Kivilágos kivirradtig

A mozivászon közepén kis fénykör jelenik meg. Nagyon messziről sugárzik a fény, nagy, hűvös magasságból. Vagy ha közelről is, valahogyan visszafelé néző távcsöveken át. A kis fénykörben parányi emberek mozognak, bolhák, homokszemek a nagy magyar Alföldön. Egyszerre kitágul a kép, bevisz egy vidéki magyar jószágigazgató istvánnap-esti vendéglátó házába, s a dolgok rögtön emberi arányokat, boros-húsos melegséget, közvetlenséget kapnak. Néhány órán át pereg a film, egészen közelről, aztán megint csak a kis fénykör: a megfordított távcsövek gúnyos távolságba tolják a részletesen átvizsgált, érzésekben és gondolatokban átröntgenezett magyar apró-dzsentriéletet. Két-három másodpercig még mozognak a bolhák, és vége.

Megrettentő erővel alkalmazza Móricz Zsigmond – új regényében, az átdolgozott Kivilágos kivirradtig-ban – a történet keretbe rámázásának ezt a régi, nagyon egyszerű fogását. A regényben minden valóságos és szimbolikus bajokon át győzelmesen vigad a nagy, erős magyar élet, a végén mégis érezzük, hogy minden, tetszik vagy nem tetszik, egy pöccentéssel eltöröltetik. S ha bennünk kavarog még frissen a regény, akkor sírva érezzük, hogy akár egy egész országot is el lehet törölni egy ilyen pöccentéssel.

Ami a hűvös felső szemlélet kezdő és záró pillanata között történik, egy mulatság leírása. Az, ami szóban és tettben vidéki nagy magyar murikon megtörténhet. Móricz sokszor írt hasonlókat, csöndesen, zsírosan, kedvetelve, elítélve, undorodva, naturalista emberi, politikai vagy társadalmi pátosszal vagy anélkül, de ilyen művészettel és ilyen érett fájdalommal még sohasem. Messzedöngő vigalom ez a karácsonyest; még a háziak is, akiknek „épp most” mondott fel a gróf, váratlanul, megfeledkeznek bánatukról, az a múló zavar, amit a zsidó dzsentri fiú kipenderítése kelt, még viharosabb, fenntartás nélkülibb jókedvre gyújt hegedűt és szíveket; – mégis sírás és fogcsikorgatás ez az éjszaka, és mintha minden pillanatában csak a pusztulás fenyegető moraját akarná erőszakosan túlrikoltozni az eszeveszett tombolás.

Nagyon szomorú könyv ez a kacagó könyv: benne csattognak már a holnapi fejfájás könyörtelen fejszéi. A holnapot félig már megértük, a történelem Trianonnak nevezi: ez a Trianon után íródott könyv azonban mégsem visszafelé jóslás, hiszen a magyar politika és a vidéki úri szellem ma is ott szeretné folytatni az életdáridót, ahol a háború előtt elhagyta. Mai könyv ez a regény, mai ítélet, és Móricz Zsigmond csak óvatosságból és kíméletből rakta vissza fájó szívvel meglátásait egy negyedszázad múltjába.

A mulatás, a kacagás nem megy ki a fejemből. Nemcsak azért, mert a regényben egész gyűjteményre menő nagyszerű adomával traktálja benne olvasóit az író (ördög tudja, honnan szedte őket: egyiket-másikat még gyermekkoromból ismerem, hallásból), hanem azért is, mert a Kivilágos kivirradtig után a közmondás visszáját érezzük igaznak, azt, hogy egészségben tetszik ki a betegség: kivilágos kivirradtig tartó vigasságban a halál. Olvasó és regényszereplő mulat annyit, mint egy mai zenés budapesti vígjátékban mulathat: de ez a mulatság már buta és gyilkos. Lehet mulatni (vagy megdöbbenni, ami egyremegy) a mozaikszerűen összeillesztett naturalista részletek páratlan humorán, mélységén, például azon, hogy az ispán mivel kommentálja a disznótor kánaáni kincseit (az ember hátán hideg futkos, és képzeletem Bicsérdyhez fohászkodik, ha elgondolja, mit esznek meg ezek a disznóevő disznók); lehet mulatni a magukon könnyíteni tornácra kiálló urak házassági kesergőin; és lehet boldogító esztétikai élvezetet találni a regény hibátlan harmóniájában, de minden mulatságukban ott van, ott sötétedik az iszonyodás, hogy ebben az egész regényben a magyarság kimondatlanul maradt halálos ítéletének irtózatos aláfestése a nehézkes könnyelműség és duhaj boldogság. Ugyanazt a művészi eszközt alkalmazta Móricz öntudatlanabbul a Hét krajcár-ban is, abban is szinte megőrül az ember a szívet tépő sok kacagástól.

