttek. „Adynak minden zsidó szépasszony a szeretője a Lipótvárosban.” „Néhányan úgy gondolják, hogy Babits Adynál is különb!” Hogyhogy? Minden szépasszony, és nála is különb? Szédültem, Pestre vágytam, és kezdtem ettől kezdve mindent elhallgatni, ami belül irtózatosan izgatott. Egy Baudelaire-fordításomat, az Őszi ének-et, a diáklány-barát húsvétkor magával vitte, és Pesten megmutatta Babitsnak. Az csodálkozott, és érdeklődve olvasni kezdte, hangosan, a vidéki diák versét. Az eleje majdnem azonos volt az 1922-es fordításom kezdősoraival. Ezek voltak az első szavaim, amelyek eljutottak hozzá. Sajnos – közölte később a vers postása – társaság érkezett, s a megkezdett költeményt félretették.

Két év múlva, a forradalmas novemberben, katonaruhában, levágott önkéntes tizedesi csillagokkal, magam kerestem fel. Verseket és műfordításokat vittem hozzá. Jöjjek el megint, egy hét múlva: „Kérem, nyugodtan ki lehetne adni, de azt ajánlom, hogy várjunk. A forma teljesen kész. De hát a méh is a sejteket készíti el előbb, a tartalom azután jön.” Alighanem az elveim, az ítéleteim keltették fel tehát a figyelmét; hisz olyan kezdő voltam még! Fiatal neveket említett, Sárközi Györgyöt és Komjáthy Aladárt; mélyen alattuk éreztem magamat. S meghívott: legközelebb ne a Nyugat-nál – akkor a Vilmos császár úton – keressem, hanem a Reviczky utcában, a lakásán. Harmadik találkozásunkkor Stefan Georgét olvastuk, együtt; borral kínált meg, és összetegeződött velem. Azt hittem, a világ legnagyobb rendjele gyúl ki a mellemen, és szívemben a nap. Csak fiatal költők tudnak rajongani a mesterükért. Az egyetemen kívül lassanként már csak őhozzá jártam. Nemsokára mindennap. Kérem, higgyék el, akkoriban az életemet adtam volna érte. Mi a szerelem görcsös, rohamszerű, jövő-tűnő mámora és káprázata a szellemi tisztelet állandó és immateriális rajongásához képest?! A múltba néző szem lassankint száz és ezer kis és nagy emléket idéz vissza ettől kezdve róla, a házassága előtti időkből. Eleinte nem volt semmi zavar. Délutánokat és éjszakákat átbeszélgettük, egész éjszakákat, kávéházban, a lakásán, vagy az utcán, hajnalig sétálva, egymást kölcsönösen és folyton hazakísérve. Közlései furcsák, hihetetlenül őszinték voltak. Csak nagy ugrásokkal érintem az eseményeket, a valóságot. Aztán elmúlt a kommün. Akkor magához vett, nála laktam, mintegy két évig. Ő kezdett angolul tanítani. S mennyi mindenre még! Úgyszólván valami kommunitásban éltünk. Akkor láttam be először az emberi nyomorúságba és nagyságba. Néha azt hiszem, hogy egy kicsit őrültek voltunk. Az ő körében egyszerre belülről láthattam az „irodalmi életet”. Beszélgetéseink témái: az ő élete „Fogaras, Szekszárd, Budapest”, s a művei, meg ami keveset már én éltem és csináltam. És verseké, elveké, a világirodalomé. Előttem dolgozott az akkori műhelye, előtte kezdett kiépülni az enyém. Sok sebet is okozott. Különösen később. Bizonyára én is neki. De hát legértetlenebb, legneveletlenebb éveimben ismert meg, akkor érintkeztünk legtöbbet. Barbár voltam mellette; más lélek, de szerkezetben olyasféle is. Egyetlenegyszer írt rólam, az első verseskönyvemről; aztán két évtizedig, úgy gondolta, hallgatnia kell. Pedig a korkülönbség – 17 év – ellenére mennyi közös tervünk volt! Regény ez, bonyolultabb, mint amilyennek az igazsága egy lírikus felsőbbrendű szemérmetlensége nélkül elmondható. S végeredményben teljesen ártatlan.

Művekkel körülhatárolva, őnála az Erató-nak, a Timár Virgil, a Karácsonyi Madonna és a Pávatollak kiadásának, a Nyugtalanság Völgyé-nek, a Baudelaire-kötetnek és a második Danténak az időszaka ez; az én részemről korai, kiadatlan verseknek, aztán az Omárnak, a Shakespeare-szonetteknek, a Föld, Erdő, Isten-nek, Baudelaire-nek és a Kalibán felének a korszaka. Sok mindent feljegyeztem, sokat bizonyára el is felejtettem a részletekből. Abban az időben, amelyről beszélek, s amikor még nem ismertem eléggé az embert, sokszor egyéninek gondoltam Babitsnál egyes bajokat, hullámzásokat, olyasmit, amit könnyű és kényelmes szóval bolondériának neveztünk; s ugyanígy törvényszerűnek egyet-mást, ami viszont csak az ő képletéből következett. A megtiszteltetés, hogy mellette vagyok, lehetek, a hála, az irodalmi hódolat, az emberi szeretet, az egyéni különbséget már-már eltörlő együttérzés, melyet vívódásai, szenvedései és kapcsolatunk bensősége belőlem kiváltottak, átmenetileg több vonatkozásban hátrányosan is visszahatott rám: például idegesebb lettem mellette, a külső életben tétlenebb, kiszolgáltatottabb, sőt kissé hisztériás, s a közeli nagy, szuggesztív példa láttán ezt tartottam természetes állapotnak, mintha csak utánoztam volna, holott – úgy gondolom – egészében véve talán egészségesebb, nyugodtabb, reálisabb alkat vagyok, bár szintén rejtekező lélek és ideológus hajlamú; s főleg: eltolódtam szélsőségek felé, természetesen az ő ízlése, tudása és – még azt is mondhatnám – az excentrikusságra megszerzett egyéni jogai nélkül. Főleg ezen a ponton éreztem aztán nagy megingást, amikor testvéries kapcsolatunk romlani kezdett, majd jóval később, nyílt és elhallgatott szemrehányásoktól sajgó barátsággá, sőt talán valami passzív ellenségességgé romlott. Fejlődésemben nyilván látható volt a fordulat, az észrevétlenül jelenvolt ellenőrzés és szuggesztió megszűnése. Amikor elszakadtunk, akkor lettem a legbizonytalanabb, s mire több évi kerülővel mégis visszataláltam magamhoz, már csak messziről néztünk egymás felé.

Babits tulajdonképpen nem tanított; az én tapasztalataim szerint csak általánosságban és egészében bírálta a hozzá érkező kéziratokat, és senkit sem segített olyan értelemben, hogy javított volna egy versen, vagy megmutatta volna a helyes megoldást. A műhelyben inkább csak elvekről esett szó, mindig és mindenütt érvényes elvekről; a gyakorlatban nem avatkozott bele, vagy sokkal kevésbé, mint amennyire később, mondjuk, akárcsak én is hajlamos lettem. Őrizte, néha már-már azt hittem, őrizte a titkait; vagy pedig túlságosan respektálta a kéziratokat, a mások egyéniségét, a legkisebb kezdőkét is. Igaza volt: tehetséget adni nem lehet, de a meglevő tehetségnek gyorsítható a fejlődése. Én magam, még ha bizonyos értelemben ő mondta vagy jóváhagyta is ezt a véleményt, egyáltalán nem voltam készen; csak legfeljebb mintegy elméletileg, potenciálisan, lehetőség szerint. A verseim iránt tanúsított érdeklődését is csak ezzel magyarázhatom, most utólag; hiszen csupa hiba voltam és keresés!

Babits rögtön meglátott minden jót és rosszat, villámgyors ész volt. És igen gyors munkás, amikor nem oldozta szét a figyelmét a szórakozottság. Ezekben az években fejben dolgozott, s igen komplikált verses műveket nagy részleteikben készen vetett papírra. Kissé később is elhűltem rajta, hogy milyen hamar, három-négy hét alatt elkészült a Baudelaire-fordításaival. Szeretett séta közben fogalmazni, utcán, kertben, a szobákban járkálva; ülve kevésbé, kávéházban talán soha, vagy csak legnagyobb kényszerből. Többnyire magányra volt szüksége, szabályozható magányra; viszont elszórakoztatta és elvette az idejét; egy időben kézírásos, nagybetűs plakátokkal aggattam tele a dolgozószobája falait, a könyvtár minden sarkát, hogy bárhova néz, bármilyen könyvet akar leemelni a polcról, mindenünnen visszaküldje valami szembeötlő figyelmeztetés a papírhoz, vagy, ha prózáról, nagyobb műről volt szó, a kis Erika-írógéphez. Apró ceruzavégeket tartott a mellényzsebében, azokat kaparta elő az ujjával, s velük kanyarította korrektúrák hátára, papírdarabokra, levélborítékokra, ami épp akadt, akármire, a verssorait, nyugtalan, elrángatott betűkkel. Hosszú szál ceruzát talán sose láttam a kezében, s töltőtollat is aligha. Rengeteg verstöredéke volt, és még több maradhatott; sokszor fel is dolgozta őket; némelyik versének több évszám csak egyszerre lehetne a születési dátuma. Ezzel különben minden idősebb költő így van, az ihlet patakjai egybeszakadnak. Ha lendületben volt, és jókedvű, igen hamar elkészült komoly költeményekkel éppúgy, mint afféle játék-versekkel – mert játékos természet is volt, s ilyenkor derűs –, afféle előre megadott formájú, rímű és tárgyú és sokszor nyilvánosságra hozhatatlan vicc-versekkel, amilyenekkel, ha öregek, ha fiatalok, mindig és mindenütt bolondoznak a költők. Ellenben hallatlanul feszélyezte minden hivatalos vagy üzleti terminus, kényszer, sőt már a felkeltett várakozás maga is; szinte megbénította a kötelezettség érzete. S a tudat is, hogy mindig újat és újat követelnek tőle. Óh, az Arany példája, s a Tennysoné; vagy tíz esztendeig mindkettő hallgatott! Időnkint pedig undort kapott a saját tudásától, s nemcsak darócba bújtatta légies és bársony- vagy márványsima verseit, hanem egyenesen parodizálta a formát és stílust, s oly hangokat kezdett fogni a hegedűn – jóval előbb, mint gondolnánk –, amelyek valahogy a csikorgást harmonizálják. Ide tartozik a groteszkség kedvelése; elfogadhatóvá tenni a tréfákat, különös szóösszefüggéseket, értelmetlenségeket; a tennysoni puhaság és édesség és a swinburne-i dallam mesterét a maga módján nemcsak az egyszerűség és a népi formák vonzották, de még az is, amit sokszor oly rosszul és üresen csináltak későbbi modernizmusok. Magasztalásnak persze könnyű és külsőséges volna a formai gazdagságát és virtuozitását emlegetni; az ő versművészetének lényege úgysem a gépies tökéletesség, hanem valami más, az a titokzatos áram, amit belső formának nevezünk, ami sose hiányzik az írásaiból, amit az egyéniség és a tehetség ad, s amiről végeredményben nem tudjuk, hogy micsoda. A költészete, amelyről más alkalommal eleget írtam, csakugyan ekkortájt és ezután melegedett át, de sohasem valami absztrakció volt a lényege: ugyan ki érezte jobban valamely zsúfoltan vérző vagy ordítva lángoló stílusnak az élettelenségét és ürességét, mint éppen ő, a legnagyobb ész és a legnagyobb érzékiség? Éppen ezekben az években roppantotta le magáról klasszikus burkait, a Herceg-et, sőt már a modernet is, a Recitatív-ot, hogy az egyre közvetlenebb, egyenesebb élményt tudja tetten érni, s nem nagyon szerette az olyan költeményeit, amilyen például a Bolyai-szonett. Még a fordításain is érzik az ugrásszerű fejlődés: a Pokol és a Purgatórium stiláris és zenei plasztikája, a szavak rajzoló ereje, tisztasága és melegsége közt általában óriási a különbség.

De vissza kell fordulnom az egyes versektől és az impresszionista részletektől: inkább az egész helyzet, a lélek alkata, erőinek működése a témám. Bár tulajdonképpen lehetetlen reálisan megrajzolni, érzékeltetni Babits szellemét és szerkezetét. Ezer további lírai vers kellene hozzá. S minthogy mindez nekem is az életem, talán még egyszer ezer. Hogy mit írunk meg, versben, s mi mivel, hogyan és miért keverődik, az jórészt véletlen. Vers-támpont mint életrajzi adalék, mindkét részről van; de nem sok. S noha csak a vers érzékeltet igazán, nincs valódi, dokumentáris bizonyító hitele. A vers forma és amalgám is! Különösen a Babits lelkéből fakadó, amely csak nagy ritkán egy percnek vagy csak egy realitásnak a gyermeke. S ki tudja, milyen irodalomtörténet vagy baráti emlékezés tudja számon tartani az elmaradt verseket, dokumentumokat? Babits inkább csak mint kísértet élt a földi világban: erre csak az érzékeinek volt szüksége, innen csak táplálkozott és építkezett; a másik, az igazán övé, a szavakba foglalt világ volt, amelyben az ideák istenibb módon mindent utánaképeznek a valóságnak, és amely – néhány évezred legnagyobbjainak művei révén – teljesebb képet ad az életről, mint amilyet a múló és töredékes tapasztalás.

Babitson láttam először, hogy a költőnek tulajdonképpen mindegy, mi történik vele, hogy boldog-e vagy boldogtalan; az élet, akármit hoz, mindig csak nyersanyag. A baj ott kezdődik az élettel, amikor fizikailag elveszi a szabad időnket. A lelki dolgok fő motorja, szállítója, gazdagítója az érzékenység (minden értelemben), a szellem állandó kincstárnoka pedig, tudjuk, az emlékezet. A múzsának Mnémonüszé az anyja! „Gyáros fejem”, mondja Babits az egyik versében. A gyáros fejek mindig nagyon jól észlelnek és emlékeznek, s mindig keverik az időket. A harmincnégy éves Babits folyton gyarapodott, folyton és félelmetesen töltekezett. Mi tömte, zsúfolta? Az, ami mindnyájunkat. A folyton érkező jövő, a folyton növekvő múlt. Csakhogy őt még különlegesebb erővel, még nagyobb gyorsasággal és változatossággal. Az olyan ember, amilyen ő volt, egy folyton mozgó, alakuló, folyton bonyolódó labirintusban jár és él: az emlékezet és a fantázia mozgó falú barlangjaiban, s életérzésének és eszmei életének egymásba nyíló, állandó végtelenében valahogy mindig csak egy négyzetméternyi és pillanatnyi kis hordaléksziget a jelen. Vérbeli naturalista, helyesebben szólva: egy vérbeli tett-ember el se tudná képzelni, mit jelent (többek közt milyen vérbő és gazdag naturalizmust is jelent) egy igazán szellemi ember tétlen és eseménytelen élete! Nem hiszem, hogy megtévesztene ismert Babits-versek szuggesztiója: nem versanalízis és nem rálátás, rávetítés, amit mondok. Babitsnak higanyszelleme volt; súlyosság és nyugtalanság nem zárja ki egymást, ahogy erő és kecsesség sem. És lángszelleme, éber és mohó, óriási nyersanyagfogyasztó. Az ilyen szellem szakadatlanul táncol a dolgokon, s ugrik és átugrik; mozdulatai kivonatolnak, teret és időt spórolnak; másodpercek alatt kiszívják, kiürítik a tárgyak és jelenségek érző velejét. A magasrendű nyugtalanok értelménél nincs nagyobb rabló, biztosabb taktikus, különb hadvezér. S nagyobb Don Juan sincs. Ami földit a vágyuk megszáll, az talán nem is tudja, észre sem veszi, hogy mi történt; s minden MA és ITT és minden elmúlt. MA és az összes volt és lehető MINDENÜTT csábítja és szítja a vágyukat. Félelmes és tulajdonképpen rettenetes jellemek a szellemnek, az emlékezésnek és a fantáziának ezek az anyagtalan, nagy erotikusai. Életemben nem találkoztam okosabb emberrel, finomabb és áthatóbb értelemmel, mint amilyen Babits volt. Amit ő tudott, s ahogyan tudott, amilyen halk és ijesztő precizitással az esze mozgott, ahogyan a maga igen széles, de természetesen nem teljes érdeklődési területén oldott és kapcsolt, azt csak csodálni lehetett. Neki kristálytiszta szerkezet, üveg alkatrészek légies és testetlen épülete s amellett élő épülete volt, ami nekünk a gondolati világ, a magunké és a másoké, s ahol lépésről lépésre sokszor csak fokozatosan merítjük elő a félhomályból a következő lépcsőt vagy fogalmat, fénykezével ő egyszerűen és könnyedén átnyúlt a rengetegen, s máris megmutatta, kijavította, elénk tette, amit akart, amit kerestünk, a villogó megoldást, összefüggést, magyarázatot, a képet vagy a virágot. „Fáraszt, ugye?” – mondta egy este a kis vendéglőben a Szentkirályi és Baross utca sarkán, ahol vacsora után egyebek közt – ha szabad úgy mondanom – filozofáltunk; s már rég tudom, hogy sose fogom Kantot igazán érteni, mert azon az estén és oly sok továbbin másra fordult a szó, nőkre, a fogarasi cukrászkisasszonyokra, a gyerekkori flóbertpuskára, az angol tavi költőkre és prozódiára és rímekre, s mert engem akkor kevésbé fárasztott az „állatszagú erdő”, mint a metafizika.

Engem, így mondtam… de tulajdonképpen jogosulatlannak érzem a különböztetést: a szellem tud csak igazán sóvárogni az ellentétre! A metafizikus Babits is tele volt a földi párhuzam vonzásával, emlékekkel és friss vágyakkal, a Reviczky utcai együttlakásunk idején a fiatal társ példája, közele, rendetlen életmódja sok tekintetben felszabadította benne az efféle titkokat, és közlésük, megbeszélésük vágyát. Annak idején nem értettem, de nem is nagyon vizsgáltam természetét és indokait annak a gátlástalan önismertetésnek, azoknak a vallomásoknak, amelyek engem, aki még szinte gyerek voltam, úgy megleptek egy felnőtt részéről; ma már tudom, hogy nem volt azokban semmi különös; súlyukat a személy és csak a fojtottság adta, az, hogy addig – egy-egy lírai megfogalmazáson kívül, ami azonban, épp a szubjektivitásával, egyszersmind takart is – alighanem mindig elhallgatta, azt nem annyira szeméremből tette, mint inkább a megszégyenülés félelme miatt. A rajongó, a tanítvány, a fiatalember előtt, aki szükségképpen nem rendelkezhetett az idősebbek tapasztaltságával, de akinek közvetlensége és őszintesége ragályos is lehetett, nagyobb biztonságban érezte magát.

Mert szégyenkezni nem szeretett – ugyan ki szeret? –, és kétségtelenül hiú volt – ugyan ki nem az? –, bár egyáltalán nem mindenre; például a megjelenésével, az öltözködésével sohasem törődött. Érezte is ezt a gyengéjét, s nem tudom, idézetképpen-e, vagy mint saját megállapítását, de sokszor hasonlította előttem a hiúság hajtó, feszítő erejét egyenesen a nemiséghez és az éhségéhez. Ahogy alkotó fantázia, alkotó hiúság is van, becsvágy a neve. A Babitsé ilyen volt. S nemessége ezzel is küzdött. Küzdelmei nehezek és makacsak voltak, és ugyanabból a gyökérből táplálkoztak, mint a félelem érzetei. Folyton küszködött lelke alapvető szükségletéért, az objektivitásért, s ellenszenveinek és féltékenységének kivédésére, hatálytalanítására törekedett: ti. az agya becsületességére is hiú volt, ami sokkal ritkább és sokkal nagyobb erény, mint amilyen bűn a magunk szerelme. Szerette, sőt nagyon szerette a dicséretet, a hódolatot; azonban, mint a dicséret, éppoly fontos volt neki, hogy érdemes helyről (és érdemes formában) jön-e az elismerés. Örökre megjegyezte, hogy melyik művéről ki mit mondott, melyik kinek tetszett különösebben, ahogy az ellenségeit és még a tűszúrásokat is számon tartotta; de amiként a kritikát, ha hozzánemértésből eredt, lenézte, noha megjegyezte, az avatatlanoknak a tetszését is csak mint a szeretet jelét, csak mint valami kedvességet jegyezte meg. Az objektivitás az igazságszeretetünk szemérme és hiúsága, s mindig nagyon jól összefér a lírával, ha a lírikusnak esze, különleges esze van. Babits igen pontosan tudta vagy érezte, hol fut a határ az értelmi és az érzelmi ítéletek és igazságok közt, s éppoly érzékeny volt a szív érvelésére, mint az észéire. A hazugságon, a tettetésen rögtön átlátott. Felsőbbséges okossága mellett mindig emberi volt, és nyilván százszorosan megszenvedte egyes igazságtalanságait. A szívét még meg lehetett vesztegetni, az a büszke szív őt magát is becsaphatta; a feje azonban, belül, tovább mérlegelt és tiltakozott, még ha aztán végül néma és passzív maradt is az ember, aki eredetileg szólni akart. S a tiltakozása nem szűnt meg soha. Talán innen eredt egy része bizonyos riadalmainak dúltságainak, féltékenységeinek és önvádjainak. De a sokszínűségének is. Annak, hogy disztinkciókban olyan gazdag lett a gondolkodása, olyan sokdimenziós az érzésvilága, olyan örvénylő az egyénisége.

Adyhoz nem volt egyirányú, egy előjelű a viszonya. Eleinte semmi esetre sem becsülte, erre biztosan emlékszem; később imponált neki Ady; aztán megszerette, fegyvertársának tekintette. Legtöbbre ezekben az években tartotta. Ítélete módosulását azzal magyarázom, hogy eleinte nyilván irtózott Ady keresetten és olcsón újszerű, gyorsan öregedő, cifra, szecessziós stílusától, ami e nagy költőnek legnagyobb tehertétele; de aztán a festék alá nézett, s megragadta a keresett képek és szókapcsolatok alatti-mögötti indulat, az élmény viharos mozgása. Ezzel különben ma is úgy vagyunk, valahányszor tömegesen olvasunk Ady-verseket: nemtetszésünk önkéntelenül áttolódik valami messzi és speciális irodalomtörténeti stílusmúltba, s ezzel mintegy átmenti Ady lényegét. Ady, akit testileg én először már csak a koporsójában láthattam, irodalmi vezér akart lenni, s az is volt, diktátor, nem inter pares primus, hanem az egyetlen, az első; hódító modora a kurucos lerohanás, az érzelmi hajrá volt. Lényegesen, mintegy vad elszántsággal, mindent kockáztatva és vállalva, reformátusmódra volt az. Talán furcsán hat, de (az önkényességtől irtózó) Babits is diktátortermészet volt; katolikus és szellemi értelemben, s valahogy megalapozottan, kimunkáltan akart az lenni, s a roppant kultúra és az igazságosságára is kényes ész kontrolltevékenységének beszámításával. Ady idegzetét, bármilyen rossz volt is, nehezebb lett volna szétrágni, ő mindenre rögtön reagált, s valami végletes magányba, üldözöttségbe, „revízióba”, sőt esetleg fizikai emigrációba szorítva is mindig megmaradt volna legalább egy nagyon lírikus Victor Hugónak, egy nagy gesztusú, romantikus trónkövetelőnek. Babits fedettebb jellem, neki derogált volna követelni, pláne trónt – ízlése éppoly biztos volt, mint az ítélete –, bármennyire sóvárgott rá, hogy bebizonyítsa (magának s még inkább szekszárdi családjának, s aztán a világnak) az elsőségét. Az említett években néha mégis csaknem összeroppant, nemcsak idegileg, de időnkint még az önbecsülésében is, bár kifelé, a magas elviség és az enunciációk síkján, akkor is megőrizte tartását, attitűdjét – szerette ezt a szót –, amikor pár napra vagy órára oly kegyetlen poklot gyújtott köréje – mondjuk – egy detektívidézés, melyet a Centrálból gyanútlanul hazamenet egy este az asztalán talált.

Rettenetes riadalmak rázták ezt az erős lelkű, óriás szellemű és gyenge idegzetű embert; nemcsak amikor oka volt rá (mint az említett esetben, amely különben, úgy tudom, ismétlődött), hanem szinte szakadatlanul. A dolgoknak a szív adja súlyát, értékét. Mi lett volna Babits az értelme és a kifejező ereje nélkül? Egy kéjre, megnyugvásra szomjas és fájdalmakban fürdő meztelen szív, egy védtelen, gyermeki szív, egy életképtelen tanár. De viszont mennyi kínt megtakarított volna, ha vállalni tudja magát, ami a hasonló gyengék első lépése a gyógyulás, a megváltás felé, és ha van elég fölénye és bizonyos humora – ez az utóbbi, jeleztem már, nem volt egészen idegen tőle –, az úgynevezett vállvonó, nyugodt embermegvetésre s ezen belül egy kicsit a sosem ártalmas – önmegvetésre. Arany zsenije letörölte a sáros, lócsiszáros sértéseket és bántalmakat, s kevésbé szenvedett. A hierarchikus Babitsnak, aki családjában úrnak született, és csak író lett, más titkos ideálja volt magáról, őt a félelem és gáncsnélküli szellemi eszmény bűvölhette meg valaha, anélkül hogy az eszmény megfelelő, komisz fegyvereket adott volna neki a földi lovagi harcokhoz. Sem a közvetlen és jókedvű hadakozásra nem volt igazi ereje (bár aránylag elég sokat hadakozott), sem a nyílt, igazságtalan önzésre, sem az „irodalmi canaille” és az élet sima, rezignált lerázására és felejtésére. Immortale jecur volt, halhatatlan máj: fogyhatatlan ambícióit, nagy rangtudatát és gyermeki szorongásait naponta megszállták az éhes keselyűk, a valódiak és képzeltek. Az ő időtlen és világnagy értelme előtt szörnyű balkáni nyüzsgés lehetett – hiszen mindig az – az úgynevezett irodalmi, társadalmi, tudományos és politikai élet túlnyomó része, s már maga a kultúrája és a velejáró igényesség egy kicsit hontalanná tette az aktualitások és a realitások közt. „Kakasviadal, bolhaverseny” – hangzik, a vanitatum vanitas variálva, ítélve az életről; bár ez, mondom, csak az ész ítélete volt nála, csak elv, s nem is állandó és egyetlen elv, és mindenesetre sokkal gyengébb páncél, mint amilyet egy másféle lelkület, egy másféle elszántság, az egyéniségnek egy másirányú fejlődőképessége buddhisztikus vagy schopenhaueri különbékeként, megváltó burokként lassan ráizzadhatott, ráboríthatott volna kagylós meztelenségére.

Ezzel különben majdnem mindnyájan így vagyunk: minden modern irodalomban éppen a legmélyebb, legdifferenciáltabb és legfüggetlenebb szellemek közül – főképp költőkre gondolok – mind többen mutatnak hasonló alapmagatartást. A tünet általános, de még mindig végtelenek a változatai. Művészileg, szellemileg egyáltalán nem látszik hanyatlónak a produkció, de a lélek mintha egyetemesen „betegebb” volna, pusztán csak azért, mert az, aminek lennie kell: egyéni. A líra rég elérte a társadalmi teóriák legtávolabbi álmát, a tiszta, eszményi uralomnélküliséget; s az élet persze elmaradt mögötte. Ezért borzong, ezért magányos, ezért vannak időnkint önvádjai, s ezért kereskednek oly sokat az „írástudókon” egyes esszéírók, zsurnaliszták, moralisták és világmegváltók. Még mindig „dekadenskedünk”? Talán: igen. Nézzünk csak őszintén a lelkünkbe: rengeteg írásunk és analízisünk, amely sorra vizsgálja a tegnap, a tegnapelőtt és az azelőtt nagy halottjait, nem úgy hat-e, mintha egyúttal folyton saját magunkról beszélnénk? S nem érezzük-e többé-kevésbé naivnak vagy másrészt célzatosnak azt, ami másféle, ami egyirányú, egyszínű: az „egyhitű”, „egészséges” és valamilyen irányban „kollektív” megnyilatkozásokat? S legtöbbször nem szimplák-e azok valóban? A társadalom, mialatt az egyének, akikből áll, nagyrészt szeretnek és megértenek, szolgálatába akar törni bennünket, mint közösség. Kérdezek, és nem állítok; s azt hiszem, a kérdésre csak érdekeltség, csak propaganda felelhetne valami harcos tagadással. Mert – ha a gyanú igaz – akkor, már majdnem száz év óta, valami olyan fejlődési periódusának éli talán a közepét Európa szellemi és érzelmi kultúrája, hogy azt lényegében másmilyenre át nem színezheti egyéni akarat vagy tehetség, s annak ívelése csak további nemzedékek hosszú során túl zárulhat le. Babits nem hitt: utolsó korszaka és babonái ellenére én úgy látom, hogy nem hitt, legalábbis nem hihetett igazán. Nem mondom, hogy ez a baj, a baj inkább a vergődés: az, hogy hinni akart, és már nem tudott, nem lehetett. A baj az, hogy jó ideje mások az egyénnek, a művésznek az eszményei, mint azok, amelyek a környező társadalmakat áthatják. Az egyetemes jelenségeket nem változtathatja meg agitáció, csak a társadalom lelkiségének kívánatos vagy nemkívánatos, de alapvető átalakulása, s nem ítélheti meg, nem foghatja át egyes generációk szellemtörténete: kínai korszakmértékek kellenének hozzájuk. Reakcióink szintén csak a meghasonlottság újabb termékei és bizonyítékai; egyenkint vagy kis, zárt klánokban még csak elébe se mehetünk valami képzelt jövőnek. A politikusnak ilyenkor talán más a dolga. A legjobb, amit mint írók tehetünk: a legigazabbat adni magunkból, s úgy, ahogy legjobb erőnktől telik.

Babitsnak is ez volt az útja.

Séta idegenben

Utaztam pár napot, s csak a szomszéd Ausztriában. Egy asszony kísért, és két könyv, Budapesttől Grácig (ahol tizenegy évvel ezelőtt jártam már egyszer, szintén nőpajtással, s szerelem nélkül). A két könyv, melyet csak megjelenésük időpontja s ez az utazás kapcsol össze, folyton velünk volt, testi mivoltában vagy szellemileg, idegen lebzseléseink idején, velem utazott aztán Gleichenbergbe is, elkísért rövid és hosszú barangolásokra, hegyekre, falukba (meg a másik – aki a közelünkben lakott. A múlt év karácsonyán? meg a nap, meg a harangszó). Az asszony beteg nő, inkább pihennie kellett, hol velünk jött, hol nem; de a két könyv már egészen összekeveredett ezekkel a sétákkal, úgyhogy számomra mindenkor kölcsönösen fogja bennük őrizni egymást táj és irodalom. Vitáink kissé rapszodikusak voltak, s most, visszagondolva, már azt kezdtem sejteni, hogy az egész (egyoldalú) beszélgetés tulajdonképpen csak előkészületben volt, jelentős részeiben egyáltalán nem történt még meg, és csavargás közben minduntalan megakadt és szétaprózódott, újra megindult, elkerült vagy kétszer körüljárt egyes helyeket, a séta természeti törvényeit követvén ő maga is.

Mindkét könyv olyan, amelyet megelőzött a híre: az egyik Fodor József verseskötete, amely címének – Lihegő erdők – önhibáján kívül megkésett s kissé gyorsan avuló pátoszával könnyen illeszkedett az új és patetikus májusba, s másik az új Babits-regény, a Halálfiai.

Az út a nagy parkon át kanyargott kifelé Bad Gleichenbergből; zsebemben jókedvű pénz; édes, tömött zsongások állítottak meg a forró délutánban: mennyi méh! mint élő, zöld, óriás méhkas zúgott fölöttünk egy-egy virágba borult vadgesztenyefa! s az első keresztvölgyben szétnézve, látjuk a hegyoldalakat: villogó felhődarabokként tolonganak rajtuk a fehér kertek, almafák, szinte megfúl köztük a sok apró major: egy dionüzoszi verseskönyv pezsgő-tajtékzó-összefolyó virágtengere ez! És fönt: sötét fenyves: oda megyünk, a Gasthaus Taferlhez, a hegytetőre.

Körülöttünk a föld lírája: természetes, hogy először a verskötetről esett szó, befejezett kiváló értékek azonnali konzervatívosodásáról, Fodor vizuális erejéről, eksztatikus képeiről és speciális formai esetlenségeiről… képek… panteizmus… – szavakra emlékszem, aztán a beszélgetés határozottabb formát ölt: a költő eddigi, könyvön kívüli szerepléséről, elképzelt jövőjéről, és arról, hogy milyen szerepet játszik az Én a fiatalember irodalmában, mikor még inkább expresszíve látja a világot, s hogy később az Én, mint önmaga témája, aránylag háttérbe szorul, a megérzés és kifejezés munkájának tágabb körben való elvégzésére, s a külső objektumokkal hogyan gazdagodik a szubjektivitás is.

Mentünk a leírhatatlan völgyön át.

– Ilyen költőnél, akinél Élet, Világ és Mindenség a nagybetűk nagyszerű általánosságát, szimbolikus tartalmát mutatja – óh, nem mindenütt, de ilyenkor a legszembetűnőbb! –, s aki, ifjú szeretők boldog, dadogó elvakultságával, nem látja szerelme tárgyát, csak saját mámorait, aki tehát még nem tud s hite szerint nem is akar (ez nem igaz) objektiválni: mi győz meg bennünket egy ilyen költő különleges értékéről? A reagálóképesség gazdagsága és a kifejezés érzéki frissessége. Azt mondhatnám: szinte mindegy, hogy a költő – fiatal költő! – mit fejez ki: tehetségéről így is meg lelet bizonyosodni. Aki, költő, valami olyat ír meg nagyszerűen, amit egy idősebb haszontalanságnak lát, s ami rendszerint az is, biztosan ki fogja tudni fejezni a „komolyabbat” is, ha majd az a „komolyabb” tölti ki érzésvilágát, hiszen a kifejezés képessége már eredetileg birtokában volt! Persze kérdés marad még mindig, mennyire telik meg tartalommal az ifjú: a kifejezés adja a művészetet, a tartalom e művészet jelentőségét.

– Ez csak részben vonatkoztatható Fodor Józsefre: ő már rég túlvan ezen a stádiumon, noha kötete nem jelzi fejlődése látható útját. S van benne ma is bizonytalanság, visszaesés a kitűnő tehetség kezdőstádiumába. Megjegyzem azonban, hogy az ő kezdőértékei is különlegesek, többek a rendesnél: verseinek érzelmi feszültsége már akkor tartalom volt, súly, abban az értelemben, amelyben mindjárt részletesebben beszélek róla… Egyelőre maradjunk az extatikus képeknél… Díszességüket önmagukért s a jövőért csak dicsérni tudom: eredeti színek, ízek, szavak. Lehet, hogy forróságuk tömegben forszírozottnak hat, lehet ez a fuldokló gazdaság egyhangú – a szerelmes is követeli és forszírozza a pásztorórákat, s nem találja unalmasnak a boldog ismétlődéseket! Azonkívül ezek az erőtől ájult, fülledt-fulladt hangulatok pillanatonként gazdagodnak a meglátás új meg új kincseivel, s e versek új meg új részleteket merítenek elő, erős, túl-izgult s nem túl-izgatott plein airben, mintegy új meg új oldalról fotografálva le a természettel egytest költő belső erdejében – mindig ugyanabban az erdőben – az erdő összetevőit, új meg új tisztásokat, szakadékokat, s az érzelmek egész, kéjesen nyújtózó-szétkígyózó vegetációját.

