Móricz Zsigmond

 

 

 

 

Kivilágos kivirradtig

A mozivászon közepén kis fénykör jelenik meg. Nagyon messziről sugárzik a fény, nagy, hűvös magasságból. Vagy ha közelről is, valahogyan visszafelé néző távcsöveken át. A kis fénykörben parányi emberek mozognak, bolhák, homokszemek a nagy magyar Alföldön. Egyszerre kitágul a kép, bevisz egy vidéki magyar jószágigazgató istvánnap-esti vendéglátó házába, s a dolgok rögtön emberi arányokat, boros-húsos melegséget, közvetlenséget kapnak. Néhány órán át pereg a film, egészen közelről, aztán megint csak a kis fénykör: a megfordított távcsövek gúnyos távolságba tolják a részletesen átvizsgált, érzésekben és gondolatokban átröntgenezett magyar apró-dzsentriéletet. Két-három másodpercig még mozognak a bolhák, és vége.

Megrettentő erővel alkalmazza Móricz Zsigmond – új regényében, az átdolgozott Kivilágos kivirradtig-ban – a történet keretbe rámázásának ezt a régi, nagyon egyszerű fogását. A regényben minden valóságos és szimbolikus bajokon át győzelmesen vigad a nagy, erős magyar élet, a végén mégis érezzük, hogy minden, tetszik vagy nem tetszik, egy pöccentéssel eltöröltetik. S ha bennünk kavarog még frissen a regény, akkor sírva érezzük, hogy akár egy egész országot is el lehet törölni egy ilyen pöccentéssel.

Ami a hűvös felső szemlélet kezdő és záró pillanata között történik, egy mulatság leírása. Az, ami szóban és tettben vidéki nagy magyar murikon megtörténhet. Móricz sokszor írt hasonlókat, csöndesen, zsírosan, kedvetelve, elítélve, undorodva, naturalista emberi, politikai vagy társadalmi pátosszal vagy anélkül, de ilyen művészettel és ilyen érett fájdalommal még sohasem. Messzedöngő vigalom ez a karácsonyest; még a háziak is, akiknek „épp most” mondott fel a gróf, váratlanul, megfeledkeznek bánatukról, az a múló zavar, amit a zsidó dzsentri fiú kipenderítése kelt, még viharosabb, fenntartás nélkülibb jókedvre gyújt hegedűt és szíveket; – mégis sírás és fogcsikorgatás ez az éjszaka, és mintha minden pillanatában csak a pusztulás fenyegető moraját akarná erőszakosan túlrikoltozni az eszeveszett tombolás.

Nagyon szomorú könyv ez a kacagó könyv: benne csattognak már a holnapi fejfájás könyörtelen fejszéi. A holnapot félig már megértük, a történelem Trianonnak nevezi: ez a Trianon után íródott könyv azonban mégsem visszafelé jóslás, hiszen a magyar politika és a vidéki úri szellem ma is ott szeretné folytatni az életdáridót, ahol a háború előtt elhagyta. Mai könyv ez a regény, mai ítélet, és Móricz Zsigmond csak óvatosságból és kíméletből rakta vissza fájó szívvel meglátásait egy negyedszázad múltjába.

