Utolsó napom „Lajos bátyám”-mal

Egy nappal a halála előtt véletlenül kétszer is meglátogattuk egymást, ő délben engem, én este őt. Előzetesen hónapokon át nem láttam, Somogyban voltam a Balatonnál.

Ezen a szerdán, úgy tizenegy tájban megszólalt az előszobám csengője, és szinte rögtön rá benyitott Piroska, az új háztartási alkalmazottunk. „Főnök úr”, kezdte, mert régebben vasúti kalauz volt, és a nyelve még rájárt a szakmai beszédre, „főnök úr, megjött a bátyja!” Kissé csodálkozva álltam fel az utcai ablak mellől, ahol az írógépen dolgoztam. Zoltán bátyám? hogy kerül az ide a miskolci üvéből vagy a fűtőházból? A bejelentés azonban félreérthetetlen volt. Siettem hát a vasúti főmérnök elé, de a lány mögött, az ajtóban, amely a könyvtárszobába nyílik, Nagy Lajos szürke felöltős, roskadozó és köhögő alakja tűnt fel. „Rakodj le”, mutattam beljebb, a szobába, és szemem a másik vendéget kereste, a távolabbit, a ritkábbat. „Müller dr.-t kerestem itt a Volkmann utcában”, magyarázta Lajos, „de nincs otthon: gondoltam, megvárom nálad. Injekcióra járok hozzá.” „Hol a vendég?” kérdeztem én a lánytól. Az értetlenül mutatott befelé, hogy hát ott van, bent van. „Az Nagy Lajos író barátom, a szomszéd utcából, a Házmánból!” „Mert hát azzal csengetett be”, nevetett Piroska, aki egyiküket sem látta még, „hogy: itthon van-e Lőrinc öcsém; én meg a főnök úr testvérbátyjának gondoltam.” A tévedést most utólag kissé tragikusan árnyalja emlékezetünkben a másnap; több mint harminc éven át ugyanis a tizennyolc esztendőnyi korkülönbség ellenére, mindig a keresztnevünkön, sőt inkább a teljes nevünkön szólítottuk egymást, és csak most testvéresített össze a véletlen.

Ismeretségünk még a Centrál kávéház húszas éveinek elejére nyúlik vissza, de tulajdonképpen nem volt elég egyéni, sokáig nem voltak igazi közös dolgaink az életben. Nagy Lajos akkoriban délutánonként a Centrálba is eljárt, és félig-meddig a Babits-asztalhoz tartozott, bár valójában az Abbázia meg a New York és a Japán volt a meghitt tanyája. Itt sokat vártak tőle, a népszerűsége azonban mindig zártkörű maradt. Aztán meg novellista volt, engem pedig elsősorban a költők meg a kritikai irodalom emberei érdekeltek. Idegen voltam a világában, a Móriczéban viszont otthonosan mozogtam. Így aztán elsősorban mint félelmes hírű sakkozó keltette fel a figyelmemet: nemegyszer áttelepedtem az asztalához, amikor Tóth Árpáddal vagy Mikes Lajossal félreült a fehér-fekete bábokat tologatni; partit én magam mindössze egyet veszítettem vele szemben: másodikba tökéletesen fölösleges lett volna belekezdeni. Nagyon imponált a tudásával, a logikájával; a rejtélyes múltjával is, amikor Schöpflin bácsitól megtudtam, hogy „darabont szolgabíró volt”, meg hogy „rettentően erős ember”, és „operaénekes is lehetne”. Csak hát túlságosan fiatal voltam még, és éppen a lényeg nem vonzott igazán az írásaiban, a ridegen tárgyilagos és szürkeségével szinte tüntető előadásmód.