– Mily nagyszerű ifjúság: így jelentkezni, ily szép kötettel, ennyi szín-telítettséggel és ily hatalmas szóval! Mily lelkesítő e természetes bőség a száraz dogmatizmussal szemben, mennyire élet, magát-alakító és magát akadályozó s gátjain is csak viharosabbra megdagadó áradás! Mily gazdag ez a szerelemmel és gyümölcsével átitatott nyelv! Bőség és bőség – el sem fér saját magában, kicsap a még bizonytalan kompozícióból, s eksztázisa tetőfokáról nehezen tud alászállni. Káosz ez a stílus, bozót és mámoros erdő, csíráztató anyaföld, metafizika és szeszes villogás a levegőben, fülzúgás, láz, erjedés, állandó homályos erőfeszítés, teremtő lelkesség, és csupa érzékiség: Fodornál remegő testiséget és izgató plasztikát kap a szó, szélsőséges hevülete gyújtogat, amerre jár, lélekben éppúgy, mint a tárgyakban, vagy sajgó dermedés lesz, önmagába-döbbenő vagy lázongó pompa, mely mitológiává eleveníti a külső és belső valóságot, fuldoklásig szívja magát a dolgok emanációival, és dolgokat projiciál, és esztétikai meglepetéseket tud csinálni a legegyszerűbb földi mozdulatokból. Testiség mindenütt, kitüzesedett, feszült, támadó érzékiség a témákkal szemben, bár maguk a témák csaknem kizárólag szemérmesek, s inkább szólnak a költő elragadtatásairól és iszonyodásairól, mint reális életéről. A forró színek körvonalat kapnak, a szavak kis képekké tömörülnek, önálló, sokszor parnasszien szépségekké, de zártságuk vagy önállóságuk a kompozícióilag is kész versekben olyan – néha szimbolikus hátterű – érzelmi egészbe oldódik, amely már messze esik a parnasszien-leíró költészet kevésbé közvetlen emberi szándékaitól. Tehát: expresszionista feszültségű nyelv, parnasszista képeszközök, lírai hatás: zenei elemek meglehetősen elmaradnak, sőt talán távollétük vehető a legérezhetőbb (s nem stílszerűtlen) hangzásbeli hatáseszköznek… Ma mintha ilyesmi volna Fodor öntudatlan ars poeticája, természetes megnyilatkozási módszere… ami persze mind formatehetségére vonatkozik ennek a kemény, erős, vidéki gyökereit nagyon őrző fiatal léleknek, ennek a hátborzongató és tisztulást váró, új „örök Én”-nek.

– S most, nem nézve már csak-szépségnek ezeket a feszült, barokk szépségeket: lehet ilyen feszültség esetében gondolatszegénységről beszélni? Azt mondja nekem a minap egy fiatal költő, meglepő kritikus látással, hogy kötetének – sokat ígérő verseskönyv, másfél évvel ezelőttről – tulajdonképpen az a baja, hogy nem mond semmit. Igazat adtam neki. Az írónak, valóban, jelentenie kell valamit, sokat, vezetnie kell. De mit mond Fodor? Ilyen az ő semmitmondása a csak-dísz-versekben is? Istenem… az élet nagyszerű, vagy az élet ronda, az emberek gyalázatosak, én egy vagyok az istennel, tehát nagy vagyok, egyet-mást nem értek a világból, és leírások, vallomások, önjellemzés, „meghitt társalkodási viszony a természet erőivel”: józanon lemeztelenítve egyik sem hatásos mondanivaló, még pár sor teljessé bővíthetné a felsorolást, s az is nyilvánvaló, hogy új sincs bennük… Mégis: ez a költészet testvére annak, amelyik „nem mond semmit, de azt szépen mondja”? Nem! Ez a költészet szuggerál, hevületének átvétele a tetszésen túl beszél bennünk: ez a nagyszerű táj, körülöttünk, ez sem szól hozzánk szavakkal, s mégis mily sokat tud mondani! Helyesen szuggerált kis és nagy érzések hatása alatt valahogyan az élet maga kezd gondolkozni az olvasóban, jobban mondva: a lelkünkbe hullt szavak magvai kikelnek, s noha a virággá-építést már mi végezzük, öntudatlanul, e továbbépítés teremtője és ura mégiscsak a költő. Lelki helyzet megfelelő precíz fölvázolása és kivetítése: minden jó versírásnak ez a kulcsa, s ami ezen túl van, az már csak kívánatos járulék. Minden lelki helyzet mindig alkalmas a kivetítésre, de kivetítésére nem minden pillanatban alkalmas a költő: a tehetségek egyéni különbözősége, az életkor s a téma természete szabják meg, hogy az érzéstartalom és a gondolati tartalom keveredésének melyik fokán következik be a kristalizációs pillanat. Az érzés gondolattal, a gondolat érzéssel telítődhet, s ez a folyamat egyformán lejátszódhat a költőben vagy az olvasóban. Elképzelhetetlen, hogy jól kifejezett érzéshez ne épüljön hozzá gondolat is – fordítva is igaz a tétel, de ekkor már változik az intenzitás mértéke. Minden más babona, rövidlátás.

– Mindamellett tény, hogy ez az elsőrangú költő általában még kívül áll az életen, mellyel oly egynek érzi magát, a Kozmoszban él, amelyhez a fantázia fűzi, s belső kozmoszában, mint az álmodozó szerelmes. Ne higgye, hogy az ébredésnek nincs lírája! Most még többször ez a kettő keveredik benne, s ezt nem kifogásolom, amikor azt mondom, hogy Fodor, már meglévő megkülönböztető értékei és néhány olyan verse mellett, amely a líra csúcsán áll, a jövőtől még nagyon sok tartalmi tárgyiasodást és fegyelmezettséget kaphat, s kívánatos, hogy kapjon is. Amióta az irodalomban szerepel, véleményem szerint máris többet, nagyobb művészi biztosságot érhetett volna el. Ziláltság és zavar és dühös pátosz túl sok van benne, s a fiatal lélek szinte tetszeleg magának ezekben is, pedig legjobb értékei nem belőlük erednek. Ez a patetikus tehetség nem csak hasonlat-torlaszok emelésére hivatott, s nem maradhat véletlenek és metafizikai bizonytalanságok szolgálja, hiszen gyakori részletekben és sok versben ma sem az már. Most még inkább csak az olyan tartalom kongeniális vele, amely maga is vihar és irtózat és rendetlenség: a víziós leírások: Baál isten az olasz harctér esti horizontjának óriási táljából issza az embervért. Ezek a csúcsok, és sok csúcs van, de még gyakoribb e stílus öncélúsodása, s valami komponálásbeli fogyatékosság. Kisebb tehetség örülhetne a hulladékoknak is, de Fodor ne örüljön a fölösleges, tehát rossz túlhabzásnak, erőpazarlásnak. Fascinálólag hatnak rá nagy példák, kevésbé látja a gesztustalan szépséget, nagyságot és egyszerűséget, ami szintén legmagasabb irodalom, s talán még nehezebb is. Érett, nagy költő, s egyszersmind – tehetségének milyensége nem engedi, hogy szimpatikusnak mondjam ezt a tulajdonságát – naiv lélek, aki korlátokat emel maga mögé, a kései Ady világában él (ami meglátszik nyelvén és szófűzésén is), és abban a Vajda János-féle egyhangú vízió-orkánban, amely, emlékszik? az Alfréd regényé-ben szentegyházakat tép ki a földből, mint odvas fogakat, máskor meg ifjú és tapasztalatlan meggyőződése szent és vak erejével sátáni-isteni mennydörgéseket indít, roppant kifejező-gazdagságát profetikus általánosság konklúziójába szegényítve, például a haladás ellen. Naivság, persze, de közben mily erő, egészség! frisseség! S mily kivételes tehetség, minden salakjával együtt, az egész ember! Az egész magyar líra legnevezetesebb kötetei közé fog tartozni a Lihegő erdők, ez az „első verskötet”, ez a konzervatív-expresszionista dzsungel, tele nemcsak a szokásos oroszlánkörmök nyomaival, hanem, hogy kissé erőszakolva folytassam a képet: izmos oroszlánkölykökkel, melyek közt teljesen kifejlett díszpéldányai is sétálnak a leghatalmasabb fenevadaknak. Fodor könyve nem „első verskötet”, hanem legalább három első egyszerre, értékben és időben egyformán…

Az Ungarische Krone mellett fölfelé indultunk, jó ideig, fárasztó kapaszkodón. A hegy lassan emelt bennünket, a fönti erdő incselkedő játékba fogott, s egyre sűrűbben küldözte felénk előőrseit, már jött a fenyves is, világosbarna függőlegeseivel, s lábunk alatt évtizedek óta hullott tűlevelek ropogó, síkos padlózata. Gyantás, súlyos, gyógyító szagok a benyilazó napban.

Kísérőm, a beteg asszony, elkábult a föld, erdő és nap egészségétől.

– Látja – mondom neki, s szétnézünk öt-hat kis falu fölött, mert a kilátás egyre tágul –, ez is Egészség, bár más, mint a Fodoré, a Babits könyve. Mert nem az ész betegsége minden romantika, és nem gyógyulás-e a józanodás? Valami különös egészség megtalálható Babitsban: a köztudatnak paradox állítás, pedig ily nagy s ily módon nagy munkát végigmunkálni és befejezni, a testről is a legjobb orvosi bizonyítvány.

– Legnagyobb műve volna? Valószínűleg. Bármelyik kötetével hasonlítjuk össze, természetesen ez a legértékesebb. A lírikus, esszéista és a regényíró összefoglalása. Maga tudja, hogy a Gólyakalifá-t én nem tudom annyira becsülni, mint némelyek, s tán Babits maga is, a kitűnő Kártyavár kompozícióját tisztelem, Babits fejlődése meglep, de az az épület egészében véve nekem még kissé szárazdeszka- és betonszagú, szellemileg is. Akkor még forszíroznia kellett Babitsnak, úgy hiszem, a realitást… Ezzel az új regénnyel megszűnt benne minden gátlás, amit költő prózai műfajban érezhet, s megmaradt mégis a lírikus gazdagság, éltető szépségnek és vérnek a Testben.

– Mily nehéz olvasmány! Pedig milyen érdekes! Tudja – folytattam, és nevettünk –, mikor Grácban uzsonnáztunk, a piacon, annál a tömör salzburgi sajtnál, ohne Rinde, wie Butter streichbar,¹ nem véletlenül jutott eszembe a Halálfiai. Annak a stílusa, mint írójának gondolatai, éppily nehéz és olvatag, ohne Härte, ² komprimált, kondenzált. Egzaktsága és komplikáltsága, amely oly tisztán átmutatja a benne levő tartalmat, mintha üveg volna, vetekszik a Meredithével és a páratlan Proustéval, akiket különben, megvallom, nem ismerek még túlságosan jól, de emellett hihetetlenül költői, s ami a legfőbb: költőisége nem regényellenes, hanem a kifejezés tömör plasztikáját szolgálja. Manapság legjobb prózaíróinknál is ritka a stílusgond, az elszórt expresszionista s még későbbi akaratok meg a tárgyi életesség hangoztatása mellett úgyszólván csak stílusgondból állanak. Szóval, íróink megvetik a stílust, s némileg joggal… De gondoljuk meg, mily érték az a Halálfiai-stílus, amelynek egy-egy mondata naturalistamód csak kétszer-háromszor oly hosszan volna kifejezhető! Nagyon figyelmesen olvastam ezt a teljesen reális könyvet (végig kijegyeztem benne még a sajtóhibákat is), és minden oldalon kétszer-háromszor elidőztem egy-egy képnél, amely nem külön díszként henyélkedik a helyén, hanem míg tudományos pontossággal meztelenít precíz jelentéseket, szómögötti, szimbolikus tartalmával továbbfolyik az eseményekben, vagy ő maga fejleszti tovább magát. S a továbbfejlesztés megint nem öncél, nem az író elmerengése hasonlata szép áramlásán, hanem, ha a kép jelentkezése pillanatában az érzékelhető megjelenítés eszköze volt, önállósodása folyamán továbbfejleszti az eredeti gondolati helyzetet, új alany vagy állítmány bekapcsolásával, vagy a jelzők metamorfózisa révén fölöslegessé téve új, későbbi realitásfázisok reális megrajzolását. A naturalista kifejezés ehhez képest plump, s egy-értelemre-hangoltságát csak bőbeszédűséggel pótolhatja, ami különben nem hibája, csak sajátossága. Tehát nem költői ez a Babits-stílus, hanem a költőiség adta kis- és nagybetűs előnyöket is felhasználó-realizáló: ilyen módszerrel csak a legfegyelmezettebb alkotó dolgozhat, aminthogy a Halálfiai sok más tekintetben is a fegyelmezettség diadala. Az említett eljárás, kevésbé konzekvensen, kissé fellengzősen s ezért máris avultan, megfigyelhető Jókainál is: Jókai is költő volt! Nem mondom, itt-ott furcsálltam képeket, de mit számít ez a pár hely hatszázkilencvenhatszor harmincöt sorban! Éppúgy nem számít, mint ahogyan csak érinteni lehet a regény rengeteg emberi és kulturális lélek-területet megmutató részletgazdagságait: a részletértékek, stílusban és tartalomban, itt élő ízületekkel kapcsolódnak az egészhez, föl lehet rájuk hívni a figyelmet, de ők maguk elmozdíthatatlanok a helyükről – még egy-egy gondolat axiomatikus megfogalmazásában is elsősorban a szerves beépítettség a fontos.

Letértünk az útról; virágos rét: érdemes figyelni minden apróságra.

– Mily fáradságos lehet ily gonddal írni! Úgy tudom, nyolc évig készült ez a regény. Megérte a kitartást… – Hallgatva, lassan mentünk az elhagyott hegyi tájon, s valahonnan egyszerre, váratlanul, kétségbeejtő valószínűséggé és képtelenséggé torzult a példa és elképzelés: Kitartás? Mikor az ember három nap alatt vagy egy hét alatt éhen pusztul! Nyolc év, mikor az író gyerekei reggeltől délig megéheznek! Az Irodalom megbecsülheti az eredményt, a kitartást, de az Irodalmi Élet másra kényszeríti: szerencsés esetben még nem becstelenségre, hanem arra, hogy egy „országos nevű, kitűnő regényírónak” három nap alatt kelljen megírnia egy tízéves regényt. S utána riport, a rögtöni pénzért, cikk, az egynapos fellélegzésért, gyorsáru a kapitalistának, s jaj, ha a tőke lemond az életadó kizsákmányolásról! Kitartás? rendszeres munka? tisztesség? Hiszen a véletlen tartja meg a dolgokat, a véletlen dirigál… Móricz Zsigmond szavaira gondoltam a Pesti Napló-ban, és otthoni harcmodorokra, a jelen tények gonoszságára és erejére: az a közerkölcs, hogyha valaki kritizál, azt meg kell fosztani nyugdíjától, s másnap felszólítani a szerkesztőjét is, hogy csapja el! S: ha valaki olyat ír, ami nekem nem kellemes, a kenyerét, egzisztenciáját, életét összerombolni! Én sem hiszem, hogy úri, korrekt és kiváló szellem ilyesmit akarna. Pfuj! Még szerencse, hogy a kitartásnak, mely gyakran hajlandó megroppanni, oly erős támasza a környezetaljasság reakciója, a felháborodás és büszkeség! Igen, kitartani és szuggerálni a becsületességet! Szuggerálni a vak elfogultság felé éppúgy, mint a megérintett hiúság természetes, emberi, önző fájdalmával szemben!

Mennyi virág mindenfelé! Beszélek, hogy felejtsem ágyrajáró és szénlapátoló és kávéházi kölcsönökön tengődő íróbarátaimat a Nyolc Év tiszteletében.

– A realista elbeszélő, Kodolányi vagy Móricz, mikor nem stilizál, csöndes, kényelmes ösvényen vezeti hallgatóját – a környező táj maga éppily gazdag lehet. Babits elbeszélése nem a mindennapi közlekedés útjait használja: magán a réten kanyarog, mint most a mi lábaink. Mindkét esetben az a fontos, hogy közben vezetőnk mennyit mutat meg a tájból, s a cél, ahová eljutunk vagy nem jutunk el. Kizárólag az útnak, irodalomban a stílusnak, barátja lenni: megszűkítő értelmetlenség, melynek a modernek talán még inkább hívei, mint a konzervatívok. Persze nem mindig gondolkoztam így: hanem csak l’art pour l’art-osan, vagy – később – l’art pour l’art-ellenesen: megfogtak a részletek: holott a legmodernebb izmusok a legirodalmibb irodalom, új l’art pour l’art-elv, levezethető a régiből, hasznos, de tökéletlen, mint minden elv. Mindezt pedig azért mondom, mert ma a stíluselfogultságot látom az irodalmi élet egyik legnagyobb eszmei bajának, s azt hiszem, ez a baj meg is marad mindaddig, amíg az írók és kritikusok a különböző izmusokat dogmáknak s nem egyszerű jelzőknek tekintik, sohasem felejtvén, hogy a jelzők száma végtelen! S mondom azért is, mert a Halálfiai stílusán ideális lehetne tanulmányozni minden elképzelhető stíluskérdést, és mert nemrég fölvetődött bizonyos elképzelt szellemi és esztétikai univerzalizmus rendszerének gondolata, amelyből nézve megérthető, tanítható és igazságosan megítélhető volna minden részletesztétika és mindenfajta irodalmi termék: az egyetemes életbe szervesen beletartozó s csak látszólag elkülönült sok kis egyén. És: megjelent a Halálfiai, ilyenféle univerzális szemlélet terméke, egyesítvén magában konzervatívságot és modernizmust, élő, speciálisan babitsi mű, egyetemességében és élettel-telítettségében túlnövő az eddigi babitsi specifikumokon. Univerzális könyv: a megmunkálás egyéni eszközei gazdag kincstár, egész esztétikai univerzum, gondolatai pedig – esztelenség volna kifogásolni, hogy ebben a történelmi regényben nagyon fontos társadalmi problémák nem szerepelnek, vagy még nem szerepelnek aktualitásuk mai színeiben és élességével! – szintén univerzális ismeretét, átérzését és körüljárását bizonyítják mindannak, ami embert és közösségeket mozgat. Egyszóval: európai, univerzális mű, s nincs meg hozzá az univerzális szellemű közélet.

– A stílusról volt szó ugye? s arról, hogy itt érdemes figyelni mindarra, ami mellett az olvasó, e regény utazója, elhalad. S hogy a cselekmény vidám turista-lábai virágok közt járnak… Ezért bizonyos mértékig ünnepélyes, sőt patetikus ez a stílus és ez az analízismód – ez azonban a megfelelő helyeken öngúny is, és szinte a pátosz öngyilkossága, úgyhogy csak a szerető fölény ünnepélytelen ünnepélyessége az állandó benne: hétköznap és ünnep magától értetődően egyesül ezen a virágos réten is, ahol most mi járunk. Megemlítem a latin szavakat is, a mitológia stílusba-rezignálását: finom részlethatások, éltető jellemzés mellett kitűnően éreztetve az idegen idő távlatát. Babits, úgy érzem, a mozinak is hasznát vette, nemcsak a kezdő fejezetekben, amelyek éveket vetítenek és pattantanak előttünk: itt inkább a szerkesztés mutat moziszerűségre; az igazi és érdekesebb moziszerűség rejtettebb a stílusban: figyelje majd meg, hogy hozza közelebb a dolgokat, s hogyan távolítja őket a szavak tárgyszerűbb vagy elvontabb megválogatásával, aszerint, hogy precíz vagy inkább hangulati hatást akar kelteni, és hogyan tud tudatalattiságot sejtetni elfolyó remegésekkel, amit nem a szavak tartalmából, hanem csak – hogy úgy mondjam – homályosságuk fokából érezhetünk ki. Távlatcserék minden fajtája szerepel itt és premier plan és egymásra fotografálás – alázatosan, ahogy a cél és kifejezés szolgáihoz illik, s nem lázadva modorrá, mint rossz forradalmároknál. Nem hallgathatom el, bár mellékes, hogy Babitsnál általában sokat szerepel a must meg a lekvár, a jó baracklekvár íze – nekem túl sokat, és hogy szerintem néha túl közel kopognak egymáshoz „ama” Nagybetűk Koturnusai… Viszont mindez együtt, ez a prózastílus, csodálatosan objektív, objektiválja a lírát is: a lelki folyamatok ily szimbolikus-reális analízise megteremt valami parancsoló mechanikusságot, az elhivés ellentmondás nélküli, gépies állandósulását: mintha érzelmek kémiai laboratóriumában volnánk: minden törvény, biztos, s mégis van ebben a józanságban valami ijesztő, démonikus és szürrealista, mint a tudomány mélyén. Fokozza e módszer hatását egy másik külön eszköz, amely látszólag összeférhetetlen az előbbi komolysággal: helyenkint riport- és ponyvahang szólaltat meg fordulatokat, önkéntelenül is jellemezvén megfelelő lelki vagy eseménybeli helyzeteket, s megint csak parancsoló-elhihető objektivitást adva az elbeszélő írónak oly pontokon, ahol nem lehet objektív, mert ő maga sem lát tisztán, s csak mendemondákat közöl, száraz fenntartással: „Evvel ellentétben áll Gyula vallomása…” Ennek testvérei a kissé kalandos idézőjelek, hivatalos hangú, aktszerű objektivitás, költőivé emelt detektívregény-motívumok: Babits régóta ismeri a gide-i sottise élvezetes ízeit.

– Egyébként is élvezet figyelni az írónak ezt az objektivitását. Háttérfestő, zárójeles részeknél csaknem történetírói kívülállást észlelhetünk, hangja itt költői, magas vezércikkhang, hiszen csak utal olyan tényekre és emlékekre, amelyeket az olvasó legtöbbször vezércikkekben hall fölemlegetni: s ennek is valami külön életszaga van, s telíti az ábrázolt helyzetet a megszokott, tehát megbízható adalékfelsorolások bizonyító erejével. Még érdekesebb azonban az az objektivitás, melyet az első személyben nagy ritkán, zauberbergi többesben már többször beszélő író a saját alakjaival s rajtuk át a saját regényével szemben mutat: kritizál. Megkritizálja a saját irodalmában a saját módszerét, közbevetett kis mondatokkal, megjegyzésekkel, áthidalásokkal, módosításokkal, melyeket nem könnyű észrevenni, hiszen állítmányukban az első személy sohasem szerepel. Mintha másvalaki teremtette volna az alakokat, s ez a más író Babits baráti széljegyzeteit beékelte volna két vessző közé, ide is, oda is: és ezek a kritikusi megjegyzések ebben a stílusban szintén éltető momentumokká olvadnak, elbeszéléssé! S az író tovább megy, apróságokban tovább keveri magát és a regényt, az életet és az irodalmat, valahogy pirandellói értelemben (amit már Gide és Thomas Mann is megcsinált, sőt Jókai is, azt hiszem, A tengerszemű hölgy-ben) regényelméletet fejt ki regénye folyamán, de oly módon, hogy cselekmény és esztétika egybeépülve kölcsönösen mozgassa egymást előre. Egyáltalán az egybeépítés szempontjából megoldások trouvaille-bányája ez a könyv.

– E nagy és sokrétű objektivitás mellett hol marad a líra? Bizonyos lírát elárulnak már az előbbiek, ez azonban az író műhelylírája írás közben; azután, minthogy a Halálfiai nagy részben önéletrajzi regény, ott a főhős alakja, a család, a vidék, a múlt emléklírája: ez már az emberé. A kettő keveredik régi Babits-versek regénybe dolgozásánál: mennyi líra, mennyi vers van elrejtve a Halálfiai-ban! Meglevő versek, amelyek számára mostani prózaruhájuk nem elég inkognitó Babits költészetének ismerői előtt! S versek vázai, versélmények központi magvai – mily sereg! Mint az Ady-novellákban… S mindez a regényben nem önállóan jelentkezik, és nem szónokol: Babits lírizmusa csak az érzékeltetésben hevül önállóvá: tárgyhoz kötött, szükséges tömörítő szépség. Hogy ilyenek, az – mindazzal együtt, amit mondtam – Babits újabb megújhodását jelenti, teljes prózaírói kifejlődését, nagyságát és életképességét, amely egyébként a háború utáni magyar irodalomra való reagálás finom jeleit is mutatja.

Újabb erdőrészből újabb tisztásra értünk.

– Az az érzésem, hogy Babits most már mindent tud ábrázolni, amit csak akar. Itt két vagy három generációnyi magyar életet fest, a vidék és a középosztály társadalmi és szellemi életét, új és legjobb erőinek intellektuális rétegbe való emelkedését, fölszívódását, átalakulását, forrongó türelmetlenségét, ezzel szemben a maradi és megbízható föld vétkeit és erényeit, s mindezek fölött az egyetemes elmúlást. Nem mondok el többet a regény földrajzából és életéből, nem mintha mellékes volna benne az eseményesség, épp ellenkezőleg! hanem mert azzal mondanék legkevesebbet. Olvassa csak el, ráér egy hónapig… Fontosabb az, ami már ennyi jelzésből is látható: ebben a keretben igazán van alkalom három-négy család képviselőin át megmutatni minden oldalról s minden vonatkozásban majdnem minden anyagi és szellemi erőt, hajtóerőt és akadályt, amely Magyarország sorsát a jelen küszöbéig irányította, s az embereket, újabb és újabb korok egyéni színeivel a fölszínen átfestve, mindig irányítani fogja. Majdnem minden erő: a parasztságról nincs szó, s a közgazdasággal sincs kapcsolata a regény egyik főszereplőjének sem, Magyarország Üzleti Megalapozásának hangulata azonban jelen van, s látunk lassú, szívós küzdelmet a pénzzel, jobban mondva: egy szőlőbirtokon át a földdel… A halál fiai hullanak, de egyre jobban kibomlanak a küzdő gondolatok az ország fölé, az emberiség fölé, és megfogyatkozott sorok és megnőtt eszmék hatalmas deltával ömlenek (a mű ígért folytatásában) a közelmúltba, amely akkor még tisztító, bizonytalan és félelmes jövendőnek látszott.

– Küzdelem mindig ellenállást tételez fel, gátat, az igazságkeresőnek szintén vannak gátjai, ha más nem, a saját termékenyítő kételyei, s a többi lehetséges álláspont megvizsgálandó voltának érzése. Az egyszerű tett-ember gyorsan cselekszik, az elfogult számára nincs komplikáció: tettben azonban más az eredményes, mint a helyes, s az elfogulatlan igazság nagyon is komplikált. Babits mesterien ért a gátlások és komplikációk fölfejtéséhez. Tulajdonképpen melyik alakjában nincs gátlás? Nelli, Miska, Imruska, a főalakok, művészetének legfőbb próbakövei, valamennyien halál fiai, nemcsak azért, mert mulandó emberek a halhatatlan Mulandóságban, hanem azért is – nem tudom, akarta-e az író ezt is kifejezni regénye címével –, mert nem életrevalóak, nem gáttalanok, nem életfiak a halandó Életben. Gyula sem, dehogy! E nagyszerű alak rajzvonalaiból nehéz következtetni arra, hogy milyen volna egy Pestre fölzüllő vidéki életzseni, akit nem a gátjai – pózai – vezetnek az életben; romantikája s az a felelőtlen levegő, amely körülveszi, nem építi elképzelésünket egy tisztességes Babits-tettember, egy hétköznapi valóság felé… Jozsó már inkább, de az meg oly kicsinyes, antipatikus! Jolán: csupa gátlás, vénlányos ki-nem-éltség… Az öreg Döme és az öreg Cenci: hát ezek életfiai, igaz… De Döme egy múlt élet fia, aránylag a háttérben mozog, titkolt, megható szerelmével, s nem annyira ő aktív, mint inkább tekintélye, helyzete, vagyona. S Cenci, az elpusztíthatatlan sors-Cenci, inkább talány, mint valóság (noha teljes, reális ember), kissé már mitológia, s a költő épp az ő nagyságának rajzában és szuggerálásában volt leginkább segítségére a regényírónak… ami különben mindegy, fő, hogy hiszünk reális titokzatosságában… Babits még az újabb nemzedékben sem talál igazi tettrekészséget (hagyjuk most ki a regény zsidóit): a hisztérikus-pózos Erzsi beteg lélek, az okos Gitta életrevalósága kimerül az apjától örökölt ravasz alkalmazkodóképességben, s a kisebbik lányban, Noémiben nem a becsületes öntudat, hanem a csitri-kokottság könnyelműsége otthonos az életben… Vagy talán az életrevalóság sohasem becsületes? A regényíró, mintha ezt érezné… Gyula és Nelli gyermekében, aki a regény végén is csak gimnazista még, szintén komoly defektusok segítik elő az életrevalóságot. Lehet, hogy ezek csak a kamaszévek szeleburdi önzésében ily erősek, s a folytatásban olyan alakká fejlődik a fiú, amilyent Babits eddig nem rajzolt a Halálfiai-ban: de, gyerekkoron és apán át, még ekkor is bizonyítaná legalább azt, hogy a tisztességes életrevalósághoz is kell a tisztességtelenség trágyája… vagy durva, paraszti eredetek szűz ereje, önzése… mert ilyen szálak is indulnak, s a folytatás egyelőre sokféle lehet, s el is maradhat… El tudnám képzelni különben még azt is, hogy Imruska, azaz már Imre, a becsületes tett és a cselekvő igazság emberévé nő, mire a fogarasi havasok aljáról megint Pestre kerül, de ez nem valószínű: Babits túlságosan bizalmatlan minden közelről megismert erővel szemben. Titokban úgy sejtem én is, hogy ebben igaza van… ami nem változtat azon a tényen, hogy Babitsnak, ha van, akkor az igazságos, művelt és szabad erő ábrázolása terén van még fejlődni- és tennivalója… A többi életet ugyanis pontosabban, gazdagabban, igazságosabban látja, beszélteti és alakítja, mint sokszor tetőhöz ért művészetének értői egyáltalán várhatták.

– Emberek és generációk életébe ily mélyen és szélesen belenyúlni természetesen nem lehet anélkül, hogy az író ne kerüljön kapcsolatba a politikával. Tendenciáit e téren a tudatlanságtól s a zavarosságtól való irtózás ösztökéli. S minthogy a zavar hiányos tudásból születik, s elfogultságra vezet: Babits fölhasználja e regény történeti, lélektani, önéletrajzi és kísérleti természetét, arra hogy benne – meghagyom a kifejezést teljes általánosságában – „körüljárja a problémákat”. Minden kérdést valamely sorsba ágyazva állít elénk, s az az érzésünk, hogy megszünteti a regényalak és regényíró dualizmusát: minden alakját éli vagy élte, tehát minden gondolatot, minden igazságot, s ez megint nem puha eklekticizmus, hanem az a bizonyos kívánatos Univerzalitás, melyből következik egyrészt a jogosan szilárd meggyőződés, másrészt a megértés és türelem, az élet minden frontján meglévő relativitás fölismerése, az igazság és bölcsesség gyakorlati harmóniája… Megvallom, ez az utolsó mondat túl szépen hangzik, túl ideálisan; bár nem fölösleges, s a regénnyel kapcsolatban nem túlzás… Babits módszere, eszmei problémáknak sorsokon át való teljes megmutatása, emellett a legművészibb módszer olyan írók megnyilatkozása számára, akik nemcsak hirdetnek valamely kész igazságot, hanem vezetnek az igazságok felé vivő úton, megmutatják az igazság készülődését, akiknek politikája tehát, erre céloztam az előbb is, elsősorban pedagógia, mint a Goethéé. Nem új módszer, de nehéz (az írónak), s van másféle is: Thomas Mann a Varázshegy-ben művészi szándékainak jó részét feladta a parttalan értekezés kedvéért. Véletlenül tudom, hogy Babits eléggé kifogásolta ezt az eljárást. Én könnyebben elintéztem e kifogást magamban, azzal, hogy Mann csupa okos dolgot mond a buta világnak, s igazi regényben életre kelve e gondolatok számára tízannyi hely kellett volna, de természetesen a Babits módszerét tartom nehezebbnek, művészibbnek, szélesebb rétegekre hatónak: eszmék metafizikai összeütközése helyett az eszme-materializációt.

…Már rég a Taferl előtt ültünk, öreg padon, előttünk az esteledő táj. Friss tejet kaptunk, a szelídség meleg italát, s a két könyv tovább beszélt:

– Hanem vagy száz oldal mégsem tetszett nekem egészen zavartalanul ebben az ideális regényben, a pesti száz oldal, a magyar fin de paix szellemi kavargásának rajza. Árnyalati elvontabbságát a téma hozza magával, erről nem is érdemes beszélni; hanem: az író itt szerintem elvesztette objektivitásának azt a különleges mértékét, amellyel az előbbi korokat és saját magának, Imrusnak gyermekéveit festette. Objektív itt is, de az egész beállítás halk, rajongó vibrálással, valami finom, de mégis idegen, közbetolakodó lírával fátyolos. Imruska szellemi kamaszcsatáit vívja más kamaszokkal, lángol, érik, nagy kínlódások árán csöndesül… Utalások egyénen túlterjedő jelentőséget adnak ennek a forrongásnak, de részben csak kívülről élnek ezek az utalások – hogyne! hiszen sem a tespedtség, sem a forrongás nemcsak annak a kornak volt a tipikuma, viszont az írónak egyénileg éppen az a kor kedves az emlékezésben!… Obligát célzások történnek, dokumentálások, melyeknek ereje kívül van a regényben: az író lelkében, de például bennem már nincs meg érzelmiségük… Babitsnak sikerült az ekkori eszméket és hangulatokat is Imrus ügyévé – vagyis regénnyé – tenni, nem úgy, mint annak a sok kulcsregénynek, amely szintén feldolgozta ezt az időt!… Mégis, némi kis idegen íz… Néhol határozott kitételekben (Imrus tudásvágya „egy ország elapadt velejében fölgyűlt fájdalmas szomj”), legtöbbször pedig megmagyarázhatatlan hangulatáramlásokban elárulkodik, hogy az író itt nem szabad teljesen az emlék romantikájától: líraibb, mint kellene. Ez a rész – ismétlem: csak árnyalatokról van szó – veszít történetírói hitelességéből, s hatása, a lehető legdiszkrétebb formában ugyan, de önkéntelenül egy szellemi korszak és generáció öndicséretének hatásával válik rokonná. Ezt az öndicsőítést már sokszor hallottuk és olvastuk, a magyar irodalomnak talán egyetlen korszakát sem ünnepelték úgy a szereplői, mint ezt a kort – aminek sok oka van. Természetesen: Babitsnál nem beszélhetünk ilyen túlzásról, mindössze azt gondolom, hogy ezen a ponton nem mentes egy közkedvelt irodalom-életi szuggesztió végső és egészen könnyű kis mámorától. A személytelenség gyöngülése csak pillanatnyi, Babits untig elég fölénnyel és kiábrándultsággal nézi azt a kort (nem egyes íróit!), hogy azonban regényének ezek a fejezetei csakugyan egy generáció privát ügyéhez is hangolódhatnak, azt véleményem szerint ő maga is érezte: az a szeretetteljes Kritikai Öntudat, amely, mint említettem, végig ellenőrzi és kritizálja a szereplőket, sehol sem szólal meg olyan kemény, gúnyos és elítélő rejtett megjegyzésekkel, mint épp itt! Mintha Babits ösztönösen és erőszakosan pótolni akarta volna objektivitása elejtett töredékét…

Csönd. Idegen utazás hatása: mintha kívül volnánk az időn. Magyar ügy idegenben: kinek? minek? A lírikus, akinek jegyzetei beszéltek, erősen vizsgálja magát, mert úgy érzi, hogy utolsó szavait már nem ő mondta. De nem csak azért érzi így, mert ő maga nem abba a korba tartozott? Ahogy én ismerem, korrigálná magát, ha e tekintetben kételyei támadnának… Egyelőre azonban hallgat, majd a mai szellemi életre gondol, az új tespedtségre, amelyet mesterségesen tart fenn a politika, az új forrongásra, amely okosabb és egybefogóbb lehetne a réginél, ha a magyar közönséget, a forrongás éltető elemét, nem a testi regenerálódás ügye foglalkoztatná, s fájó nosztalgiával gondol arra, ami a közelmúltban csakugyan irigylésre méltó: a szabadságra, és gondol a Nemlétező Terrorra, amely nagyon is sok oldalról fenyeget, ismét eszébe jutnak a harcmodorok, és Móricz Zsigmond idézett szavai a Pesti Napló-ban, a haladó magyarság és a „magyar baloldal” gondolata, melyet sajnálatos volna önállótlan értékű antiszemita szimpátiává, egyszerű negatívummá nevelni, s úgy érzi, hogy idegenség veszi körül hazájában is.

– Babits e regény pillanatában – mondja aztán – jobb ábrázolója az életnek, mint az irodalomnak. – És hozzáteszi:

– Ha találkoznék Döme bácsival, megkérdezném, miért Zsónnak hívják a kutyáját. Miskánál elmenne ez a név, Hintásnál egyenesen stílusos volna…

Kelet felé Magyarország. Közel, de semmi sem látszik át belőle. Balra, Grácban, az egyik Anna utcai moziban most kezdődik az előadás: mint tegnapelőtt, bizonyára ma is zsúfolt nézőtér éljenzi az oroszok nagyszerű új filmjét és hősét, Uhtomszkij mozdonyvezetőt, aki az 1905-ös Moszkva előtt, áttöri híveivel a megtorlásul kiküldött cári gárda századait, hoch! taps! s a mesterien fokozott kivégzési jelenetek soránál s a győzelmi misénél csak úgy zeng a nagyterem a pfuj!-ok viharától… Este van… S a regény egyik lidói jelenetének záró szavaival ér véget a beszélgetés: „A nap már lement, csurom vér”.

