Búcsú Móricz Zsigmondtól

Milyen életerő volt, milyen gazdag tehetség, milyen nyugodt kitartás! Valahogy az egész országot magába gyűjtötte, az egész magyar népet a szellemébe építette. Az embernek, ha vele beszélt, az volt az érzése, hogy személyesen ismert minden várost és falut és tanyát, minden urat és minden parasztot a Duna-Tisza-tájon. Minden múltat és vidéket, eseményt és családfát, minden indulatot és kapcsolatot, kicsiséget és nagyságot. Hajón, vonaton, autón, mindig és mindenfelé találkoztunk alacsony, zömök alakjával. Az ország vándora volt, kezében vastag nádbot; bérletet váltott, ahová csak lehetett, és úgy utazott, mint egy lírikus, rögtönzött megszakításokkal, melyeknek csak ő tudta az értelmét. A tapasztalatoknak olyan bősége gyűlt össze benne, mint senkiben, akivel én irodalomban és irodalmon kívül találkoztam; s az emlékezete éppoly csodálatos volt, mint a megjelenítő erő, amellyel magyar sorsoknak és alakoknak százait, talán ezreit elénk tudta idézni, akár írt, akár csak beszélgetett. Óriási a kincs, amit szellemmé, szellemi rajzzá alakított és emelt a műveiben, és éppoly óriási, amit magával vitt. Lesújtva és megszegényedve siratjuk, és – mint ilyenkor szokás – most eszmélünk csak rá, hogy bizony nemegyszer elhanyagoltuk éppen az igénytelensége miatt, és nem értettük meg a saját elfogultságaink miatt. Mindig éreztük a jelenlétében, hogy a legritkább tünemény, a zseni van köztünk, de még akkor sem szerettük eléggé, ha úgy szerettük, mint a választott apánkat.

Nehéz élete volt Móricz Zsigmondnak. Nehéz és igaz élete. Mint embernek, gyermekkora óta folyton küszködnie kellett az anyagi bajokkal és azokkal az erőkkel, amelyek a szabad szellem, a szabad vizsgálódás útját keresztezik; küszködnie félreértésekkel, amelyek oly könnyen adódnak, és oly könnyen szétválasztják az együvé tartozókat; küszködnie saját emberi ösztöneivel, a test és a lélek sebeivel és sóvárgásaival; az önvádakkal, melyekkel a kielégülésért fizetünk, az ellentétekkel és ellentmondásokkal, amelyekből mindannyian állunk. És küszködnie kellett az öregedéssel, a láthatatlan belső elmagányosodással, és a folyton visszatérő, múló betegségekkel, melyek az utolsó évtizedben sokszor nagyon elvették már a frissességét, és végül teljesen aláásták robusztus erejét.