Eredeti és szüntelen teoretizálása és gazdag ötletei annál inkább; azok legalábbis mulatságosak voltak. Akkortájt a legradikálisabb szociológiát forrasztotta egybe a szerelmi ösztönélet legradikálisabb elméletével. Úgy emlékszem, nem volt mentes egy csomó gátlástól, és – nem egy nőismerősöm szerint ok nélkül – csúnya férfinak tartotta magát, és emlegette korai kopaszodását. Még nőtlen volt, félszeg és óvatos, máskor meg talán túl egyenes is az udvarlásban; mindenesetre megvetette a szívek lírai „dumáját”, és a kettős elragadtatások ködvilágát. Úgy gondolom, hogy a szégyenérzetet igen korán kiirthatta magából: az öncsalás egyik fő motorját sejtette benne, amely útjában van az egyetlen tisztelni- és megfejtenivalónak, az igazságnak, a valóság megismerésének. Az egész társadalomra és történelemre kiterjesztette filozófiáját, „kellemetlen” lélektanát. A férfiakat kell felszabadítani… az ő csatáikban a pénz fegyverei csattognak, a nők pedig az önérdekük rabszolgái ugyan, de urai lehetnek (s önzésükben azok is) a világnak, mégpedig a sokat keresőkön, végeredményben a bankárokon keresztül, akik vagyonukkal elhorgásszák a szegények elől a legszebb és legvonzóbb nősténypéldányokat. „Én például nemi proletár vagyok”, hangoztatta akkoriban, „és minden férfi az, aki szegény”, ilyenféle fejtegetésekhez meggyőzőbben illett volna Calibán vagy Timon dühöngő stílusa; Nagy Lajos azonban kiiktatott a szavaiból minden személyes ízt, és inkább a górcső éleslátásával és szenvtelenségével kívánt dermeszteni; Shaw és Strindberg kismiska volt hozzá képest a szatíra lendületében, a nőkritika vitriolos könyörtelenségében, ahogy legvégső swifti konzekvenciákig hajtotta a gondolatait. Sokszor úgy hatott, hogy humorizál; humora azonban mechanisztikus volt, s nem szórakoztatni akart, hanem szüntelenül leleplezni, védpáncélokat átmarni, és megvetette a fantázia szokottabb formáit és színeit. A torzkép lengette benne a kalapját a polgári józanság és megszokottság felé, baudelaire-i gúnnyal. Én bírtam, sőt szerettem ezt az epatírozó, hideg humort, amely talán egyik változata volt az akkor divatos ún. expresszionista, pontosabban dadaista vicceknek, s úgy rémlik, írtam is valamit Nagy Lajosnak egy későbbi groteszk kis kötetéről, melynek Képtelen természetrajz volt a címe.¹

Mindennek jó harminc esztendeje már; és amit én tudok, az mind inkább csak szerény adalék „Lajos bátyám” belső atmoszférájához. Szerkesztőségekben továbbra is eleget találkoztunk, s néha a New Yorkban, majd a Bucsinszkyban. Barátságunk mindamellett delej nélküli ismeretség maradt. Nagy Lajos már jó ideje megnősült, feleségével együtt később valami kölcsönkönyvtárt nyitott, de változatlanul szegény maradt, és változatlanul – legfeljebb azt mondhatnám: most már kettesben – régi legényéletét élte. Szerelmi „proletárságának” problémái elúsztak a szivarfüstbe, s a komorodó események szelében-viharában. Még mindig nem tudtam hova tenni magamban ezt a különcnek ható, rideg tehetséget, ezt az aprólékos és gondos összeférhetetlenséget a polgári világgal a polgári világnak azon a szalonlátszatú senki-földjén, ahol az élete, az az eseménytelen élet, zajlott zajtalanul. Ha csak századrészét elmondta volna valamikor kávéházi beszélgetések közben annak, amit önéletrajzának első kötetében, A lázadó ember-ben később elmesélt, százszor kíváncsibb lettem volna rá, mint így voltam. Mert nehéz volt azt tudni, hogy ki is az a Nagy Lajos! inkább csak a makacsságát, az engesztelhetetlenségét ismertem, s a becsületességét. Regényt, nagy művet, összefoglaló képet szerettem volna tőle, s egyúttal róla, távcsőhangulatot a górcsőé helyett. Igazi siker híján azonban a fontos műveit sem fogta össze, nem tette láthatóvá a könyvkiadó céhnek az a része sem, amely rokonszenvezett a baloldaliságával. Egyik-másik műve, például a Kiskunhalom, meglepett és újra meg újra meggyőzött írójának mély és eredeti tehetségéről, a részei között azonban elsikkadt számomra az egész jelenség. Egészen biztos, hogy az én hibámból történt így, de – azonkívül, hogy nem költő volt, tehát nem közvetlen bajtárs – szerepe lehetett ebben annak is, hogy sem az „öccse” nem voltam, se a „bátyja”. Nem volt eléggé messze ahhoz, hogy távlatból láttam légyen (mint pl. Krúdyt, akihez személyileg szintén nem fűzött igazi közösség); a másfél évtized viszont eléggé távol tartotta közelemből.