Találkozások Juhász Gyulával

Juhász Gyulához különös emberi kapcsolatok fűztek. Barátságunk nem lehetett olyan sokrétű és teljes, amilyen a kortársaké, de számomra felejthetetlen. Serdülőkorom rajongásai elkerülték, és már túljutottam az első fiatalságon, amikorra, mint költőt, a maga egészében érteni, érezni és becsülni tudtam. Egyes verseit a gimnazista-évektől kezdve őszintén szerettem, és könyv nélkül fújtam. Adytól, Babitstól, Kosztolányitól és Tóth Árpádtól azonban egész köteteket tudtam pontosan idézni. Őmellettük Juhász Gyula színtelennek hatott, kevésbé érdekesnek és rejtelmesnek. Formai és nyelvi tekintetben nem mutatott feltűnő újításokat, tartalmilag még kevesebb izgalmat váltott ki. Nem értettem, mi jogon sorozzák a líra forradalmárai közé, és gyermekfejjel elsősorban azt a kevés modernizmust élveztem a költeményeiben, ami itt-ott mégis található bennük. Az ifjú lelket akkor még a kihívó szertelenség vagy a kihívó fegyelem vonzotta. Ahhoz, hogy Juhász Gyula, aki színeit és rímeit egyaránt letompította, tanító vagy éppen vezérféle lehessen, megfelelő kalauzra lett volna szükségem. Sajnos a tisztulásért és önállóságért kifelé és befelé harcolva jón s rosszon tulajdonképpen egyedül vertem át magamat, és így kelleténél később jöttem csak rá a modern szempontok joghatáraira és elfogultságaimra. A költő, akit addig nyugati, keleti és parnasszista nosztalgiákkal küszködő, félkonzervatív és túl magyaros középtehetségnek gondoltam, becsülésemben természetesen csakhamar előlépett a második sorból. Az ő művészete szintén egyik korán meglátható kristályosodási pontja lehetett volna a nyugati lírai forradalomnak. Az egyszerűség, közvetlenség, a dísztelen költői igazság mind-mind örök erény, de túlságosan higgadt ahhoz, hogy irodalmi revolúciók idején önmagában varázserővel hathasson. Az igazi démonizmust nem is sejtettem benne, s mire a szegedi költő megnőtt a szememben, már nem tudtam igazán rajongani. Én vesztettem vele, de minthogy az esetem alighanem elég általános érvényű, veszíthetett a költő is. Juhász is egy kicsit mellőzöttnek érezte magát, és sötétedő világa bizonyára nem borult volna be oly gyorsan és oly végzetesen, ha idejében több megértést, állandóbb életet lát maga körül. Mint embernek, több derű, mint írónak, több és erősebb hivatástudat jutott volna osztályrészéül, ha már indulásakor vagy legalább munkássága derekán létezett volna a magyar lírának egy olyan népi-újklasszikus frontja, amely egyenrangú a modernekével. Rendelt helyéről kivetette a sors, új világában félig idegennek tudta magát, politikai rokonszenv nem kárpótolta, és abban a csöndes szeretetben, amely övezte, elégedetlenséget és írói részvétet is érezhetett. Sajnálkozást ami megint csak ferde helyzetére utalt.

Emberileg hat-hét évnyi felületes ismeretség után, akkor kerültem különleges, forró közelségbe hozzá, amikor, azt hiszem, 1929-ben, bevitték a Schwartzerbe. Tizenhét évvel voltam fiatalabb nála. A Németvölgyi úton laktam, az intézet a szomszéd Kékgolyó utcára nyílik. Felvételét öngyilkossági kísérletek sora előzte meg. Barátai, kortársak és szegediek, eleinte sűrűn látogatták. Én az ismerős jogán és csak később mentem el hozzá, mikor hallottam, hogy nagyon egyedül van. Nem tudtam, hogy saját maga akarja a magányt, hogy ő maga riasztja el látogatóit a hallgatásával, érzéketlenségével, tökéletes passzivitásával. Azzal, hogy nem beszél, nem felel semmi kérdésre, csak ül a szobájában vagy a kertben, mint egy élőhalott. Kevéssel előbb még „elég élénken” részt vett a társalgásban, de amikor én felkerestem, már teljesen kizárta magából az írói és emberi külvilágot. Elfogultságomat leplezve köszöntöttem: válaszul egy pillanatra rám emelte kimondhatatlanul szomorú szemeit, s ettől kezdve kérdés, közlés, biztatás, csinált jókedv, szent hazugság, semmi sem rezzentette meg benne az életet. – Fáj, rettenetesen fáj – legfeljebb ezt mondta, alig hallhatóan. Eltorzult, tüskés-szakállas arcán látni lehetett a dermedező kínt. Orvosai elég reménytelennek látták az állapotát. Már előbb, a második öngyilkossága után, 1916-ban megismerkedett az elmekórtani klinikán, ahová bevitték, dr. Hajdú Lilivel, aki akkor a klinika tanársegédje volt. A Schwartzer-korszak elején eszébe jutott ez a régi ismerőse, magához kérette, és a doktornő analizálni kezdte, függetlenül az intézeti kezeléstől. – Mániás-depressziós elmezavar – mondta nekem az orvosnő Juhász Gyula betegségéről, majd fóbiákról beszélt, és cáfolta a paralízist. Élő betegről orvos nehezen mondja meg az igazat, de tény, hogy Juhász testi betegségei felől, különösen az utolsó időkben, „köztudomású” volt a legszomorúbb megállapítás. Hogy mi az igazság, hogy mi magyarázza az elmezavart, én még csak kutatni sem akarom, arról írok, amit magam hallottam a költőről. S éppen eleget hallottam ahhoz, hogy megrendítsen és mélységesen magához kössön.

Első látogatásom már nagy birkózás volt a makacsságával. A zavar és megdöbbenés negyedórája után valami felelősség és szégyenérzet kezdett szorongatni, mint bizonyára más vendégeket is. Miért mentem hozzá? Hogy lássam a különös esetet, és szörnyülködjem utána? Hát nem tudok segíteni? Az volna a kötelességem! Láttam, hogy a költő nem figyel rám, éreztem, tudtam, hogy semmi vigaszra nem reagál, s minden hit és hitegetés gyanús előtte. Mint egy kínlódó tárgy, ült mellettem a kertes udvar egyik padján; nagy kérlelésre felkelt, és lassan, gépiesen sétálni kezdett. De nem szólt semmit, semmi lényegesebbet, legfeljebb a fájdalmait emlegette a két-három sztereotip szóval. Szelíd, de megközelíthetetlen volt, mindent eltűrt és visszautasított a passzivitásával. Zárkózottsága és szenvedése megrázott, a tehetetlenség, az övé és az enyém, levert. Szégyelltem, hogy élek, hogy nemsokára magára fogom hagyni, hogy a szomszédban ebéd és feladat és gyermek vár. Mint gyors ragály, szállt meg a sötétsége. Fájdalma felbolygatta minden dekadens hajlamomat. Egyszerre csordultig töltött a gyűlölet az egész mindenség ellen, az élet rejtélyes kormányzói ellen, akik a végtelen anyagnak ebbe a hozzám hasonló kis parányába annyi szenvedést, annyi feketeséget és kétségbeesést zsúfoltak össze. Fellázadtam ég és föld ellen, a pillanat borzalma és reménytelensége meggyőző szavakat adhatott a számba, s az átvett fájdalom meggyőző csengést a hangomnak. Csöndesen és sötéten, gyötrődve és összefüggéstelenül szidni, gyalázni kezdtem az életet. Azonosítottam magamat a beteggel, igazat adtam minden komorságának, hogy ingereljem. – Állj bosszút a kínzódon azzal, hogy nem veszed tudomásul! Kezdd figyelni agyadban az iszonyúság férgeit, és mondd neki azt, amit én szoktam mondani a szenvedésnek, ha már elkerülhetetlen, mondd, azt, hogy „nem fájsz, hanem érdekelsz!” – Az ellent nem állás elvével dolgoztam, átvettem a kiindulópontjait. Eltelt egy félóra, egy óra. Lelki technikát vázoltam föl, módszert rögtönöztem, felnagyítottam a magam hasonló kínjait, és magasztaltam kedvelt lelkigyakorlatomat, a buddhista önmegváltást: a fájdalom vállalását és megsemmisítését. Ijesztő dolgokat találtam ki magamról az élet gonoszságának és aljasságának példázására, egy részüket nem is kellett kitalálni. Nehéz titkokat bíztam rá, meg mertem tenni, „hiszen őrült”. Sejtelmem sincs róla, hol futott a határ a valóság és hipnotizáló ihlet közt. Még feketébb éjszakát festettem az éjszakájára, és egyetemesen „lepleztem le” minden áltatást. Legkedvesebb költőimet, költőinket idéztem, és emlékszem, milyen sokat segített Baudelaire… És Juhász Gyula felnézett, felfigyelt, érdeklődni kezdett, közel engedett magához, csodálkozott, helyeselt és tiltakozott. Akárhogy is, de felráztam halálos fásultságából. A siker izgatni kezdett, tovább beszéltem, és egyúttal észrevétlen hátsó ajtókat építettem. Első „beszélgetésünk” három óra hosszat tartott. Bizalmas vallomásaim megnyerték a bizalmát, a vérátömlesztés megtörtént, úgy váltunk el, mint akik közös erővel megfejtették az élet sötét és gaz titkát. – Gyere el megint – ezzel búcsúzott. Úgy éreztem, hogy lényegileg mindenben igazat mondtam neki.

Ettől kezdve izgatottan gondoltam rá, és bejártam hozzá. Jó ideig közelebb éreztem magamhoz, mint bárki mást. Biztosra vettem, hogy őrült. Emiatt féltem is tőle, s hiába volt oly gyenge és szelíd, titokban nemegyszer összemértem a testi erőnket. Hátha dühöngeni talál?! – rémüldözött bennem a gyakorlatlan ápoló. Ötször vagy hatszor kerestem föl, s mindig két-három-négy órát töltöttem vele. Az egyik doktor már első látogatásom után mondta, hogy nem tudja, mi a trükköm, vagy hogy milyen viszonyban vagyunk, de jótékonyan hatok rá. Most már élénkebb volt, szemmel láthatóan hitt nekem. Sokat üldögéltünk a szobájában a vaságyon, néztük az udvar betegeit. Mutatta, mik az orvosságai. Ópiumot ivott, azzal akarták zsongítani az idegeit, deríteni a közérzetét, nyugtatni az éjszakáit, és talán ébreszteni benne a testi vágyakat. Mihelyt megmoccant benne az élet, kezdtem megjátszani, hogy rászorulok a tapasztalataira. Fölösleges tanácsokat kértem tőle. Bevált taktikámat egyre jobban elmélyítettem, s vigyáztam, hogy a hindu megváltást, a közvetett biztatást kellőképp ellensúlyozzam az élet szakadatlan rágalmazásával. Ékesszóló voltam, mint még soha, az ördögtől kellett visszaperelnem egy lelket. S a lélek visszajött. Legalábbis használható lett. Hogy közben más orvosi testi-lelki behatások hogyan társultak az én külön „gyógyítási” módszeremhez, azt megítélni nem tudom, de minden okom megvolt hinni, hogy a tökéletes közöny ekkor tört át benne.

Nem kellett hozzá túl sok idő, és Juhász Gyula egy kicsit megint kíváncsi lett arra, ami a zárt kapun túl van. A harmadik vagy negyedik látogatás alkalmával rávettem, hogy jöjjön el sétálni. Reméltem, hogy a Svábhegy környéke új mozzanatokat hoz túlságosan egyirányú beszélgetéseinkbe. Az ügyeletes orvos nagyot nézett, gratulált, és boldogan adott engedélyt, hogy a portás kiengedje. Csak azután vigyem is vissza! Hogy útközben miről beszélgettünk, már nem tudom, nem a téma volt fontos, hanem az, hogy az életben jártunk. Olyan szolidaritást éreztem vele, mintha saját magamat „gyógyítgattam” volna. S egész biztos, hogy gyógyítottam is magamat, egyszerűen azáltal, hogy őt láttam és figyeltem. Az ellenfél a mindenkiben rejtőző veszély, kitanított. Gyalog indultunk a Farkasrét felé, aztán villamosra ültünk. Nem akart felszállni, de kierőszakoltam, csak azért, hogy emberek, idegenek testi közelébe kerüljünk a megrendezés látszata nélkül. Bementünk a farkasréti temetőbe, látni szerette volna Tóth Árpád sírját. Jól tudtam, hol a sír, de látva, hogy milyen fontos neki a tisztelgés a halott barát porainál, megjátszottam a tájékozatlant, az őröknél kérdezősködtem, és a nyomozó munkába észrevétlenül őt is bevontam. Felvillanó érdeklődésénél fogtam meg, és irányítgattam aktivitását. Szeretett volna valami emléket hagyni a síron. Gyermekes szavakkal a szomszéd halottól „kértünk kölcsön” egy-egy szál virágot, és azt tettük le a Tóth Árpád sírjára.

A legközelebbi kirándulás fő eseménye az volt, hogy a beteg költő eljött ebédelni hozzánk a Németvölgyi útra. Az eset valóságos „csodának” számított. Reményem, hogy egy polgári otthon élete, az írótárs dolgozószobája, a kis Klára és a családi ebéd megteszi a maga visszacsalogató hatását, nem csalt meg. Eleinte ijedelmet keltett a szomorú hírű, váratlan vendég, a gyermeket azonban nem kellett valami nemkívánatos élménytől félteni, mert ebéd előtt már hármasban sétáltunk. A másfél óra zavartalanul, sőt aránylag vidáman telt el, noha engem ekkor is nemegyszer elfogott az alaptalan szorongás, és a kislányt egész idő alatt egy percre se hagytam egyedül vele. Mindenből „rendesen” evett, a palacsinta különösen ízlett neki, mindössze a kés-kanál-villa használatában látszott rajta zavartság és figyelmetlenség. Bor orvosi tilalomra, nem volt az asztalon. Ebéd közben panaszosan emlegette egy íróbarátunk [Szomory Dezső] hidegségét, akinek egy nevezetesebb könyve megjelenésekor virágot vitt, és aki még csak nem is fogadta. Ebéd után a könyvtárban még mindig a „sötétség” volt beszélgetésünk főtémája, de már nem a tagolatlan és mozdulatlan sötétség. Az élet rágalmazásában eleinte mellőztem a személyes akcentust, később a pesszimista világérzés és világnézet lassankint elvesztette egyedül érvényességét, s inkább már csak egy lett több egyformán lehetséges elv közül. A hangsúly a hitre, a szubjektivitásra lopakodott át; igen, az élet gazság, szörnyűség, és mi változatlanul pesszimisták vagyunk; látásunk igazságát azonban mindjobban kétségbe vonta ugyanaz a heveny szkepszis, amely nemrég az életigenléssel szemben volt látszólagos fegyverünk. Délután egy kötet Baudelaire-en kívül, melyet „alaposan tanulmányozni” akart, már egy Nietzschével, a Jenseits-szel, egy Nietzsche-életrajzzal, egy lélektani és még két más könyvvel csengetett be a csudálkozó portáshoz.

Kétszer-háromszor voltam még nála az intézetben, kérte az újabb verseimet. Akkoriban készült a Te meg a világ anyaga, mutathattam éppen elég sötét darabot. Más költőket is olvastunk együtt, szobája vasrácsos ablakánál. Az intézeti korszak utolsó szakaszáról nincs emlékem; lehet, hogy belefáradtam, és elmaradtam. Az igazi gyógyítást, magától értetődően, a több hónapos szakszerű kezelés hozta meg, én csak a mi dolgunkról beszélhetek. Juhász Gyula átmenetileg meggyógyult, hazamehetett Szegedre, és a legjobb hírek érkeztek. „Szabó Lőrincnek végtelen hálával. 1929. Juhász Gyula” – így dedikálta nekem az új fényképét, melyet már hazulról küldött emlékül; egy titkárféle lányismerőse közvetített, illetve annak a levele számolt be a költő hogylétéről. Irataim közt most nem tudtam hirtelenében megtalálni ezt a néhány érdekes levelet, a fénykép megvan.

Hat-hét évvel ezelőtt megint találkoztam Juhász Gyulával. Már rég visszaesett a melankóliájába, klinikán és otthon kezelték, a lapok reménykedő közleményeiből kitetszett a legrosszabb valóság. Miköztünk már a közvetett érintkezés is megszakadt. 1936-ban aztán Féja Gézával együtt előadásra hívtak a szegedi protestáns diákok, a Bethlen Gábor Kör, s a Tisza-parti városban látni akartam öreg barátomat. Szeretet és tisztelet éppúgy vitt, ahogy különös pesti intimitásunk emléke vonzott hozzá. Lehetetlen, mondták, csak a kezelőorvosával áll szóba, szobájának, ágyának börtönébe temetkezett, állítólag mindennap elolvassa a lapokat, de nem csinál semmit, nem beszél semmit, halott akar lenni, mielőtt halott lenne… A szegedi fiatalok szeretetteljes erőszaka a közelmúltban még kezébe kényszerítette a tollat, a fiúk összeszedték minden telefirkált papírját, s kiadták utolsó kötetét. Fiatalok, még itt vagyok, mondta a szép cím, de a költő már rég „nem volt itt”. Minden nap új öngyilkossági kísérletet hozhatott, vagy akár halált.

Egyik bizalmasa, Magyar László, aki egy-egy szóra még mindig be tudott jutni hozzá, elkalauzolt a Fodor utca 6-ba. A költő édesanyja aggodalmasan tisztelte fia tilalmát, hogy senkit be ne eresszen, és tapasztalta, hogy hasonló próbálkozások milyen sikertelenek maradtak. Nem is engedett, csak a kis előszobába. Igazán Magyar speciális helyzetismertetésére volt szükség, hogy – majdnem erőszakkal – a belső szobába bejussak. A napi program, „csak egy percre”, legfeljebb negyedórát engedélyezett. Azt hittem, Juhász Gyula egy kicsit örülni fog. De Magyar minden szava hiábavaló volt, a költő rám se nézett. Napok óta ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan falnak fordult, egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne lásson, és akkor se lássák, ha meg találnák fordítani. Szégyellte az állapotát, csapzott haját, eltorzult vonásait, arcán a fehérpontos, nagy vörös keléseket, melyek pedig talán semmit sem jelentettek. Mindent szégyellt, sajnált, és rettenetesen szenvedett. Végül ketten maradtunk a szobában, kísérőm és az édesanyja a szomszédban beszélgetve várta, hogy mi lesz.

A beteg falnak fordulva, mozdulatlanul feküdt, és néha sírt, megrándult. Temette, gyűlölte, kerülte a maradék életet, büntette magát. Az volt az érzésem, hogy utoljára látom. Sokáig eredménytelenül szólongattam különös pesti élményeim gyötrődő társát, de azt kellett hinnem, hogy szegény már csakugyan áthullt a kárhozatba vagy a megsemmisülésbe. Mennyi mindent szeretnék még mondani neki, mennyit kérdezni tőle, és még csak kezet se fogtunk, mielőtt mindennek vége? Ismét elfogott a kétségbeejtő tehetetlenség, de a helyzet sokkal súlyosabb volt, mint hét évvel előbb a Schwartzerben. Akkor valahogy előre hittem a sikerben, hittem, hogy ki fogom tudni nyitni a lezárt lelket. A szegedi ágy kárhozottja előtt, akinek csak gyűrt körvonalait láttam, csak egy csimbókot a fekete hajából, elhagyott az erőm. Ágyára ültem, és beszéltem hozzá, az ismert kerülő úton indulva a poklok felé, melyekbe már alászállott, de magam se hittem a szavaimban. Játéknak éreztem, amit csinálok, s a játék, ha nem meggyőző, üres komédia. És én most nem voltam meggyőző. A régi varázs elhalt, a még messzebb szállt lelket nem tudtam utolérni. S közben múlt az idő, sürgetett még néhány búcsúlátogatás, sürgetett a vonat, a negyedóra rég letelt. Hiába összegeztem a pesti emlékeket, közös belátásainkat, hiába idéztem régi bizalmát, az élő nem akart figyelni, a halott nem akart élni. Láttam, hogy csakugyan túl van mindenen. Mégsem bírtam így elszakadni tőle. „Végtelen hálával…?” – gondoltam a fénykép dedikációjára, és nagyon megszégyelltem magamat. A látvány összetört, minden kedves halottam elvesztésének fájdalma összegyűlt ezekben a percekben, és minden perc végtelen sokáig tartott. Kétségbeesve, kitörve beszéltem tovább, szinte már a síron túlra. – Nem igaz, nem a síron túlra! Te még élsz! Hát jó, nem segített és nem segít most már semmi, tönkremégy! De te még élsz, még itt vagy! Mentsd meg azt, azt, ami menthető! Még van valamennyi időd! Csak leállítottad magadat, én tudom, hogy az agyad még észlel! Akármi van és lesz, észleld a véget, és beszélj, írj! Nem fogsz kevésbé fájni! Írj arról, ami most benned van, akármit és akárhogy! Ha ez a halál, beszélj a halálból, de beszélj róla, állj bosszút, ahogy megegyeztünk, állj bosszút rajta azzal, hogy leleplezed… Súgva, kínlódva mondtam e szavakat, vagy ilyesféléket, és simogattam és könyörögtem. Erőszakkal félrehúztam az ökleit. Magam felé fordítottam az ágyon. Ekkor láttam meg az arcát. Azt hittem, nem bírom folytatni. Mintha görcsbe markolta volna a pilláit, úgy szorította össze a két szemét. Fölébe hajoltam. Sírt, én is sírtam. S ekkor felnézett, és megszólalt. Először csak dadogott. Nincs segítség, ne kérjem, ne biztassam, pusztulni akar, nincs az agyában semmi, mindig várta és szégyelli ezt a véget. Lassan megenyhült. – Rettenetesen fáj minden… – Már beszélt. – Írd meg, hogyan fáj, írj akár csak négy sort, itt az ágyban, falnak fordulva, egy egész nap alatt, ne is írd le, csak gondold ki a négy sort, szövegezd meg, ami benned van… – Nincs semmi… – Szövegezd meg a semmit, a legegyszerűbb szavakkal, mondd ki a legvégső ürességet, mondd ki a végső igazat, ne félj tőle, biztos, hogy fontos lesz, érdemes lesz… – Nem érdemes… – Érdekes lesz… – Nem érdekes… Bírd el, viseld el, akármilyen rettenetes a fájdalom, használd ki, állj bosszút, állj bosszút rajta… – Nem bírom, rettenetesen fáj… – De bírod, nemrég még írtál, itt az új könyved… – Szégyellem azt is – felelte ő, és kérdezte, hogy mit gondolok a könyvről. Egy-egy pillanatra felcsillant benne a remény. Ezután kissé megnyugodott, már rendes párbeszéd alakult ki közöttünk. Mondta, hogy mindig nagyon elégedetlen volt magával, élete teljesítményével. A kicsinyhitűség lehetett lelki romlásának egyik fő oka, a másik egy több gyökerű keresztény bűntudat. Ahogy gyötrelmeinek túlvilágából egyre közelebb jött hozzám, úgy lett nyugodtabb, közlékenyebb. Az ebédről már lemaradtam, a szomszéd szobából behallatszott az anya és a szegedi szerkesztő suttogása. Simogattam szegény barátom kezét és homlokát, a részvét egészen elzsongította bennem az ijedelmet, amit az arca keltett. A költői kishitűség bénította ezt az embert egész életében, közölték félreérthetetlen szavak. A kétely, amely mindnyájunkban megvan, benne csak erősebb volt egy kicsit, és felőrölte. Évtizedekig tartott az alattomos, romboló munka. A költő, miközben magát siratta, irigység nélkül beszélt szerencsésebb lelki alkatú társairól. Mélységesen vallásos ember benyomását hagyta bennem. Azzal vádolta magát, hogy mindez az isten büntetése, a nagy alapbetegség, amiért levetette a reverendát. Meg egyebekért. S újra meg újra visszaesett apátiájába. Nem akart senkit és semmit, „minden rettenetesen fáj, hagyjam meghalni”. – Csakugyan azt hiszed, hogy csinálhatnék valamit? – fordult aztán hozzám, én pedig szinte átvéve az őrültségét, mely talán nem is volt őrültség, ott, a helyzet és a pillanat szuggesztiójában, sorokat próbáltam rögtönözni, verssorokat a tőle hallott közlések alapján, mintha őbelőle beszélnék. És már mosolyogtunk is, üresen, hitetlenül, de mosolyogtunk: két költő játszott a halál árnyékában, két felnőtt, aki eltört gyerekjátékok darabjait illesztgeti és keresgeti. Juhász Gyula újra meg újra elsírta magát, hogy ő bolond; idézte két soromat: „Nyitott szemmel nézek bele – a rettenetes semmibe”, s emlékszem, „isten büntetésének okai” közt emlegette, hogy el kellett volna vennie egy lányt, de „már késő”… Én biztattam a magam módján. Hölderlinről beszéltem: – „…im Winde… klirren die Fahnen”¹… Milyen szép!… Még sokáig, nagyon sokáig kellett volna, szerettem volna beszélgetni, megint hittem, hogy egy kis időre feltámadhat az életkedve, hiszen érdeklődött egyes emberek iránt, és megígérte, hogy felkél. Én egyik szegedi ismerősömet ajánlottam neki, az tud „úgy” beszélni, ahogy én… Másfél órát töltöttem nála, búcsúzásnál megcsókoltuk egymást. Kint az utcán az volt az érzésem, hogy nem a földön járok.

Többé nem találkoztunk. Most április elején még láthattam volna. Megint meghívtak Szegedre, egy szombati napon voltam ott. Juhász Gyuláról azt a téves hírt kaptam, hogy a klinikán fekszik. Kimerült voltam, influenza bujkált bennem. S egy kicsit féltem is találkozni vele, úgyse segíthetek. A Fodor utcáig még elmentem, a sarkon aszpirint vettem a patikában… Itt a szomszédban, gondoltam, itt lakik, talán tudja is, hogy Szegeden vagy, és rosszul fog esni neki, hogy már nem mégy el hozzá, hogy már lemondtál róla… Csak a hatodik ház, biztattam magamat… Eh, nem itt van, a klinikán van… A klinika messzebb volt, az idő kevés, a látogatás fárasztó és céltalan, a torkom fájt… A Fodor utca sarkáról visszamentem a szállodába, ágyba feküdtem, és borogattam magamat. Este verseket olvastam fel, és vasárnap kora reggel hazautaztam. Majd legközelebb!…

Kedden reggel az újságok nagy cikkei közülték, hogy Fodor utcai lakásán Juhász Gyula ismét megmérgezte magát, és meghalt.

Sohasem fogom elfelejteni.

Kosztolányi Dezső

Tavaly ilyenkor, 1936. november 3-án, a délutánnak ebben az órájában, még egészen friss fájdalommal gyászolta a szellemi Magyarország Kosztolányi Dezsőt. Alig volt hat órája, hogy délelőtt 11-kor a költő élete lezárult. Az első hat órához azóta teljes esztendőt épített szigetelőnek az idő, veszteségünk mégis ugyanolyan frissen fáj át a mai délutánba. A kép nem távolodott el, és nem fakult. Változatlanul állnak előttünk a földi valóság elmúlt jegyei, a megjelenés bája, az arc bohém mosolya, a keskeny nyakkendő, a széles, de halk és finom mozdulatok. Emlékszünk a szakadatlan alkotás évtizedeinek szinte daliás költőjére, aki negyvennyolc éves koráig soha komolyan beteg nem volt, és emlékszünk az utolsó három év szörnyű gyötrelmeire. A stockholmi utazásokra, a reményekre és a rossz várakozásokra, a szorongás hónapjaiban a Hauber-klinika kiszivárgó híreire, az operációk számontarthatatlan sorozatára, az augusztusi légcsőmetszésre, a vérátömlesztésekre, az utolsónak hitt búcsúlátogatásokra, melyeket mindig újabbak követhettek, a nagybeteg ceruzajegyzetes beszélgetéseire, hősiességére és a vég tiszta tudatával viselt rettegéseire, és aztán a tüdőgyulladásra és a halálra. Nagyon sokan szinte rokoni emlékeket őrzünk a hosszú elmúlás fázisairól: csak egy érintés kell, és ismét felrajzik, felzsong idegeinkben mindaz a részvét, amely a költőt tavaly ilyenkor csaknem külön-külön halottjává tette minden irodalomszerető magyar háznak. Az emberi emlék szinte testileg él bennünk, a szellem romolhatatlan része pedig még tisztábban, mozdulatlan és örök közelségből sugárzik reánk. Kosztolányi tizenkét kötetben megjelent Összes művei elválaszthatatlan része marad a valóságnak. Halhatatlan, mert szükségünk van rá.

A magyar irodalmi közelmúlt különösen gazdag nagy halottakban. Az igazán nagy költőknek, amilyen a háború után eltávozottak közt Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi és Juhász Gyula, az is sajátsága, hogy versenyen kívül állnak. Valamennyien a legnagyobbak: a szó itt már nem fokoz, és inkább csak egy magas szint felülmúlását mutatja. Amit az egyik „legnagyobb” adhat, az nem csökkenti a másik erejét vagy gazdagságát. Sőt én azt hiszem, hogy legérettebb lényegükben mindnyájan ugyanazt adják. Az igazságot, a mélységet és az egyszerűséget; sajátságos költői képletekben ritka és fontos ismereteket az ember rejtélyéről.

Nem először gondolom el és ismétlem el ma mindnyájunknak azt a biztos érzést és meggyőződést, hogy Kosztolányi Dezső nagy költő volt. Olyan volumenű alkotó szellemmel, amilyen ő, állandóan foglalkozni kell a fiatalabb kortársnak, az utódnak, aki mestert lát benne anélkül, hogy tanítványnak érezné magát. Az önkéntes hódolaton kívül, amely minduntalan visszavitt a verseihez, a nagyközönség szeretete és irodalmi életünk egyes alkalmai megkívánták, hogy szóban és írásban többször foglalkoztam légyen az elmúlt év folyamán Kosztolányi költői fejlődésével, azzal a szellemi úttal, amelyet a Szabadkáról Budapestre feljött diák az egyetemi évektől az Új Szent János-kórház halottasházáig megtett. Gyors vonalakban vázoltam már az út állomásait, a fontosabb kötetek költői arcát, s most kissé részletesebben és műhelyszerűbben próbálok majd beszélni a költő minden kötetéről. Az élményháttért, az élet adatait mellőzöm; a legszükségesebbeket mindnyájan tudjuk; különben is Kosztolányi élete történetén most dolgozik a legilletékesebb életrajzíró, az, aki végigkísérte az életen, az özvegye.

Ahogy, pusztán a verskötetek közléseiből, a költeményeiben továbbélő Kosztolányiból én látom, az író fejlődése nem volt olyan könnyű, mint ahogy simaságából gondolni lehetne. Az első kötet húsz-huszonkét éves csodagyermeke, a Budapesti Napló, A Hét, majd a Nyugat munkatársa Babits Mihály és Juhász Gyula ifjú és harcos szövetségese, kelthetett ugyan bámulatot 1905-1907 táján, de az első időknek, a nagyon sokáig tartó első periódusnak a versei és kötetei önmagukban talán csak múló, modern értékeket jelentenének; új színezést, új iskolát, amely eltanulható, és amelyet el is tanultak tőle. Az impresszionista Kosztolányinak nagy volt a nevelő hatása, de annak már nem, aki végül a költői beszéd egyszerű mélységéhez, a kifejezés csaknem egyén fölötti veretezéséhez érkezett el. Az előbbit aránylag könnyű volt utánozni, az utóbbit nem lehet.

A naggyá érés Kosztolányinál zökkenők nélkül, ugrások nélkül, meglehetősen észrevétlenül történt, és sohasem fejeződött be. Kitűnő költő volt már előbb is, szenvedélyesen, tüntetően, forradalmian költő, egyik dísze a század eleji lírai megújulásnak, tökéletes teoretikusa és érdekes művésze mindannak, amire a szó színben és zenében képes. Korán mestere lett a teremtő technikának, és utolsó éveiben is nagyra becsülte a stílusbohémia bizonyos könnyed és könnyelmű játékait. Kezdettől fogva félreismerhetetlenül hivatva volt a nagy költészetre, viszont néha még halála előtt is alkalmazott fogásokat, és méltatott figyelemre ötleteket, amelyek irodalmi pályájának úgyszólván bármelyik szakaszába beillenek. Óriási erőt kellett arra fordítania, hogy összeszedje, összetartsa magát, hogy nagy költői teljesítményekre keményítse a tehetségét. Tehetségét, amely félig játszva s a pillanat és szeszély nemegyszer színészi sugallatában bízva is oly megejtő szépségeket tudott teremteni, hogy szinte csábított a gyors és felszínes munkára. Döntő élménye ifjúkorában az érzéki világ vad és értelmetlen színpompája, férfikorában a világ üresedése, az impressziók ismétlődésének és elkopásának értelmetlen unalma, a belső ember magára maradása és végül az állati lét megszűnésének komor iszonya volt, tetőzve a rákos évek s a lassú halál kínjaival, az értelmi és érzelmi reagálás minden változatával. Bármily rettenetesnek látszik, és bármennyire az volt, ez az út szellemileg a gyógyulás útja: a túlzott irodalmiasságtól a realizmuson át a klasszikus eszmény felé, a piros mellényes művészi nihilizmustól és a modern neuraszténiától az edződésen és józanodáson át egy hit nélküli erkölcsi magatartásig ível. Nagyjában ez az útja a legtöbb igaz művésznek, aki nem született egészségesnek, de elég sokáig élt ahhoz, hogy megérjen. Összegyűjtött költeményeiben Európát olvasom, az anyag elsőrangú részében az örök Európát, a többiben a modernet.

A végleges változást, amely a kitűnő művészt nagy költővé tette, én A bús férfi panaszai kötetben érzem leginkább. Amit addig, 1924-ig írt, az a bús férfi és a halálra ítélt férfi költészetének állandó anticipálása, és amit e fordulópont után alkotott, az mind valamilyen már fölcsillant előzmény ismétlése egy-egy magasabb nívón. Mert Kosztolányi már tulajdonképpen kész, elemeiben mindenesetre kész és zárt világként indult, 1907-ben, mikor első könyve, a Négy fal között megjelent. Kezdő impresszionizmusának ideges gesztusaihoz, szimbolizmusának sokszor még üres bensőségéhez jól illett némi patetikus kacérkodás a dekadenciával, némi affektált borzongás, dendizmus, sőt egy bizonyos polgár-riogató titanizmus és satanizmus is. Feltűnhetett benne a képlátás és képszerkesztés parnasszista veretezése, egy-egy akkoriban hipermodernnek vélt téma költői fölnemesítésének képessége, a táncos, zenélő formatudás és a bátor, sőt meggondolatlan rímfantázia, amely – később is – nemegyszer világfias könnyedséggel valahogy csak úgy odacsapta egy strófa kemény és remek első feléhez a másodikat, a kényelmes és laza záróötletet. A maga nemében elegáns és tökéletes szonett a korszak becsvágyának jellemzésére a Sürgöny: egy vészes hír távoli elindulásának és útjának sűrített érzelmi rajza mindaddig, míg el nem éri az embert. Angyali és ördögi tündérszínház volt ez az ifjú költői világ, finom, pózos és egzaltált, szinte csak a gúnyos fölény mosolyával megcukrozva kaphatott benne helyet a közönséges emberi élet (Budai idill). Később éppen a valóságérzék nevelte a költőt helyes emberi mértékre, természetes egyensúlyra.

