Jászai Mariról

Van a könyveim között egy zöld kötésű kis kötet, a Szonettek könyve a Heinemann-féle angol Shakespeare-sorozatból. Jászai Maritól kaptam. Benne dedikáció és dátum: „A szonettek művész-fordítójának, Szabó Lőrincnek, cserébe. – Jászai Mari, 1923.”

Könyvtárrendezés közben került a kezembe a minap ez a kis zöld kötet. S melléje téve jegyzetek, gyorsírásos emlékek, amelyekből annak idején, huszonegy évvel ezelőtt, újságcikk lett. A jegyzetek egy hosszú beszélgetés kottái; de a Nagyasszony lelkét mutatják azok a tintával és ceruzával írt sorok is, melyeket ő jegyzett be valamikor a nekem adott – nyilván a magyar Shakespeare-szonettekért baráti „cserébe” adott – könyv ötödik lapjára. Apró életrajzi adatok volnának? Lehet. Aztán három mondat, macskakörmök közt. „A szenvedőnek még nincs joga pesszimizmusra”, mondja az első. Érdekes, kemény mondat. Az ő gondolata, Jászaié-é? Valószínűbb, hogy idézet. Hiszen a további kettő már föltétlenül az, Nietzsche-mondások, ismerhetjük őket: „Schlecht ist alles, was aus der Schwäche stammt,” („Rossz minden, ami a gyöngeségből ered”) és „Was mich nicht umbringt, macht mich stärker” („Ami nem pusztít el, csak erősebbé tesz”).

Igen, ezek Nietzsche-tételek, Übermensch-igazságok, és Jászai Mari Übermensch-típus volt. Vajon mi reagált benne – tűnődöm tovább, nézegetve az öreges és mégis erőteljes betűket –, mi reagált benne az erő tragikus filozófusára: a féktelen és végtelen energia, vagy a titkos gyöngédség és érzékenység, amely a sóvárgásaiból szüli meg az emberfölötti erő tiszteletét? … Mindenesetre ő volt egyike a legnagyobb egyéniségeknek, akikkel, kevéssel azután, hogy Budapestre kerültem, összehozott a sors. Babits Mihály mellett talán őt tiszteltem a legjobban: benne a zord, szenvedélyes, magányos lélek egyszerűsége, bátorsága és egészsége kapott meg. Mellette egy kicsit mind dekadensek voltunk. S milyen jólesett mégis rokonnak érezni ezt a fenséges erőt, rokonnak az intellektualitásban, amely szintén megvolt és nem az életerő rovására volt meg benne! A csillagot, a sugarat láttuk a homlokán, amelyről később, halálát siratva Babits írt, Babits, akit már én ismertettem meg vele.

S engem ki ismertetett össze Jászaival? Egy színigazgató. A Nagyasszony egész életében rajongott Shakespeare lírai verseiért, szavalni akarta őket, a régi fordítás nem tetszett neki, s végül „mérgében” maga is nekiállt a szonettek fordításának. Nem ment… Ekkor jelent meg az én első jelentős irodalmi munkám, a Szonettek magyarul. Jászai nagyon megörült neki, és említett közös ismerősünktől hallotta, hogy a munka szerzője nem ötven-hatvan éves férfi, hanem egy huszonkét éves költő. A színigazgató biztatására jelentkeztem aztán telefonon, megköszönni a Nagyasszony érdeklődését, s ő meghívott. Nem lehettünk igazi barátok, hiszen túl kevés élő kapcsolatom volt ahhoz a hét évtizedhez, amely már mögötte állt; de szívélyes, barátias viszony alakult ki köztünk. Akkoriban, kevéssel az első világháború után, még szörnyű lakásínség nyomott bennünket. Már családos ember voltam, mégis albérletben laktam az Üllői út 31. sz. ház földszintjén. Oda hívtuk meg egyszer Jászait ebédre, s nagy kitüntetésnek számított, hogy el is jött. Mikes Lajos volt még a vendégünk, továbbá Gráf Ferenc, egy német úr, atyai barátom, és Babits Mihályék. A Nagyasszonynak még a hangja is alig fért el a két kis szobában, nemhogy a vendégek.