Ő is alighanem így, vagy majdnem így lehetett énvelem: sem embernek, sem írónak nem voltunk különlegesebben érdekesek egymás számára. Közös dolgaink nem adódtak, élményeink csak hézagosan, ellentéteink talán sohasem, így hát csak „agyilag” érintkeztünk annyira-amennyire. S alighanem még soká ez maradt volna a kapcsolatunk, ha néhány évvel ezelőtt ide nem költözik a szomszédságba, a Pasarétre, ahol én már csaknem két évtizede lakom. De akkor már egészen más ember volt, befelé forduló, testileg-lelkileg nagyon szenvedő. Utcai egymásba botlások, autóbuszmegállói találkozások után a felesége, Boriska, egy napon bevitt, bekért hozzá a János-kórházba, ahol feküdt. Minden különösebb esemény és beszélgetés nélkül ott éreztem meg először a líráját. Házbeliek, lakótársai, akikkel összeismerkedtek, szintén meglepő, kedves anekdotákat meséltek róla, oldódott érzelmeket, bámulatos őszinteséget, majdnem vitrioltalan emberszeretetet. Mikor meggyógyult, egy nap váratlanul meglátogatott. Rettentő gyötrelmei lehettek. Nem értettem s nemsokára már nem is akartam: érteni egyszerűen megszerettem, és szerettem volna segíteni rajta.

Aztán mind többször átjárt a szomszéd utcából. Jó ideig azonban mintha titokban vendégeskedett volna: nyilván tartott a feleségétől meg orvosaitól, hogy megszidják, amiért fölöslegesen emeletet jár. Majdnem mindig zihálva, köhögve, fulladozva ért fel hozzánk, az első emeletre; sokszor már az ajtóban a karjaim közé esett, nemegyszer sírva fakadt és bent leborult a díványra, az asztalra, hangosan és görcsösen nyögve-zokogva, nem törődve azzal sem, hogy kívülem hallja-e még, látja-e még valaki. A betegségéről beszélt, öregségéről, gyerekkora óta tartó szorongásokról. Lelki beteg volt, és nagyon gyönge; fél fülére már nem hallott jól. „Én egész életemben féltem!” ismételte számtalanszor. Roncs volt, és azt hitte, hogy én, a másik roncs, segíthetek rajta. Mikor végleg látnom kellett, hogy az én számból mennyire jogtalan minden testi panasz az övéihez képest, többé nem akartam „lírai” versenyre kelni vele, és én igyekeztem realista és objektív maradni. S mindjobban megszerettem benne, a lázadó emberben a vívódó embert, aki a maga öregségében és roskatagságában éppoly reális és pátosztalan maradt, amilyen három évtizeddel ezelőtt volt, éppoly kegyetlen bíró saját magához is, mint egykor, csak most tapasztaltabb, és aki minden díszt eltávolított a beszédéből, azt tartva, hogy az csak porhintés vagy kápráztatás volna, érzelmi lerohanás, romantika volna ott, ahol a gondolat becsületességére és csupasz izmaira kell féltékenynek lenni.