Nemsokára tovább alakul és teljesen kiépül ez az első, fiatalos, de mindvégig jellemző Kosztolányi-világ. A felaprózó életlátás, a túlzott lelkiség, az álomhangulat s az ábrándok rémei és csodái közé időnkint betörő valóság gyermekhangra átírva szólal meg. Az összetartó keret, az emlékezés és a gyermeklélek érthetetlenül villogó félhomályában indokoltnak és igaznak tűnhetett fel a ráfogás, a mesterkéltség, a túlzás is. A szegény kis gyermek panaszai igen nagy költői siker az 1910-es Magyarországon is. A sok modern szépség, amit Kosztolányi ezzel a nevezetes és folyton bővített ciklusával aratott, elfödte újszerűségével az olvasók előtt a költői helyezkedést, a pózt. A versekből nem egy gyermek beszélt, hanem egy impresszionista-szimbolista-dekadens kultúrával átitatott, ideges felnőtt, aki mintegy kicsinyítő lencse alá ültette magát. Az affektáció mindamellett csak külső, általános hibája maradt a költői alkotásnak, és mindenütt érezhetjük, hogyha ezeket az észleleteket és reflexiókat egy emlékező felnőtt mondja el, mindjárt nincs semmi baj, nincs póz, illetve csak annyi van, amennyi Kosztolányi költészetének ebben az időben még szinte építő alkatrésze volt. A részletszépségek és finomságok, egy igazi költészet diadalmas bizonyságai, túlragyogják a hibákat. A magyar lírai impresszionizmus és a költői realizmus ünnepe ez a könyv, tele egy idilli élet szivárványos tündöklésével, zenével, hangulattal, újszerű mágiával, érzéki nyelvvel, érzéki és intellektuális képzelettel. A titanizmus eltűnt, vagy csak mint a groteszk dolgok kedvelése maradt vissza, módosulva és mérsékelten. Az Őszi koncert – 1912 – az előző korszakból, amely kissé Francis Jammes gyermekverseinek világára is emlékeztet, egy Maeterlinckkel rokon hangulat- és szimbólumvilágba visz át. Az élet még mindig kínzó, de közben már telt zengésű, nyugodt akkordok is felhangzanak. A szintén 1912-es Kártya az elfinomult dekadencia viharos erőmutogatása, nietzschei mámor érzésben, színekben és misztikus pátoszban: ideggyengeség egészen a mérgek és a barbár csodák ünnepléséig. Ez lehetett a Sturm und Drang, Kosztolányi legbizonytalanabb és legirodalmibb korszaka. Az esztendő harmadik kötetében, a Mágiá-ban azonban már látni az első győzelmeket a költő zűrzavarán, aki („Gyűlölöm magamat”) tisztulni kezd az önvádban. A mondanivaló és a hang egyszerűsödik, a „szemétdomb és a csillagok közt” fegyelmeződik a hisztéria, az egész hangszerelés halkul. A visszaütések állandóak most is és később is A szegény kis gyermek panaszai-ra.

Az 1916-ban megjelent Mák további érést mutat. A költő szeme néha még most is torzít, impresszionizmusa továbbra is uralkodó, de szeszélyes futamaiban sokszor már nagy nyugalommal és fölénnyel zeng az élet sok öröme és kínja. A kezdődő csömör és magány tisztultabb, tehát meggyőzőbb megfogalmazásai tulajdonképpen itt vétetik észre velünk, hogy Kosztolányi mennyire programtalanul, mennyire hitetlenül indult, milyen kacéran engedte át magát a benyomásoknak: formáljon az élet, a véletlen, én is őt formálom a verseimben, majd meglátjuk, mi lesz az eredmény… Annál megdöbbentőbb máris egy-egy még csak sejtelemszerű vallomása a felrémlő iszonyú céltalanságról, az unalomról, amely különben egyelőre ismét csak új szín a palettán. A formakezelés változatlanul sokra becsüli a szellemességet.

A Kenyér és bor költője aztán – mint hiszi! – már nem is a földön, hanem az 1920-as polgári társadalomban él. „Itthon van a világban”, mondja, de „már nincs otthon az égben”. Hozzátehetné; de a pokolban sem. (Már amennyiben nem a föld a pokol.) Milyen üdvös ez a józanodás, az ilyen „szürkülés”, az ilyen „elfáradás”! A nehéz és együgyű élet reménytelen lényegén nem segít a család zártkörű, kis boldogsága. Az öregedés és a támasztalan hányódás megrázó dokumentumai kezdenek elénk sorakozni a versekben, a régebbi dús színezéssel, de csöndesebb, mélyebbről jövő és mélyebbre ható szavakkal. A szélsőséges individualizmusban itt-ott szociális ösztönöket ébreszt az emberi tönkremenés kényszerének átérzése. Most már világosan látni Kosztolányiban egy másfajta költészet vágyát, noha semmit sem tagad meg a múltból. A művész helyét kezdi elfoglalni a férfi. Technikája még most sem mond le egy-egy nagyon is irodalmias formai vagy stiláris játékról, a költő most sem szigorítja meg eléggé a logikáját. Túlságosan vérében ül a Verlaine-féle Ars poetica szabálya; a versben mindig legyen valami mámor, bizonytalanság, egy kis pikáns imprecizitás!

A bús férfi panaszai 1924-ből már arra a fiatalemberre néznek vissza, aki 1910-ben A szegény kis gyermek panaszai-t írta. A kötet egyáltalán nem egy sikeres modor ismétlése, és üdvösen nélkülözi a hamis távlat pózát. A jelen beszél a jelenről és a múltról. Egy Rilke-szerű, de Rilkénél kevésbé transzcendentális, gazdag és érett impresszionista költő, a francia vers-librettisták rokona és a Verhaeren-tájképek barátja, aki egyúttal barátja és egyben-másban testvére Byronnnak és az angol romantikusoknak is, remekel itt, úgy festve és rajzolva az élet képeskönyvét, ahogy a magánélet, az apaság élményei s a térbeli és időbeli környezet, a világháború és a forradalmak évei színezik az ő életét, úgy vésve verseinek egyre időtállóbb szobrait, ahogy a szobrász idő dolgozik az ő egyre komorodó egyéniségének alakításán. A fia torokgyíkjáról írt verssorozata fordulópont lehetett érzelmi életében, és a csúcsteljesítmények közé tartozik az irodalmában. Pillanatképei sokszor már mélyek, mint a tengerszemek. Megdöbbentő szituációkat elevenít meg hidegen és keményen, majd egyszerre – s mind többször – az emberi közvetlenség és igazság egyetemes, szociális, meleg anyagából, mint egy modern klasszikus. Közben tökéletes regényíróvá fejlődött, európai mestere a kis és nagy prózának. Mint apa, mint férj és mint ember, most már igazán a zsigereivel kapcsolódik a társadalomba, noha változatlanul individualista. Léleklátása már-már orvosi, panaszai nem hisztériásak, hanem megrázóak, és ha formai tréfák idézik is előző korszakait, a hangsúly már nem a bohémián van.

Ebben az időben egyenesen úgy látszott, hogy Kosztolányi Dezső, a stílus ötvöse, a szavak kalandos és megbűvölt zenésze, lemond a formáról, a ritmusról, és elsősorban az oly veszedelmesről, a rímről. Meztelenül című kötete (1928) prózaversekből áll. Sok darab megtartja a magyar alexandrin ütemét, akad egy-egy hexameterekre vagy blankversre emlékeztető forma, rím azonban sehol sincs. A legtöbb vers csak a legpuritánabb eszközökkel kíván hatni; a közlés végső tömörítésével és egyenességével, a szerkezet alig-alig megrezzenő gondolatritmusával és az észleletek igazságával. Ezeken a költeményeken erősen látszik a prózaíró roppant írástudása, amelyről külön kellene beszélni. Itt hiányoznak először a Kosztolányi-versekből a kétes szükségességű jelzők és főnevek. A tűrés, a közöny és a bölcsesség korszakában vagyunk, a pillanat most már az örök érvény egyszerűségével „higgadtan, de keményen fújja goromba dalát”. Mintha az öreg kínai Po Csü Ji-t olvasnám a Wiley-féle angol prózai fordításban, úgy hatnak rám ezek a prózának írt Kosztolányi-versek: rideg fájdalom és közönségesség mind, verseknek csak csontvázai, és mégis igazi költészet! Az öreg Goethének is van néhány ilyen prózai költeménye. A könyvnek nem volt méltó sikere. A Kosztolányi nyaktörő bravúrjaihoz szokott irodalmi közönség és a kritika idegenkedve fogadta és átmenetnek tekintette. Az is volt. Mindamellett nem volt egy formai csömör dokumentuma, és előre is mutat: Kosztolányi ezután már kitartóan puritán tudott maradni a formán és a rímen belül is. Ha akart.

Utolsó kötete, a Számadás, egy évvel a halála előtt jelent meg. Búcsúzó lírája éppoly sokszínű, formái éppoly változatosak, mint régen. Az egész könyv úgy hat, mint egy összefoglalás. Majdnem minden eddigi hang felzendül benne, trillázó zenei játék a feleség nevének magánhangzóival, impresszionista pillanatképek, negyven töredék, rímötletek, gnómák és sóhajok, lírai vagy festői vagy filozofikus epigrammok japán-nyugat-európai modorban, útiképek, néhány korszerű nagyvárosi szatíra, egy tüntető Ars poetica a megfegyelmezett játékosság védelmében, egy himnikusan szédítő és óriás szótűzijáték; a hajnali mindenség és a tűnő élet ünneplése. És végül tíz-húsz egyszerű, súlyos, nagy vers: hosszú alkudozás a halállal. A megtörtség és a közönnyé dermedt, állandósult rémület, az én gőgje, a tűrő hallgatás éppoly hatalmas bennük, mint az erő, az a büszke erő, a gondolat, stílus, rím és forma tökéletes és természetes egységében, amely legvégül már így beszél:

Az ember elsősorban a maga egyéniségéhez mérve értékeli és élvezi a költőt. A versolvasást irracionális rezdülések kísérik, a szuggesztió árnyékokat rebbent föl és fényeket gyújt világunkban. Minden hatás a felvevőtől is függ, attól a tapasztalatmennyiségtől, amely az évek során felgyűlt bennünk. Tudatos és tudatalatti emlékeink együtt elevenednek meg az idegen logika és fantázia szavára. Az esztétikai ítéleteknek kikerülhetetlen tényezője tehát a szubjektív idő is, amit átéltünk. Lehet, hogy a kép, amelyet Kosztolányiról alkottam, csak az én eddigi harminchét esztendőm tapasztalatainak tükrében igaz. Engem a pesszimista és realista Kosztolányi ragadott meg legjobban. Ezért tudom annyira tisztelni a fejlődése útját, az utat a ragyogó és szertelen felszíntől és anarchiától, melyet oly szellemesen és szenvedélyesen tudott magasztalni, a mélység, igazság, a fegyelem felé. A példaadó erőfeszítést, amellyel ez az elsőrangú, de könnyelmű tehetség oly diadalmasan kiküzdte a maga ércnél maradandóbb klasszicitását. Kosztolányi nem klasszikusnak született, de azzá nőtt. Az értelem és a szenvedés gyógyította, haláláig gyógyult a hibáiból. „Homo aestheticus” volt mindig, hiszen, mint igazi író, csak az lehetett mindabban, ami a megoldásokat illeti, de „homo moralis” volt a művészete iránti hűségben éppúgy, mint abban a széles körű munkában, amelyet külföldön és itthon a magyar kultúráért, a magyar nyelv tisztaságáért, a lapos és henye kontárság visszaszorításáért végzett. Kitűnő, elegáns regényei és az a rengeteg apró prózai műremek, amely a Pesti Hírlap hasábjain tizenöt év során „Esti Kornél” tollából megjelent, a köztudatban itt-ott átmenetileg még a költőnek is fölébe emelte a prózaíró Kosztolányit; én azonban azt hiszem, hogy egy-egy ilyen prózai „tengerszem” mellett mégis versköteteinek válogatott anyaga fogja legigazábban megőrizni csodálatosan bonyolult és érdekes egyéniségét.

Tóth Árpád

Tóth Árpád Wilde-fordításai

Babits más területeken is jár, de esze-szíve az angolokhoz húzza. Tóth Árpád pártatlanabban osztja meg szeretetét az angol és francia szellem között. Őt elsősorban a nehézségek csalogatják: a formálás gyönyörűségén kívül a megoldhatatlannak látszó kérdések megoldásának különös vonzóereje irányíthatta figyelmét sok más közt Gautier a művészetről írt versének, Rimbaud híres Voyelles-szonettjének, Baudelaire Est-harmóniájá-nak és Keats ódáinak fordítására. Ha – akár kávéházi beszélgetés közben is – valami megakadásról, valami különlegességről, pár „megoldhatatlan” sorról esik szó: ritka eset, hogy Tóth Árpád érdeklődésére ne lehetne számítani. Ez az érdeklődés nemcsak irodalmi érdeklődés; természetében rejlik, és nyelvészeti, botanikai és sakk-kérdésekben egyformán megnyilvánul. Nemcsak a művész, hanem főleg az ember tulajdonsága.

Ilyen probléma lehetett számára Wilde híres balladájának lefordítása is. Közismert dolog, hogy az angolból való műfordítás mily nehézségekkel jár, különösen a sok apró szó miatt: akárhány 6-8 betűből áll, két magánhangzó is van benne, mégis egy szótagnak számít. A testvér német nyelv meg tudja közelíteni ezt a sajátságot, pl. George Shakespeare-fordításában akárhányszor sorokon át tíz szóból áll az ötös jambus tíz szótaga; és aránylag mily könnyű dolga van a német költőknek, aki a Readingi ballada ily sorait: „For blood and wine are red” vagy „I walked with other souls in pain, within another ring” ugyanazon szógyökökkel adhatja vissza; „Denn Blut und Wein sind rot” és „Ich wandert mit anderen Seelen in Pein, In einen anderen Ring”! – Tóth angol fordításainak is fő tulajdonsága, hogy ösztönszerűleg utánozni igyekszik ezt a nyelvi sajátságot. Ezáltal néha a régi vers veszít régiségéből, az egyszerű egyszerűségéből, de még mindig jobb a fordítás, mint ha az író a tartalom lazításával segítene munkáján. Tóth máskor is kemény formája ilyenkor még keményebb és erősebb, verse utolérhetetlen tömörségű és díszes lesz. Apróságok aprólékos művészete, mely a maga egészében mégis hatalmas. Szóművészete igékkel, főnevekkel és jelzőkkel csodákat művel. Feltűnt, mennyi egytagú jelző fordul elő munkájában – jó, rossz, új, rőt, vak, hűs, tört, zord, lágy, dús, tág, rab, szent, víg, halk, bús, torz, unt, szűk, rém, csúf, mord, gyúlt, vad, ép, mély, hűlt, rút, gyors stb. –: alig van még egypár ily rövid jelző, mely Tóth fordításaiból hiányoznék. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy ezeket az egy szótagú jelzőket csak Tóth használja vagy hogy csak angol fordításokban fordulnak elő – csak azon elmélyült aprólékosság egyik verstechnikai bizonyítékául sorolom fel őket, amellyel Tóth dolgozik. Jelentésben, prózában, majdnem mindegy, hogy mit mond az ember: bánatost vagy szomorút vagy borúsat. De az angol vers tömör, a hely drága, a műfordító tehát száz egyéb körülményt is figyelemmel kísérve és hozzájuk alkalmazkodva esetleg azt fogja mondani, hogy bús vagy tört stb. Nincs időm és terem részletesen kimutatni ennek az eljárásnak teljességét, de aki ért egy keveset a formákhoz és megformáláshoz, maga is láthatja, hogy mily nagyszerűen hajtja végre Tóth ezt a „lerövidítést” főneveken és igéken is. És ez a helyes, így kell eljárni, rövidebb szót kell alkalmazni (ha van) a hosszabb helyett – nem pedig szócsonkításhoz és költői szabadságokhoz fordulni. A „szócsonkítások” és a „költői szabadságok” okozzák azt, amit Tóth bevezetésében is ír, hogy ti. a fordítások közös sorsa a lassú elkopás. Igen elkopnak, de csak a rosszak. Például a Radó Antalé. De Fitzgerald Omarja eredeti mű lett; Schlegel Shakespeare-je ma is él, Arany Hamlet-jénél csak sorokban lehet jobban csinálni. Tóth Árpád technikai készültségének nem kell félnie a megrozsdásodástól.

A Readingi fegyház balladájá-t nagy élvezettel olvastam; nem egyszer. És épp ezért, mert a költemény, mint bizonyára sokaknak, nekem is oly rendkívül tetszik, különös figyelemmel olvastam össze az eredetit és a fordítást. Nem szeretném, ha néhány észrevételemet akár Tóth Árpád, akár más támadásnak minősítené; vegye inkább tiszteletem és nagy gyönyörködésem őszinte jelének e jegyzeteket, melyeket nagyszerű munkája sorai közé írtam. Ha a fordítás ötven százalékkal kevésbé jó volna, elhagytam volna őket.

Azt hiszem, Oscar Wilde szándékosan és hangsúlyozottan foglalt költeményébe egyes epigrammszerűen kiélezett gondolatokat. Ez nem belemagyarázás a műbe, hiszen Wilde-nak ekkor már nem tisztán l’art pour l’art céljai voltak; azonkívül az ilyen sorok önmagukban is megállanak, mint ún. bölcs mondások, mottók – erről bárki meggyőződhetik, ha az angol szöveget megnézi; végül e helyek mindenütt versszakot zárnak, ami szintén a pointe hangsúlyozottságát mutatja. A fordítás aszerint, hogy e sorok csak-a-versbe-tartozását vagy a verstől való különállását fogadja el, változik. Én az utóbbit tartom fontosnak, Tóth mindenütt jól oldotta meg feladatát, ha a fordítást, mint magyar verset tekintjük, azonban ez az epigrammatikus él néhol nála nincs eléggé hangsúlyozva. Ezen a téren még legkisebb kifogásaimat se hagyom el. – A 6. versszak 6. sorában a „már”, a 60. vsz. 5-6. sorában az „ott” szó az, amely ezt az élt tompítja. A 82. vsz. 5-6. sora egészen gyöngít; véleményem szerint a „common”-t okvetlenül egyszerű-nek, nem durvá-nak kell fordítani. A 88. vsz. 5-6. sora csak akkor adja vissza hiánytalanul a gnómát, ha implicite a bűnös fogalma is benne van; because the man was one of those: mivel ez az ember azok közül való volt, akikért Krisztus eljött, vagyis bűnösök közül való: a magyar fordítás bűnösök helyett mindenkit implikál. A 89. vsz. 5-6. sora az egészet elejti. A 92. vsz. 5-6. sorában a „rejti az Úr elől” jó fordítása a „lest Christ should see”-nek, de a pozitív képet negatíve adja vissza, a poént gyöngíti. A 101. vsz. 5-6. sorában, azt hiszem, a poén megköveteli, hogy a „megtörik” szó legyen az utolsó. Azonkívül itt hiányzik a halál vigasztaló hangulata, hogy ti. az égi szabály irgalmából („God’s Laws are kind”) töri meg a szíveket. Ellenben poén tekintetében is kitűnőek, pl.: 7. vsz. 5-6.; 8. vsz. 5-6.; 9. vsz. 5-6.; 25. vsz. 5-6.; 29. vsz. 5-6.; 52. vsz. 5-6.; 62. vsz. 5-6.; 74. vsz. 5-6.; 78. vsz. 5-6.; 80. vsz. 1-2.; 83. vsz. 5-6.; 90. vsz. 5-6.; 98. vsz. 5-6.; 103. vsz. 5-6.; 106. vsz. 3-4.; 109. vsz. 1-6. stb., stb.

Egy pár kifejezés nem elég erős, pl. a 63. vsz. 6. sorát gyöngíti, hogy őrült bú és nem egy őrült veri a dobot. Hogy a 66. vsz. 1. sora az akasztott fegyenc vergődésére bú-t mond, azt még a szép középrím sem teszi jóvá. A 64. vsz. 5-6. sora meglazul; az egyébként nagyon szép „zsongó zsombék” kifejezés helyett meglepőbb volna az eredeti „megrémült mocsarak”.

A fordításban kevés tartalmi eltérés van. Az 55. vsz. 6. sorában nagyon fontosnak tartom, hogy a kivégzési szertartásnál a Nap, mint ceremóniamester megjelenik; az ünnepélyes seneschal szó kimaradt. A 14. vsz. 4. sorában „lágy posztón, nesztelenül” jön a bakó, megkötni a rabot. Nem tudjuk, mi lehet ez a „lágy posztó”. Szőnyeg, a börtönben? Vagy zsákcipő? Az eredeti párnázott ajtókról beszél; ami azonban éppoly érthetetlen. A 106. vsz. 6. sorában nemigen jó a „snow-white”-ot „szűzi, havas”-sal fordítani, mert a havas szó nemcsak színt, hanem enyhülést, hűsítést is jelez, ami az állítmánnyal („gyúl”) ellentétben áll. – Van itt-ott egy-egy kis betoldás, de ezek nem stílus- és értelemzavarók. Hasonló kifogásokat lehetne emelni még az 5. vsz. 6.; a 95. vsz. 3.; a 98. vsz. 4. sorai ellen.

Néhány félreértés: A 27. vsz. 3-4. és a 30. vsz. 1. sorát egészen megváltoztatja egy elnézés: a „dock” a vádlottak padját jelenti. Az 51. vsz. 4. sorában a „masque” – „masquarade”; as their grisley masque they led – amint táncolnak. Az 59. vsz. 3. sorában az „a sliding board” jelentése nem csúszós fa vagy faggyús fa-sín, hanem az a kis csúsztatható zsámoly, állvány, amelyet a pribék kirúg az akasztott lába alól. Direkt akasztáshoz értő emberektől kérdeztem meg. Fasíneket (léceket) csonttörésnél használnak. A 61. vsz. 6. sorában a „The monstrous Parrizide” nominatívuszban áll, és nem a „slys” tárgya; a „Justice” az apagyilkos, mert ember teremtette meg, és mégis embert öl.

Legfontosabb kifogásom azonban (és hangsúlyozom, ez sem a magyar versre vonatkozik, amelyben egy henye sor sincs) az, hogy a Readingi ballada nagyon egyszerű tónusa elveszett. Ezzel Tóth Árpád nemcsak a maga munkáját nehezítette, hanem a pregnáns kifejezések kemény, ijesztően egyszerű hatását finomította, rafinálttá tette. Ezért ő a legideálisabb Keats-fordító. A megformálásban saját művészi eszközeinek alkalmazása jutott túlsúlyra a Wilde-é fölött. Van fordításában is sok egyszerű, de a nagyobb rész oly bonyolult, mint egy finom óraszerkezet. (Viszont ez dicséret is művészetére, mert a magyar szöveg így is hajlékony, pontos és jól hangzó. Néhol túlságosan szép a rím – Pl. a 16. vsz. 1-2. sora arról szól, hogy a rab nem nézi az eget „through a little roof of glass”, és ez Tóthnál pompázatos, üvegházi hallba illő képpé emelkedik: „S nem nézi merőn, ha fényt verőn gyúl fönn az üvegtető”. – A 47. vsz. 1-2. sorának „All through the night we knelt and prayed, Mad mourners of a corse” képe nála modern jajgatássá, a fájdalom szinte adys tombolású orgiájává nő: „Vergődve folyt s vad volt s bomolt, Térdelve s imázva e tor”. Az 56. vsz. 3-4.; a 65. vsz. és a 69. vsz. 3-4. sorai viszik legtovább e kusza tömöttséget. Egy helyütt „tűzínyű hant”-ról és „lángfogú mész”-ről olvasunk. Igaz, hogy e költemény végén egyszer Wilde is beszél a tűz fogairól, de itt bizony csak oltott meszet mond, és e szó poros raktáríze, kínos közönségessége nagyon illik a fegyház sivárságához. Viszont az is igaz, hogy az angol az oltott meszet „burning line”-nak mondja, amiben benne van a tűz fogalma; de nincs benne a fog és az íny. – A magyar „Readingi fegyház balladájá”-ra az elragadtatás minden jelzőjét, minden dicséretét rá lehet mondani, csak azt nem, hogy „egyszerű szavak kevés díszű zenéje”. Tóth fordítása egyszerű és díszes szavak gazdagon és súlyosan zengő zenéje.

Mindezek a megjegyzések távolról sem érintik e munkát mint magyar verset. Ezek tulajdonképp maguk is Tóth bravúros művészetét dicsérik, hiszen ő feladatát és az önként vállalt terheket is úgy oldotta meg, hogy e balladát szebben lefordítani nem lehet. Legfeljebb egyszerűbben és kevesebb színnel. Nincs olyan fordítás, mely mindenkinek egyformán tetszenék: egyik ember ezt, a másik azt képzelte vagy érezte bele a költeménybe, és talán épp ez az ez és az hiányzik. Ezért hangsúlyoztam megjegyzéseim szubjektív voltát. Különben is e kifogások végeredményben mindig a hangnem eltalálására mentek vissza, ez pedig oly terület, ahol az igazságnak már nincsenek pontos határai.

A fordítás a maga egészében kiváló munka. Számtalan idézettel bizonyíthatnám érdemeinek nagyságát, de hiszen a Nyugat olvasói jól ismerik őt, és a Ballada is itt jelent meg először. – A kezdő sorok rögtön megütik a kellő hangot, s hat és félszáz soron át könyörtelen élességgel zúg a teljes zenekar. Hat és félszáz soron át nem unja meg a rím háromszoros kemény zuhogását, nem unja meg folyton a maga nyomába lépni, mint a rabok, akik egyhangúan róják iszonyú, gyötrelmes sétájukat a readingi fegyház kőudvarán. Nagyon kifejező részlet az, amikor a rabok a kis kék égdarabok felé vágyódnak, megszökni a szálló fellegekkel; kitűnő ez az ijesztő egyszerűségű sor: „A cimbora lógni fog!” és a 7., 8, és 9. versszak is. Wilde egy helyen azt írja: „He did no pass in purple pomp” – Tóthnál ide kerül ez a hármas alliteráció: „A gyávák gyöngéd gyilka csók, / De a bátrak fegyvere kard”. Mily ideges és rémes versszak az, amikor a fegyenc felugrik

És az is kitűnő részlet, mikor a halálraítélt pipázik; vagy mikor a rabok, a „pokol brigádja” körbe járnak, és mikor dolgoznak, „csörgetve a csöbört”, mikor meglátják a másnapi sírt, mikor meglátják este a bakót, „s a számozott vas-sírba ki-ki vacogva szerteoson”. Bravúros az elítélt nyugodt álmát festő részlet a „szende rét – szenderét – kenderét” rímmel; éppily bravúros rímmegoldás a „minét – hold színét”, mely a „moon – rigadoon”-t, adja vissza; továbbá kitűnő az éjszakai lázálmok rajza, és különösen a koboldok dala, melyet megbecsülhetetlen értékűvé tesz a „nem nyer, aki mer” ötlet; és nagyon jó a Halál megjelenését, majd a kivégzés utáni napon a körsétát és a halott síri éjszakáját festő részlet. A 86. és 87. vsz. meztelen naturalizmusa megrendítő („Felhúzták, mint egy bestiát…”) Éppígy a 94-101. versszakok, majd a megbékülés és a lezárás visszatérő, komor kegyetlensége.

Nagyszerű költemény, dermesztő, lenyűgöző hatású olvasmány, agitáció az Emberért. Tóth Árpádnak nagyon sokkal tartozunk nagyszerű ajándékáért.

[Egy nagy magyar író emléke…]

Egy nagy magyar író emléke gyűjtött össze ma bennünket Debrecenben. Egy olyan író emléke, aki nem itt született, és nem itt halt meg. Egy olyan ember szelleme, aki tulajdonképpen sohasem járt Nyugaton, és mégis nyugati modern magyar költő lett, s tegyük mindjárt hozzá: a legtökéletesebb modern magyar költő.

Tóth Árpád – akinek emlékünnepén Az Est-lapok nevében beszélek – mai határainkon túl, Aradon született, és Budapesten halt meg. A köztudat azonban, ahogy a költő maga is tette, Debrecent, Csokonai és Ady városát vallja hazájának. Tóth Árpád kétéves korától kezdve, amikor „fénylő szeme még látta húszévesnek” Ady arcát, aki a térdein ringatta, férfikora deléig élt és dolgozott. Itt telítette a Keletről jött magyarság és a Nyugatra néző, de lazíthatatlan gyökereivel innen táplálkozó magyar reformátusság lelke. S annak a szeretetnek, mellyel a költő szívébe zárta ezt a várost, nem lehet szebb jutalma, mint az, hogy most Debrecen is magáénak vallja, fényhozó fiának hirdeti Tóth Árpádot, a beszármazott és elköltözött vendéget. A fájdalmas távolba került szülőváros helyett új szülőföldet kapott a halott költő, és a szeretetnek abban a versengésében, mely a halhatatlant magához öleli, Debrecen mellett itt áll ma a főváros, és vele az egész ország. Mert Tóth Árpád Budapesten, az ország szívében írta verseit és cikkeit férfikora delén és alkonyán, művészete ott kapta meg a végső érést és elmélyülést, és sírja is ott van, Budapesten, az ország szívében. A legjobbak és legnemesebbek szíve mindenünnen idedobog ebben az órában.

És most, Tóth Árpád édesanyjának, övéinek, barátainak és tisztelőinek körében, megint éreznünk kell, hogy mire képes a magyar föld, és mire képes a kulturálatlanság jelképeként minap is ócsárolt debreceni erdő, a Nagyerdő, amely itt rengeti köröttünk „fürtjei zöld zivatarát”. Ez a táj megtermékenyített és fölnevelt egy költőt, aki a világ bármely nemzetének csak annyival lehetne nagyobb dicsősége, mint nekünk, amennyivel nagyobb az a népközösség, amelyben egy Keats vagy egy Baudelaire vált közkinccsé. Ez a szegény magyar föld ebben a szegény és törékeny fiában, akit a sors szeszélye csak egyszer s akkor is a gyerekifjúság túl kora éveiben vitt ki a körülrajongott Párizsba, újból bebizonyította, hogy diadalmasan állja helyét a népek versenyében. Megfogalmazta és megragyogtatta magát olyan képességekben, melyeket sokan idegennek hisznek a magyarságtól: megragyogtatta magát az elegancia, a fegyelem, az összhang és a forma végső legfinomabb művészetében, olyan biztos könnyedségben és gazdag tisztaságban, amilyen elsősorban a latin kultúrák sajátja.

A legtökéletesebb modern magyar költő – mondtam az imént, de tulajdonképpen csak idézem az ifjú magyar irodalmi közvéleményt. Alig hat évvel a költő halála után, egyre többen vagyunk, akik csakugyan őbenne látjuk valamennyi élő és halott kortársa közül a tökéletes művészt. Fejlődése oly biztos, töretlen vonalat mutat, mintha valóban valami helyettünk cselekvő elrendelés vezette és zárta volna le. A költőt verseinek titokzatos, magáért való értékein kívül legfeljebb az viheti közelebb a nagysághoz, hogy milyen mélységgel, milyen lélekkel nézi a világ jelenségeit. Tóth Árpád belső értékei tökéletesek, életművében sehol egyetlen rossz alkotás, ha pedig utolsó, legkevésbé virtuóz és legemberibb kötetét olvassuk, e keserű vallomásokban egyetemes, emberfölötti törvények jelenlétét, érvényét érezzük, és a nagyságnak, a fenségnek örök borzongása csap meg, mikor a költő csillagtávolba szökik, s kínjainak és csalódásainak diadalmenetében, feketén és kiégve, lelke vad rongyaival megáll a végső kapuk előtt, és a szép emberi életet számonkérő szavaira „lesütik csillagszemüket a hűvös istenek”. A költő, aki az édes vagy fájdalmas merengés tündérképeit élte és festette földi létének első felében, észrevétlenül az egészen nagy éleslátás csöndes hérosza lett, noha szerénysége elhúzódni látszott a túlságosan nagy ambícióktól. Mások is írtak tökéletes és nagy verseket, de senki sincs kortársai és a maiak között, akinek pályáját több-kevesebb tévedés ne kísérné; Tóth Árpád tökéletes volt kisiklás nélkül, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó költő.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikusan és nagyon modernül leegyszerűsödött, reálissá, józanná és ugyanakkor kozmikussá érett költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azonkívül hogy Tóth Árpád mennyire nem parnassien, meglepetés már a mai olvasónak is, hogy mennyire belülről magyar. A háború előtt „szent” jelzővel illeti „bús mikrokozmoszunkat, a hazát” – azzal a jelzővel, amelyet más nagy modern költő éppen a hazának nem tudott megadni; gyöngeségében is testvérnek érezte magát a Honfoglalóval, akinek neve az ő neve is; és szíve vérét kínálta vakolatul, mert hitte, hogy a költő, aki mint a régi ballada hőse, beépíti magát műveivel nemzete kultúrájába, megszépíti „utolsó álmunknak, a boldog Magyarországnak” a jövőjét. Költészete, ez a kristálytestű és kristályzengésű individualista költészet, minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit; a költőnek, a szabad szellemnek az üldöztetésében is az önkéntelenül szebb tájakra vezető csodaszarvas szimbólumát sejti; díszei, szempontjai vagy mellékrezdülései, sokszor és váratlanul, egy igazán és zajtalan átélt magyarság tradícióinak őrzéséről tanúskodnak, s az igazi költők közül is ő fordult először versben a megcsonkult ország fájdalmához, riasztóval és biztatóval a „szent nyomorékhoz”.

És míg a lassú halál el nem juttatta addig a határig, amelyen túl már csak a végső, tragikus magánynak van üzennivalója a szerelem, barátság és emberiség közösségei és az utánunk ittmaradó mindenség számára, addig az iránt sem hagyott a verseiben kétséget, hogy a jobb életnek, az ő boldogabb Magyarországának az útját valahol a Március irányában látta. Radikális és hazafias költő volt, aki sohasem pörlekedett hazájával. Rendkívüli poétai értékeinek tündöklésében talán éppen azért nem vettük eléggé észre a magyarságát.

Tóth Árpádot ma véglegesen fiává fogadta Debrecen, és most, amikor Az Est-lapok szerkesztősége nevében koszorút helyezek el a halhatatlan költőnek, a nagyszerű újságírónak és embernek, felejthetetlen barátunknak az emlékművén, úgy érzem, hogy az a debreceni haladó ifjúság, amelynek kezdeményezése ezt az emléket létrehozta, a jövőben még sok hasonló, követni való példát fog adni az ország ifjúságának a magyar főváros testvéri együttműködésére.

Tóth Árpád új, ismeretlen verseskönyve

Tóth Árpád, akinek Összes versei-t néhány nap múlva egy kötetben a magyar közönség kezébe adja az Athenaeum, mindössze 42 évet élt. Életéből mintegy másfél évtized volt az igazi, érett, alkotó munka korszaka, Lélektől lélekig című utolsó kötetét a költő már csak korrigálni tudta, meglátni nem. Amit szegénységgel és betegséggel küszködve e rövid idő alatt alkotott, azt halhatatlannak érzi és vallja az új magyar irodalom.

Amikor e nagyszerű költő verseinek sajtó alá rendezésére megbízást kaptam, a költő többi barátjával együtt én is azt hittem, hogy legfeljebb csak nyolc-tíz kéziratos vagy lapokból, folyóiratokból összeszedett verset és néhány töredéket lehet majd a négy ismert verseskönyv anyagához csatolni. Ez a szám irodalmi világunk meglepetésére és örömére mintegy 150-re, körülbelül 2400 sorra emelkedett. Az új anyagban harmincöt-negyven egész vagy egésznek mondható költemény van, a többi kisebb-nagyobb töredék.

Ez a rendkívül érdekes és értékes gazdagodás főképpen annak köszönhető, hogy Tóth Árpád nem dobta el költői jegyzetét. Nem tartotta ugyan különösebben számon „a törmelékeket”, ahogy egy ceruzával írt szava a hagyatékban néhány verskísérletet nevez, de oda tette kiadott költeményeinek és egyéb írásainak rendetlen kézirattömegéhez. Néha feldolgozta egy-egy régebbi témáját, s ha idő engedi, bizonyára „megírta” volna a most napfényre kerülő töredékeket is, hiszen számtalan majdnem kész vázlat szinte kiáltva kéri a végső kiegészítést; – a régi újságokból, cédulákból, füzetekből és füzetlapokból, noteszekből, naplótöredékekből, kötetkéziratokból, képekből, okmányokból és egyéb limlomból álló, sárguló és porladó, nagy és vegyes emlékhalom mégis homályban maradt, és éppen irodalmilag nem ígért semmi meglepetést. A hagyaték a rengeteg feljegyzéssel és variánssal dolgozó Tóth Árpád élete műve „piszkozati anyagának” látszott. Mikor aztán az Összes versek kiadása előtt a költő özvegye rendelkezésemre bocsátotta a hagyatékot, az első durva rostálás és vizsgálat már feltárta ennek az egész törmelékbányának a mélyét.

A kiválasztott anyag feldolgozását a filológiai munka természete szabja meg: össze kellett rakni az egymástól esetleg ötven és száz lapnyira, idegen töredékek közé keveredett kéziratokat és foszlányokat, órákig betűzni elhalványult, kusza vagy szakadt írásokat, néhol gyorsírással készült jegyzeteket fejteni, a változatokból és hézagokból, a biztos szavakhoz és sorokhoz ragaszkodva, vagy éppen ellenükre, megkeresni a bizonytalannak az értelmét, és azt a logikai kapcsolatot, amelyet a halott költőben tíz-húsz évvel ezelőtt az élmény ködös, de élő érzelmi egysége pótolt, kirostálni a megjelent versek egy-egy sorát vagy félsorát, a műfordítói töredékeket, lehetőleg teljes kéziratot készíteni arról, ami néha már inkább mondható rejtvénynek, mint kéziratnak, és rendezni, és minden lépést igazolni… Ahogy a feltáruló anyag nőtt, úgy járt egyre növekvő örömmel ez a lélekidéző munka, ez az eredeti megbízatás keretét kiszélesítő tisztelgés a halott barát előtt, aki most még egyszer megszólalt a némaságból. S e beszélő vázlatokat és töredékeket hallgatva és betűzve új értelmet kaptak Tóth Árpádnak a „félben hagyott versekről” írt fiatalkori sorai, és a költő bánata, aki olyannak látta az elfutó életét, „mintha bús vázlata volna, ki száz képet kezd s egynek sem örül.” Százával kezdte el a képeket Tóth Árpád, s most feltárul mindaz, aminek, ha elkészül, örülni szeretett volna.