Számára azonban, aki író volt, mindennél fontosabb lehetett, hogy egyvalamivel nem kellett küzdenie soha, amióta, vagy négy évtizeddel ezelőtt, megtalálta a maga hangját: nem kellett küzdenie a kifejezéssel, a mondanivaló megformálásával. Ebben a tekintetben a legszerencsésebb írói alkatok közé tartozik, a nyersanyag szükséges csoportosításán és kivonatolásán kívül úgyszólván semmi különbség sincs a beszéde és az irodalma közt. A realizmus, az élethűség, a hitelesség szándéka nem tűr különösebb stíluselméletet, és ha Móricz Zsigmond stilizált – a történeti regényeiben –, azt is csak az élethűség, a realizmus kedvéért tette. Maga volt a természetesség, ami éppannyira általában népi és speciálisan magyar sajátság, mint amennyire tulajdonsága a klasszikus tehetségeknek. Kis és nagy dolgokban a valóság és az igazság volt a tanítója, ő maga is a valóságot és igazságot akarta tanítani. Benne valahogy maga az élet, maga az anyag gondolkozott. Egyszer, még egészen fiatalon, a természetes stílusról beszélgetve, azt kérdeztem tőle: hogyan is kellene leírni, amikor egymagában áll, azt az egytagú, sőt egyetlen magánhangzóból álló indulatszót, amelynek talán még ma sincs teljes polgárjoga a nyelvünkben és amellyel tagadást, tiltakozást vagy enyhe cáfolatot fejez ki a közbeszéd. – Hogyan? Hát egyszerűen úgy, hogy Á – felelt nevetve, és mint valami Kolombusz tojását, bele állított, belerajzolt a levegőbe egy nagy Á betűt. Apróság, de én sokat tanultam tőle ebben a pillanatban. A nyelvi természetessége és élethűsége, főleg a cikkeiben, sokszor már egyenesen pongyola, de annyira érezteti az élet friss, meleg rögtönzését, ízeit, igazi magyar zamatát, hogy a legvájtfülübb olvasó is azonnal hódolva figyel a kiigazítható „hibák” helyett a lényegre, az író szuverén egyéniségére és mondanivalójára. A folytonos mozgás és az érzékletesség adja úgyszólván minden, de fogyhatatlan díszét ennek a stílusnak, ez adja a színt, a drámaiságot, szinte kótázva az akcentust, amellyel mondani kell, jelezve a gesztusokat, amelyek kísérik. Csodálatos hajlékonysággal ring és hullámzik benne az élet, csak úgy olvad, pezseg és gyöngyözik benne a valóság, kis kerek részeket, kis hullámokat vetve, s ahogy tovafut, mindig kis teljes kerek képeket villant felénk élő darabkáiról. Absztrakciók felé úgyszólván el sem indul ez a stílus, vagy ha elindul, nyugodtan olvasztja magába a közhelyeket is, és rögtön körülöleli, bevonja, magnetizálja őket valami szenzuális varázs, valami meglepő és örök realitás. Azóta, hogy Turi Danival levetkőzte a pátoszt, Móricz Zsigmond irtózott minden szószéktől. A fantáziája, a képei nemigen repülnek a magasba, a felhőkbe (hiszen ami romantika van benne, az is inkább pszichológiai természetű): nem, a Móricz stílusa a földön jár, az ismert anyag húsában és idegeiben marad, de az ereje valahogy magába húzza, maga köré vonzza minden rejtelmével a végtelent. Ez az író sohasem akart szépet alkotni, színezni és festeni; látása nem a festőé, hanem elsősorban a rajzolóé; igaz, hogy a rajza egyúttal mindig plasztika és lélek, és ugyanakkor mozi: mozgalmas, eleven, háromdimenziós valóság. Minden sora érzéki rokonságban van a világgal.

Ha valakinek, akkor Móricz Zsigmondnak az esetében igazán értelmet kap az a sűrűn emlegetett jelszó, hogy „teljes élet”, és hogy „nincs bennem külön ember és külön író”. Nála csakugyan szervi működés volt az ábrázolás. Elbeszélőnek született minden ízében, lírai mozzanatokból mindig tárgyilagos világokat bont elő. Legjobb munkái, hatalmas sereg kis és nagy novella és legalább tíz-tizenöt regény a hatvanból vagy hetvenből, amit írt, olyan különlegesen nagy és mély alkotás, olyan epikus-lírikus-drámai remekmű, hogy örök kincse irodalmunknak, örök dicsősége az alkotó emberi szellemnek. Hirtelenében áttekintve a művét, azt hiszem, főleg a Hét krajcár és egy sor nagyszerű elbeszélés, aztán Az Isten háta mögött, a Légy jó mindhalálig, az Erdély csodálatos regénytrilógiája, az idilli Pillangó, a harsogóan jókedvű és komor Kivilágos kivirradtig és Úri muri, az utolérhetetlen Barbárok, A boldog ember, A betyár és az Életem regénye fogják örökké megőrizni a nevét, s valószínűleg a Rózsa Sándor, és talán egy-kettő azokból a kevésbé megkomponált regényekből, amelyeket az elmúlt évtized derekán írt a pesti és Pest környéki középosztály és fél-középosztály életéről, és amelyekbe hallatlan művészi erővel és számunkra forradalmian vakmerő rögtönzéssel, oly szerencsésen komponálta bele a legaktuálisabb jelen eseményeit, még az előző napi és az aznapi újsághíreket is.