– Bokáig érő, zöld bársonyruhában jött el Jászai – összegzi és egészíti ki most emlékeimet erről az ebédről és néhány találkozónkról a feleségem. – Térdei közt besüppedt a nehéz anyag, úgyhogy Jászai, mikor ült, a lábai közt hintáztatta a retiküljét. Sokszor láttam így villamoson is. Klára lányom akkor még pólyás vagy karonülő apróság volt. Jászai nagy kalapot viselt, fátyollal lekötve az álla alatt. Főleg a férfiakkal beszélgetett. Bort nem ivott, sőt előszedett hat névjegyet, és valamennyiünknek befödte a poharát, annyira szagát se bírta az alkoholnak… Aztán ő hívott vissza bennünket, Bajor Gizivel és másokkal… Egy további alkalommal Babitsékkal voltunk vendégei a Rudolf rakparti lakásán. Rettenetesen tiszta lakása volt. Ragyogó üvegedényben tálalt, s az üveget, mint mondta, mindig maga mosta el: „Ehhez a munkához nem ért cseléd!” A késeket, mint Babitsné is megírta, papírszalvétával letöröltette velünk, mert „a mosogatást még csak vállalom, de a smirglizést, azt nem!” Uzsonna után Babits Ilonka rá akart gyújtani. „Mit?! Ezek közt a hófehér falak közt akartok ti bagózni?! Nálam még Herczeg Ferenc is kiment a gangra, ha füstölni akart!” Ezen a délután különben is nagyon ránk járt a rúd, ránk, asszonyokra. Jászai ugyanis nagy emfázissal lelkendezett: milyen boldogság volt megérnie ezt a költői napot, hogy ilyen vendégei vannak stb. A társaság megtisztelten és zavartan hallgatott, és mosolygott, s végül én, kínomban csak azért, hogy megtörjem a csendet, próbáltam visszaudvariaskodni valamit. Egyéb se kellett! Jászai kurtán és keményen leintett bennünket, feleségeket: „Csend, a bók nem tinektek szól!” Amin főleg Babitsné hökkent meg, hiszen ő maga is írt már, verseket, novellákat. Búcsúzáskor papírmasé babával ajándékozott meg bennünket Jászai: sajnos a kis Klára túl sokat játszott vele, szétszedte, valószínűleg szétrágta. A fejét, külön, még sokáig megőriztem. Egy margitszigeti közös uzsonnánk után pedig oly hangosan gyönyörködött a Nagyasszony a tulipánfában, meg a virágokban, úgy lelkendezett, hogy folyton egész sereg ember gyűlt körénk a sétautakon.

Eddig a visszaemlékezés. Hadd térjek rá azonban arra a gyorsírásos beszélgetésre, amelyből kiindultam, s amely megelőzte az említett találkozókat. A látogatás 1923. január 19-én pénteken történhetett, első beszámolóm két nappal később jelent meg róla. A Komárom megyei ácsmester és községi hajdú lánya, az egykori gyerek-pesztonka és markotányosnő, Jászai Mari, már réges-rég a magyar színészek királynője volt, s egy évvel az interjúm előtt ünnepelték 50 éves nemzeti színházi tagságát. Lehel István, Rédey Mária és mások írásai és saját naplójának, levelezésének a kiadása után ma már jól ismerjük az életét. Én akkor még aránylag keveset tudtam róla, hiszen mindössze néhány szerepben láthattam. Jól emlékszem azonban arra, hogy milyen csodálatosan szavalta Petőfit! S egy jellemző kis esetre is a Fészek klubban: Jászai Mari a 75. Shakespeare-szonettet szavalta, s egyszer csak, a vers közepe táján abbahagyta a szövegmondást, végignézett a közönségen, és elragadtatott mosollyal közbeszólt: „Ugye, milyen gyönyörű?” – aztán folytatta a szonettet. Persze óriási taps fogadta a kis lírai rögtönzést.

Ilyesféle impressziók és emlékek rajzottak bennem, amikor elindultam hozzá. Jászai nem szeretett fölöslegesen érintkezni. Telefonszámát csak barátai tudták, lakásán évek óta kikapcsolta a villanycsengőt, és energikus „Kopogj!” felírással csak akkor függesztett ki táblát az előszoba üvegajtajára, ha bejelentett látogatót várt. Nappalijában épp a cserépkályhát javították, a szőnyegeket vitorlavászon fedte, és két munkás javában dolgozott, mikor beléptem.

– Nézegesse itt a könyveimet – vezetett Jászai a szalonba –, nekem még ki kell nézegetnem ezekre a jó emberekre.