Így született meg a gyűjteményes kiadás számára a négy kötet mellé az ötödik: a Hátrahagyott versek és töredékek. Az anyag sokkal nagyobb, mint amennyire Tóth Árpád összes eredeti költői műveit becsülni lehetett, de azért mégsem összes a szó teljes értelmében. Régi újságokban, folyóiratokban, régi évfolyamokban esetleg találhat a szerencsés véletlen keze egyes, főképp ifjúkori darabokat. Lassú összegyűjtésük filológusok évtizedes kollektív munkájának a feladata lesz. Egy nagy költő teljes munkássága csak igen lassan záródik le. Ez a mostani kiadás aránylag rövid idő alatt, de úgy készült, hogy alapja lehessen a Tóth Árpád-filológiának.

A Hátrahagyott versek és töredékek szépsége és értékelése bizonyára nagyon sok kritikust és irodalombarátot fog foglalkoztatni. Seregével van köztük az egészen elsőrangú lelet, és talán egy darab sincs, amely ne volna értékes valamilyen művészi, formai, munkamódszeri, lélektani vagy életrajzi szempontból. A töredékek sokszor árulóbban megmutatják a költő világát, mint egy-egy kész alkotás, és azonkívül, hogy szépek, új vonásokat is rajzolnak Tóth Árpád szellemi képébe. Összhatásuk emberileg és művészileg megrendítő: mennyi ragyogás, mennyi rom. Hasonlattal élve azt lehetne mondani, hogy a sors tűzbe dobott egy új, nagy, ismeretlen Tóth Árpád-verseskötetet, aztán mégis mást gondolt: visszarántotta és oltogatni kezdte a lángoló lapokat, s a félig elhamvadt írásokból és a hamuból megpróbálta összeállítani azt, amit majdnem megsemmisített.

Érintettem már a töredékek feldolgozásának módszerét. A teljes kiadást kísérő jegyzetek minden darabról megmondják, hogy honnan vettem. Az új versekben és a töredékekben természetesen mindenütt csak a költő beszél. Érthetetlen soroknak vagy szavaknak variánsok alapján elképzelt legjobb kiegészítése vagy elhelyezése során a költő műhelytitkainak ismerete segített. Ahol a kézirat vagy egyes részei túlságosan szétszórt, összefüggéstelen roncsok voltak, ott a valószínű vagy lehetséges szerkezet vázának felépítésében kipontozással próbáltam segíteni és a „filológiai önkény” természetes lelkiismereti határai között az intuícióra bíztam magamat. Szükség esetén jegyzetben utaltam szöveg-összeállító vagy szövegmegfejtő eljárásomra, különösen nehéz esetekben azonban csak hosszas, külön fejtegetés tudná feltárni a megoldás minden magyarázatát.

A sorrend az ifjúkori költeményektől (az egyetemi évek néhány szerényebb igényű darabjától) indult, és az érett esztendők hagyatékában, lazán követve a hangulati fejlődés és az idő menetét, a vég felé halad, a felé az idő felé, amikor a költő sokszor már csak lelkével látta verse körvonalait, világosan látta és rímeivel ki is rajzolta, de már nem volt ereje mindenütt kitölteni a váz üregeit. Ekkor vetette papírra kusza, elrángatott, lázas sorokkal, kihagyó lélegzettel a tátrai fekvőszéken Tóth Árpád az ilyen „töredékeket”:

A Lélektől lélekig mellett az új, most már második posztumusz Tóth Árpád-kötet a maga gazdag roncsoltságában egyik legfélelmetesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világirodalom lírájában az emberi szenvedésnek.

[Összes költői művei elé]

Tóth Árpád, akinek Összes költői művé-t ebben a kötetben kapja először összegyűjtve az olvasó, mindössze negyvenkét évet élt. Életéből mintegy másfél évtized volt az igazi, érett, alkotó munka korszaka, utolsó kötetét a költő már csak korrigálni tudta, meglátni nem. Amit szegénységgel és betegséggel küszködve e rövid idő alatt alkotott, annak legjelentősebb és általánosan ismert részét, négy verseskönyve anyagát, halhatatlannak érzi és vallja az új magyar irodalom.

„Tóth Árpád a legtökéletesebb modern magyar lírikus”, idéztem a költő emlékművének debreceni avatóünnepén, a versengés felköltésének minden szándéka nélkül, az ifjú költők és kritikusok közvéleményét. S most megismétlem, hogy alig hat évvel a költő halála után a mai fiatalok szinte kivétel nélkül benne látják valamennyi élő és halott kortársuk közül a tökéletes művészt, rögtön hangsúlyozni kívánom, hogy Tóth Árpád művészete nem a nagyság rovására tökéletes.

Tóth Árpád nemcsak a művészi varázs és kvalitás jogán nagy költő, hanem igaz embersége erejénél fogva is: mikrokozmosza teljes érvényű kifejezése a születés és halál emberi keretei között kicsinyben mindnyájunkban megismétlődő világtörténetnek. A költő, aki az édes vagy bánatos merengés tündérképeit festette földi munkássága első felében, észrevétlenül az egészen nagy megnyilatkozások csöndes hérosza lett, és amióta utolsó kötete megborzongatott bennünket az emberfölötti törvények szuggesztiójával, kissé másképp látjuk előző munkáit is. Azok a szépségittas versek, amelyek eleinte mint a látás zenévé oldódott gyönyörűsége, mint zengő és ragyogó hangulatok hatottak ránk, a végső ormokról visszaforduló megvilágításban még mélyebb izzásra gyúlnak, de ugyanakkor megsötétedtek az árnyaik is. A „szörnyű” alkony „örök törvénye” megszomorította a szépséget, súlyos realitást ad az éteri bánatnak, kiemeli a régi ragyogás fényénél csak halványan észrevett gondolatot, és a napsugár érintésére opálszerűen felgyúlt aranylila orgonafürt képében egyszerre már nem az a fontos, hogy egy percre mily kevélyen szédít ez a szikrázó színverés, hanem az, hogy még ez a legnagyobb pompa is csak egy percre kevélykedhet. A perc, a folyton siratott és magasztalt, ritka, drága perc válik fontossá, az egyetlen szintén irreális realitás, a jelen, a horatiusi, goethei, baudelaire-i megfoghatatlan pillanat, a pillanatba sűrűsödött és rögtön elpattanó örökkévalóság.

Tóth Árpád az elmúlás, úton levés képeinek és szimbólumainak állandó költői megrajzolása mellett kimondta, mindig nyíltan, gondolatilag is enunciálta legnagyobb felfedezését, az ősi felfedezést, amely a legparányibb féreg létezését is tragikussá teszi. Egyenesen megrázó, hogy mily nyomatékkal hangsúlyozza ezt a legnagyobb, legegyetemesebb élményt. Úgyszólván csak kivétel, ha másról beszél, s elégikus hangja egyre kétségbeesettebb panaszok sikoltásait békíti össze a lemondással. Mindig az elmúlást látja, és a gyógyszerét, az elmúló gyógyszert, az ifjú szépség égi ábrándját s a nehéz mámorú érzékiséget keresi. A kor azonban, amelyben élt, más kijelentésekre volt kíváncsi; nem tagadta, nem tagadhatta ennek az igazán klasszikus, örök költői élménynek a jogosultságát, de jobban érdekelték a legnagyobbnál nagyobbnak hitt és újszerű témák. Lelkét Ady Endre zsenije ragadta meg igazán, s belőle is főként az aktualitások. A kor mindenáron újat akart hallani, és Tóth Árpád makacson csak az ember legrégibb fájdalmát variálta. Újszerű legfeljebb az volt, ahogyan megszólalt. A kor tehát elsősorban ezt fogadta el tőle, a stílust és a muzsikát, annak a rovására, amit képviselt. Az avatatlan fül figyelme túlértékelte a költő rímeinek érdekességét, zenéje édességét, képei bizarrságát, és még sok mindent, ami, ha megvan is, csak része az egész költőnek, az egész embernek. Az Ady másféle zsenijének bűvöletében eltelt tíz-tizenöt esztendő során másodrangú volt az a költő, akit tökéletes stílusművésznek lehetett tartani. A biztosan érzékelhető írói nagysághoz más kellett a köztudatban, láz, szertelenség, valóságos vagy látszólagos formarombolás, pátoszi, démoni romantika, termékeny homály és irracionalizmus. Ady, aki már vezér volt, amikor Tóth Árpád fellépett, annyi irodalmi és irodalmon kívüli törekvésnek vált hősévé és hordozójává, hogy lefoglalta magának a kor csaknem teljes irodalmi érdeklődését. A közönség bálványimádó féltékenysége akkor sem akart megtűrni mellette másféle zsenit, amikor már társai nőttek.

Tulajdonképpen nagyon érthető, hogy az irodalmi közvélemény ilyen lázállapotában Tóth Árpád jó ideig kitűnő és tökéletes költő volt, de nagy költő csak kevesek számára lehetett. Az Ady-utánzók értéktelenségét hangoztató nagyközönség, sőt részben a kritika is megkövetelte azt, amit sok harc után elismert és megszokott, az egyfajta csodát, megkövetelte, hogy a költő valahogy Ady-szerű jelenség legyen. Márpedig Tóth Árpád nem volt Ady-szerű. Mint láttuk, legnagyobb tartalmi újsága a szépség és az elmúlás fájdalma volt. Az emberekhez inkább angyali elemeket kapcsolt, és csöndben, összhangot és szépséget teremtve vagy hiányokat siratva dolgozott. Törékeny ereje ritkábban győzte le az anyag ellenállását: Tóth Árpád tulajdonképpen keveset írt, három első és posztumusz negyedik kötetében kétszáz vers sincs, egész munkássága alig egyötöde az Adyénak. A vonzó titokzatosság is hiányzott belőle, metafizikája aránylag könnyen körülhatárolható: ez a költő inkább a természettudományokhoz húzott, és a misztikum végtelenébe is valahogy a tudás partjáról nézett. Rövidlátó szeme szívesen időzött a részleteknél. Fáradt jobbágyok utódjának érezte magát, akiből tudós- és bohémhajlandóságú polgár lett, s aki szociológiát tanul, vizsgálja a pszichoanalízist, s meg van áldva és verve az értelem, a morál és az ízlés fegyelmével. A nyelvvel se kísérletezett, s ha fejlesztette, úgy fejlesztette, ahogy a franciák, észrevétlen hajlítással és csiszolással. S mindenekfölött nem „harcolt”, nem voltak közügyei, és noha magyar volt, s verseiből világosan kitűnik radikális, szociális világnézete, „politikája” egy-egy kissé naivan megfogott aktualitástól eltekintve, inkább eszmékbe öltözködött. Az egész ember ellentéte volt a hagyományos hős típusának, de hős lett ő is, egész világ és teljes kinyilatkoztatás, a maga módján éppoly páratlan, mint a mindent lebíró Ady.

Ennek a költőnek, aki kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta, oly biztos és töretlen a fejlődése, mintha valami helyettünk cselekvő elrendelés vezette és zárta volna le. Belső alakulása kibontakozásszerűen történt, az egész felületen játszódott le. A kibontakozás első fontos mozdulata közvetlenül a Hajnali szerenád előtt törhette át a nyelvi, formai és tartalmi konvenciókat: e kötetnek már legrégibb darabjaiban is csak halványan kísért a félig idegen, egyénietlen hang. Ez a verseskönyv a maga egészében új és kész költészet. A verstechnikai mindenhatóság előjelei és tökéletes, bár itt-ott kissé feszes példái mellett nagyon is egyéni, egyhangúan egyéni az uralkodó forma. Annak a hosszan, fáradt, lassú leütésekkel bólongó, monoton ritmusban beszélgető és mozgó formának a korszaka ez, amelyet a francia alexandrin és a nibelung-vers keveréséből teremtett a költő. Ezt a formát, ezt a verssort, a bágyadt zengés oly tökéletesen egybehangolta a mondanivaló lassú, halk szívedobogásával, hogy már akkor jogosan nevezték el Tóth Árpád-sornak. Az első érett korszak borongó formai és tartalmi összhangjában, melyet csak teljesebbé tett az impresszionista festőiség színragyogásával és a modern lírai realizmus folyton ismétlődő elemeinek intim meglepetéseivel gazdag stílus, már úgyszólván benne van minden, amit Tóth Árpád később kiszélesített. Egyes darabok, pl. a címvers, szemmel láthatóan átvezetnek a Lomha gályán világába; a forma zengeni kezd, elveszti fáradtan monologizáló lankadtságát, és elasztikus lesz, a szerkesztésmód a „hűs klasszikusok” logikai tisztasága felé közeledik, s velük fejlődik a rímtechnika és a stílus romantikusan tündöklő színjátéka. A kora hajnal félhomályából a ragyogó nappalba lépünk. Villogó változatosság jellemzi ezt a második korszakot: minden eddigi érték megmaradt benne, hiszen a költő úgyszólván csak ismétli mondanivalója lényegét, de a határai kinyíltak, fényei erősebben és messzebbre lövellnek, az egyes versek mindjobban elválnak egymástól, és tökéletességükben kezdenek személytelenné különülni alkotójuktól. A virtuozitás fokozódása, minthogy tökéletlenségek kiküszöbölésével jár, szerencsés esetben szintén egyik útja lehet a költői egyszerűsödésnek. Tóth Árpád ebben az időben ezen az úton haladt. De ugyanakkor éreznie kellett, hogy mennyire természetesnek, szükségszerűnek, majdnem magától értetődőnek és közönségesnek hat a maga helyén minden, amit a költő tökéletesen megformál. A természetesség, a tárgyi közvetlenség, a nagy gesztust ellensúlyozó intim apróságoknak, a szivarozásnak és az angol nyelvleckének a versbe vétele sohasem volt idegen tőle, első kötetének részben ez adja a valóságközel melegét, és a költő, a remekművekkel megáldott virtuóz tökéletesség hosszú korszaka után, amely, kissé módosulva, Az öröm illan megírásának idejére is kiterjed, elérkezett kibontakozásának végső stádiumába. Tóth Árpád gyakran dolgozta fel és dolgozta át egyes régi, abbahagyott vagy csak épp megkezdett témáit, tehát ebben az utolsó korszakában is vannak olyan visszaütések, amilyen pl. a Körúti hajnal; a Lélektől lélekig kötet domináns hangja azonban az egyszerűség. A virtuóz tökéletességből megmaradt a lényegnek, a szükségszerűen és végérvényesen ható kifejezésnek a tisztelete, de a költő már nagyon fáradt, beteg és reménytelen volt, s lankadó testi ereje és egyre bölcsebb művészete a legkisebb erőpazarlással járó legegyenesebb megoldásokat kereste. És akkor ért legmesszebbre és legmélyebbre az ember és a világ végtelenében, amikor „lekapcsolta” a „hiú szárnyakat”, és „józanul és fantáziátlanul” dolgozott. Az egyszerű szó, az emberi hang vitte már csak, és minden fénynél gyorsabban és messzebb vitte, „józansága” borzongató tudás lett, „fantáziátlansága” minden ellentéteket összhangba fogó, fantasztikus, kísérteties színjáték. Az egyéni jelleg, melyet sorai régebben nem mulasztottak el külön-külön hangsúlyozni, most már a vers egészébe, mélyebb lényegébe vonult vissza, az egyén fölötti, egyetemes érvényű tartalomba. A „hegyi beszédek” egyszerű ereje szól itt, a mosolyogni is tudó fenségben végtelen béke és szeretet van, de a kiábrándult relativitásban most már igazán örökkévalóság a perc, és múló perc az örökkévalóság. A Lélektől lélekig egyik legfélelmetesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világirodalom lírájában az emberi szenvedésnek.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikus és nagyon modernül leegyszerűsödött, „kozmikussá” nőtt költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azonkívül, hogy Tóth Árpád mennyire nem „parnasszista” (leíró verseiből sohasem hiányzik az ember), meglepetés már a mai olvasónak is, hogy minden ízében mennyire magyar. Költészete minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit és jelképeit, nyelve kulturált tudatossággal kapcsolódik irodalmunk tradícióiba, és végső formái a népdalok, sőt a kurucdalok ritmusára zenélnek, épülnek. Rendkívüli költői értékeinek ragyogása okozhatta, hogy életében nem vették eléggé észre a magyarságát.

Tóth Árpád négy kötete most összegyűjtve, fiatalkori és hátrahagyott darabok és töredékek váratlan kíséretével gazdagodva kerül a magyar közönség kezébe. A költő valóban nagyon kevés babért kapott életében, de a műve egyre nagyobb és sugarasabb jövő felé indul.

Magyar költő két élete

Magyar alkotók sorsa – halálon innen, életen túl – leginkább balsors csak. Küszködéssel, nélkülözéssel, szenvedéssel, nemritkán megaláztatással teli élet, síri koszorúkkal együtt hervadó emlékezés. S ami talán a legfájdalmasabb: közbelenyugvás ebbe, mint valami ősi, másíthatatlan, szükségképpen való rosszba, valóságos nemzeti tradícióba. Minek hozzunk reá bizonyságot a múltból? Hiszen mindenki ismeri a kínálkozó példák özönét, irodalmunk és művészetünk történetéből. Ha kissé szétnézünk a jelenben, ma is elégszer találkozunk azzal a méltatlansággal, amellyel nálunk, „jutalmazzák a tűrő érdemet”.

Hát igen, erről van szó. Tóth Árpád szegény, öreg, özvegy édesanyjának debreceni házáról, amelyre az adóhivatal most tűzött ki árverést. Most, éppen most, pontosan azon a napon, amikor özvegy Tóth Andrásné halott költőfiának, az új magyar líra legnemesebb, legtisztább, legművészibb reprezentánsának összes verseit kegyeletes áldozatkészséggel kiadja és odateszi ünnepi ajándékul néhai Tóth Árpád kiadója a magyar karácsonyfa alá. Ugyanakkor, amikor Budapesten a könyvkereskedők kirakatba teszik a mai magyar kultúra egyik legdrágább értékét, hogy mindenki gyönyörködhessék ennek a korán elköltözött, nagyszerű költőnek kincses szellemi örökségében: a debreceni Tóth-portán, a költő édesanyjának háza fölött megütik a dobot, mert valamiképp be kell hajtani a felgyülemlett adóhátralékot. Szívet szorító ez a kontraszt. Magyar író, magyar költő balsorsának ez a tragikus továbbfolytatódása a sír után is.

A debreceni Nagyerdőn ott áll Tóth Árpád emlékműve. Alig fél esztendeje állították föl a költő barátai és tisztelői. Nem hivatalból, csak úgy, a szívük szavára hallgatva, mondjuk: magánkegyeletből. Hivatalból, hivatalosan egészen más történik most Tóth Árpád emléke körül Debrecenben. El akarják árverezni özvegy édesanyja házát. Adóba… A költő halott kezét kinyújtja a sírból, és posztumusz ajándékot – másfélszáz csodálatos, kiadatlan ismeretlen verset – nyújt át népének, testvéreinek, az utókornak. Még holtában is ad. Ő, aki életében sem tett mást, mint adott. Adott egy ragyogó fejezetet az új magyar irodalom történetének, s lelke virágaiból egy örök bokrétát mindenkinek, mindnyájunknak. Szegény Tóth Árpád csak adott. Úgy adta mind a kettőt, ingyen, kérés nélkül. S most kérik az elmaradt adót. Kérik? Követelik, behajtják, törvényes szigorúsággal. Nem is rajta, hanem gyámol nélkül maradt édesanyján, aki könnyes szemmel gondol hat esztendő óta mindennap a fiára. Arra a fiára, akinek nevét már kő és könyv őrzi a magyar halhatatlanságban, de akinek halhatatlan érdemeiből már nem lehet kifizetni az adóhátralékot. Önkéntelenül is eszünkbe jut az, ami az adó szigorúan hivatalos számontartóinak nyilván nem jutott eszébe ezúttal: vajon tudják-e, ki volt a magyar irodalomnak Tóth Árpád? Vajon tudják-e, hogy az ő nevére még száz év múltán is emlékezni fog minden betűszerető magyar? Akkor is, amikor az adóügyek legfőbb mai intézőinek végzések alá firkantott nevére már aligha emlékszik majd valaki…

Végeredményben pedig ez nem is személyes ügy. Nem egy halott költő ügye, hanem szinte az egész halott és élő irodalomé, az egész magyar művészeté. A hálátlanság debreceni aktája egyszerre példázattá szélesedik sajgó képzeletünkben, míg a valóságban vészesen zörren meg csaknem minden magyar alkotó sorsa fölött. Avagy nem látjuk-e épp most, hogy az írók tűrhetetlen nyomorának enyhítéséről folyik a budapesti városházán hivatalos tanácskozás? Íme, azok, akik az adásban édes testvérei néhai Tóth Árpádnak, azok, akikről ünnepi szónoklatokban úgy szoktak megemlékezni, mint a magyar kultúrfölény kiépítőiről és biztosítóiról: a mai magyar írók (egy-két szerencsés kivételtől eltekintve) olyan kegyetlen balsorssal küzdenek, annyira nem bírják napi karéj kenyerüket megszerezni nemzetgazdagító munkájukkal, hogy már a hatóság hivatalból rideg szíve is kénytelen megkönyörülni rajtuk, mert nem nézheti tovább sanyarú tengődésüket. Hát hova jutottunk s hová jutunk még, ha ez továbbra is így megy? Ha a magyar szellem alkotó munkásainak sorsa holnap is csak az lesz, ami tegnap volt, ha Magyarországon a kultúra ügye végképp odakerül a szegényügyek közé. Nyomorenyhítő akcióval ezt nem lehet megoldani – ez az egy biztos. De siránkozással sem, amely kiontván a kötelező részvétkönnyeket a sajnálatos balsors egy-egy kiáltóbb fordulatára, kényelmesen napirendre tér huszonnégy óra múlva a szégyenletes kérdés fölött. Kell, hogy más megoldás legyen itt. Más segítség, nem könyöradomány, nem alamizsna, nem koldusgaras. Kell, hogy a balsors, amely éppen java szellemi alkotóink életét felhőzi nyomasztóan borússá, jobb sorsra forduljon végre. Kell, hogy azok, akik lelkük kincseit a köznek odaszórva, mindig csak adnak, végre kapjanak, hogy ne kelljen érte pirulniok – önmaguk előtt. Kell, hogy csakugyan legyen itt végre „hálás utókor”, amely komolyan számon tartja és megbecsüli a nemzet szellemi felépítményének önzetlen napszámosait és zseniális mérnökeit. Nemcsak akkor, amikor szép szóval lehet köszönetet mondani, hanem akkor is, amikor tettel, cselekedettel illik méltányolni az idáig csupán frázisokkal körülkoszorúzott érdemeket.

Nem adóelengedést sürgetünk a kiváló költők és művészek hozzátartozói számára. De igenis, biztosítását olyan helyzetüknek, amelyben nem kerülhet sor adóelengedésre, mert nincs rá szükségük.

Költő a segédszerkesztői asztalnál

Kedvesen és karcsún, szemüvege mögött merengő, bánatos és mégis vidám szeme ragyogásával, szivarfüstjének finom kék hálójában, hosszú bűvészujjai közt ceruzával és radírgumival, cikket írva, mások cikkeit címezve és javítgatva, feje körül a láthatatlan glóriával ott ült Az Est szerkesztői szobájának egyik íróasztalánál Tóth Árpád is, a modern Magyarország egyik legnagyobb költője. A lap 25 évének egyharmada vagy az egynegyede párhuzamosan futott az ő életével.

A költő segédszerkesztője, egyik vezércikkírója és kritikusa volt Az Est-nek. Elég váratlanul került oda. Mikes Lajos fedezte fel, 1921-ben, egy kora őszi éjszakán, a századik sakkparti és a tízezredik irodalmi vita közt, a Centrálban, hogy Tóth Árpád nemcsak rímekhez ért, hanem hasznos gyakorlati munkához is, többek közt a gyorsíráshoz. Hány szótagot ír percenként, hatvanat, nyolcvanat? Nem? Többet? Komolyan? Kétszázötvenet is? De hisz akkor hasznavehető ember egy modern szerkesztőség mindennapi munkájában!

Tóth Árpád hivatkozott régi debreceni újságíró múltjára, másnap elmentünk a szerkesztőségbe, és öt perc múlva megvolt a szerződtetés. Az én számomra akkoriban még versek ünnepnapjaiból állt az idő, nem nagyon értettem, miért örül Tóth Árpád, aki 14 évvel idősebb volt nálam, annyira a hétköznapi, biztos munkának. Természetesen neki volt igaza; már családja, kislánya volt: jobbkor nem is kaphatta volna az Az Est meghívását.

Aztán teltek az évek, Tóth Árpád írta a verseit, írta kis és nagy politikai és társadalmi cikkeit, szignált vagy névtelen karcolatait, a humoros-színes híreket és komoly színházi kritikákat. A szerkesztőség, mint egy perzsa őrtorony, száz ablakot nyitott az álmok embere felé, hogy beláthasson a világ, a „hasznos munka és friss tülekedés” üzemébe: a költő kezdte felhasználni ezt a valóságot is, és a valóság, ott az ablak melletti íróasztalnál, a ceruzával és a közcsodálatot keltő segédszerkesztői radírgumival, szintén használta a költő kultúráját, nyelvtudását, gyors eszét, megelevenítő látását és stílusát.

Teltek az évek, jóban, rosszban, és Tóth Árpád tüdőbaja egyre súlyosabb lett. Tátrai és otthoni szabadságai meghosszabbodtak, ereje egyre fogyott. S a modern magyar líra legtökéletesebb költője, Az Est munkatársa, a radírgumis segédszerkesztő, egy novemberi reggelen meghalt, nem is olyan sokkal előzvén meg szerkesztőségi barátai közül Sebestyén Arnoldot, Mikes Lajost, Miklós Andort…

Tavaly, mikor karácsonyra egybegyűjtöttem Tóth Árpád összes költeményeit és ismeretlen töredékeit, sok szerkesztőségi papírlapot, 10-12 évvel ezelőtti riportok kéziratának másodpéldányát találtam a rengeteg kegyeletes limlom közt. A felhasználatlan távirati anyagot, a fele oldalán üres kőnyomatost, ami átment a kezén, a költő hazavitte, és otthon – vagy talán már a szerkesztőségi órák üres perceiben – telefirkálta apró rajzokkal, készülő versekkel. Már a mai szem is eltűnődve nézegetheti ezeket a lapokat. Az egyiken a Havas ügynökség jelent valamit Lisszabonból, a másikon arról számol be az egykori tudósító, hogy hogyan obstruáltak a kommunista képviselők a berlini Reichstagban… Régi dolgok, igazán „mintha” az özönvíz előtt történtek volna… Előkerül egy áthúzott cikk, fölötte Tóth Árpád ceruzaírásával a cím: Egynapos vértelen katonai forradalom Portugáliában… Aztán megint más lapok, Az Est vagy a Magyarország jelzésével, megint más hírek, a mulandóság eseményei, az idő forgácsa… a hátlapokon pedig, mint különös és természetes kontraszt, egy-egy ismert Tóth Árpád-strófa, valami örök-emberi, valami, ami időálló és kemény és tiszta, mint a gyémánt.

E lapok közt egy olyan is került a kezembe, amely még sohasem jelent meg. Egy kis tréfás, rögtönzött önéletrajz, Tóth Árpád írta, Az Est első, 1923-as Hármaskönyve számára készült, de nyilván elkésett, és kimaradt. Itt van előttem, levonatban, rajta Mikes nyomdai utasításai, beletördelve egy körömnyi arckép, profilban.

…A kis önéletrajz hiányos: írjuk hozzá: a költő 1928. november 7-én meghalt, emlékművét tavaly tavasszal lepleztük le a debreceni Nagyerdőn, költeményei élnek és hódítanak… Ennyi elég. A többit a magyar nemzet és irodalom története fogja megírni.

Halálának tizedik évfordulóján

Az elmúlt hetekben, Tóth Árpád halálának tizedik évfordulójára gondolva, minduntalan kezembe vettem a költő Összes versei-nek gyűjteményét. Újra meg újra megcsodáltam a kristálytiszta strófákat és költeményeket, az írójukra gondoltam, és játszottam az elképzeléssel, hogy ha élne, vajon hogyan próbálná kiegészíteni azt a sok-sok kisebb-nagyobb töredéket, melyet hagyatékában talált a kutatás. Tulajdonképpen olvasnom sem kellett a verseket, hiszen szinte minden sorukat könyv nélkül tudom: annak idején én rendeztem sajtó alá a gyűjteményt: elég megzendíteni egy-egy címet vagy kezdősort, és az emlékezés idegein rögtön végigmuzsikál az egész költemény.

Húsz éve, hogy személyesen és mintegy huszonhárom, hogy a munkáin át megismerkedtem az aradi születésű Tóth Árpáddal, Debrecen és Budapest nagy, modern költőjével. Legelső műve, amely elém került, egy Baudelaire-fordítás volt a Nyugat-ban. S a hatás, melyet az akkor tizenhat éves diákra tett, egészen különleges. A versben a francia mester az olvasóhoz, az író „árva másához”, „képmutató testvéréhez” fordul, hogy ismerjen magára a keserű önvallomásokban, s a lélekelemző mély tartalom különös tűzben kezdte ragyogtatni forró jelentését, és mértanian hűvös, világos logikáját. Régóta és jól ismertem a francia szöveget, de a szavak igazi érzékletességét még elfátyolozta, bágyadttá tette számomra a szótárból tanult értelem. Tóth Árpád magyar szavaiból hirtelen egy versmúmia kapott előttem vért és életet. És hogy tündökölt, mennyi fegyelmezett erő és rejtett gazdagság volt az eleganciájában, milyen műgondot árult el minden részlete! Azokban a diákévekben kezdtem – Babits költészetével is ismerkedve – megsejteni a költői forma teremtő elvét, és az említett versfordításra most visszagondolva, úgy érzem, hogy Tóth Árpádnak ebből a nem is nagyon fontos munkájából azon a könyvtárban töltött debreceni délutánon többet tanultam, mint hetek és hónapok töprengéséből, többet, mint az összes stilisztikai és poétikai tankönyvekből.

A hatodikos-hetedikes diák ösztönösen és rögtön mesterének érezte az új költőt, akit felfedezett, pedig Tóth Árpád akkor még félig-meddig talán szintén diáknak érezte magát a maga mesterei mellett. Király és császár nem kaphat tisztább, rajongóbb hódolatot, mint amilyennel készülő fiatal költők tekintenek – egy ideig – az elődeikre. Rendkívüli kíváncsisággal és várakozással vettem meg, nem sokkal a műfordításos első találkozó után, a rejtelmes fiatal költő-mester eredeti verseskötetét. Éppen úton voltam, a püspökladányi pályaudvaron rostokoltam, átszállásra várva, és szívdobogtató pillanat volt, mikor a peron könyvsátrában egyszerre csak megláttam egy világosbarna fedelű könyvet: Tóth Árpád: Lomha gályán, versek. Azt hiszem, azóta se adtak el verseskönyvet pályaudvaron. Mire hazaértem, Debrecenbe, már mind a fejemben éltek és zsongtak a kötet tündöklő és beszélő drágakövei.

E köré a kötet köré gyűlt aztán bennem lassanként minden egyéb Tóth Árpád-munka ismerete, elsősorban a Lomha gályán-t megelőző Hajnali szerenád-nak a versei és fáradt, bensőséges hangulata, és minden adat, ami a költőre vonatkozott. Addig még azt sem tudtam, hogy egy szobrásznak a fia, és hogy ott újságíróskodott Debrecenben, ahol én tanultam, s ahol még ma is él az édesanyja; de amikor két-három év múlva a pesti irodalmi kávéházban bemutattak neki, belülről már majdnem úgy ismerni véltem, mint saját magamat.

Tóth Árpád ekkor már nős ember volt, Budán lakott, a Várban, kislányának a születését várta (aki az idén érettségizett, és már régóta szintén verseket ír), tüdőbajából a jelek szerint kigyógyították a tátrai, svedléri nyaralások. Verseket és kritikákat írt, detektívregényt és magas irodalmat fordított, folyóiratot szerkesztett, és hamarosan meghívták, velem együtt, Az Est szerkesztőségébe. Délutánonkint a törzskávéházban fekete mellett szivarozva és mosolyogva órákig vitatkozott esztétikai kérdéseken, vagy sakktábla fölé hajolt, hosszan és eltűnődve, mialatt sovány ujjai, melyeknek végső ízületét majdnem derékszögben hátra tudta görbíteni, a figurákat tologatták, vagy pedig gyorsírásjeleket rajzoltak a márványasztalra. A gyorsírás ákombákomait néha algebrai levezetések, tréfás, groteszk rajzok vagy mulatságos rejtvények váltogatták, esetlen növénytani vagy nyelvészeti fejtegetések, ábrák, krikszkrakszok. Vasárnaponkint a barna hajú, kissé hegyes orrú, imbolyogva járó, karcsú, szemüveges, csöndesen és kesernyésen derűs költő ezekben az években sokszor kirándult baráti körével a budai hegyekbe is, és mindenki szerette, egyformán becsülve ízlését, tanító és teremtő kultúráját, emberi közvetlenségét, humorista vénáját és kitűnő pozőrtehetségét, amely 1920 körül még éjszakai poharazó és táncos bohém társaságoknak is gyakran középpontjává tette.

Ekkortájt jelent meg harmadik kötete: Az öröm illan. A költő csendes vidámsága az évek múlásával egyre csendesebb lett, kiújuló betegsége mind többször küldte fel a téli Tátrába. Kívülről nézve és a megszokott halk panaszok és egy-egy keserűbb kitörés perceitől eltekintve a régi maradt; de hogy mi játszódott le benne, hogy milyen belső magányba került, hogy játékosan ragyogó eszmevilágát hogyan lemeztelenítette és elsötétítette a betegség és a régóta érzett tragikus fenyegetés, azt legjobban az a dísztelen, súlyos, sokszor megdöbbentő egyszerűség mutatja, amelynek klasszikusan nagy és érett lírai termékeit utolsó kötetében, a Lélektől lélekig-ben csodálhatjuk. Ez a kötet már azután jelent meg, hogy Tóth Árpád hosszú és szörnyű szenvedés után, várbeli albérleti lakásán 1928. november 7-én reggel, csonttá és bőrré soványodva, 42 éves korában meghalt.

Mi történt a művével az első évtized alatt, melyet Tóth Árpád maga már nem töltött közöttünk? Ha visszagondolok erre a tíz évre, azt kell mondanom, hogy a halott költőért helytálltak a versei. Ezrekre és ezrekre növelték a hívei számát. Szép síremléket szereztek írójuknak a farkasréti temetőben, és emléktáblát a debreceni Nagyerdőben, s ami sokkal fontosabb: állandóan idézték alkotójukat rádióban és előadótermekben. Ez a mély és igaz poézis, amelyről már oly sokszor írtam és beszéltem, a maga immateriális fegyvereivel, a szépséggel és igazsággal, sikeresen vívta meg harcát a feledékenység és a közöny ellen. Az az erő, az a gyönyörködtető és vonzó erő, amely bennük elraktározódott, tovább sugárzik, él, cselekszik, nevel és hódít. Pár éve megjelentek Tóth Árpád összes versei, és rögtön elfogytak. Meg fognak jelenni újra, és újra el fognak fogyni: szükség van rájuk! A költő kritikai írásaiból most készít kisebb gyűjteményt az egyik debreceni gimnázium nyolcadik osztálya. Persze nem szabad eltúloznunk a sikert, és különösen a példányszámot. Ismerjük a magasrendű költészet népszerűségének határait és a lehetőségeket: ezreket és ezreket jogosan, de csak azért emlegetünk, mert egy-egy verseskönyvet tudvalevőleg nem egyetlen olvasó olvas, nem egyetlen versélvező élvez. Tóth Árpád posztumusz sikere mindenesetre tény, öröm és biztatás: ez a siker már jel a halál mögül, ez már egy darab kézzelfogható halhatatlanság, melynek mi magunk láthattuk az elindulását.