Ezek a művek (és velük a többi, melynek jó része igen sokszor csak árnyalatilag kevésbé sikerült és fontos alkotás) szívdobogtató és szuggesztív közvetlenséggel mintázzák meg a századvég és a ma – illetve XV. és XVI. század – történetét, problémáit, alakjait és jellemét. Rögtönzött búcsúztatóm ki sem térhet a jellemzésükre. Írójuknak az erő, a lendület, a kivételes tulajdonságok tetszettek; ezért imponált neki az életben úgy Ady, a költő, a történelemben Báthory Gábor és Bethlen Gábor, a nagy indulat és a nagy ész; persze csak a gyakorlati ész; ahogy minden földközelsége mellett is inkább a faber tetszett neki, az iparosító ember, egészen a tudósig, sőt Prométheuszig. Amit bemutat, az a társadalomnak majdnem balzaci vagy shakespeare-i gazdagságú körképe: a magyar népé, a tájaké: a nincstelen zselléré, akit szeretett, sajnált és nem idealizált; a vezérszerepre hivatott, kitörő erejű, különleges paraszti egyéniségeké, akik a barátságukkal, tehetségükkel vagy helyzetük tragikumával megragadták; rengeteg nyomorúságos, megalázott és megszomorított és másrészt boldog, szürke emberé; előretörő és vállalkozó vidéki proletároké; városi és megyei tisztviselőké; uraké, alispánoké, jegyzőké, maradi és modern földbirtokosoké, harcoló és leszerelt katonáké; nagyevő, duhaj férfiaké, boszorkányosan vonzó vagy makacson, szívósan, hallgatagon szenvedő és erős, puritán nőké; és papoké, apostoloké, fejedelmeké, tanítóké, diákoké; kofáké és kovácsoké; egész rétegeké és osztályoké, melyeket szemünk láttára gyúr át a polgári, kapitalista és a kissé már szocialista történelem. A büszke, barbár, keleti erőknek, ősi fásultságoknak és modern, nyugati okosságoknak, hatásoknak és jelenségeknek ebben a nagy, közép-európai tárlatában páratlan kifejezést kap az emberi és magyar vágyaknak, ösztönöknek, egyéni és közösségi jellemvonásoknak, bűnöknek és erényeknek háromnegyed része. Töméntelen fájdalmas, sivár és majdnem annyi gyönyörű indulat rajzik, dalol, zokog, dolgozik, sínylődik, küszködik és diadalmaskodik bennük, fülledt vidéki unalom, nyílt vagy lappangó, egészséges vagy beteg erotizmus, nyílt és ravasz erőszak, és éppoly ravasz és életerős kijátszása az erőszaknak, ügyességnek, találékonyság, józanság és mámor, mindig egyformán mutatva az objektív igazságos, magasból néző írót és a rejtett lírikust, aki egy-egy alapösztönének rajzával, egy-egy visszatérő problémabontogatásával még azokban a műveiben is erőteljesen jelen van, amelyek nem kifejezetten önéletrajzi termékek. Móricz Zsigmond elmondhatja Goethe Faust-jának toronyőrével: „Arra születtem, hogy nézzek, az volt a sorsom, hogy lássak, és akármilyen volt az élet, végeredményben mégis gyönyörű volt!”