Nem tudom, testi szenvedés bántotta-e több, vagy lelki. A testinek mindig megrendítő a látványa, s a Nagy Lajosénál én talán sohasem láttam nagyobbat, leplezetlenebbet. A Házmán utcában nagyon sokan jártak hozzá, főleg időnkint, barátai, közelebbiek és régebbiek is, mint én. Bizonyára nem kevesekben, egyszer épp azokban támaszthatott kételyeket az állapota iránt, akik legközelebb állottak hozzá. Még a feleségétől is nemegyszer hallottam: „Lajos, már megint túlzol!” Az efféle rászólás alapjában véve biztatás akart lenni, bármelyikük tette. Egész sor betegsége volt: szív- és tüdőasztma, koszorúér-elmeszesedés, vesezsugor, s mint utólag hallom, prosztatarák.

Az utolsó két-három évben, mondom, igen sokszor megjelent nálam, többnyire pihenni kis sétái közben. Kávéházi ember volt, mindvégig az maradt; nem bírta a zárt otthont, és folyton társaságot hívott, főképpen estére. Sokat zsörtölt a hozzátartozóival, becsvágya volt apróságokban is a precíz közlés, a lényeg kiemelése; viszont a felesége háta mögött is sajátságosan ragaszkodó, kíméletes, sőt lovagias férjnek mutatkozott minden fontos nyilatkozatban és cselekedetben. Öltözködés tekintetében – rám úgy hatott, hogy talán még nálam is hanyagabb volt; meglepetve hallom azonban most a feleségemtől, s nem egy közös nőismerősünktől, hogy éppen ellenkezőleg: Nagy Lajos, legalább az újabb időkben, mindig jó ruhát és inget hordott, tiszta és gondozott ember volt, láthatóan adott magára.

Azon az utolsó szerda délelőttön, amelyből kiindultam, szintén azért jött, hogy megkérjen: menjek át hozzá vacsorára. Én majdnem mindig olyankor kerestem fel, amikor hívott, ő vaktában állított be. Nem tudom, miért, de sokszor valami titokzatosság keveredett a jövetelébe, és néha valami érthetetlen játékosság a hívásaiba; pl. feljött hozzánk, és kért: este hívjam fel, mintegy magamtól, és kérdezzem meg, otthon vannak-e, vállalnak-e egy csésze feketére. Az első időkben feszélyezett ez a titkolózás, de később, mikor megszerettem, szó nélkül mindenkor eleget tettem a kívánságának; a megrendezésnek pedig soha semmi látható szükségét vagy magyarázatát nem láttam, akár szűkebb körben voltunk együtt, akár nagyobb társaságban. Azt hiszem, napokkal előre számon tartotta az üres estéit, és könyvet vezetett a fejében arról, hogy ki mikor nem ér rá. Az említett utolsó estétől különösen félt: Boriska, mondta, két napra most kint marad Soroksáron, a „birtokukon”, senkit sem sikerült látogatónak megnyernie, vacsora után nekem a legkisebb strapa átlépnem a szomszédságba; ugye, megteszem? Ekkor is igen komisz állapotban lehetett, bent vetette le a felsőkabátját, és szinte belerogyott a fotelba. És sírt. A „repülő csészealjak”-ról esett szó, melyeknek a témáját azokban a napokban valami meteorjelenség aktualizálta: előszedtem Asztronauták című szonettemet, egy 1948-as Válasz-ból, s a mesés hírek elemzését estére halasztottuk. Kérdeztem: nem akar-e mikrobarázdás Beethovent hallgatni, vagy egy kis Walkür-t az én külön lelkendezésemmel, magyarázatommal. Nem akart. „Nem értek hozzá, hangversenyzene nekem semmit sem mond. Én az olasz operát szeretem, abból is csak az ének-részeket.” És ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Akkor hát este meglátogatod a miskolci bátyádat, Lőrinc öcsém?”