Pedig nagyon mozgalmas és dinamikus volt az élet az utolsó tíz esztendőben, nagyon kedvezőtlen volt a magyar klíma olyan gyöngéd és finom termékek számára, amilyenek a Tóth Árpád versei. Ady aktivista volt, szerelem és politika fűtötte, egyformán izgatott, amivel valami mellé állt, és amivel valaminek ellene szegült. Hadakozó egyénisége harmonizált hadakozó korunkkal, békétlenségei nem ültek el, és jóslatai, tiltásai és parancsai szerint továbbra is hajlítják, színezik, idegesítik vagy biztatják az időt és a lelkeket. Hogy az ő csodálatos jelensége él és hat, nem meglepetés. A Tóth Árpád kisebb csodája viszont az. És egyúttal örvendetes cáfolat arra az aggodalomra vagy arra a vádra, hogy a politikátlan művészetből kiveszett az életerő, illetve hogy az ember, az emberiség elvesztette vagy elveszti fogékonyságát az érdektelen költészet, a magasabbrendű kifejezés iránt. A földi valóság sokrétűbb, mint képzeljük, és sok anyagi vagy alacsony szellemű, silány és gyilkos tendencia mellett, hál’ Istennek, megfér gazdagságában a jó és a nemes vágya és igénye is.

Tóth Árpád, a versfordító

Legnemesebb irodalmi közvéleményünk jól ismeri és egyre jobban értékeli Tóth Árpád művészetét. A költő szinte ellenállás nélkül megnyerte közvetlen kortársainak, a nyugatos líra első nemzedékének szeretetét és különös becsülését; a halála óta eltelt tizennégy év pedig a nagyközönségben is tovább mélyítette és szélesítette zajtalan, tiszta és nemes hatását. Amikor az Összes versei-t sajtó alá rendeztem, már örömmel hivatkozhattam rá, hogy „ez a költő az újabb magyar írónemzedék szemében kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett, anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta”. Sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök hangulatok rögzítése felé fordult, az örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze volt, az idill és még inkább az elégia színes, ragyogó, aztán mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa. Páratlan nyelvművészet egyesült benne a megelevenítő látással, csöndes, halk bensőség a kristályos értelemmel.

A tüdőbaj, mely az elmúlás állandó szuggesztióiba burkolta, majd negyvenkét éves korában sírba vitte, bölcs ökonómiára szorította erőit: Tóth Árpád, bár írói környezete és egész kora talán túlságosan is sokat foglalkozott a líra forradalmi lehetőségeivel, tulajdonképpen nem reagált vagy csak igen lassan reagált az ilyen hatásokra. Fiatalkori érzékenysége a magyar mesterektől átvett annyi formai eszközt, amennyi a folytatáshoz természetesen szükséges, a többit aztán ő maga építette ki, magából és külföldi tanulmányaiból. Versfordításai e tekintetben körülbelül olyanszerű olvasmányokra, ösztönzésekre mutatnak, amilyenek a fiatal Babits Mihálynak is lekötötték az érdeklődését. Tóth Árpád számára vonzóbb és tartósabb költői rokonvilágot tudtak építeni az újabb franciák, a festőiség és a zene modern romantikus mesterei. Babits érdeklődése szélesebb és többrétű volt, őt kezdettől fogva az egész világlíra ösztökélte; tehát, például, a klasszicizmus nyugodt, aránylag dísztelen, a belső forma és az egyenes szó nemességével ható, esetleg erősen gondolati, külsőleg sokszor egyszerű válfajai is. A tiszta klasszikusok az érett Tóth Árpádtól már szintén nem idegenek; kezdetben azonban nyilván nem érdekelték eléggé közvetlenül. Három első eredeti verskötetében, noha folyton módosulva, főleg a látás izgalma uralkodik: jellemző parnasszista tulajdonság. A fény változatai vagy elborulások színessége ragyogja körül plasztikus képeiket és formai tökéletességüket, márpedig az ilyenfajta artisztikus magasrendűség, melyben még az impresszionista könnyedség is súlyos veretezést kap, megint a modern Parnasse hagyománya. Még a szimbolisták közül is főleg azokat a költőket szerette, akik, legalább átmenetileg, rokonságot tartottak a Parnasse-szal. Saját költői fejlődésének egyenletes, nyugodt menetével jórészben azonos az az út, amelyet, mint műfordító, a túl nehéz pompájú és bizony csak ritkán elsőrangú Samain-versektől a nyersebb, egyszerűbb darabok tolmácsolásáig, saját egyszerűvé-érése küszöbéig megtett.

Ezen a ponton azonban meg is szűnt a versfordítói tevékenysége. Bizonyára a nehezülő élet aggodalma, a betegség súlyosodó jelei vették rá, pár évvel az első világháború után, hogy lehetőleg a saját kincseinek kiaknázására fordítsa minden maradék erejét. Ekkor már túl volt a Keats- és a Milton-korszakon, túl A romlás virágai-n, és csak egyes alkalmi feladatok megoldására áldozhatott időt. Így aztán éppen a legérettebb korszakából, amelyben, mint eredeti költő, a Lélektől lélekig hegyibeszédszavú darabjait írta, nincsenek, illetve alig vannak termékei végső zsenialitásának. Ami verset Tóth Árpád fordított, az, mint magyar költői munka, lényegében a Hajnali szerenád, a Lomha gályán és Az öröm illan világa mellé sorakozik.

Mindez bizonyos kritikát is jelent. Tóth Árpád, mint minden nagy műgonddal dolgozó költő, folyton csiszolta a verseit és fordításait. Az első világháború derekán készült Baudelaire-versek formailag és egyebekben eléggé eltérnek attól a szövegtől, amelyet évek múlva a jubiláris teljes A romlás virágai-ban kaptak; s e kötet második kiadása további újabb kis eltéréseket mutat. A költő még a csak ezután megjelent Örök virágok előszavában is szóvá tette, hogy érzi könyvének bizonyos fogyatkozásait, s ugyanakkor elmondta, amit szakértő szem azonnal lát, hogy újabb fordításai már „a legteljesebb szigorúsággal igyekeznek az eredeti idomhoz simulni”. Részletezésre, elsősorban a francia alexandrin ún. nibelungizálására, ami különben Juhász Gyula költészetének is sajátsága volt, nem térhetek ki. De lényegében nem is ez a döntő. Nem a műfordítói vezérelvek, hanem az időhiány. Az, hogy Tóth Árpád már nem ért rá kiküszöbölni nem egy nagyszerű fordításának zökkenőit, apróbb-nagyobb logikai hibáit, vagy – ami ilyen munkáinak legáltalánosabb tehertétele – a vers pepecselő, mozaikszerű túlzsúfoltságát és bizonyos feszességét. Az utolsó versíró-korszak nyugodt, fölényes rajzoló és festőtechnikája, a költői beszéd sima lejtése, a hanghordozás természetessége persze számtalanszor teljes erővel érvényesült, kezdettől fogva, s aztán mindinkább, a műfordításokban is; igen, számtalanszor – de nem mindig. Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve. Éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi munkáinak megfelelő kötete. Mennyit szegényednék a magyar nyelvű líra, mennyit előadóművészeink műsora, mennyit az a versanyag, amely az új meg új költői nemzedékeket neveli, ha nem beszélne magyarul az a nyolc Milton-vers! Ha nem zengene nyelvünkön az ötvenhárom Baudelaire-darab rengeteg érett, majdnem törvénynek ható lélektani vagy művészi szépsége és igazsága! Gondoljunk az öt emberi érzék minden mámorától csurranó Keats-ódákra! Rimbaud Részeg hajó-jára! A reandingi fegyház komor balladájára és Nicolete dalainak bűbájosan kezdetleges édességére! Vagy nézzük meg a legkoraibb fordításokat, az egészen régi francia szonetteket: különösen a Saint-Armand-verseknek olyan közvetlen és realisztikus az ereje, hogy a természetességük már egészen a kései Tóth Árpádé… Baráti beszélgetés idézte az emlékezetembe a minap Babits Mihály tréfás nyilatkozatát arra a társaságban feltett kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers. „Melyik? Hát – Shelley: Nyugati szél,¹ Tóth Árpád fordításában!” Ilyen kérdésekre nem lehet jó lélekkel felelni, ez a válasz is nyilván kikerülte, elhárította a lényeget. Mégis, úgy érzem, sokat mond, és rangot ad, miközben rámutat a világirodalmi összefüggésekre. A műfordítás hálátlan mesterség, de ha igazán jelentős, odakerül a költő eredeti műve mellé, s annak ad és attól kap bizonyos sugárzásokat és magyarázatokat. A költőket érő hatásokat sokszor emlegetjük, de hány eredeti ötlet, kép és jelző jut bele, tudatosan és öntudatlanul, alkalmas helyen, a fordított művekbe! S mennyi „szenvedélyes szeretete” rejlik az igazi nagy irodalomnak egy-egy ilyen kötetben, ahogy egyik fordításkötete előszavában Tóth Árpád maga írja. A versfordítás eleven társalgás a világirodalommal, s ugyanakkor, mint a költő nemegyszer hangsúlyozta, eszményi hazaszeretet; egyben kritika a fordított műről, és önkritika a fordítóról.

Minden nagy költő-műfordító nevel, könyve talán iskolát nyit, mindenesetre szemeket nyitogat. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a tolmácsolt művek nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek megoldásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Így tartozik Tóth Árpád a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé, túl azon a hatáson, azokon a még fontosabb eredményeken, melyeket az eredeti verseivel tett és elért. A műfordítás általában nagyobb szerepváltozatosságot enged meg, mint amilyen egy-egy lélekből természetesen kitelhet. Emlékszem, milyen szívdobogva fogadtam én is a tanítást, amelyet Tóth Árpádtól, mint fordítótól kaptam, amikor debreceni diákkoromban megjelentek a kezdeti Baudelaire-átültetései. Egyszerre két lelket, értelmet, egyéniséget, két tehetséget láttam, ismertem meg általuk: a francia költőt és a magyart. Az Előhang akkori magyar szövege másképp hangzott, mint a későbbi végleges; de ma is bennem zsonganak azok az elsőnek megismert, régi Baudelaire-Tóth Árpád-sorok (fejből írom le őket):

– és így tovább… Ki volt az, aki úgy belém nyúlt ezekkel a sorokkal? Aki egyszerre úgy átvilágította számomra az emberi önvád értelmét és mechanizmusát? Baudelaire volt? Baudelaire nem beszélt magyarul, s francia szavai, noha véletlenül már ismertem őket, nem nyitottak maguknak olyan ellenállás nélküli, olyan győzelmes, olyan végérvényes utat. Akkor hát Tóth Árpád volt a rejtélyes lélekátvilágító? De hiszen mindebből úgyszólván semmit sem ő mondott személyesen, ő csak tolmácsolt! Igen, tolmácsolt. De munkája nemcsak az értelem, nemcsak a nyelvtani jelentés közlése volt. Ez a tolmácsolás varázslat is volt, ráolvasás. Talán a rímek miatt? Lehet. Az a „vétke-étke”, „oly dús-koldús” rímpár és a tiszta stílus valami rejtélyes, képletszerű érvényt tudott adni az egész állításnak… Azonban messze vezetne a megfogalmazás és az igazság viszonyának fejtegetése. Saját akkori, szinte gyermekkori fordításkísérleteimet nagyon megszégyenítette – s ezáltal nagyon sarkallt – az ifjú magyar mester munkája. Csak fiatal költők és fiatal szerelmesek tudnak csodálni. Csodáltam Tóth Árpádot. Attól a perctől kezdve olyasmit éreztem, hogy valahogy ő is egyetemi tanára, akárcsak Babits, a lírai költészetnek. Többet jelentett, többet mutatott meg a versfordításával minden értekezésnél. S bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akire így hatott. Hadd mondjam el még, hogy néhány évvel később, mikor első látogatásaimat tettem Babitsnál, mint szerkesztőnél, többek közt egy Villon-ballada fordítását is mutattam neki, az Akasztottak-ét, melyet tizennyolc éves tudásom készített, s amely természetesen nem azonos későbbi fordításommal. „Különös”, mondta ő, „ötszáz évig egyetlen magyar költő sem érdeklődött Villon iránt, s most egyszerre ketten is lefordítják ugyanazt a versét!” „Ki a másik?” kérdeztem. „Tóth Árpád”, válaszolt Babits. Persze rögtön összehasonlítottuk a két magyar szöveget. A „Pádié” volt a jobb.

Ennek már több mint húsz éve… Barátok lettünk, a teljes Baudelaire-t már együtt készítettük, esztendőkön át közös szerkesztőségben dolgoztunk. Aztán 1928-ban Tóth Árpád meghalt. Az írásait már régen szakmai közelségből néztem. Kritikusan nézem ma is: fentebb általános kifogásokat jeleztem; s ha gyakorlatból nem tudnám, mennyire mulandó érték lehet egyik-másik műfordítás, Tóth Árpád maga épp elég rezignáltan beszél ezekről a kérdésekről a Wilde-ballada bevezetőjében. Mégis csak tisztelettel tudok rá gondolni, s szemmel látható hibáin is mindig tűnődnöm kell: bizonyára oka lehet annak, ha ezt vagy azt így látta jónak nagyjaink egyike. S ha másnak a tolmácsolásában esetleg már jobban tetszik is egyik-másik külföldi vers, a Tóth Árpád-féle megoldásokat sohasem tudom egészen elfelejteni. Mintha karmester volna a halott költő, magyar szavaink csodálatos karmestere: elfogadom és külön élvezem a műben az ő külön előadását, felfogását. Ezt persze már csak olyan versfordító kaphatja meg tőlünk, olvasóktól, akinek a saját költői rangja is különleges.

A könyvnapra megjelenő több mint száz vers valószínűleg teljes fordítói műve Tóth Árpádnak; tudjuk, s ő maga is írja, hogy mintegy tíz év munkájának eredménye. Franciákkal kezdte 1915-ben, angolokkal folytatta 1918-tól kezdve; a németekhez akkor jutott el, amikor már saját magára is csak alig jutott ideje. (Bár éppen a Lenau- és a Rilke-vers mutatja a legegységesebben legkéseibb művészete nyugodt erejét.) Egy-két darab talán bujkálhat még valahol, az idő majd társaikhoz gyűjti őket.

Tóth Árpádról – franciáknak

Rövidesen tizenöt éve lesz, hogy meghalt a modern magyar líra egyik büszkesége, Tóth Árpád. A kor, amelyben élt, különösen gazdag volt költői tehetségekben. E folyóirat olvasói bizonyára visszalapozhatnak a tanulmányokra, melyek a század eleji magyar lírai megújhodást ismertetik. S talán tudják is nagyjából, hogy az az irodalmi forradalom, amely a Nyugat (Occident) folyóirat körül annak idején lezajlott, milyen sokféle eredőből és milyen sokféle céllal indult. Tehetségek véletlen találkozása rendkívül dús rétegződést adott a kor írói termékeinek. Ezek a termékek, ezek a rétegek esztétikailag nemegyszer szinte ellenségek voltak, de eleinte minden ellentétet áthidalt közöttük az oppozicionális jelleg a fáradt és színtelen akkori közelmúlttal szemben. Az aktivitásnak mondható, veszedelmesen új és sokszor politikus Ady Endre mellett a maguk módján újat hoztak és hangsúlyozottan modernek voltak az „esztéták”, az „impresszionisták” és a „modern klasszikusok” is. Az utóbbiak kissé később értek ki teljesen, és igazi jelentőségükre a nagyközönség tulajdonképpen csak az első világháború után ismert rá. Így aztán, mint legtöbbször történni szokott, a kor sokáig főleg csak arra figyelt, rajongva vagy gyűlölködve, aki időrendben elsőnek lépett fel: Ady Endre a köztudatban akkor is vezér maradt, amikor már rég kiderült, hogy tőle teljesen vagy majdnem teljesen függetlenül más nagy költők egész sora írt és hatott vele egy időben és közvetlenül utána. Régebbi és külföldi párhuzammal szólva: Franciaországban bizonyos értelemben akkor is irodalmi vezér volt Hugo, amikor már élt de Vigny, Leconte de Lisle, Baudelaire, sőt Verlaine… Minálunk elsősorban Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső voltak a Nyugat lírai forradalmának oly költői, akik csakugyan önálló urai a költészet egy-egy domíniumának. Mindez az utóbbi négy évtized szellemtörténetéhez tartozik; ez említettek közül Babits halt meg utolsónak, tavaly ősszel.

Tóth Árpád, akiről ma beszélni szeretnék Önöknek, barátom volt. Tizennégy évvel idősebb nálam, negyvenkét éves korában halt meg Budapesten. Idegen közönség számára talán nem lesz fölösleges megadni az emberi vonások mellé a legszükségesebb életrajzi keretet. Általában Debrecen költőjének számított. De nem az Alföldnek ebben a tiszta magyar és kálvinista városában született, hanem Aradon, román területen, 1886. április 14-én. Édesapja, Tóth András szobrászművész 1900-ban magával vitte tizenöt éves diák fiát Párizsba, az ifjú „Pádi” ekkor került először és személyes kapcsolatba a francia világgal, melynek költői kultúráját később, mint versfordító, olyan szeretettel ismertette a magyar közönséggel. A debreceni állami főreáliskolában érettségizett, aztán a budapesti képzőművészeti főiskolára készült. Rendkívül ügyesen rajzolt és mintázgatott, apjának művészi balsikerei azonban visszariasztották a szabad pályáktól: latinból és görögből kiegészítőt tett, és a budapesti egyetem bölcsészeti fakultására iratkozott be. Az irodalmi tevékenység mindamellett eltérítette polgári terveitől, újságíró lett Debrecenben; kitűnő humorista volt. 1917-ben megnősült, később Budapestre költözött, több folyóiratot szerkesztett, sokat dolgozott a Nyugatba és más lapokba. A háború után lánya született. Ifjúkora óta gyengélkedett; sűrűn feljárt a szepességi Svedlérre, és a Tátra fürdőhelyein keresett gyógyulást. 1921 óta kollégám volt egy nagy budapesti napilap szerkesztőségében. 1928. november 7-én a tuberkulózis sírba vitte. A budapesti farkasréti temetőben pihen.

Újabb líránk egyik legjelentősebb és talán leghibátlanabb költőjét vesztette el benne. A mai húszévesek túlnyomórészt már nem ismerhették, mint embert. Mi azonban, öregebbek, akik közé én is számítom magamat, nagyon jól emlékszünk még testi megjelenésére, diákos, karcsú termetére, kissé imbolygó járására, barnán csillogó szemeire és nagy szemüvegére, gödrös állára, mosolygó és rezignált arckifejezésére. Azoknak a ritka embereknek egyike volt, akiket okos, csöndes, előzékeny, szerényen büszke és ötletes szellemükért mindenki vagy majdnem mindenki szeret. Mert ez a költő, akinek csupa szomorú szépség és végtelenül finom rezignáció volt a belső világa, szívvel-lélekkel tudott örülni, szórakozni és szórakoztatni. Hogy a gyermekkora és ifjúsága milyen volt, azt nem tudom közvetlenül, hiszen csak utolsó tíz esztendejét ismertem. 1918 után kerültem először hozzá, kis lakásba a budai várban, azután nemsokára más közös munkákat is végeztünk; ő és Babits Mihály még egészen fiatal koromban azzal tiszteltek meg, hogy Baudelaire születésének századik évfordulóján engem vettek maguk mellé harmadik társnak a teljes Les Fleurs du Mal fordítására; egyszerre kerültünk be Tóth Árpáddal az említett napilap szerkesztőségébe is, délutánonkint pedig éveken át együtt ültünk, tervezgettünk, vitatkoztunk, dolgoztunk és sakkoztunk szélesebb baráti körünkben, a Centrál kávéházban. Utoljára két héttel a halála előtt voltam a lakásán.

Az a tíz év, amelynek így többé-kevésbé tanúja és részese voltam, mindinkább a csöndes lemondásnak, a halálra való készülődésnek az ideje volt, ahogy egy kicsit bizonyára az előzőek is. De nemcsak szomorú idő volt ez: aki fiatalsága óta sejti, hogy minden jel szerint a tüdővész fog végezni vele, az nagyon tud örülni mindennek, nagyon hálás tud lenni a svedléri hegyek szépségeinek, a Tátra friss, erős levegőjének, baráti összejövetelek nótás jókedvének, s még a munkának, a sikeres munkának is, sokkal jobban és sokkal mélyebben, mint aki mindig egészséges. Örült is Tóth Árpád, tudott szórakozni, egész lelkéből, s egészen nagy társaságokat egymaga csodálatosan elszórakoztatott. Sakkjáték, mindenféle fejtörő és furcsaság éppúgy érdekelte, mint a régi francia nyelvtan, vagy az ófelnémet ragozás, vagy az angol szótár százféle titka, a hógolyózás és a hóember-szobrászat éppúgy, mint hosszú, mozgékony ujjai közt a karikatúrarajzoló ceruza vagy a kéken füstölő szivar. Magánélete minden megnyilatkozásában éppúgy elsőrangú formaművész volt, mint a költészetben. Örök diák és csöndes, bölcs mester volt egyszerre, de aligha feledte csak egyetlen pillanatra is, hogy tulajdonképpen mindig búcsúzott.

A test erejének gyöngülésével nagyon erősödött benne az utolsó időben a rezignáció, s végül valami tompult megnyugvás töltötte el. Amikor utoljára felkerestem, már inkább mintha a többieket vigasztalta volna. Felöltözve, csontig soványodva ült, illetve feküdt egy bőrhuzatos fekvőszéken, a Werbőczy utcai csöndes ablak előtt. Nadrágja szára úgy lógott, lengett a combján és a lábain, mintha vékony karót borítana. Nagy, domború homloka megnőtt, és ijesztően uralkodott a beesett arc fölött. Fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta szemeinek mély gödrét. Bútorokba kapaszkodva, nagy kínnal, még tudott pár lépést tenni. Minduntalan fulladási rohamok érték, beszélni alig bírt. Épp akkor kapta kézhez utolsó verseskönyve korrektúráját. Ezt a munkát még ő végezte el, még ő imprimálhatta a százhúsz oldalas könyvet. „Lélektől lélekig, jó lesz a cím?” – kérdezte. Nem bízott benne, hogy kinyomva is meg fogja látni. Nem is látta. De azért még akkor is dolgozott. Írt, lassan, kihasználva a végső órákat, napokat, szinte már az irodalom túlvilágából. Nem a Jó éjszakát az utolsó verse, mint tévesen hiszik, az a búcsúvers még 1924-ből való. Igazi utolsó versei, amelyeknek leírásánál Mikes Lajossal, a szerkesztőjével, jelen voltam, egy naptár számára készültek: a költő a tizenkét hónaphoz akart reflexiókat fűzni, de már csak az öt első készülhetett el. Mondom, írt a haldokló költő, lassan, félóráig tartott egy-egy négysoros versszak másolása, és hasztalan volt minden kérés: ő maga akarta papírra vetni sovány ujjaival és reszkető ceruzájával a végső keveset, amit magában már megkomponált. Végül arra kért, hogy menjünk át a másik szobába, míg készen nem lesz: szemérmes és érzékeny volt az alkotásban, mint a legtöbb igazi író. Vagy talán csak végső fizikai gyengeségét restellte?

Az utolsó napon aránylag jól érezte magát. Este tíz órakor jó éjszakát kívánt a feleségének, a lányának és az édesanyjának. Hozzátartozói csak reggel hét órakor vették észre, hogy már nem beteg, hanem csöndes halottja az elmúlt november hajnalnak.

Mit mondjak a műveiről? Franciául, azt hiszem, tulajdonképpen csak olyan rangú költők tudnák megmutatni az értékeit, amilyeneket ő fordított magyarra. Összes versei-t, a hátrahagyott költeményekkel és a felfedezett töredékekkel együtt én rendeztem sajtó alá. A költő nagyon kevés babért kapott életében, de a műve egyre nagyobb és sugarasabb jövő felé indult. Költői életműve a múlt karácsonykor már harmadik kiadásban jelent meg. A mai magyar költők és kritikusok közvéleménye Tóth Árpádot tekinti a legtökéletesebb, leghibátlanabb modern magyar lírikusnak. S teljes joggal. Mert Tóth Árpád nemcsak a művészi varázs és kvalitás jogán nagy költő, hanem igaz embersége erejénél fogva is: mikrokozmosza teljes érvényű kifejezése a születés és a halál emberi keretei között mindnyájunkban megismétlődő világtörténésnek. A költő, aki az édes vagy bánatos merengés tündérképeit festette munkássága első felében, észrevétlenül az egészen nagy megnyilatkozások csöndes hérosza lett, és utolsó kötete az emberfölötti törvények szuggesztiójával borzongat bennünket. Az elmúlás, úton levés képeinek állandó költői megrajzolása mellett szakadatlanul kimondta, mindig nyíltan, gondolatilag is enunciálta legnagyobb felfedezését, az ősi felfedezést, amely a legparányibb féreg létezését is tragikussá teszi. Egyenesen megrázó, hogy milyen nyomatékkal hangsúlyozza ezt a legnagyobb, legegyetemesebb élményt. Úgyszólván csak kivétel, ha másról beszél, s elégikus hangja egyre kétségbeesettebb panaszok sikoltásait békíti össze a lemondással. Mindig az elmúlást látja, és a gyógyszerét – az elmúló gyógyszert! az ifjú szépség égi ábrándját s a nehéz mámorú érzékiséget keresi. Nem forradalmár jelenség, az emberihez inkább angyali elemeket kapcsolt, és csöndben, összhangot és szépséget teremtve vagy hiányokat siratva dolgozott. Tulajdonképpen keveset írt, négy kötete kétszáz verset sem sorakoztat, egész munkássága alig egyötöde a szertelen és irracionalista Adyénak. Metafizikája aránylag könnyen körülhatárolható: ez a költő inkább a természettudományokhoz húzott, és a misztikus végtelenébe is valahogy a tudás partjairól nézett. Rövidlátó szeme szívesen időzött a részleteknél. Fáradt jobbágyok utódjának érezte magát, akitől tudós- és bohémhajlandóságú polgár lett, s aki szociológiát tanul, analízis alá veszi a pszichoanalízist, és meg van áldva és verve az értelem, a morál és az ízlés fegyelmével. A nyelvvel sem nagyon kísérletezett, nem forradalmiaskodott, ahogy más téren sem keresett feltűnést, s ha fejlesztette, úgy fejlesztette, ahogyan a franciák szokták, észrevétlen hajlítással és csiszolással. S mindenekfelett nem „harcolt”, nem voltak közügyei. Az egész ember ellentéte volt a hagyományos hős típusának, de hős lett ő is, egész világ és teljes kinyilatkoztatás, a maga módján éppúgy páratlan, mint a mindent lebíró Ady és a mindent összefoglaló Babits.

Kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta. Egyéni kibontakozásának első fontos mozdulata közvetlenül a Hajnali szerenád kötet előtt törhette át a nyelvi, formai és tartalmi konvenciókat, itt már látszanak a technikai mindenhatóság előjelei, és tökéletes, bár itt-ott kissé feszes példájuk is. Annak a hosszan, fáradt, lassú leütésekkel bólongó, monoton ritmusban beszélgető és mozgó formának a korszaka ez, amelyet a francia alexandrin és a nibelung-verssor keveréséből teremtett a költő. A formai és tartalmi összhangot csak teljesebbé tette az impresszionista színragyogás és a modern lírai realizmus intim meglepetéseivel gazdag stílus. Ezek az elemek szélesedtek és tisztultak ki Tóth Árpád további három kötetében. A Lomha gályán világában a forma elveszti fáradtan monologizáló lankadtságát, zengő és elasztikus lesz, a szerkesztésmód, a „hűs klasszikusok” logikai tisztasága felé közeledik, s velük együtt fejlődik a rímtechnika és a stílus romantikusan tündöklő színjátéka. Villogó változatosság jellemzi ezt a korszakot: az egyes versek mindjobban elválnak egymástól, és tökéletességükben kezdenek személytelenné különülni alkotójuktól. A virtuozitás mellett azonban a költőnek ugyanakkor éreznie kellett, hogy mennyire természetesnek, szükségszerűnek, majdnem magától értetődőnek és közönségesnek hat a maga helyén minden, amit tökéletesen megformál. A nagy gesztust ellensúlyozó nyelvlecke képeinek a versbevétele sohasem volt idegen tőle, már első kötetének részben ez adta a valóságközel melegét; és a költő, a remekművekkel megáldott virtuóz tökéletesség hosszú korszaka után, amely, kissé módosulva, a harmadik kötetnek, Az öröm illan megírásának idejére is kiterjed, elérkezett kibontakozásának végső stádiumába. A Lélektől lélekig kötet domináns hangja az egyszerűség. A virtuóz tökéletességből megmaradt lényegnek, a szükségszerűen és végérvényesen ható kifejezésnek a tisztelete, de a költő még nagyon fáradt, beteg és reménytelen volt, s lankadó testi ereje és egyre bölcsebb művészete a legkisebb erőpazarlással járó legegyenesebb megoldásokat kereste. És akkor ért legmesszebbre és legmélyebbre az ember és a világ végtelenében, amikor „lekapcsolta” a „hiú szárnyakat”, és „józanul és fantáziátlanul” dolgozott. Az egyszerű szó, az emberi hang vitte már csak, és minden fénynél gyorsabban és messzebbre. „Józansága” borzongató tudás lett, „fantáziátlansága” minden ellentéteket összhangba fogó, fantasztikus, kísérteties színjáték. Az egyéni jelleg, melyet sorai régebben nem mulasztottak el külön-külön hangsúlyozni, most már a vers egészébe, mélyebb lényegébe vonult vissza, az egyén fölötti, egyetemes érvényű tartalomba. A Lélektől lélekig egyik legfélelmesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világlírában az emberi szenvedésnek.

A külföld – s elsősorban Franciaország – számára beszélek – jogosultnak gondolom, hogy kissé részletesebben szóljak Tóth Árpád versfordítói művészetéről is. Ezek a művei körülbelül olyanszerű olvasmány-ösztönzésekre mutatnak, amilyenek annak idején a fiatal Babits Mihálynak is lekötötték az érdeklődését. Tóth Árpád számára azonban tartósabb és vonzóbb költői rokonvilágot tudtak építeni a modern franciák, a festőiség és a zene újromantikus mesterei. Babits érdeklődése szélesebb és többrétű volt, őt kezdettől fogva az egész világirodalom ösztökélte; tehát, például a klasszicizmus nyugodt, aránylag dísztelen, a belső forma és az egyenes szó nemességével ható, esetleg erősen gondolati, külsőleg sokszor egyszerű válfajai is. A tiszta klasszikusok az érett Tóth Árpádtól már szintén nem idegenek, kezdetben azonban nyilván érdekelte a parnasszien és artisztikus magasrendűség, amelyben súlyos veretezést kap még az impresszionista könnyedség is. Még a szimbolisták közül is főleg azokat a költőket szerette a franciák közül, akik legalább átmenetileg rokonságot tartottak a Parnasse-szal. Saját költői fejlődésének egyenletes menetével jó részben azonos az az út, melyet, mint műfordító, a túl nehéz pompájú és bizony csak ritkán elsőrangú Samain-versektől a nyersebb, egyszerűbb darabok tolmácsolásáig, saját egyszerűvé érése küszöbéig megtett. Ezen a ponton azonban meg is szűnt a versfordítói tevékenysége. Bizonyára a nehezülő élet aggodalma, a betegség súlyosodó jelei vették rá, pár évvel az első világháború után, hogy lehetőleg a saját kincseinek a kiaknázására fordítsa minden maradék erejét. Ekkor már túl volt a Keats- és a Milton-korszakon, túl A romlás virágai-n, és csak egyes alkalmi feladatok megoldására áldozhatott időt. Így aztán éppen a legérettebb korszakából, amelyben, mint eredeti költő, a Lélektől lélekig hegyibeszédszagú darabjait írta, nincsenek vagy alig vannak termékei végső zsenialitásának.

Mindez bizonyos kritikát is jelent. Tóth Árpád, mint minden nagy műgonddal dolgozó költő, folyton csiszolta a verseit és műfordításait. A francia irodalomból két Villon-ballada, egy-egy du Bellay-, Ronsard- és Desportes-szonett, Saint Amand két szonettje, Gautier híres programverse, A művészet, három Musset-költemény (köztük a Velence és A hold balladja), Verlaine négy kis hangulat-remeke, három Rimbaud-vers (köztük A magánhangzók szonettje és A részeg hajó) továbbá Mallarménak egy, Samainnak nyolc és Francis Jammes-nak két költeménye köszöni neki bravúros és intim költői tolmácsolását. Ezekhez járul az Aucasin és Nicolete pontos és tökéletes magyar utánköltése, és a modernek közül az az ötvenhárom Baudelaire-vers, amelyet az említett teljes magyar nyelvű Les Fleurs du Mal részére fordított Tóth Árpád. A mintegy száz-száztíz versnyi fordítási életmű túlnyomó része, mint látható, francia lírát tolmácsol; a szám szerint kisebb részben Milton, Shelley és Keats művei a legjelentősebbek. Az első világháború derekán fordított régi és modern versek még nem voltak teljesen hívek, a költő ezeket a munkáit később átdolgozva jelentette meg könyv alakban, hogy a fordításai – mint a kötete előszavában írta – „a legteljesebb szigorúsággal igyekezzenek az eredeti idomhoz simulni”. Átültetései csak az ismert nagy európai költők hasonló munkáinak mértékével mérhetők. Ami zökkenő itt-ott van bennük, annak nem fordítási elvek voltak az okai, hanem az időhiány. Az, hogy a beteg Tóth Árpád nem ért rá kiküszöbölni nem egy nagyszerű versfordításának apró logikai hibáit, vagy a vers pepecselő, mozaikszerű túlzsúfoltságát és feszességét. Az utolsó versíró-korszak nyugodt, fölényes rajzoló- és festőtechnikája, a költői beszéd sima lejtése, a hanghordozás természetessége persze számtalanszor teljes erővel érvényesül, kezdettől fogva, s aztán mindinkább, a műfordításokban is; számtalanszor – de nem mindig.

Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve, éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi megfelelő kötete. S hadd említsem meg, hogy az ilyen kultúrközvetítői szerep a mi irodalmunkban valahogy fontosabbá és élőbbé tud válni, mint például a franciában, amely többnyire csak emelt prózában vagy túl sok formai és egyéb szabadsággal fordít. A magyar nyelv minden elképzelhető klasszikus és modern ritmikai és zenei játékosság kifejezésére egyaránt rendkívül alkalmas, és a mi nagy költő-műfordítóink, köztük Tóth Árpád, az eredeti költeményeknek úgyszólván minden lényeges tartalmi és formai sajátosságát a legpontosabb azonossággal közvetítik.

Tóth Árpád tehát, túl azokon a még fontosabb eredményeken, amelyeket a saját verseivel elért, mint műfordító is a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé tartozik. A versfordítás eleven társalgás a világirodalommal, eszményi hazaszeretet és eszményi világtisztelet, s egyben kritika a fordított műről és a fordítóról. A tolmácsolt művek, ha ilyen rangon jelennek meg, nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek visszaadásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Emlékszem rá, milyen szívdobogva fogadtam tőle én is a világlíra tanítását, amikor, mintegy huszonöt évvel ezelőtt, debreceni diák koromban, megjelentek Tóth Árpád első Baudelaire-átültetései. Egyszerre két lelket, két értelmet, egyéniséget, két nagy tehetséget láttam, ismertem meg általuk, a francia költőt és a magyart. Micsoda pszichológiát és milyen biztos analizáló módszert tártak elém az olyan versek, amilyen az Előhang! Nincs értelme, hogy magyarul ismételjem a francia verset, amelyet bizonyára még jobban ismernek e folyóirat olvasói. De ma se tudom, ki nyúlt úgy belém azokkal a sorokkal, amelyek szerint „…comme les mendiants nourrissent leur verminte…” Ki volt, aki egyszerre úgy átvilágította számomra az emberi önvád értelmét és mechanizmusát? Baudelaire volt? Baudelaire nem beszélt magyarul, s francia szavai, noha véletlenül már ismertem őket, nem nyitottak maguknak olyan ellenállás nélküli, olyan győzelmes, olyan végérvényes utat. Akkor hát Tóth Árpád volt a rejtélyes lélekátvilágító? De hiszen mindebből úgyszólván semmit sem ő mondott személyesen, ő csak tolmácsolt! Igen, tolmácsolt. De munkája nem csak az értelem, nem csak a nyelvtani jelentés közlése volt. Ez a tolmácsolás varázslat is volt, ráolvasás. S ezt már a stílusnak és a rímnek a magyar művészete okozta, a költészet, Tóth Árpád saját szuggesztív ereje, amely számtalanszor éppolyan képletszerű érvényt tudott adni az egész állításnak, mint az a költő, akit bemutatott. Azonban messze vezetne a megfogalmazás és az igazság viszonyának fejtegetése. Saját akkori, szinte gyermekkori fordításkísérleteimet nagyon megszégyenítette – s ezáltal nagyon-nagyon sarkallt az ifjú magyar mester munkája. Csak fiatal költők és fiatal szerelmesek tudnak csodálni. Csodáltam Tóth Árpádot. Attól a perctől kezdve olyasmit éreztem, hogy valahogyan ő is egyetemi tanára, akárcsak Babits, a lírai költészetnek. Többet jelentett, többet mutatott meg a versfordításával minden értekezésnél. S bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akire így hatott. S hadd mondjam el még, hogy néhány évvel később, mikor első látogatásaimat tettem Babitsnál, a Nyugat akkori szerkesztőjénél, többek közt egy Villon-ballada fordítását is mutattam neki, az Akasztottak-ét, melyet tizennyolc éves tudásom készített, s amely természetesen nem azonos a későbbi fordításommal. – „Különös” – mondta ő –, „ötszáz évig egyetlen magyar költő sem érdeklődött Villon iránt, s most egyszerre ketten is lefordítják ugyan azt a verset!” – „Ki a másik?” – kérdeztem. – „Tóth Árpád” válaszolt Babits. Persze rögtön összehasonlítottuk a két magyar szöveget. A „Pádié” volt a jobb.