Roppant felfogó és megjelenítő erő kellett a móriczi életmű létrehozásához. És roppant életkedv és munkabírás. Az írás igen nehéz, kimerítő fizikai munka; különösen ha eredeti, ha csakugyan teremt. Móricz Zsigmondnak páratlan életkedve és energiája volt. Az író csak arról tud írni, amihez köze támad, amire önként, belülről reagál. Most, a veszteségünkben döbbenünk csak rá igazán e könyvek alkotójának teljes nagyságára és erejére. S ismét azt kell mondanunk, hogy az igazán nagy ember nem egy ember. Hanem egész sereg egymagában. Hogy ért rá Móricz Zsigmond annyi életet látni, megjegyezni, megélni és megformálni? Micsoda szomjúsága űzhette a megismerésnek, hogy annyira kíváncsi volt ránk – miránk, az értelmi és nagypolgári világ kivételével egész Magyarországra –, és milyen láza a megmutatás vágyának, hogy negyven éven át szakadatlanul tükrözött és tanított? Már használtam az előbb azt a jelzőt, amelyet csak félve mond ki az ember: shakespeare-i, igen shakespeare-i arányú és tolsztoji színű gazdagság és fölény van a művében. Ezer szeme volt, hogy figyeljen, ezer keze, hogy alkosson, ezer szája, hogy beszéljen hozzánk. Hiszen nemcsak a szorosan vett irodalmi életben dolgozott, hanem mindenütt, ahol hatni, segíteni, javítani lehetett. Nem is történhetett ez másképp: szelleme nem találhatott volna kapcsolatot annyi alakhoz és problémához, ha az a sok jellem és probléma mind nem élt volna őbenne is. Móricz Zsigmondnak szakadatlan munka és kísérlet volt az élete. Egészen meghökkentő emberileg, hogy mi mindennel nem foglalkozott, mi mindenhez nem értett. Látszik, hogy annyi minden volt: teológus, könyvtáros, tisztviselő; majd újságíró; költő, regényíró, novellista, színpadi szerző, s emellett kiadó, folyóiratok szerkesztője; nyelvész és történész és közgazdász; és kertész és állattenyésztő és kiskereskedő-kisgazda; és fáradhatatlan gyűjtő, fáradhatatlan országjáró kora ifjúságától utolsó napjaiig; szociológus, életek vizsgálója és gyakorlati mentője; és apa és nagyapa; emberfölötti erő, tettvágy és ezermesteri érdeklődés élt benne minden élet és realitás iránt, legyen az népfőiskola, újfajta gyümölcsaszaló eljárás országos propagálása, telepítési szakkérdés vagy muskátli-tömegtermelés. Rengeteg jó ügynek volt igazi minisztere négy évtizeden át. S hozzá kell tennem mindjárt, hogy rendkívüli, higgadt bölcsesség van a műveinek, társadalmi és emberi kritikáinak a mélyén. Végtelen szerénység, egyszerűség, közvetlenség töltötte ki, végtelen részvét minden szegény és szenvedő ember iránt, és minden nyugtalanság és örök-gyermekség ellenére valami végtelen harmónia. Egyszer, egy patetikus és súlyos helyzetben, Pekár Gyula előtt, akitől az esetet annak idején hallottam, ő is a „nemzet lelkiismeretének” mondta magát; végignézek az életén, a művein és a hatásán, és azt kell mondanom, hogy igaza volt.