Meg is látogattam. A Házmán utca 10-ben ő eresztett be, az előkert felől. A kivilágított földszinti ablakokon át már láttam, hogy nincs egyedül. Az ajtóban bocsánatot kérve megölelt, amiért becsapott: elfelejtette, hogy erre az estére már régebben meghívta dr. Fábián Dánielt. „Régi orvosbarátunk – nem ismered? Lekötelezett eggyel-mással az ostrom előtt … És Boriska se maradt kint Soroksáron – szörnyen megromlott az emlékezetem!” De a háziasszonyon kívül Mérayné is jelen volt, s egy másik barátnőnk, dr. G.-né Alisz az emeletről. (Tőle tudom különben, hogy két nappal előbb, hétfőn éjjel, fél tizenkettőkor becsöngetett hozzájuk Nagy Lajos: nagyon rosszul volt, de nem akarta felkölteni kimerült feleségét, így hát csendben felöltözött, és felvánszorgott emeleti barátaihoz, hogy oda hívjanak hozzá orvost. G. Alisz át is ment a Volkmann utca 5-be Müller doktorért, és másfél órás, csendes beszélgetéssel nagy nehezen megnyugtatták a beteget. Az eset azonban még ugyanazon az éjszakán megismétlődött: Nagy Lajos hajnal előtt még egyszer fellopakodott az emeletre, s egy másik ismerősével újra átkérte a szomszédos orvost; ekkor azonban már csak injekció tudta megnyugtatni. Ez volt az az éj, amikor hajnali 3-kor felhívta Déry Tibort… Kis dolgok, de feljegyzem őket: az utolsó napok és órák eseményeiből mindent fontosnak érez az ember.

A mi utolsó – szerdai – esténken viszont aránylag nagyon jó erőben volt a beteg, különlegesen friss, élénk és jókedvű. Szokás szerint feketét kaptunk. Lajos dohányzott: fél cigarettákra gyújtott, és egy-két szippantás után eldobta a csikkeket. Minduntalan visszatért persze a betegsége dolgaira – régebben sokszor azt emlegette, hogy megőrül! –, most azon tűnődött, hogy másnap bevonuljon-e valamelyik kórházba, és hogy melyik volna a legjobb. Élénken elemezte egyik kollégánk szerepét és műveit; s kifejtette, hogy szeretne magasabb, szárazabb levegőre menni, elköltözni a Pasarétről. Aztán megint az idegességéről, a félelemről beszélt. „A nyúl”, mondta „a nyúl becsületes állat; nem hazudik: már a nevével megmondja, hogy ő nyúl, hogy ő fél. Én meg…” „Te meg”, vette át a szót ugratva Fábián dr., „te meg úgy viselkedtél mindig, mint egy oroszlán!?” – „Azt nem, én csak magamra húztam valami oroszlánbőrt!” – gúnyolódott önmagán a házigazdánk. Aztán, miközben a felesége ki-bejárt a nagyszoba és a konyha között a feketekávés holmikkal, rendkívül részletesen és látható élvezettel mesélte ostrom alatti élményeiket, főleg egy volt házigazdájuknak, egy minden hájjal megkent talpraesett csibésznek a viselt dolgait. Később a világűrbe is fölkalandoztunk, hitetlen kíváncsisággal igyekezvén az állítólagos szakmagyarázatokon meg a babonás hiedelmeken át bekukucskálni a „korongrepülőgépek” titkaiba; s mikor eljutottunk a földre szállt marslakókhoz vagy vénuszlakókhoz, akiket „testileg láttak”, Nagy Lajos derűsen bizonykodva jegyezte meg: – „No, akkor biztosan azt is látták, hogy a marslakók éppen kártyáztak, és hogy náluk minden fordítva van: a felső üti a királyt…”

Mintegy másfél órán át igen élénk és vidám volt ezen az utolsó estéjén Nagy Lajos. A csibésztörténetek részleteinél folyton precizírozott, folyton helyreigazította a feleségét, ez nem így volt, abban az volt a lényeg… Aztán ellankadt, ideges lett, a füst miatt ablakot nyitott, majd kiment, állítólag le, a pincébe, megnézni, hogy „jól rakták-e fel az emberek a fát”. Én azt gondoltam, hogy alighanem csak a fürdőszobában járt. Akik nem a házban laktunk, 11 tájban szedelőzködni kezdtünk. A házigazda erősen marasztalt, de hamarosan búcsút vettünk.

Húsz órával később, csütörtökön este ő mondott búcsút örökre ugyanannak a háznak, a Pasarétnek, egész Magyarországnak.