Egyedül maradtam a nagy fehér teremben. Mennyezetig nyúló tükör. Fehér függönyös ablakon át kilátás a Margit-hídra és a havas budai hegyekre. Világosbarna keményfa bútorok álltak a szobában, és márványszerűen masszív könyvszekrény, tele magyar, német, angol és francia munkákkal. Mindenfelé szobrok, képek, műtárgyak. A másik szobából, az ágy mellől, két faragott faoroszlán nézett felém haragosan: ők is tudták, hogy úrnőjük nem szíveli az interjúvolókat.

Jászai végzett a kályhásokkal, és bejött. Fehér sál volt a fején, barna bársonyruhája fölött télikabátot viselt, hiszem ezen a napon nem fűthettek a szalonban. A nyakán kis aranylánc ragyogott, zöld lapjai furcsa betűkből egy újgörög verssort, egy ismert Byron-refrént raktak össze: „Dzói mú, szász agapó!” („Életem, szeretlek!”)

A Nemzeti Színház épp ekkoriban újította fel Az ember tragédiájá-t, kézenfekvő volt tehát, hogy Madách darabjának első előadásairól beszélgessünk. 1882-ben ugyanis Jászai volt Éva, az első Éva a Tragédia – vagy ahogy ő ejtette: a Tragődia – premierjén.

– Megbocsát, de nagyon utálom ma magát, kedves fiam – csóválta fejét –, nagyon utálom, amiért ilyesmivel jön hozzám. Igen, én alakítottam Évát, mikor először adtuk Madáchot a Nemzetiben. Paulay igazgató egy nap megfogott a színház udvarán: „asszonyka, nézze, nagy tervem van: előadom Az ember tragődiájá-t! Az Évát magának szántam. Szép lesz, örül neki?” Meglepetésemben nem tudtam válaszolni. Panaszolta is később az igazgató Prielle Kornéliának: „különös asszony ez a Jászai: nekiadtam az Évát, s még csak fel se csillant a szeme!” Pedig hát, tudja, ez azért volt, mert én minden új szerepemtől rettenetesen megijedtem. Ekkor is szörnyen féltem: én és Éva? Hiszen ez esténkint tíz külön alakítást kíván! Paulay talán még nem ismert eléggé, s azért hitte, hogy én olyan veszett színésznő vagyok, aki megnémul ekkora hír hallatára.

– Akkoriban – folytatta a nagyasszony – magunk csináltuk a ruháinkat. Mind a tizenegy kosztümöt én terveztem és készítettem. Volt két piktor barátom, Paczka Ferenc és Feszty Árpád – esténkint jól szoktam tartani őket maradék főzelékkel –, azt mondtam hát nekik: „fiúk, kosztümskiccekre van szükségem!” Egy perc, és máris ugrott mindegyik kezében a plajbász. Aztán elmagyaráztam, hogy az első ruha csak virágból lehet, hiszen a Paradicsomban vagyunk. Úgy is lett. A második két szép kecskebőrből telt ki. A hajamba – hosszú, vörös hajam volt – pávatollat tűztem. A fiúk táncolni kezdtek, mint a vadak, és ordítottak: „hol vette ezt az ideát?” „Hát” – válaszoltam – „Éva már akkor is szerette a szépet: felszedett az édenkertben egy pávatollat a földről, és kontyába tűzte!” Aztán elmeséltem, hogy-mint képzelem a többi ruhát, ide kötés kell, oda laza redők, amoda fodor, ők megrajzolták, akvarellben kiszínezték, én pedig megcsináltam a kosztümöket. Többnyire magam, szabóra nemigen futotta.

Beszélgetésünk, melyből lehetőleg csak az ő szavait idézem, a híres Nagy Imrére, az első Ádámra terelődött.

– Nagy Imrét – mondta Jászai – ég és föld imádta. De talán épp a nagy kényeztetés ártott meg neki. Az istenek rápocsékoltak mindent. Kell szépség? Nesze! Kell gyönyörű hang? Itt van! Kell fenséges alak? Az is a tiéd! Ő volt a partnerem, szinte énekelte és szavalta a szerepeit, jól állt neki az az éneklő modor, ezüstharang-hangja még az ellenségeit is rögtön megszelídítette. Furcsa ember volt. Egy Hamlet-előadás előtt, a régi Nemzeti udvarán, így szólt hozzám: „mindjárt kész a rostélyos, meg van törve, be van sózva, még pár gombát dobok rá, s amint felmegyek, megsütöm.” Megjegyzem: nagy szakács volt! Én halálos komolyan éltem a szerepeimben, szentségnek tekintettem őket, s ma sem megy a fejembe: hogyan bírt az a nagyszerű Nagy Imre, Hamlettel a lelkében, úgy kedélyeskedni a rostélyosról! Máskor – már nős ember volt, a gyönyörű Benza Idát, az operaénekesnőt vette el – vett egy negyedakós üveg bort, konflisba szállt, két hordárt szembeültetett magával: azok tartották az üveget, ő meg ivott. Így ment haza a felesége várhegyi villájába. Sok baj volt vele. Végül öngyilkos lett. Ma is sírunk utána.