Külföldre tulajdonképpen nem nagyon került ki, amit írt. Bizonyára elsősorban nyelvi okokból. Nagy művészet kell hozzá, hogy az ő tájszavakkal és gazdag magyar ízekkel csorduló stílusát elevenen újjá lehessen kelteni. Németül is csak vagy öt-hat regénye jelent meg. Egy szellemes berlini kritikus valamikor azzal próbálta elintézni, hogy elkésett naturalista. Alfred Kerrnek ez az ítélete elvileg és a konkrét esetben egyaránt téves és tarthatatlan. A nagy írók túlnőnek a stíluskategóriákon, a zseni időtlen. Móricz Zsigmond is az. Francia viszonylatban persze nem a XVIII. századi vagy a későbbi tiszta intellektualizmus hívei találhatnak hozzá elsősorban kapcsolatot. A francia lélek, amelyből a modern francia entellektüel is megőrizte a sokat emlegetett ősi gall jókedvet és a valóságérzéket. Aki Villont és Rabelais-t szereti, aki tudja, hogy a klasszicizmus nem föltétlenül szalontermék, de mindig realizmus, aki nem felejti, hogy a Teremtő fejlődés-t franciául írták, aki becsüli Gionót, az mindig szeretni és becsülni fogja Móricz Zsigmondot. A külföld mindenütt az emberiség egyik nagy klasszikus íróját kaphatja benne, egy nagy írót kaphat benne a Hamsunok vagy Gorkijok fajtájából, egy apostolkodás nélküli Tolsztojt. S vele élő és igaz képet a magyar glóbuszról. Újabb divat azt hinni, hogy csak a népi-nemzeti érdekelheti a külföldet. Ez tévedés. Ami túlságosan különleges, az idegenben csak folklorista, csak romantikus érdekesség; a túlságos eredetiség elválaszt és külön tart. A nemzetinek és az általános emberinek szerencsés egyensúlya kell hozzá, hogy irodalmi mű más országban is megértésre találhasson. Móricz Zsigmond eléggé magyar és eléggé emberi-európai ahhoz, hogy sehol se legyen egzotikum, ahol szeretik a nagy művészetet és a mély emberi gyónásokat.

Huszonkét éven át ismertem Móricz Zsigmondot. Valamikor még Babits Mihály mutatott be neki. Megnézett, és alaposan kikérdezett. A többi író, a kortársai, akikkel már fiatalon közeli ismeretségbe kerültem, mind könyvek, eszmék és tervek iránt érdeklődött. Őt elsősorban az a világ érdekelte, amelyből jöttem, a táj, az emberek, a rokonságom. Jobban ismerte ifjúságom valóságos térképét, mint én. Megdöbbentett, hogy mennyire elméleti ember voltam, mennyire az volt mindenki hozzá képest. Egyénisége jótékony figyelmeztetés volt, hogy ne feledkezzünk meg túlságosan a földről. Nála, az ő leányfalusi kúriájában fejeztem be 1921-ben Coleridge Vén tengerész-ének a fordítását; tanítottam a lányait; egy tizenöt kötetes Goethe-kiadást kaptam tőle emlékül. Mikor a Légy jó mindhalálig-on dolgozott, én is közöltem vele néhány apróságot a debreceni diákszokásokról. Érdekelt a munkamódszere. Elmeséltem, az érettségiző diákok az utolsó tízpercben hogyan szokták borral, csemegével földíszíteni, telekötözni a kapus órajelző kis harangját. – Írd csak le, amit mondtál – szólt rám. A tíz-tizenöt soros jegyzetet azonmód beillesztette a regényébe. Mindig tele volt följegyzésekkel, ezer virágból gyűjtötte a mézét, óriási összegező volt.