Ez még 1918-ban történt. Mint említettem, barátok lettünk, a teljes centenáris Baudelaire-t már együtt készítettük, esztendőkön át közös területen dolgoztunk. Aztán Tóth Árpád másfél évtizeddel ezelőtt meghalt. Az írásait már régen szakmai közelségből néztem. Kritikusan nézem ma is, amikor Összes versei után az Összes versfordításai-t rendezem sajtó alá az idei könyvnapra. De most is csak tisztelettel tudok rá gondolni, és ha más tolmácsolásában néha esetleg már jobban tetszik is egyik-másik francia, angol vagy német vers, a Tóth Árpád-féle megoldásokat sohasem tudom egészen elejteni. Mintha karmester volna a halott költő, magyar szavaink csodálatos karmestere: elfogadom és külön élvezem, szükség esetén, a műben az ő külön előadását, felfogását. Ezt persze már csak olyan versfordító kaphatja meg tőlünk, akinek a saját költői rangja is különleges. Aki lírai zseni, amilyen Tóth Árpád is volt.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikusan és nagyon modernül leegyszerűsödött költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azon kívül, hogy Tóth Árpád mennyire nemcsak parnasszista, meglepetés már a mai olvasónak is, hogy sokszor mennyire magyar. Költészete minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit és jelképeit, nyelve kulturált tudatossággal kapcsolódik irodalmunk tradícióiba, és végső formái a népdalok, sőt a kurucdalok ritmusára zenélnek, épülnek. Rendkívüli költői értékeinek ragyogása okozhatta, hogy életében nem vettük eléggé észre a magyarságát.

Megnyitóbeszéd a költő új síremlékének javára

Az én feladatom ezen a pódiumon ma tulajdonképpen csak az, hogy megnyissam a matinénkat, és elmondjam közvetlen célját és indokát. Mind a kettőt tudják és ismerik. Eősze András szobrászművész mellszobrot készített Tóth Árpádról, a munka kivitelezésre, a gipszmodell valamilyen nemesebb anyagra, kőre, a költő sírja pedig végleges emlékműre vár. Mindehhez pénz kell, nem nagyon sok, de több, mint amennyi magánosok áldozatkészségéből telik. Tóth Árpád barátai és tisztelői tehát – Önök és az előadók – összeadták a művészetüket, érdeklődésüket, szeretetüket és idejüket – és megpróbálják összehozni a szükséges összeget. Az áldozat, melyet egyenkint hozunk, nem nagy, és valószínűleg akkor is meghoznánk, ha csak arról volna szó, hogy verseket hallgassunk minden külön cél nélkül, kitűnő verseket kitűnő előadásban.

Hogy a költő meghalt, annak idestova tizenöt esztendeje az idén. Azok után a felolvasások, cikkek és előszavak után, amelyekben művészetét és egyéniségét elemezni és megvilágítani igyekeztem, nem akartam újra megismételni a sokszor elmondottakat: Tóth Árpád költői és műfordítói arcát tehát ma más toll rajzolja majd Önök elé. A külső indok és a cél bejelentésével azonban nem tudom egészen befejezettnek tekinteni a tisztemet. Ünnepünk alkalmi része ugyanis szervesen egybekapcsolódik az idő szerepével az irodalmi művekben és az örök dolgokkal.

Tóth Árpád, ha élne, ma 57 éves volna. A műve viszont éppen olyan friss, mint amilyen a megalkotás óráiban és éveiben volt, sőt egyre ért azóta, egyre erősödött, egyre több gyökeret vert. Helye, jelentősége ma egészen más, mint valamikor. Tóth Árpád saját költeményeinek mind sűrűbben érik egymást az új kiadásai. Első verseskönyve éppen harminc évvel ezelőtt, 1913-ban jelent meg, az utolsó pedig tizenöt évvel később, 1928 végén. A halál óta eltelt újabb tizenöt év alatt viszont az Összes versek teljes kötete is ötször vagy hatszor annyi példányban fogyott el, mint az előző, ugyanekkora periódus alatt az egyes kisebb verseskönyvek. Összegyűjtött versfordításai-nak tavalyi teljes kötete máris a hetedik kiadásnál tart. Ezek a számok s a debreceni Nagyerdőben a Tóth Árpád nevét hirdető emlékmű, a debreceni Tóth Árpád utca és Tóth Árpád népszerűsége a rádióban és előadótermekben mind-mind csak külső jelek ugyan, de olyan eredménynek a jelei, amely a költő és a közönség igen mély kapcsolatára, a legtisztább irodalom és a legszerényebb lélek igen örvendetes térhódítására mutat.

Egészen biztos, hogyha volna – ha van – valamiféle formája az egyén földöntúli életének, és hogyha a költő most itt lenne – ha esetleg itt van – köztünk, mint szellem, mint emlékező, individuálisöntudat: egészen biztos, hogy nem lepődik meg, nem lepődnék meg posztumusz sikerén. Bevallaná, hogy tudta ezt a jövőt, hogy számított rá; hogy ez a hit vezette álmodozó ifjúságában, amikor ki kellett érlelnie és küzdenie az egyéniségét, meg kellett alapoznia a kultúráját: hogy ez adott neki erőt sok fájó seb és sok fájó hiány viselésére a teremtő férfikorban; erőt arra, hogy szelleme sokoldalú és kivételes képességeit csak a legszükségesebb mértékig fordítsa anyagi előnyök elérésére, s a többivel független művészetét szolgálja; és végül, hogy a betegség és a vég sötét szenvedéseit ez ellensúlyozta ki a fényre és boldogságra sóvárgó lélekben. Ilyesmiket mondana, vallana be, csöndesen és mosolyogva, sőt hozzátenné, hozzátehetné, hogy ő hamarabb tudta ezt a posztumusz dicsőséget, mint mi: teljes pompájában látta a kész virágot, amikor az még csak bimbó volt, vagy még annyi se. És úgy örülne a glóriájának, ahogy annak idején egy megnyert sakkjátszmának örült.

Ezt persze csak én mondom, én feltételezem, én adom – ilyen formában – Tóth Árpád szájába. De ahogy eltűnődöm az egyébként egyszerű és kézenfekvő szavakon, egyre biztosabbra veszem a helyességüket, a hitelességüket. Tóth Árpádot rengeteg emberi örömtől fosztotta meg annak idején nemcsak a szegénység és a testi gyöngeség, hanem az irodalmi és irodalompolitikai helyzet is. Nem mintha életében bántóan mellőzték volna. Erről szó sem lehet. De határozottan elhanyagolták. Ady mellett tulajdonképpen nem nagyon jött számba, s Babits mögé is kissé tanítványnak állították. Mintha a magyar irodalmi élet nem akarta, nem merte volna elhinni, hogy egyszerre több zsenije van! Amit igazán érdem szerint kapott, az csak az elit olvasóréteg igen szűkkörű érdeklődése, szeretete, sőt csodálata volt. Tudjuk, miért. Tóth Árpádból hiányzottak a zajos érdeklődéskeltés feltételei; őt csak a tiszta művészet érdekelte a magyar világban, melynek az érdeklődése viszont elsősorban politikai, valamilyen irányban világnézeti, messianisztikus. A magyar irodalomnak – úgy érzem – mindig erős tehertétele a külső célzatosság, politikusság, még akkor is, ha nemes meggyőződés, cél és szükséglet irányította. Tóth Árpád legfeljebb nemzeti hangokat ütött meg. Hiába írt tökéletes remekműveket, az ő főtémája, a szépség, az általános emberi – háttérbe szorult az aktuális társadalmi vagy szociális bajokat intenzíven átélő, átérző kor érdeklődésében. S amellett Tóth Árpád még a normálisnál is kevésbé állta az úgynevezett harcokat. Egyenesen kitért előlük. Még a művészi elveiért sem szállt síkra, prózai munkássága tulajdonképpen nem jelentős. Művei igazán külső segítség nélkül küzdötték ki, amit elértek.

A költő maga viszont ugyanakkor sokkal finomabb, kiműveltebb, higgadtabb esztéta-elme volt, sokkal biztosabb látású és értesültségű irodalomtudós, semhogy tisztában ne lett volna költészetének belső értékeivel. Az ember udvariasan, sőt Adyra gondolva megbűvölten vállalhatta, hogy szerényen félreáll; ez természet dolga: a benne figyelő kritikus azonban feltétlenül tudta, hogy itt valami nincs rendjén. Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepelt alkotás. Nagyon sok elhallgatott fájdalom élhetett tehát benne, miközben szelíd és fanyar lemondássá stilizálta ítéletét az őt ért méltánytalanságok fölött. Az ilyen fájdalmat csak a belső meggyőződés fölénye, az önbizalom nyugodt ereje ellensúlyozhatja ki. Nem kellek? Jó, majd kellek később. Száz év múlva! – ismételte el a „régi jó költő-vigaszt”, még az obligát kerek számot is megtartva. Száz év múlva fogjátok tudni, hogy ki voltam! Sőt időnkint és relatíve még kételkedett is magában; hogy a benne öntudatra ébredt anyag nem csupán ügyetlen ripacs-e, aki elmulasztotta a maga megmutatásának nagy pillanatát abban a gyorsan továbbsuhanó reflektorfényben, amelyet egy percre rávetített az élet, az Isten. De ez csak impresszionizmus lehetett benne, futó hangulat. Az állandó a másik volt, a hallgató önbizalom. Nézzük csak meg közelebbről azt a ripacsverset: mi az, amiért esetleg csakugyan ripacsnak gondolhatja magát a hőse? A versben semmi olyan utalás nincs, ami azt mutatná, hogy aki beszél, az belülről csakugyan gyenge művész volna, tehetségtelen, vagy akár csak kis tehetségű; a rossz, az elmarasztaló fordulatot a lélekjelenlét hiánya okozza! Tóth Árpád nem művészi okoknak tulajdonította aránylagos háttérbe szorulását, hanem emberieknek. Annak, hogy nem tudta kihasználni a döntő helyzeteket és perceket. Törött csellónak mondta magát; de az Isten törött csellójának, s olyannak, amelyik nem mindig volt törött! Gazdag harmóniájához, mértéktartó okosságához nem illettek hetvenkedő gesztusok, s ezenkívül csak szegényítették volna lelki képét távolmaradásukkal a szkepszis árnyai. Én teljesen biztosra veszem a szerény és rezignált Tóth Árpád teljes értéktudatát; az ilyen tudatok megnyilatkozási módja a temperamentumtól és az ízléstől függ, s esetleg azoktól a helyzetektől, amelyekbe az író jut. Tóth Árpád nem akart a maga helyzetén személyes eszmei polémiákkal változtatni; vállalta sorsát, és rábízta magát a jövőre. Arra a Csokonai óta annyiszor emlegetett száz évre. Nem volt szükség rá, már tizenöt is felragyogtatta elsőrangú kvalitásait, és igazolta várakozását.

S hogy igazolta, az teljesen csak műve, aránylag oly hamar létrejött életműve erényeinek köszönhető. A mű emberi igazságának és művészi tökéletességének. Az igazi művészet kibírja a változó megítéléseket, a korok mulasztásait és szeszélyeit, s eléri a legnagyobbat, azt, hogy az idő, ez a legfélelmesebb romboló erő, neki nem ellensége, hanem szövetségese legyen. Goethe is ezt vallotta. Die Zeit ist mein Acker, mein Acker die Zeit, hirdette; az én szántóföldem az idő! Tóth Árpádnak, mint a költészet minden nagy alakjának, csak segítségére volt és lesz ez a különben rettegett hatalom: az évek, évtizedek és századok egyre gyűjtik, halmozzák majd a megértést, az elismerést, az olvasók, a tisztelők számát és szeretetét, a szakmai és szélesebb körű kultúrhatást, s folyton tovább mélyítik, szélesítik és emelik az író egyéni, társadalmi és nemzeti jelentőségét.

Tóth Árpád

Ezelőtt vagy 35-40 esztendővel egy debreceni diák a kollégium nagy könyvtárában kikérte a Nyugat legfrissebb számát, és szívdobogva olvasta benne Baudelaire francia költő versét magyarul: a vers varázslatosan hatott rá. A diák, aki maga is Baudelaire-fordításokra készült, én voltam, a csodálatos magyar tolmács, akinek akkor olvastam először a nevét, Tóth Árpád. Ez volt az első találkozásunk. Néhány hónappal később a karcagi vasútállomás könyvpavilonjában egy új verseskönyvön, melynek Lomha gályán volt a címe, megint találkoztam Tóth Árpád nevével. A kötetet rögtön megvettem, a költőt szívembe zártam. Ma is benne van.

Aztán néhány év múlva, 1919 őszén, személyesen is megismertem. Ez már Budapesten történt, a Centrál kávéházban, amely nagy irodalmi börze volt a húszas évek elején. Tóth Árpád akkor 34 éves volt, nős, családos ember, a modern magyar vers egyik nagymestere, szemüveges, szellemes, halk, finom jelenség. Sokat betegeskedett, fix állása nem volt. És váratlanul egyszerre kapott állást a szerencse révén, és pedig az említett Centrálban, a két debreceni, az országos nevű költő és a húszéves kezdő: ő meg én.

A relatív szerencsét Mikes Lajos dr. képviselte. Az irodalmi kávéház sürgésébe ugyanis bejárt már ez az ősz hajú, nagyra becsült szerkesztő, műfordító és kritikus, és a sok álmodozó bohém közé a jótékony realitás szellemét vitte magával. Az írói asztaltól, ahol Babits Mihály körül naponta 15-30 mindenféle rendű és rangú költő és prózaíró ült és vitatkozott, Mikes jöttére, aki nagy sakkozó volt, akárcsak Tóth Árpád vagy Nagy Lajos, elvonulnak a szomszédságba egy kis asztalhoz, otthagyván Babitsnak meg az akadémikus Heinrich Gusztávnak mindazt, amit a nap felvetett, otthagyván legújabb kecskerímeivel Horváth Henriket, a Monumenta Literarum korrektúráival Király György elcsapott egyetemi tanár urat, és a hunyorgó és bajusza alatt mosolygó Schöpflin bácsit. Néztem, hogy sakkozik a két „öreg” – nekem akkor mindenki öreg volt. Míg Mikes gondolkozott a következő húzáson, Pádi – ahogy a költőt barátilag hívtuk – a márvány asztallap vonalait rajzolta át kecses női idomokká, vagy gyorsírási tekervényeket fedezett fel a kő erezetében. Én is firkáltam, sztenográfiai játékokat rögtönözve; s egyszer csak rám szólt Mikes, hogy: mit írok? „Gyorsírást, Gábelsbergert”, feleltem. „Aztán tud is, vagy csak tanult?” „Írok én”, feleltem, „akár 400-500 szótagot percenkint!” „Azért kérdem”, folytatta Mikes, „mert Az Est éppen gyorsírókat keres.” Tóth Árpád felfigyelt: ő is gyorsírt, és még vidéki humorista-hírlapíró korából emlékezett rá, milyen aranylegendává növelte a fáma a lap kétségtelen generozitását a munkatársai iránt, most tehát kapva kapott az ajánlaton. Őt Mikes meg sem vizsgáztatta: engem azonban igen. Amiért azzal álltam bosszút a kételyén, hogy a szavakat mind hátulról előre kanyarítottam, s mégis hibátlanul visszaolvastam. „Akkor hát jöjjenek fel holnapután délben a főszerkesztőhöz”, szögezte le a megegyezést Mikes. Pádi boldog volt, hogy valamennyire biztos sínekre zökken a polgári élete; én nem: engem akkor még nem szorított az élet.

A nagykörúti szerkesztőségben dolgoztunk tehát, egymás mellett, csaknem tíz éven keresztül. A közös munkahely s a Centrál-beli írói közösség folyton együtt tartotta magánéletünknek is egy részét. Jóbarátok lettünk. Munkakörünk nagyjában egy volt: a szerkesztőségben ki kellett javítanunk a riporterek telefonba diktált gyors cikkeinek stílushibáit, és érdekes címeket kellett adnunk, tehát úgynevezett lektorok, segédszerkesztők voltunk. Riportot én csak nagy néha írtam; Pádi naponta színes híreket, közéleti bökkcikkeket, néha vezércikket és sokszor könyv- és színházi kritikát. Munkatársaink, kollégáink nagyon megszerették. Tisztelték benne a nagy költőt, de főképpen az ember nyerte meg őket. Pádi mindenkit elbűvölt.

Ekkoriban már tetőpontján állt a dicsősége, de inkább csak szakmai körökben és a műveltebb olvasók között. Az öröm illan című – harmadik – verseskönyve már megjelent, és a lap hétről hétre közölte újabb költeményeit irodalmi rovatában, melynek szintén Mikes bácsi volt a szerkesztője. Tudjuk – én is elégszer kifejtettem – hogy sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök érzések és hangulatok felé fordult: a lírai örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a realitásban és a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze, minden becsületes akaratnak és haladásnak, igaz emberségnek a hitvallója volt, eleinte az idill és még inkább az elégia ragyogó, majd mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa.

Tüdőbaja azonban ökonómiára szorította: okosan kellett gazdálkodnia az erőivel és éveivel. Szerkesztőségi helyzete is megengedte, hogy ne pazarolja magát regényfordításokra, sem detektívregényekre, sem világirodalmi remekek magyar tolmácsolására, amilyen az állástalan években egy-egy Flaubert, Meredith és Maupassant magyar megmunkálása volt. Még a versfordításokat is háttérbe szorította a saját versek írásának a gondja. Életében megjelent verstolmácsoló köteteinek szintén nagy, de szintén csak szűkkörű sikere volt. A legnagyobb, legnehezebb, legbravúrosabb feladatokat választotta lírai fordításai során, Shelleyt, Miltont, Goethét, Keats ódáit, a hozzá közel álló modern francia parnasszistákat, az artisztikus magasrendűség vonzotta, amelyben nemegyszer súlyos veretezést kap az impresszionista tematika is. Mintegy száz külföldi verset fordított abba a kötetébe, amely Örök virágok címmel elég későn, 1923-ban jelent meg: ez a gyűjtemény megelőzte utolsó verseskötetének, a Lélektől lélekig-nek hegyibeszédszavú darabjait. Ami verset tehát Tóth Árpád fordított, az, mint magyar költői munka, lényegében és zömében a Hajnali szerenád, a Lomha gályán és Az öröm illan világa mellé sorakozik.

Oda sorakozik az az 53 Baudelaire-fordítás is, amely az utolsó egyívású nagy teljesítmény Tóth Árpád ilyen természetű munkásságában. Ismeretes, hogy a nagy francia költő születésének századik évfordulója alkalmából Babits Mihály, Tóth Pádi és én lefordítottuk a teljes Les Fleurs du Mal-t, A romlás virágai-t. A francia kötetet, aszerint, hogy melyikünk melyik vershez vonzódott, illetve melyikkel foglalkozott már, barátilag megharmadoltuk Babits akkori, Reviczky utcai lakásán, s egyúttal megegyeztünk a fordítás általános elveiben. A kötet összeállítását Tóth Árpád végezte, ő fordította Baudelaire dedikációját Gautier-hez, a mesteréhez, s ő korrigálta a könyvet. Bizonyos tekintetben irodalomtörténeti vállalkozás volt ez, és számomra, akit a két mester harmadiknak maga mellé vett, a legmegtisztelőbb. Tóth Árpádra 53 fordítás jutott, a régebbi darabokat erre az alkalomra, sőt később még egyszer, átdolgozta a teljes formai és rímhűség tiszteletében. (És itt korrigálnom kell egy régi tévedésemet: mikor a nagy Baudelaire-kötetet jóval Babits és Tóth halála után, 1943-ban, harmadik kiadásban sajtó alá rendeztem, a pragmatikus magyar előszót Tóth Árpád szövegezésének jeleztem; emlékezetem azonban tévedett, az előszót, valamint Baudelaire későbbi francia előszótervezetét Babits írta, illetve fordította – kéziratát nemrég találtam meg.)

Kiapadhatatlan volna az emlékek forrása. Múltak az évek. Tóth Árpádot kiújult tüdőbaja a Tátrába szólította. Az első világháború után általános volt a „külföldszag” vágya mindenkiben. Pádinak egy lapbeli lírai kis színes híre egy eldobott narancshéjról a Rákóczi út és Nagykörút sarkán mutatta izzó vágyát a gyógyító Tátra hegyei közé. Azelőtt Svedlérre járt, most az állása lehetővé tette, hogy Ótátrafüredre utazzék. Engem is az ő példája vett rá első háború utáni külföldi utamra. Nekem Újfüredhez volt kapcsolatom. Előbb azonban oda szálltam, ahol Pádi lakott, az ófüredi Tátra-szanatóriumba. Képzelhetik a költő meglepetését a váratlan vizitre. A portás a kis hallból hívta elő a hírrel, hogy pesti vendége jött. Akkor is éppen sakkozott; mosolyogva állt föl asztalkája mellől, egy pálma alól, leverte szivarja hamuját, és hitetlenkedve és imbolyogva indult felém: „Hogy kerülsz ide, mi újság otthon?” Én másnap átköltöztem Újfüredre, és harmadnap bemutattam a költőt Vág igazgatóéknak, régi tisztelőinek. Ettől kezdve Tóth Árpád mindig a baráti Újfüredre ment, ha a Tátrába utazhatott.

A klimatikus gyógyhelyen főképp pihennie, híznia, erősödnie kellett. De szinte rögtön középpontja lett a társaságnak, nevezetes vendége Újfürednek, mint valaha Arany János Karlsbadnak. A később felépült óriási Palace szanatórium termeiben, csöndes nyári és téli séták során vagy az igazgatóék villájában mindenki csüggött az ajkán, sziporkázó megjegyzésein, halk gúnyján és öngúnyján, amellyel a Varázshegy betegeinek kedves bolondériáit és szerelmi játékait fűszerezte. Kifogyhatatlan volt rajzos és fejtörő játékok kieszelésében és irányításában. Néha verset írt egy-egy élményről, magáról a Palace-ról is, vagy pedig cikket Az Est-be. Utólag azt hiszem, az volt a legérdekesebb, amelyben az örökségét a magyar irodalomra hagyó „Baumgarten Ferenc különc tátrai halálát” írta meg. Kései versei tele vannak tátrai emlékekkel.

Múltak az évek, a költő mind ritkábban utazhatott fel a robotból a gyógyító magasságba. Már a szerkesztőségbe is alig járt be. Utolsó félévében csupán egyetlenegyszer, azt is inkább dacból. 1928-ban eljött a vég, mellyel egész életében megbarátkozni kívánt. Mikor utoljára láttam, mintha inkább már ő vigasztalt volna engem. Felöltözve, csontig soványodva ült és feküdt bőrfotelében, a Werbőczy u. 13. alatti lakásán. Nem hagyta, hogy kórházba vigyék; felesége és édesanyja ápolta. Felállt, felénk jött; nadrágjának a szára úgy lengett-lógott a combján, mint vékony karón. Domború, nagy homloka iszonyúan megnőtt a beesett arc fölött, fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta mély szemei kerületét. Bútorokba kapaszkodva tett néhány lépést. Fulladozott, alig bírt beszélni. Éppen az utolsó kötete levonatát korrigálta. „Lélektől lélekig” – mondta – „jó lesz ez a cím?” Ugyanakkor még naptári verseket írt lapjának karácsonyi ajándékkönyvébe. Lassan rótta a tisztázat betűit, félórába telt 12 sor leírása, de nem engedte, hogy mi másoljunk neki. Amíg dolgozott, kiküldött bennünket, engem és Mikes doktort, a szobából: szemérmes volt, szégyellte végső gyöngeségét. Utolsó nap Babits verseit olvasgatta, este tízkor jó éjszakát kívánt a feleségének, édesanyjának és kislányának, Eszternek, aki már akkor verselgetett, és az éjszaka folyamán, 1928. november hetedikén, 42 éves korában észrevétlenül örökre elaludt. A Farkasréten temettük.

Egyik legtisztább öröme életemnek, hogy Összes versei-nek és Összes versfordításai-nak két kötete, melyet én rendezhettem sajtó alá, rögtön a megjelenéskor már széles népszerűség és egyre sugarasabb jövendő felé indult.

Sárközi György, a költő

Nem a tartalmi rész, nem az, hogy mondanivalóival honnan hova jutott el, hanem a mód, ahogy a belső alakulás a kifejezést, ahogy az érzés a stílust, a formát, a dikciót és a prozódiát magával együtt érlelte és folyton alakította, ahogy egyszóval a költő a saját művein át egy élet során bírálta, kiszűrte és megállapította a költészet elméleti lényegét, az a Sárközi György életművében a legnagyobb és legizgalmasabb szakmai tanulság. Úgynevezett kultúrköltő volt, urbánus volt, szelleme és idegzete alkatában, érzékelésének és intellektusának minden rezzenésében urbánus és kulturált művész volt, ami, ha sokat nem is, annyit mindenesetre valószínűsít, hogy – legalább utólag – körülbelül tudta, hogy mint költő mit miért csinált, és szakadatlanul bírálta és ellenőrizte magát. A tanulság pedig, amit a példájából levonhatunk, és amely szinte csak óvatosságból öltözködik kérdés formájába, végeredményben így hangozhat: van-e értelme a költészetben (nemcsak a magyarban) bármiféle (s elsősorban formai) modern törekvésnek? Sárközi Összes versei és kisebb műfordításai szerint nincs.

Előbb azonban hadd szóljak magáról a költőről, a megírott versekről, amelyek rögzített idő, élet és érzés és okosság kívántak lenni a szó, a művészet anyagában, és csak mellesleg lehetnek fejezetei vagy példái egy meg nem írt Ars Poeticának. Sárközi tehetsége, úgy látom, háromszor érte el alkotásokban a csúcspontjait. Legismertebb nagy periódusa csodálatosképpen majdnem az induláskor kezdődött. Első kötete, az Angyalok harca, úgy, ahogy a most kiadott összesítő teljes kötetben előttünk fekszik, nemigen körvonalazhatja pontosan azt az első, lényegében érett és kész, magasrendű és gazdag metafizikai világot, amelyet a fiatal költő magával hozott. A kötet, sajnos, több ennél: a korai idealizmus himnikus és gyöngéd művein kívül benne vannak a megingás, eltévedés, a talajvesztés igen-igen hosszúra nyúlt korszakának vergődő és pepecselő termékei is. 1926-ban jelent meg csak, és a gyors beszédű, összehúzott szájú, nyurga termetű, tüdővészgyanús fiatalemberből, aki – ha jól emlékszem – 1918-ban tűnt fel, sőt talán valamivel már előbb is, ekkor már, évek óta, sok reális tapasztalat és csalódás űzte-füstölgette kifelé a képzelet angyalait. Ekkor már harcoltak, ekkor már létükért, legalábbis az átalakulásukért, valamilyen életképes átlényegülésükért harcoltak benne az angyalok, és bármit hozott is a fejlődés, önvédelmi harcuk mindvégig tartott, és sikeres, győzelmes maradt. Sárközit a belső nemesség, az abszolút morál és az „anyagontúli borzongások” tekintetében minden korszaka és minden legkeserűbb későbbi realista verse éppoly töretlennek, emlékezőnek és fogékonynak mutatja, mint amikor még lelkendező, mohó és boldog hit ragyogott elragadtatott ábrándjaiból, sőt elégikus elborulásai mögül is. Ez a boldog ragyogás teljesen gyermeki lélekből, érintetlenül gyermeki lélekből, az istenhit és a rajongás tiszta mámorából áradt szét benne, és teljesen kielégítette. Az ifjú Sárközi lelkileg harmonikusabb volt, sokkal harmonikusabb, mint például közös mesterünk, az ideges és szkeptikus Babits: és majdnem teljesen önállóan jelentkezett. Fiókjában maradt zsengéiről, inaséveinek termékeiről nem szólhatok, én egy-másfél évvel később kezdtem próbálkozásomat az irodalmi világban. Első valóságos irodalmi Sárközi-emlékeim tehát már elfogadott, sőt megjelent darabokhoz fűződnek, és Babits közléseihez. Így a Reggeli dal-hoz, amely csak a mostani egyesítő kötet függelékében olvasható újra, és amely minden tóthárpádos-kosztolányis impresszionizmusa ellenére már egyéni, és oly fiatalos-édes párázatú és csengésű, hogy bizonyára rövidesen felfedezik előadóművészeink. És azokhoz a versekhez, amelyek az Angyalok harcá-nak – nagyjából – a 12. és 26. oldala közt kaptak helyet. „A mélységek fölé órjás sötétkék – Drapériákat gördített az Úr” – olvastam a Genezis első strófájában, talán még kéziratban, és csodáltam a Belülről széles és összefogó képlátását (még a „vágyak vízesése” és a „képzelet tűzvésze” kifejezés is tetszett benne, amelyek persze hamarosan megpudvásodtak). Mélyebbre nyúlt és magasabbra, a Hegytetőn bensőséges és holdas-kozmikus zenéje, a lágy ujjakkal kotorászó könnyű szeptemberi szél, és az a belső boldogság, amely oly „lenge közelségbe” tudta hozni a földet és a mennyboltot; mélyebbre és ritmikailag gépiesebb-monotonabb zsongásba, morajló világból-kiúszásba, remegő káprázatba-felejtkezésbe ringatott a Vízen, amely oly szerencsésen érzékelteti a külső és belső realitás egyesülését, ahogyan különben a megfordult gravitáció képével a Fölfelé is teszi, amely az almafa leírásával, a százemlőjű Diána metaforájával kezdődik.

Időrend nem vezethet pontosan; az első, a töretlenül harmonikus, a még csakugyan ifjú és egészen túlvilági Sárköziről beszélek, s ennek a korszaknak s a közvetlenül csatlakozónak a verseiről, a Holdas éj, az Egy isteni torzóhoz, A hullámnézőhöz költőjéről, arról a költőről, aki témáinak és képeinek oldott, puha finomságával, vibráló összhangjával és égi lelkületével hamarosan szinte provokálta a tréfás angyali-arkangyali minősítést: azt a jelzőt, amelyet az angolok nemcsak Shelleynek, de mint látom, kisebb istenségeknek is aránylag könnyen odafüggesztenek a nevéhez, s amelynek elnyerésére Sárközi nemsokára külső alkalmat is adott egyik versének megírásával. (Ez a vers különben, noha róla kapta címét az egész kötet, szerintem már, korai dátuma ellenére, a hanyatlást jósló termékek közé tartozik.) Elragadtak, megbűvöltek és ma is változatlanul teljes művekként hatnak ezek a nyugodt és széles hullámokban nyújtózó vagy sok apró hullámfodorban szaladó, hosszú sorú költemények; új volt (s teljességük miatt új maradt) a mondanivalójuk, bár rokon a Babits „darócruhás” verseinek zenéjével, új és egyéni a bensőségük, a dikciójuk, a fő- és melléktémák viszonya, a képek és kiegészítő díszek vagy cifrázatok rajza és színezése, természetes és bujkáló logikája az ábrázolt tárgyaknak és a belőlük kicsapó fényeknek, a mögöttük felnövő árnyaknak, amelyek oly könnyedén hozták a második jelentést, a továbbzengőt és továbbzengetőt, az igazi költészetnek ezt a mindenkori többletét, oly tolakodás nélkül, oly programtalanul, akár valami fantasztikumot, akár filozofáló okosságot villantottak meg, akár egyszerűen csak szépséget közöltek, idegeknek és érzékelésnek zsongó reakcióit valami külső benyomásra. Babitsot magát is meglepte Sárközi szerencsés jelentkezése és gyors kibontakozása, a VIII.-os gimnazistáé, majd az ifjú költő-magántisztviselőé, aki a Korall utcában lakott, szegény polgári miliőben, s akinek zeneelméleti, bölcseleti, sőt teológiai vonzalmai is voltak – neve feltűnésekor hallottam először a „neokatolikus” szót –, és már 1918 végén vagy 1919 elején, tehát mindjárt kezdetén annak az időnek, amelyet Sárközi első magas korszakának neveztem, fölvette, kérdőjellel ugyan, de már fölvette a kötet nélküli új poéta nevét a tervezett és soha meg nem alakult Vörösmarty Akadémia tagjainak listájára, amelyen egyébként emlékezetem szerint az akkori fiatalok közül a Kassáké és Komjáthy Aladáré is ott szerepelt.

Babitsot az egész ember érdekelte az új költőben, a költő formai, prozódiai újító kísérletei azonban pillanatnyilag mégis jobban, mint engemet, aki akkor túl könnyű és másodrangú dolognak gondoltam a versek faktúráját, akár zárt formában jelentkezett, akár a zenei „felszabadultság” különféle fokozataiban. Ebben az időben, valószínűleg esztendők óta, zörgő kéregként merevedett az aktuális magyar lírai termelésre és gyakorlatra a külső formai bravúr és a finomkodó stílustechnika megtanulható része. Az előző korszakok formai slendriánságának visszahatása, a babitsi virtuozitás a Recitatív-val túljutott tetőpontján, sőt már újabb reakciókat teremtett, a nyilvánosság számára akkor még csak két, látható irányban; egyrészt a virtuozitás kétségbeesett, csillogó és üresen játékos fokozását, a mindenkinél fejlettebb és régibb irodalmak szinte évszázadonkint újjászülető „manierizmusának” korszerű változatát hívta életre, másrészt a formai elv teljes tagadását. Babits szintén érzett bizonyos formai csömört, s kritikákban s esztétikai vitairatokban általában mindenki a formát, a költői mechanizmus tökéletességét szidta-panaszolta. A formakeresésnek ebben a korszakában természetesen többféle vágy és próbálkozás erjedt, mint amennyiről a széles nagyközönség tudomást szerezhetett, s egy-egy olyan autonóm szellemi központban, amilyet Babits személye a Nyugat-tól függetlenül is kialakított maga körül, minden újszerű törekvésnek egybefutottak a szálai. Természetesen a futurisztikusnak is, de éppúgy azok a kissé későbbi kísérletezések, amelyek, miként az említett „darócruhás” költemények, inkább csak lazítottak a verstan szigorán és gépiességén, vagy amelyek az időmértékes prozódia helyett a hangsúlyos verszenéhez nyúlnak vissza, tehát a népi vagy népi-klasszikus formákhoz. Legreménytelenebb helyzetben elméletileg ekkor – mintegy két évvel nyilvános jelentkezése előtt – látszólag a népi irányzat volt, vagyis Erdélyi, aki vastag levelekben az olasz frontról küldte első kísérleteit Babitshoz, a szerkesztőhöz. Sárközi, mint Babits maga is, a csupán lazítók közé számított. A többit aztán már nem a csömör, nem az újító akarat, nem elmélet, hanem költői véna, a ténylegesen megírt egyes versek döntötték el.