– Milyen volt – kérdeztem – a régi rendezés és publikum?

– Ilyen nagyszabású és ennyi színváltozást követelő mű előadása annak idején rendkívüli feladat volt. A darabot meghúzták, de csak annyira, hogy beleférjen egy estébe. Ma egyetlen estén könnyen lepereg az egész Tragődia, hiszen most két-három perc alatt díszleteznek, akkor pedig tizenöt perc is kellett egy változáshoz. És kevés díszítő volt, s nem is olyan gyakorlott, mint a maiak. A közönség meglehetős egykedvűen fogadta az előadást, nem a mai akklamációval, de a siker egyre nőtt, ahogyan a hold növekszik. Mi óriási tisztelettel és áhítattal játszottunk. Én vagy 150-szer játszottam Évát a Nemzetiben; hogy vidéken hányszor, azt már nem is tudom, Persze öt év is beletelt, míg lepergett az a 150 előadás. Vidéken sokfelé vendégszerepeltünk, Nagy Imrével vagy helybeli Ádámokkal, s emlékszem, csodaszámba ment, hogy Kolozsvárott egyfolytában hétszer adtuk a Tragődiát. Öt évig alakítottam az Évát, aztán jött egy undok intendáns, aki – mikor új ruhákat kértem tőle, mert a régiek már ronggyá szakadtak – levette a szerepemet. Utánam Fáy Szeréna következett, mint Éva, majd Császárné, Paulay Erzsi és Hettyei Aranka. Most is kért a direktor, hogy vállaljak valami apró szerepet a hétfői felújításban: akartam, erőszakoltam, de nem bírom … Én mint Éva éltem a színpadon és… nem … nem bírom, nem lehet … önmagam, az emlékeim miatt …

Több apró kérdésre válaszolva Jászai még a következőket mondta el mindennapi életéről:

– Reggel korán kelek, így, télidőben, hat órakor. Magam takarítok! Annyi kályhát pucolok ki, ahányban előző nap fűtöttem. A takarítónőm, Farkasné, csak kilenckor érkezik. Aztán jön a lemosás, hideg vízben, és igen kiadósan. Délelőtt próbám van, vagy előadok; ha meg itthon maradok, akkor olvasok. Iszonyatos könyvmoly vagyok most is, akárcsak kislánykoromban, amikor az idegen zongora alatt kuksolva szemfájdulásig betűztem a János vitéz-t.

– Mit szól a többi Éva játékához? – kérdeztem végül.

– Öreg színésznő nem kritizálhat fiatalt, azt mondanák rá, hogy irigy. Pedig volna korrigálni-és dicsérnivaló. Én világéletemben azokat szerettem, akik a legszigorúbban levágtak; de szemtől szembe, és nem a hátam mögött. A színpad volt az igazi világom, a másik életem csak árnyélet. Mindig tanultam, éjszaka is, lelkesen és örömmel, a jéghideg szobában is kiugrottam ágyamból egy angol szóért, hogy magamhoz vegyem a szótárt. Negyvenöt éves koromig nem volt míderem, és nem jártam társaságba. Mégis úgy elröpült az életem, hogy sokszor révedezve mondom magamnak: „Nem, nem, nem lehetsz te még öreg, hiszen csak most kezdted az életed!” Alig akarom elhinni, pedig úgy van. Azért tetszett rövidnek, mert mindig azt csináltam, amit szeretettel tudtam csinálni. Megöregedtem, de hál’istennek, egészséges vagyok, és már nem fog rajtam a kor. Vannak emberek, akiket elfelejt az Isten.

…Ezeket mondják a régi betűk, gyorsírásos feljegyzések. És elhallgatnak. Elköszöntem. Jászai Mari visszament kedves könyvei közé, lehúzta ajtaja üvegére a csipkefüggönyt, és bevette a „Kopogj!” táblácskát. 1926 végén meghalt. Most 94 éves lenne. Vele halt a költészet nagy sugárzása, vele Elektra és Antigone, Gertrudis és Éva.

Vele a színpadon az egész „emberfölötti” csillagrendszer.