Halála száz és száz emléket elevenít föl. De a kezdet után rögtön a végére kell ugranom. Most augusztusban még kétszer voltam vele. Az első alkalommal Debrecenbe utaztunk, a nyári egyetem írói ankétjára, és írói estjén szerepeltünk. Szép, ősz oroszlánfeje már fáradt volt, az arca sovány, de a szemei élénkebbek a rendesnél. A zsúfolt vonaton Blahánéról beszélt, régi anekdotákat elevenített fel, és leányfalusi körtével kínált. Nagyon egyedül érezte magát, évek óta; legtöbb kortársát, fegyverbarátját már elvesztette, Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Mikes Lajost, másokat. – Téged még csak ismerlek, te szinte gyermekkorodban közénk kerültél, de mi közöm, mi személyes közöm van már nekem a fiatalokhoz? – panaszolta előttem százszor is, és akkor is, ott, a vonaton –, az én nemzedékem nagyrészt meghalt, és arra figyelmeztet, hogy egyedül maradtam… ! Egészben véve azonban útközben és Debrecenben mégis jókedvű volt. Egy körtefát ajándékozott nekem a kertjéből, hadd legyek ingatlantulajdonos, földnélküli földbirtokos. Délután ő elnökölt az ankéton, közvetlenül és megnyerően, ahogy szokta; este pedig felolvasott. Az idő már nagyon eljárt. Az aula fülledt volt és tömött; lelkes ifjúság hallgatta, hatszáz lélek az ország minden részéből; még olaszok és bolgárok is voltak a teremben a nyári egyetem hallgatói közül, akik aligha értették, de legalább hallani és látni akarták a magyar írókat, elsősorban őt. Móricz Zsigmond szokott, lassú modorában, rögtönözve és jobb kezét kis kerek mozdulatokra rántva beszélt, humorizálva és kedvesen, a spiritiszta kalandjairól és csalódásairól, aztán felolvasott a Kelet Népé-ből. A felolvasás igen hosszúra nyúlt, háromannyira, mint amennyit a kései idő elviselhetővé tett: egy álló órán át tartott, és mindenki kimerült bele. A szeretet fáradt tapsa köszöntötte, amikor lelépett a pódiumról. Ő is észrevette, hogy túl sokáig beszélt, rosszkedvű lett, reggel visszautazott Budapestre.

Aztán, már utoljára, a minap találkoztam vele a Nemzetközi Vásáron. Most nem ő utazott vidéki ismerőseihez, azok jöttek fel hozzá. Könyves sátra, úgy tudom, igen nagy forgalmat bonyolított le. Megint tanúja lehettem a népszerűségének. Rendőrtiszt és mérnök, földbirtokos és parasztember, plébános és református pap és szabadságos katona: ismeretlenül és ismerősen mindenki a barátja volt, mindenki szerette, kereste, beszélgetett vele, és ő mindenkinek ismerte a városát, faluját, problémáit és rokonságát. Folyton dedikálnia kellett, pedig csak megvásárolt könyveibe írta be a nevét. A Magvető sikerére volt a legbüszkébb, az antológiára, melyet irodalmunk múltjából oly kitűnő érzékkel állított össze a magyar nép számára. Még megajándékozott a Rózsa Sándor második kötetével, a nagyszerű trilógia most már befejezetlen marad. Villamoson mentünk haza, utolsónak a vásári sokadalomból; úgy viselkedett az övéi és a fiatalok közt, akik hozzánk csatlakoztak, mint egy háttérben maradó és mégis egyedül fontos pater familias, aki tudja, hogy neki csak szolgálat és kötelesség a dolga.

S most, tegnapelőtt, meghalt. Szenvedve, szegényen és némán. Holnap már a temetőben búcsúzunk tőle. A bombatámadás óráiban halt meg, pénteken éjjel, a Herzog-klinikán. Előzőleg négy napon át eszméletlenül feküdt, úgy, ahogy az agyvérzés után behozták Leányfaluról Budapestre.

Felütöm még az egyik könyvét, A boldog ember életét.

– Joó György – mondják a zárósorok –, a te életed mintaszerű emberi élet… Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi térségen … Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában ég el, mint a kicsiny gyertyaszál.

Az ország szolgálatában… Ezt még a könyv mondja.

S nekem szégyenkezve jut eszembe az az elnyúlt, kései előadás a debreceni pódiumon.

Mit nem adnék érte, mit nem adnánk ma érte mind, akik akkor esetleg csak tiszteletből nem türelmetlenkedtünk, ha még egyszer, még sokszor, élőszóval szólhatna hozzánk mindnyájunk apja, Zsiga bácsi.