A mulatás, a kacagás nem megy ki a fejemből. Nemcsak azért, mert a regényben egész gyűjteményre menő nagyszerű adomával traktálja benne olvasóit az író (ördög tudja, honnan szedte őket: egyiket-másikat még gyermekkoromból ismerem, hallásból), hanem azért is, mert a Kivilágos kivirradtig után a közmondás visszáját érezzük igaznak, azt, hogy egészségben tetszik ki a betegség: kivilágos kivirradtig tartó vigasságban a halál. Olvasó és regényszereplő mulat annyit, mint egy mai zenés budapesti vígjátékban mulathat: de ez a mulatság már buta és gyilkos. Lehet mulatni (vagy megdöbbenni, ami egyremegy) a mozaikszerűen összeillesztett naturalista részletek páratlan humorán, mélységén, például azon, hogy az ispán mivel kommentálja a disznótor kánaáni kincseit (az ember hátán hideg futkos, és képzeletem Bicsérdyhez fohászkodik, ha elgondolja, mit esznek meg ezek a disznóevő disznók); lehet mulatni a magukon könnyíteni tornácra kiálló urak házassági kesergőin; és lehet boldogító esztétikai élvezetet találni a regény hibátlan harmóniájában, de minden mulatságukban ott van, ott sötétedik az iszonyodás, hogy ebben az egész regényben a magyarság kimondatlanul maradt halálos ítéletének irtózatos aláfestése a nehézkes könnyelműség és duhaj boldogság. Ugyanazt a művészi eszközt alkalmazta Móricz öntudatlanabbul a Hét krajcár-ban is, abban is szinte megőrül az ember a szívet tépő sok kacagástól.

Estétől kivilágos kivirradtig ilyen nagy, jókedvű úri társaságban persze lehetetlen, hogy fel ne vetődjék mindaz a probléma, ami a magyarságot érdekli. Az a néhány szoba, mely a cselekmény színhelyéül szolgál, szintézise a magyar életnek, paraszttól grófig. Móricz érzi és folyton hangsúlyozza a magyar faj nagyon rokonszenves és rendkívüli képességét, de azt is látja, hogy csak minden ezredik magyar verseny-, tehát életképes. A felvetődő problémák közül nem marad ki, sőt félóránként új meg új nézőpontból vesézés alá kerül az egészen újszerűen tárgyalt zsidókérdés, ami különben, bármennyire átitat is mindent, mégiscsak részletkérdés. De Móricz most nem agresszív, se politikában, sem az ázsiai epikureizmus megítélésében: egy kicsit talán kiábrándultabb, mint régebben volt, anélkül hogy veszítene meggyőződése erejéből: nincs benne semmi pátosz, amit máskor szinte elvileg kifogásolni szoktak nála, holott a pátosz és prédikáció is kifogásolhatatlan művészi eszköz, ha az arányaikban megnövelt érzések beleférnek a szavak köntösébe, és a szavak ruhája se lötyög rajtuk; itt csak ábrázolás van, fénykép és mozi, s ez objektívebb, mint valaha is volt, bármennyire forró, lelkes lencsén vetődik is elé. Mindamellett nem szenvtelen, parnasszista objektivitás ez, hanem pusztán csak annak az eredménye, hogy az író legalább annyira szereti és sajnálja, mint amennyire elítéli alakjait. Nem is lehet az másképp, hiszen ezek az urak egyenként mind végtelenül kedves, derék, jóravaló, ártatlan emberek, csak együtt halálravaló, tehetetlen, kártékony náció. A konzervatív irodalomtörténet meg lehet elégedve Móricz Zsigmonddal, anélkül hogy az elfogulatlannak oka volna elégedetlenkedni.

Azt hiszem, nagyon kevés változtatással úgynevezett „vérlázító” és „hazaáruló” könyvet lehetne csinálni a Kivilágos kivirradtig-ból. Néhány jelző kicserélésén múlik az egész. Nagy művészi biztosság, bölcsesség és magasság bizonyítéka ez: és egyúttal talán nagy megérés, megnyugvás jele is. Megfelelő tehetségen kívül, úgy látszik, sok-sok év tapasztalata is kell ahhoz, hogy az író olyan kedvességet, természetességet és ősi erejében olyan ellentéteket egyesítő harmóniát tudjon életre kelteni, mint Móricz a Kivilágos kivirradtig-ban. Friss, de nem hivatalos munka ez, dicséretére legyen mondva. És Móricz, akinek húsos, véres, ízes naturalista – néhol szenzációsan pongyola – stílusa oly nagyon különbözik Kodolányi csontos, rideg és fanyar művészetétől, e regényben elérte azt a tökéletességet a magyar szóban és jellemzésben, amit Wagner a Meistersänger-ben. Minden megállapítás, amit a Kivilágos kivirradtig-ról az esztétika leszögezhet, megtalálja muzikális síkra vetítve a maga pontos szellemi pandanját a Mesterdalnokok zenéjében.