Estétől kivilágos kivirradtig ilyen nagy, jókedvű úri társaságban persze lehetetlen, hogy fel ne vetődjék mindaz a probléma, ami a magyarságot érdekli. Az a néhány szoba, mely a cselekmény színhelyéül szolgál, szintézise a magyar életnek, paraszttól grófig. Móricz érzi és folyton hangsúlyozza a magyar faj nagyon rokonszenves és rendkívüli képességét, de azt is látja, hogy csak minden ezredik magyar verseny-, tehát életképes. A felvetődő problémák közül nem marad ki, sőt félóránként új meg új nézőpontból vesézés alá kerül az egészen újszerűen tárgyalt zsidókérdés, ami különben, bármennyire átitat is mindent, mégiscsak részletkérdés. De Móricz most nem agresszív, se politikában, sem az ázsiai epikureizmus megítélésében: egy kicsit talán kiábrándultabb, mint régebben volt, anélkül hogy veszítene meggyőződése erejéből: nincs benne semmi pátosz, amit máskor szinte elvileg kifogásolni szoktak nála, holott a pátosz és prédikáció is kifogásolhatatlan művészi eszköz, ha az arányaikban megnövelt érzések beleférnek a szavak köntösébe, és a szavak ruhája se lötyög rajtuk; itt csak ábrázolás van, fénykép és mozi, s ez objektívebb, mint valaha is volt, bármennyire forró, lelkes lencsén vetődik is elé. Mindamellett nem szenvtelen, parnasszista objektivitás ez, hanem pusztán csak annak az eredménye, hogy az író legalább annyira szereti és sajnálja, mint amennyire elítéli alakjait. Nem is lehet az másképp, hiszen ezek az urak egyenként mind végtelenül kedves, derék, jóravaló, ártatlan emberek, csak együtt halálravaló, tehetetlen, kártékony náció. A konzervatív irodalomtörténet meg lehet elégedve Móricz Zsigmonddal, anélkül hogy az elfogulatlannak oka volna elégedetlenkedni.

Azt hiszem, nagyon kevés változtatással úgynevezett „vérlázító” és „hazaáruló” könyvet lehetne csinálni a Kivilágos kivirradtig-ból. Néhány jelző kicserélésén múlik az egész. Nagy művészi biztosság, bölcsesség és magasság bizonyítéka ez: és egyúttal talán nagy megérés, megnyugvás jele is. Megfelelő tehetségen kívül, úgy látszik, sok-sok év tapasztalata is kell ahhoz, hogy az író olyan kedvességet, természetességet és ősi erejében olyan ellentéteket egyesítő harmóniát tudjon életre kelteni, mint Móricz a Kivilágos kivirradtig-ban. Friss, de nem hivatalos munka ez, dicséretére legyen mondva. És Móricz, akinek húsos, véres, ízes naturalista – néhol szenzációsan pongyola – stílusa oly nagyon különbözik Kodolányi csontos, rideg és fanyar művészetétől, e regényben elérte azt a tökéletességet a magyar szóban és jellemzésben, amit Wagner a Meistersänger-ben. Minden megállapítás, amit a Kivilágos kivirradtig-ról az esztétika leszögezhet, megtalálja muzikális síkra vetítve a maga pontos szellemi pandanját a Mesterdalnokok zenéjében.

A Kivilágos kivirradtig Móricz munkái között is nagy mű, mestermű. A legjobb, és talán a legnagyobb is. És csak az író becsületességére mutat, hogy minden közvetlensége, egészsége, ereje és jókedve nem takarhat mást, mint a tehetetlen fájdalmat.