Sárközi esetében is. A nagy korszak, amely a különlegesen sikeres és figyelemkeltő indulást követte, és az új költő irodalmi becsületét megalapozta, Sárközi teljes spiritualizmusa következtében csak az ifjúság töretlen hitéből szívhatta tápláló erőit. A költőnek vagy kevésbé okosnak, vagy védettebb anyagi és általános körülmények közé kellett volna születnie ahhoz, hogy túlvilága egy idő múlva inogni, foszladozni ne kezdjen. Nem kell itt külső tényekre, életeseményekre gondolnunk; a legszebb elméletek, legvonzóbb csinált világok maguk koptatják magukat, a tiszta ráció előtt éppúgy, mint a gyakorlat, a valóság ellenálló közegében; maga a múló idő is próbaköve, építője és rostája az igazságoknak; az élmények és káprázatok ismétlődése és fakulása és a szaporodó és mind reálisabb emberi vonatkozások maguktól is nyűhették-rongálhatták, nyűtték-rombolták a fiatal költő elméleti és irreális otthonát, választott belső hazáját, amelyben a katolikum szépsége csábította, s az eredendő halálfélelem és a magány fájdalma szorította. Ő maga, főleg elő éveiben, rendkívül zárkózott, majdnem szűziesen szemérmes volt, és versei, noha egynek Önéletrajz a címe, igen kevés adatot nyújtottak, különösen ez idő tájt, a reáliák megsejtésére. Ha első kötete, amely kétszer-háromszor akkora volt, mint bármelyik a későbbiek közül, a 20-as éveknek nem mondom, hogy a küszöbén, de, ahogy természetes lett volna, az első harmadában jelenik meg, akkor a kései, mai olvasó előtt is határozottabban, keveretlenebbül állanának az induló költő szellemének tiszta vonásai, és azok a vonzóerői, amelyek az idősebbek és a közvetlen kortársak számára sokáig Sárközit jelentették, őt jelentették még akkor is, amikor ezek a vonások már halványodtak és tünedeztek a későbbi versekben. Ahogy a hit, a föltétlen katolikum sorvadt, még később talán el is halt, a költő-Sárközi emberi része fokozatosan vesztette el az első szentlelket; a magányba visszahulló lélek egy darabig mégis erőszakolta a vesztett boldogság idézgetését; valahogy így kezdődhetett el önvédelmi harca a megtámadott angyaloknak, és így született meg a sok halogatás után kiadott első verskötet számára a tehertételt jelentő, fáradt verstöbblet. A kiábrándulásnak nyilván nem voltak megfelelő ellenpontjai, a lelket nem új kalandok, nem új tájak csábították ki új paradicsomából: a paradicsom repült el róla, körüle. Elképzelhető, hogy afféle csalódásra más összetételű szellem másképpen reagál; Sárközi kifosztottan maradt, valami ideológiai semmiben maradt, s ha addig az időpontig a maga speciális „Songs of Innocence”-einek volt énekese, az Ártatlanság után nagyon is sokáig nem siethetett segítségére, a veszteség keserű pótlására, semmiféle földi haza, semmiféle igazi „Experience”, hogy megírja a Tapasztaltság Verseit. Így vált oly tört lelkű kötetté az első nagy könyv, s ezért vesztett lassankint mind többet a közértékelésben a költő. „Nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat” – szokta mondani ilyenkor a káröröm, és az érdemfelejtő, kegyetlen, mindig újat sürgető, modern élet, a zsurnalizmus és a sanzon barátja. Pedig csöndes melegű, szép, bensőséges kincsek nemritkán akadnak a kötetnek ezekben a hátrábbi – bizonytalan határnak talán az 1923-24-es időpontot jelölhetném meg – részeiben is, s mennél elmélyültebben, mennél halkabban olvassuk, annál sűrűbben: nem könnyű kihallani szívünk igazi dobogását a modor, a stílus, a rengeteg apró dísz, a rengeteg jelzős főnév, többes szám, birtokviszony, a gyorsan vonuló szépségek, üres szimbólumok és az előszeretettel agyonrészletezett leírások és bizony sok helyen a verbalizmus nehéz, pompázó, barokk brokátja alól. A 20-as évek költői stíluskeresése, sokféle kétségbeesett kísérletezése, ami engem korábban és többnyire másféle, bár sokszor mégis rokon tévedésekbe csalt, Sárközit sem kerülte el tehát, csak más okokból, később és másképpen zajlott le, s nemegyszer kell magamra gondolnom, amikor megrovásul és a félsiker magyarázataképpen kijegyzek most a könyvből olyan kamaszos ürességeket, amilyen a „vergődő harangok”, „fekete sas, álmaim szárnyas királya”, „viharok kürtje”, „lohadó sárkánytüzem” stb., vagy afféle melléfogásokat, mint „ázott hollók hörögnek”, „önkoponyád”, „öntrónusom”, „vas szárnyak dörögnek, ezüst szárnyak dalolnak”, „gyémánt szikrák sivítnak”, „izzó lábak dübörögtek” és „Boreas harsány harsonája harsog haragosan”. Ezeken a cirádás helyeken nincs mit leplezni, ezekből kong a realitás teljes hiánya; viszont mutassunk rá éppily nyomatékkal és újra Sárközi mély, egyéni bensőségére, a költő kényes, előkelő és alázatos szemléletének és agyának finomságaira, tudatunkra sokszor és észrevétlenül, halvány-hamvasan reá holdasodó sikeresen új ige- és jelzőhasználataira és képzéseire, kötött, klasszikus és szabad, időmérték-lazító vagy hangsúlybekapcsoló ritmikájának édességére, amit – mondjuk – a Húsvét után, a Nyári kert, a Falusi hangok, a Téli fohászkodás, a Halál és a föltámadás, az Égi utazás, az Elmegyek meghalni, a Reménytelen őszi eső (melynek a 70. oldalra jutott részét középvonallal két strófára kellene osztani) és a Mécsgyújtáskor mutat, s amelyek ereje és sodra győzelmesen átemeli az örök lényeget a krízis buktatóin.

Sárközi sokat vergődött ezekben az években, s ekkor fordult erőteljesebben egyrészt a próza, másrészt magyar történelmi tanulmányai felé – érdeklődésének ezt az újabb körét, a haza, az ország sorsával való egybeforradás érzését az Angyalok harca utolsó része is jelzi –, készülve első regényére, a Mint oldott kévé-re, melyet évekig írt, és amely aztán 1932-ben jelent meg. Költői tudata és önérzete viszont, joggal, nem hitt e belső csöndben; illetve válságban, tovább beszélt vesztett ideáljairól, „lelket váltva”, mint hitte, s mint ahogy egy évvel az első kiadott új, nem nagy verskötetének címe is mondta, noha ez a lélekváltás költőileg már az Angyalok harcá-ban jelen volt, és az új, 1927-es könyvben sem történt meg, sőt még azután sem, nagyon hosszú ideig.

Sárközi, mint költő, a válságnak ebben a legkevésbé vonzó stádiumában rögzítve áll leghosszabb ideig, majdnem tizenöt esztendeig, a külső világ előtt. A Váltott lélekkel című kötetet inkább csak az szeretheti és értékelheti, aki ismeri az Angyalok harcá-nak nagy belső értékeit. A költőnek leggyengébb könyve ez. A vergődés verseit gyűjti össze; de a vergődést, az érzéki és intellektuális szenvedést alig-alig vehetjük át belőlük, inkább állandóan csak hallunk róla. Az alapérzés itt is a halál didergető rémülete, amely, mint végtelen nevező, minden értéket semmivé oszt. Az a fordulat a realizmus felé, amely már az előző kötetben (s a kiábrándulás után oly üdvösen) jelentkezni kezdett, tovább akcentuálódik, de olyan, majdnem riportszerű versek társaságában, amely pl. az emberileg igen jellemző és épkézláb Mikor gyúlnak az esti lámpák, fokozottan légüres pszichologizálásnak hat a könyv nagy részében. A bénító krízis tehát tovább tart. Finom részlet sok akad itt is, igazi, méltó, erős verset azonban én alig találok benne. Az ismeretlen világ, a Tavaszi reggelek és a Hamlet-ből induló Sírvers kivételével (az utóbbit felfedezni való, nagy lélegzetű, igen finom és kissé karinthys költeménynek érzem, csak a „kétség keselyűje” nem tetszik benne, noha ez nyilván visszaütés, célzás az Angyalok régi címversének „keserű keselyűi”-re). A forma is további kísérletezés jeleit mutatja, a feltűnés nélkül egyberímelt-csendesített vagy rímtelen, hosszú és többé-kevésbé szabadon ritmizált sorok, Sárközi saját hagyománya, most is jellemzőek a külső technikára, mindazonáltal még láthatóbb a hajlás a dalszerű, hangsúlyos, magyaros, népi, sőt népballadai formák és szerkesztésmódok felé. A klasszikus formai reminiszcenciák vagy feloldások kísérletei háttérbe szorulnak, sőt teljesen eltűnnek. A stílus egészben véve még mindig az előző korszak álom- és zenevilágának stílusa, kerüli a nyerseségeket, és mindenesetre belül marad a költői realizmus határain. Mint új, kellemetlen tényező, Adynak a hatása jelentkezik, különösen a háromsoros strófájú költeményeknél, elég sűrűn, míg előzetesen talán csak egyetlenegyszer találkozhattunk ilyenszerű fordulatokkal.

A Váltott lélekkel tehát nem hozott megoldást. Sárközi már magántisztviselő volt, kritikus és szerkesztő, még később családos ember, és három prózakötet szerzője, sokirányú kultúrmunkásság hivatott, lelkiismeretes vezetője és robotosa. Még prózafordítói tevékenysége is jelentősebbnek tűnt már föl, mint aktív költői működése; kifelé E. T. A. Hoffmann bizarr, fantasztikus novelláinak és különösen Thomas Mann nagy biblikus regényeinek s egyik bonyolult, mély tanulmánykötetének magyar tolmácsolása mutatta egyre érettebb és hajlékonyabb stílusművészetét; költői mivoltára viszont még mindig elsősorban az Angyalok harca vetette fényét a messze távolodott ifjú esztendőkből. Eredendő lelki kötelezettségei, emberi jósága, gondolatvilágának eszményisége és kozmikus-idillikus sóvárgásai, melyeket a spirituális közjáték után csak módosított és közelebb hangolt a realitáshoz az idő és a lassú tapasztalás, eközben mind közelebb hozták a földi cselekvés becsvágyához. Magányérzete, egyetemes részvétele, megmaradt katolikus etikuma, eszmei belátásai, történelmi érdeklődése és gyakorlati jó szándéka, azoknak a korai, majdnem panteista ösztönöknek a vezetésével, amelyek tematikusan kezdettől fogva jelentkeztek, és a földközelség növekedésével együtt alakulva kimutathatóan folyton nőttek és erősödtek az írásaiban a lelki-vallási forradalmárt, a csalódott metafizikust mindjobban, és mind mélyebben összekapcsolták a magyar élettel és jelennel, a fák, füvek, virágok és az emberen kívüli természet poétáját az emberi közösséggel, az elméleti harcost a magyar parasztmozgalom szellemi-irodalmi vezetőivel. Illyés Gyula az Összes versek bevezetőjében kiadósan, a legmagasabb szeretet és a legnagyobb értékelés hangján szól erről a kapcsolatról. Akadtak, akik többé-kevésbé kétségbe vonták Sárközi ily irányú szerkesztői-szociológusi munkásságának őszinteségét. Tévedtek. Sárközi magatartásában e tekintetben nem volt törés vagy érthetetlen ugrás; az ifjúi túlvilági lelkesedésnek természetes folytatása, természetesbe és gyakorlatiba történt átfordulása, az érzésnek és a lélek eredeti igényeinek feltétlen, közös követelménye, szükségszerű új összebékülése volt ez a megfordított szublimáció: hűség volt önmagához és erkölcsi, sőt költői eszményeihez: a magány menekülése Isten után a Szocietásba.

Versekben azonban egyre kevesebb jele mutatkozott Sárközi fejlődésének. Csak szám szerint egyre kevesebb, hiszen a költeményei, amiket ritkán bár, de mégiscsak írt, mindinkább a társadalom és az én viszonyának tengelye körül forogtak. De mintha csakugyan nem a költészet lett volna számára ebben az időben a legközvetlenebb és legsikeresebb megnyilatkozási forma. Új verseskönyve, a harmadik, a Higgy a csodában!, csak tizennégy évvel később, 1941-ben jelent meg. S ez is még mindig csak a krízis folytatódását mutatta. Szinte megdöbbentő, hogy ez alatt a tizennégy esztendő alatt Sárközinek milyen kevés verse született! Felsorolom az egyes évek termését számokban, 1928-cal kezdődően; 1, 1, 7, 0, 1, 2, 3, 1, 0, 0, 11, 4, 2, 5; összesen 38 költemény. Egyetlen esztendő hozott csupán annyi verset, az 1938-as, hogy azon belül majdnem minden hónapra jut egy-egy darab; az 1930-as év 7 darabbal szerepel, az 1941-es 5-tel, ezek a gazdag esztendők; a többi tizenegy év ellenben egészen alacsony számokkal, s azok közt is négynek csak 1-1, háromnak pedig 0-0-0 a hozama. Mi ennek a kétszer hét szűk esztendőnek, ennek a kopárságnak, szegénységnek a magyarázata? Nem annyira helyzet, és nem ideológia, hiszen az ember-Sárközi, a szerkesztő, a kultúrmunkás, a prózaíró dolgozott, tevékeny volt. A régi, elintézetlen válság bénította, a befejezetlen küzdelem a formával és a kifejezéssel, az a harc, amelyet az első álomvilág összeomlása óta mintegy csak alkalmankint és csak félkézzel folytatott. Ez a kötet a legnyugtalanabb, a legvegyesebb a költő valamennyi verseskönyve közül, ugyanakkor azonban – ma már látjuk – a végső lehiggadás előtti stádium tükre. 38 verséből formailag már csak 6-7 mutat a régi, „tipikusan sárközis”, hosszú soros, hullámzsongató technikára, a túlnyomó többség strófás, ütemes, dalszerű formát zendít, a tizennégy év első részében kissé mereven, sőt zordan is, a vége felé természetesen és simán. A díszeknek egyre alárendeltebbé válik a szerepe, és mind szervesebb a mód, ahogy a tartalomba beleépülnek, ahogy abból kinőnek. A kötet, tekintve készülése rendkívül nagy idejét, mégis csalódást keltett: e távolmúltat ismételve, halványabb színekkel és erővel, mint az Angyalok, új hangsúlyozott szociológiai-népi témáinak és téziseinek helyenkint még az őszinteségét is kétely vette körül, egyes pontokon pedig olyan egészen kezdeti (csak már másféle; naturalista-népi) szélsőségeket mutatott, hogy mint tiszta ábrázolást, erőszakoltnak, mesterkéltnek látták. Nagyjából énszerintem is helytálló, különösen az utolsó pontra vonatkozólag, amivel a kritika a csalódását megindokolta.

És a kritika mégis tévedett. A Higgy a csodákban! nagyobb része csakugyan nem jelentős vers, és Sárközi csakugyan használt tőle idegen, rikító színeket, és emlegetett lila pofájú csavargót, szederjes arcú holdat, amely úgy lóg az égen, mint a béres, aki felkötötte magát az istrángra, vinnyogó lelket, ugató beleket, papírra köpést és egyéb vadromantikus „drasztikumot” és anti-urbánus rekvizitumokat. Azonban egyebet is tett. Ez a kötet nagy rejtély, kétszer mutat csúcseredményeket. Az adys beütés már elhalkult benne, és csaknem teljesen a tizenkét évvel a könyv megjelenése előtt írt Dózsa-versre legalizálódott. A szemlélet sokkal tárgyilagosabbá vált, a lélek észrevehetően megnyugodott, keserűségében, fanyarságában ugyan, de megnyugodott. A költő kételye majdnem „csöndes őrültek monomániájának” minősíti a versírást: ez a vallomás is beillesztendő, mint szál, előző vizsgálódásaink és megállapításaink szövetébe, s ha azt gondolnánk, hogy ez a hangulat esetleg csak az 1939-től kezdve megerősödött szorongás szülötte, ugyanazt olvashatjuk az 1934-es Esti sétá-ban is, amely csöndesen sétáló, kesztyűs-sétabotos öregúrnak festi az egykori angyali-ikaroszi lázadót; ez a morcos-öngúnyos vers már-már Petőfit vagy Vajda Jánost juttatja eszünkbe az egyszerűségével. A fokozódó egyszerűség az egyre dominálóbb vonás a kötetben és az újuló Sárköziben, noha ő ekkor még „gyűlöli magát halálosan” a megcsöndesedéséért. A kifejezés efféle egyszerűsége mögött már nagyon erős a valóság hitele. Ezt nem látták a kritikusai; ezt nem a közönség. Erdélyit, Illyést (sőt Sértőt!), másrészt Babitsot hallottuk emlegetni ekkortájt Sárközi verseivel kapcsolatban. Időpontok és verstémák és adalékok egybevetése ellenben a legvilágosabban mutatja, hogy Sárközi, igen lassan, igen gyötrelmesen, igen makacs ellenállásokkal, a rendkívüli lélek akadályozó, botlasztó gazdagságával, de a klasszikus egyszerűség felé fejlődött. Említettem, hogy prózáját és egész egyéniségét régóta már sokkal érettebbnek éreztük, mint amilyennek a költészete mutatta. A Higgy a csodákban! olvasása közben most elő kellett vennem az író második regényét. Látni akartam, hogyan beszél életről, emberekről, sorsokról ez a csupa látszólagos bizonytalanságokból és ellentmondásokból álló költő, amikor kötetlenül ad elő. A Viola teljesen igazolta várakozásomat: Sárközi annak a biztos kezű, realista ábrázolónak, annak a fölényes intelligenciának és annak a megnyugodott, egyszerű technikájú és bölcs művésznek mutatkozik benne, akinek kikerülhetetlenül megkeseredett szemléletét csak az eredendő szeretet és szánalom enyhíti, szóval olyan írónak, amilyennek emberi mivoltában ismertük. (A Violá-t egyébként csak kispolgári témaköre és látszólagos igénytelensége tartja érdemtelenül háttérben a költő művei között.) S ahogy a Viola szinte döntően rámutat a régi krízisnek már tulajdonképpen krízisen túli ízeire, összetevőire, és a kötet egyes, döntő, igazi verseire, tehát arra, hogy a sok közül melyik volt a költő igazi jelenének és jövőjének a hangja, ugyanúgy az egyszerűségre mutat vissza a mostani olvasó és kritikus előtt a negyedik kötetnek, a színszűrő Mindhalálig-nak teljesen egységes és biztos hangja és tónusa. Mi lehet e furcsa, megtévesztően furcsa kötet lényege? Úgy gondolom, az, amit a Pásztorok, a Cigányok, a Kilátó, a Kesergő, a Virágének, az Esti séta, a Hazatérés, a Medveének formában és lélekben feltár, és amit tizennégy év egymást ütő, de egymás mellett levő és – sajnos – jórészt nem elsőrangú termékeinek szomszédossága elfátyolozott, eltakart, hitelét véve a teljes érvényűnek s jót-rosszat valami eklektikus zűrzavarba mosva össze. Jót is? Még kitűnőt is!

Azt hiszem, ez lehet leghelyesebb magyarázata a kötet ki nem elégítő egykori hatásának. Pedig éppen ez a verseskönyv az, amelyben Sárközi – hogy úgy mondjam – másodszor – sőt harmadszor is – elérte a saját potenciális csúcsát. A jelentős versek itt már egészen másfélék, mint amilyenek a kezdeti időkéi voltak. Egyes más véleményekkel szemben én föltétlenül közéjük sorolom a már említett Pásztorok-at és a Cigányok-at (bár mindkettő esik egy kicsit a zárósorokban). Sőt a Pásztorok-kal, éppen emlékezetesen vitatott volta miatt, kissé bővebben szeretnék itt foglalkozni. Ritmikailag is rendkívül érdekes műnek tartom, Arany János 1877-ben írt Öreg pincér-e testvérdarabjának. Biztos, egyszerű, gazdag, mély és intim rajz, klasszikus rajz, látszólag primitív, és amellett legtudósabb eszközöknek, teljesen belső látásnak, közvetlen, egyenes kijelentésnek (ami eddig oly ritkaság volt Sárközinél), az élmény és a szó tökéletes együttmozgásának a terméke. A legsikerültebb, legszebb, legtipikusabb magyar versek egyikének gondolom, nem programversnek, ellenkezőleg; a programtalanság teljes és fölényes diadalának. Ilyen versben (s ez a Cigányok-ra és a Kilátó-ra is áll, továbbá nem egyre még azok közül, amelyeket a kötetből cím szerint felsoroltam, s amelyek nem a faktúra vagy a stílus hasonlósága, azonossága, hanem egy másfajta érettség és magasrendű közönségesség erényei révén társulnak szerintem a Pásztorok-hoz és a Cigányok-hoz, mint csúcsversek) – mondom, ilyen objektív versekben a költői egyéniség már-már háttérbe szorul. A Pásztorok öregpincéri ritmikájáról külön tanulmányt kellene írni, hogy megfejtsük, felfejtsük mindazt a titkot, ami ezeknek a többnyire 4+5-ös 5+4-es és 6+3-as hangsúlyos ütemeknek és bontódásaiknak, kereszteződéseiknek, anapesztusos prozódiái kettőződéseinek és megnyúlásaiknak igen-igen fejlett játéka és varázsa mögött, mint együttható, jelen van. A Cigányok majdnem hasonló rangú alkotás, bár a vég itt is gyengül. S ha már részletekbe mentem, hadd térjek még ki a harmadik objektív „népi programversre”, az eddig nem említett Balog András-ra: ez sokkal fakóbb és érdektelenebb az előbbieknél, viszont éppen a lezárásában érzek zseniális villantást, abban a módban, hogy a külső leírásba váratlanul belekapcsolódik a költő láthatatlan jelenléte, kísérteties, lelki együtthaladása a fáradt magyar paraszttal; ez a vers különben, úgy sejtem, előjátéka lehetett a későbbi Országúti szent-nek.

Az imént kiemelt két erős, nagy „népi” csúcsvers 1935-ből és 1933-ból való. Miért nem írt Sárközi effélét többet? S miért nem ilyenfajta technikával és lélekkel írta meg egyéb témáit ebben az időben? Nem tudjuk. De bizonyára azért nem, mert más zene és forma jobban megfelelt neki. A Higgy a csodákban! többi kiemelni való verse, ugyanebből az időtájból és némileg későbbről, nagyrészt csakugyan nem kísérletezik tovább a népi ritmika irányában, egyszerűsége pedig olyan nagyfokú, hogy már nem is petőfies, hanem annyira tradicionális, hogy csak tartalmi-lelkületi elemei révén válik Sárközi egyéni birtokává. A Virágének és a Medveének halkabb és már régebben megtalált változataiba húzódik a népi ütemezésnek. Az egyszerűség végső fokán a közvetlen enunciáció súlyával és hitelességével áll vagy bukik a vers. Az egykori barokkosan díszes stílusművész, igen nehezen, de elérte ezt a magas, felnőttes, sőt férfias költői rangfokot. Az említett Kilátó iszonyú messzeségben van azoktól a lelki és nem lelki ormoktól, amelyek az Angyalok harcá-ban tündökölnek, mégis egyenrangú velük. A kötet egyéb, cím szerint már említett, igazi versei az ellenkező személytelenségbe, a jambikus forma teljes egyszerűségébe öltöznek, mint pl. az Esti séta és rokon társai: bennük a hang tudatos közönségessége ellenére csatát nyer a stílus és a dikció föltétlen élménytelítettsége. És ez a verscsoport az, amelyben utoljára – harmadszor – magasba emelkedik a költő írásművészete. Aminthogy ez a végsőnek kiküzdött, nyugat-európai forma- és stílusmodor, amellyel már minden téma elmondhatóvá vált, a második eredménye és tetőződése a népi mellett a Higgy a csodákban!-nak, s minthogy csaknem kizárólagos megnyilatkozási formája ez lett, maradt a költő negyedik verskötetének, a posztumusz Mindhalálig-nak: azt kell mondanunk, hogy Sárközi György számára az egész két és fél évtizedes formakeresés azzal a meglepő tanulsággal zárulhatott, hogy a sikerhez fölösleges volt a kísérletezés, és azzal az eredménnyel, azzal a formai vívmánnyal, ami minden szabadritmikai és népi próbálkozás nélkül is kezdettől fogva készen és éppúgy a rendelkezésére állt, mint az anyanyelv.

A negyedik kötet, a Mindhalálig, melyet a költő még maga rendezett sajtó alá, azt a nyugodt, érett, egyenletes színt és szintet mutatja, amelyet a Higgy a csodákban! legutóbb említett „nyugat-európai” verscsoportja. A nemrég elért „harmadik magasság” külső jelei állandósultak, a tartalom fáradt és szomorú, a legsikerültebb darabokban érzékelés, gondolat és kép egybeolvad, az összhatás teljesen konzervatív. Az egyéniség „vízjele” is teljesen azonos az előző kötet stílusban és formában azonos vízjelével. Legszebb verseinek a November-t, Az igazi halál-t, a Betegágyból-t, a már említett Országúti szent-et, a Koratavasz-t és az Esőcseppek-et gondolom. Aki lelke és szelleme rezzenéseit el tudta mondani, ahogy ezekben a versekben Sárközi, annak számára a forma, a mély, a teremtő forma nagy problémája nem volt probléma többé; versének minden eredője conform és commaterialis… S kevéssel ezután halt meg, munkatáborban, negyvenhat éves korában.

Sárközi György Összes versei-nek kötetében mintegy 170 oldalt foglalnak el a saját költeményei, s körülbelül további tizenhatot a Függelék-ben azok a versek, amelyeket a költő maga egyik kötetébe sem vett fel. A közbeeső száz lap a műfordításait közli, az utóbbi öt-tíz év termékeit. C. F. Meyer, Goethe és Annette von Droste-Hülshoff német, Chesterton angol, Corneille és Musset francia versei mellett tizenegy olasz költő művészetét és lelkét szólaltatja meg, igen változatos formákban, formakezelésnek és stílusnak zavartalan, tiszta egységében, majdnem mindenütt a „harmadik csúcs” rangjának közelében, mint valami egyenletes, hullámtalan fennsíkon. Úgy érzem, e Nagyok társasága és műveik teremtő újjáélése (a költő saját, egyéni tapasztalatai mellett) erősen és üdvösen hozzájárult Sárközi költői egyéniségének végső edzéséhez, kialakításához, ellentéteinek, műhelyproblémáinak feloldásához, nem egyenkint hatva rá, és nem láthatóan, megkülönböztethetően, hanem együttesen és mintegy személytelenül, de annyira, hogy ezen a nívóján Sárközi már nemcsak erős, egyszerű és finom és kemény, hanem az is tudott lenni, ami talán legtávolabb állott az álmaitól: elegáns. Az egész fordítási rész körülbelül remekei közé sorozható versfordítói irodalmunknak. Már csak verseinek számánál fogva is kiemelkedik a bemutatott költők közül Petrarca: 43 szonettjén és 3 canzonéján keresztül – és évszázadok óta – első ízben Sárközi György tudta megsejtetni, sőt megmutatni nekünk, magyaroknak, hogy milyen időtlen és milyen igazi csoda még a bravúrok, játékok és modorok páncélzata alatt is az emberi, a költői értelem és az emberi, költői szív.

Bevezető Illyés Gyulához

Igénybe veszek néhány percet abból a költői estéből, amely mindjárt kezdődik, s amely sok oldalról elénk tárja majd Illyés Gyula hatalmas írói, költői, emberi világát. Igénybe veszek, éspedig olyan feszélytelenül, mint hogyha semmivel sem tartoznám neki. Sem én, sem a többiek.

Pedig Magyarország minden lakosa, s ami több, egész jövendőnk kultúrélete adósa neki. Mi, idősebb nemzedék, már mintegy harminc esztendeje azok vagyunk. Illyés Gyula szerepe túlnő az irodalom határain, és politikai, nemzeti jelentőséget nyert. Nem műve becsülésében, kitüntetések hiányában marasztalom el magunkat a rendkívüli költő művészi munkássága iránt; csak azt mondom, hogy adósai voltunk sokáig az egyértelmű szeretettel és bizalommal. Mert bármily sokan és bármennyire szerették, egyszerű szellemek és legnagyobbak, szinte kezdettől fogva, időnkint mintha csak fenntartásokkal tudtuk volna becsülni, s főképpen érteni, egyetemesen magunkénak tekinteni. Az a problémákkal, rendkívüli feladatokkal dúlt kor, melyben éltünk, és az a nemegyszer lázbeteg föld, mely közös hazánk, jóban-rosszban gyanakvásokkal is vette körül sokunk hitét és szándékait: néha úgy tetszett, hogy nem értjük egymást, egymásnak ezt vagy azt az arculatát. Az idő azonban gyorsan és végzetesen múlik; és, ha lassan is, de tanít! Máris megtanított rá, hogy oldani kell maradék türelmetlenségeinket: Illyést, úgy sejtem, nagyobb igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, mint talán bárkit a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem. Bármily komplex a jelenség, az egésznek a nagyszerűsége előtt önként el kell csitulnia a részletkifogásoknak. Azt hiszem, mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, jogosan vágyódhatnék – s jól járna vele! – egy olyan magyar humanitásban élni, amelynek valahogyan Illyés az elnöke.

Illyés Gyulát, a költőt és prózaírót, ma joggal népünk egyik legigazibb, legreprezentánsabb fiának tekinthetjük, az egyetemes európai szellem egyik legnemesebb hazai örökösének, birtokosának. Ennek a „dunamenti paraszt”-nak, ahogy ez a pusztafi a Hunok Párizsban élményidején, a húszas évek első felében, magát nevezte, több sajgó, égő idegdúca volt és van az eleven magyar életbe ágyazva, mint bármelyikünknek. Mindig viszolyogva hallottam, hogyha valaki, hogyha bárki – mondjuk – a magyarság élő lelkiismeretének mondotta magát. A Nemzetiben azonban a Dózsa-tragédiá-t kétszer végighallgatva nem volt az az érzésem, hogy akár csak az ízlés is tiltsa többé jogos gazdát és őrt adnunk ilyesfajta hitnek vagy öntudatnak. Pedig csak egyik régi és egyik új művét említettem a költőnek; holott mennyi minden van még a két dátum közt: sok súlyos versköteten kívül elég a Puszták népé-re utalnom, majd a Lélek és kenyér-nek halkságukban legmélyebbre kiáltó falukutató vádjaira. Bizony mondom, a nemzeti lelkiismeret nagy cselekedetei voltak ezek a könyvek!

És könyvekkel felérő, könyveknél gyakorlatibban használhatók szép, kis vagy nagy, tömör képek, melyeket hétről hétre, szinte napról napra vers alakban adott fel, olvasói lelkiismeretének, 1930 után, mind biztosabb művészettel és mind nagyobb művészi bátorsággal a költő, aki akkor hágott élete első delelőjére. Mennyi szépség a sok vád és leckéztetés mellett! Mennyi aprólékos figyelése a szerető gondnak, az emberszerető szívbeli gondviselésnek; mennyi kép, nemesen gyöngéd, vagy fenséges, amely közönséges gúnyákat, érdektelennek mondott paraszti sorsokat, dunántúli tájakat ölt magára, milyen csodatettei a villámrajzú megelevenítésnek, a bújtatott expressziónak, melyet mi lövünk ki, és amely a hátunk mögött robban! S mennyi-mennyi független kalandja az öt vagy hat vagy nyolc érzéknek, mennyi mámora a hűvös okosságnak és a forrponton sistergőnek!

Gondolhatják, hogy valamire én is tartom magamat a lírában. Illyés mellett azonban számtalanszor éreztem, hogy én, az idősebb, nem tudtam eléggé megragadni az emberi világot, és hogy amikor nem individualista vagyok, akkor doktrinér vagyok. Illyés az egyéni és a közösségi ember legszerencsésebben megoldott képlete. Alkatának tapintható részében éppúgy ott van a valóság állandó melege, az igazság egyensúlya, mint a megfoghatatlanban. Szimbólumainak értelme sokszor egész bimbónyi sziromlevél rétege alá rejtőzik, s ha kifejtjük belőle, már szétroncsoltuk magát a rózsát. Kapcsolásai: fecskék volt-nincs villanása; legtündéribb ötletei azonban, szinte már fölöslegesen, átváltozóművészek a durvább érzékelés számára. Versben-prózában legfőbb írói sajátsága, hogy sohasem körülményes. Gulliveri távlatra edzett figyelme éppoly nagyokat lép, amilyen mosolygós és ironikus szeretettel összegyűjt a belső és külső életben minden liliputi megfigyelést érzékletessége. Bizalmaskodás nélkül közvetlen és szenvedélyes, és szegényesség nélkül realista. Ahogy máskor minden ünnepélyesség nélkül ünnepélyes, és erőlködés nélkül maga a magától értetődő erő, biztonság és nyugalom. Miként azt elmúlt években festőművészeti vonatkozásban gyakran hallottuk az üdvös alkotói-mesteri tanácsot: igazságelvű, természetelvű! Tehát eredeti, tehát egyszerű és lényegében nagyon egészséges. Eredetisége azonban nem provokáló; ahogy az egyszerűsége nem a primitívség egyszerűsége, és nem ismeri a sablont. Amit felfognak az értelme vagy az érzékei, rögtön áthasonítja a saját anyagává! Hódító!

Drámai mozgalmasság lakik a lírájában, a külvilágé, vagy amit a belső élet rávetít, azé. Szeret dísztelennek hatni, holott roskad a díszektől, melyek nem fölös járulékai, hanem természetes anyagai a témáinak vagy a szemléletének. Leginkább kőszürke szeretne lenni, vagy földbarna, más szóval észrevehetetlen; miközben játékosan gyönyörködik a rideg színek metamorfózisában. Közvetlensége alatt is csak úgy villózik a zsúfolt és bonyolult látás és a legmerészebb gondolatkapcsolás, melynek különleges mestere: mélyből vagy magasból egyaránt láthatatlanul indul és hat benne a sugárzó gondolat, mely – mert hát a jól kifejezett érzés így szokta! – részben már a látható felizzás előtt, már az értelem átültetése előtt észrevétlenül elvégzi szuggesztív feladatát.

Ezért olyan sajátságos az Illyés-féle lírai bonyolultság, a leheletszerű és mosolygó árnyalatokba így lopakodik bele valami különös fajsúly, valami speciális magasfeszültség. Költészete mindeddig csak emelkedett, legmeredekebb ívben talán az utolsó években. Amikor az öregedés kezdete még közelebb vitte a tulajdonképpeni költői témákhoz. Legutóbbi kötetében, a Kézfogások-ban, meglepően sok lírai elemmel gazdagultan látjuk minden magasrendű tulajdonságát, melyet már két évtizede teljes érettségében csodáltunk, élveztünk, sőt irigyeltünk. E csodálatos kötetben szinte a fény simaságával suhan lélekből lélekbe az átplántálandó érzés, a legfinomabb gondolat, és akár egy Szekszárd felé utazó fiatal paraszti anya rajzában – egyik legszebb versében – kíséri reménykedő útján a terhes magyar jövőt, akár az elhallgatott, akár a megint szóló fülemiléket hívja és üdvözli, akár a mindennap kedélyes és éteri hangján köszön ránk a balatoni halszag nevében; s éppen úgy, ha a szerelem mondhatatlan édességeit sejteti a legszemérmesebb és legszeretőbb erotika változataival, vagy mikor a Reformáció genfi emlékműve előtt töpreng a forradalom s a hagyomány viszonyán, vagy hogyha a Bartók-féle „hangzavart” választja háborgó fájdalmaink orgonapontjául.

Az igazságot és a költői realizmus érett, kiegyensúlyozott világát akartam elsősorban magasztalni Illyés Gyula lírájában. De nála – nála is új, egyéni határairól kell beszélnünk a realizmusnak. Ezeket a határokat minden átlagon felüli tehetség, sőt minden vers újrateremti magának. Illyés legjobban irtózik a világon az üres fecsegéstől. Költői mondanivalója, szóejtése majdnem mindig kemény. De arany aurája van! Ez ragyogja körül benne az okosságot, ez az emberi-erkölcsi erényeket, ez oldja annyira könnyeddé, annyira légneművé és kedvessé – nemegyszer – a tények és követelések illyési, nehéz harcát: párolgó ez a tényvilág, és ez a harc az igazságért, ahogy a zene párolog a zenekar fölötti remegésben, ahogy párolog a frissen felhasított eleven hús, ahogy a hő, az élet alapja, párolog a táguló világegyetemben, s a hit, ki az elméletekből (ezzel ismét csak közelebb hozva érvényének határához az igazságot), és általában ahogy az eleven érzés a gondolatból és az érzésből a gondolat… Mennyivel szuggesztívebbek, igazabbak, éltetőbbek az ilyen valóságrajzok, és mennyivel lebegőbbek és megfoghatatlanabbak, mint azok a költői eszközök, melyekkel az ortodox szürrealizmus próbálja festeni-rögzíteni örök egyforma (és néha szép) zűrzavarát, az álmot!

Illyés Gyula legfőbb tartalma a szépség, az igazság, a hűség az emberekhez és a néphez. Költészete a magyar régmúltnak, közelmúltnak és jelennek s az emberiségnek legszebb vágyait, a legmagasabb költői álom hangjait és képeit köti be, a zordakat és legédesebbeket, antennáival az emberi valóságba, a maiba és minden ezutániba. A közelibe és a távoliba. Az egyénibe és a közösségibe. Hatalmas zenével a mulandóságot a múlhatatlanba.

Én most írtam-beszéltem róla először életemben.