A Kivilágos kivirradtig Móricz munkái között is nagy mű, mestermű. A legjobb, és talán a legnagyobb is. És csak az író becsületességére mutat, hogy minden közvetlensége, egészsége, ereje és jókedve nem takarhat mást, mint a tehetetlen fájdalmat.

 

 

 

Az ács fia

Móricz Zsigmond új regénye: a „Bál”

Móricz Zsigmond új regényt írt régi, kedves és felejthetetlen barátunkról, Nyilas Misiről. A debreceni kis mártírdiákról és prófétajelöltről, aki véletlenül egy ács fia, mint Jézus. A másodikos Nyilas Misi a Légy jó mindhalálig óta persze már megnőtt, megjárta Sárospatakot, és – mint a Forr a bor-ból tudhatjuk – a századforduló táján már nagydiák az egyik alföldi magyar városban. (A Forr a bor első része egy október 6-i, hatodikos diákforradalom történetét, a vége Nyilas Misi matúráját mondja el; ezt a két részt köti össze az új mű, a Bál, az Ifjúsági Segélyegylet sikeres szabadságharcának regénye, amely ma jelent meg, mint a Pesti Napló Könyvek új kötete.)

Egyszerű, hatalmas, nyugodt, kiegyensúlyozott mű a Bál. A legszebb Móricz-regények közül való; nem lepne meg, ha páratlan sikere lenne, tán még a Légy jó mindhalálig-énál is nagyobb. Az életábrázolás és az életteremtés nagyszerű erején és bőségén kívül súlyossá, hatalmassá és örökké aktuálissá teszi a cselekményből kibontakozó gondolati tartalom. Ebben a regényben ismerkedik igazán az ifjú a százrétű, titokzatos társadalommal, most eszmél rá igazán a szegény ács megszállott lelkű magyar fia arra, hogy az aranyborjú imádata nemcsak bibliai kép, hanem borzalmas valóság. A közösség, a különböző osztályok és csoportok, a pénz és az egyén bonyolult harcának, a kapitalizmus világszerkezetének megsejtése és folyton tisztuló megítélése rajzát csodálatos gyermeki egyszerűséggel és igazsággal hívja életre az író. A VIII-os Nyilas Misi lelkét érzelmileg rohamosan érleli az aránylag könnyű teoretizálás és lassan, de annál határozottabban a sok taktikával és még több „diktátori” becsülettel talán mégis csak legyőzhető, megfoghatatlan, gonosz és közönyös magyar élet.

A legfontosabb és legrokonszenvesebb kor ez az időszak a kivételes értékű fiatalok életében, és oly hamvas, oly sokszínű érzelmi gazdagság megmutatására ad alkalmat, amilyenre egyetlen más életkor sem. Az olvasó persze nem tud megszabadulni attól a (külön jóleső) érzéstől, hogy önéletrajzi regényt olvas, ez a műfaji meghatározás azonban téves: az ács fia már rég elszakadt az életrajzi valóságtól, s önállóan éli gyönyörű fejlődéstörténetét az író egyes ifjúkori reminiszcenciáinak keretében. Van életrajz és van jelképiesség a Bál-ban, de csak módjával; az „ács fia” megjelölés is mindössze alig észrevehető adat; jelképpé akkor válik igazán, ha az olvasó tudja, hogy maga Móricz Zsigmond szintén egy ácsmester fia.

Az egész regény Móricz újabb korszakának rendkívüli művészi erejét, maga módján való nagy bölcsességét és kiegyensúlyozottságát bizonyítja újra. Tehát (hogy még egyszer visszatérjek az önéletrajzi kérdésre) azt is, hogy a Nyilas Misik csak akkor igazán Nyilas Misik, amikor már megöregednek, amikor már Móricz Zsigmond a nevük.

Főképp a középső, második résztől kezdve éreztem, hogy remekmű a Bál. Ahogy a diák a társadalmi cselekvések küszöbén megállja az első próbát, ahogy kiszorítja segélyegyleti elnöki pozíciójából a szenteskedő tanár urat: az valami tökéletes. További érésének, az osztály és a kisváros szociografizálásának története szintén. Félelmes árnyak kísértenek a Misi agyában, és körötte a magyar életben, és Misi mégis győz: pénzt szerez társainak, önbizalmat, szellemi fegyvereket magának a jövőre. A hős ifjúban azonban nincs pátosz és hamisság: érzi, szégyelli a hiúságát, becsvágyait, minden szorongását, de épp ez adja meg szellemi arcának az igazság veretét.

Az ács fia a magyar nép megváltásáért akar dolgozni. Móricz Zsigmond könyve hatalmas művészi alkotás, és egyúttal hatalmas biztató az ifjúságnak, az Ácsok Minden fiainak, hogy mégis érdemes dolgozni ebben a gyalázatos életben a megváltó jövőért.

 

 

 

Búcsú Móricz Zsigmondtól

Milyen életerő volt, milyen gazdag tehetség, milyen nyugodt kitartás! Valahogy az egész országot magába gyűjtötte, az egész magyar népet a szellemébe építette. Az embernek, ha vele beszélt, az volt az érzése, hogy személyesen ismert minden várost és falut és tanyát, minden urat és minden parasztot a Duna-Tisza-tájon. Minden múltat és vidéket, eseményt és családfát, minden indulatot és kapcsolatot, kicsiséget és nagyságot. Hajón, vonaton, autón, mindig és mindenfelé találkoztunk alacsony, zömök alakjával. Az ország vándora volt, kezében vastag nádbot; bérletet váltott, ahová csak lehetett, és úgy utazott, mint egy lírikus, rögtönzött megszakításokkal, melyeknek csak ő tudta az értelmét. A tapasztalatoknak olyan bősége gyűlt össze benne, mint senkiben, akivel én irodalomban és irodalmon kívül találkoztam; s az emlékezete éppoly csodálatos volt, mint a megjelenítő erő, amellyel magyar sorsoknak és alakoknak százait, talán ezreit elénk tudta idézni, akár írt, akár csak beszélgetett. Óriási a kincs, amit szellemmé, szellemi rajzzá alakított és emelt a műveiben, és éppoly óriási, amit magával vitt. Lesújtva és megszegényedve siratjuk, és – mint ilyenkor szokás – most eszmélünk csak rá, hogy bizony nemegyszer elhanyagoltuk éppen az igénytelensége miatt, és nem értettük meg a saját elfogultságaink miatt. Mindig éreztük a jelenlétében, hogy a legritkább tünemény, a zseni van köztünk, de még akkor sem szerettük eléggé, ha úgy szerettük, mint a választott apánkat.

Nehéz élete volt Móricz Zsigmondnak. Nehéz és igaz élete. Mint embernek, gyermekkora óta folyton küszködnie kellett az anyagi bajokkal és azokkal az erőkkel, amelyek a szabad szellem, a szabad vizsgálódás útját keresztezik; küszködnie félreértésekkel, amelyek oly könnyen adódnak, és oly könnyen szétválasztják az együvé tartozókat; küszködnie saját emberi ösztöneivel, a test és a lélek sebeivel és sóvárgásaival; az önvádakkal, melyekkel a kielégülésért fizetünk, az ellentétekkel és ellentmondásokkal, amelyekből mindannyian állunk. És küszködnie kellett az öregedéssel, a láthatatlan belső elmagányosodással, és a folyton visszatérő, múló betegségekkel, melyek az utolsó évtizedben sokszor nagyon elvették már a frissességét, és végül teljesen aláásták robusztus erejét.

Számára azonban, aki író volt, mindennél fontosabb lehetett, hogy egyvalamivel nem kellett küzdenie soha, amióta, vagy négy évtizeddel ezelőtt, megtalálta a maga hangját: nem kellett küzdenie a kifejezéssel, a mondanivaló megformálásával. Ebben a tekintetben a legszerencsésebb írói alkatok közé tartozik, a nyersanyag szükséges csoportosításán és kivonatolásán kívül úgyszólván semmi különbség sincs a beszéde és az irodalma közt. A realizmus, az élethűség, a hitelesség szándéka nem tűr különösebb stíluselméletet, és ha Móricz Zsigmond stilizált – a történeti regényeiben –, azt is csak az élethűség, a realizmus kedvéért tette. Maga volt a természetesség, ami éppannyira általában népi és speciálisan magyar sajátság, mint amennyire tulajdonsága a klasszikus tehetségeknek. Kis és nagy dolgokban a valóság és az igazság volt a tanítója, ő maga is a valóságot és igazságot akarta tanítani. Benne valahogy maga az élet, maga az anyag gondolkozott. Egyszer, még egészen fiatalon, a természetes stílusról beszélgetve, azt kérdeztem tőle: hogyan is kellene leírni, amikor egymagában áll, azt az egytagú, sőt egyetlen magánhangzóból álló indulatszót, amelynek talán még ma sincs teljes polgárjoga a nyelvünkben és amellyel tagadást, tiltakozást vagy enyhe cáfolatot fejez ki a közbeszéd. – Hogyan? Hát egyszerűen úgy, hogy Á – felelt nevetve, és mint valami Kolombusz tojását, bele állított, belerajzolt a levegőbe egy nagy Á betűt. Apróság, de én sokat tanultam tőle ebben a pillanatban. A nyelvi természetessége és élethűsége, főleg a cikkeiben, sokszor már egyenesen pongyola, de annyira érezteti az élet friss, meleg rögtönzését, ízeit, igazi magyar zamatát, hogy a legvájtfülübb olvasó is azonnal hódolva figyel a kiigazítható „hibák” helyett a lényegre, az író szuverén egyéniségére és mondanivalójára. A folytonos mozgás és az érzékletesség adja úgyszólván minden, de fogyhatatlan díszét ennek a stílusnak, ez adja a színt, a drámaiságot, szinte kótázva az akcentust, amellyel mondani kell, jelezve a gesztusokat, amelyek kísérik. Csodálatos hajlékonysággal ring és hullámzik benne az élet, csak úgy olvad, pezseg és gyöngyözik benne a valóság, kis kerek részeket, kis hullámokat vetve, s ahogy tovafut, mindig kis teljes kerek képeket villant felénk élő darabkáiról. Absztrakciók felé úgyszólván el sem indul ez a stílus, vagy ha elindul, nyugodtan olvasztja magába a közhelyeket is, és rögtön körülöleli, bevonja, magnetizálja őket valami szenzuális varázs, valami meglepő és örök realitás. Azóta, hogy Turi Danival levetkőzte a pátoszt, Móricz Zsigmond irtózott minden szószéktől. A fantáziája, a képei nemigen repülnek a magasba, a felhőkbe (hiszen ami romantika van benne, az is inkább pszichológiai természetű): nem, a Móricz stílusa a földön jár, az ismert anyag húsában és idegeiben marad, de az ereje valahogy magába húzza, maga köré vonzza minden rejtelmével a végtelent. Ez az író sohasem akart szépet alkotni, színezni és festeni; látása nem a festőé, hanem elsősorban a rajzolóé; igaz, hogy a rajza egyúttal mindig plasztika és lélek, és ugyanakkor mozi: mozgalmas, eleven, háromdimenziós valóság. Minden sora érzéki rokonságban van a világgal.

Ha valakinek, akkor Móricz Zsigmondnak az esetében igazán értelmet kap az a sűrűn emlegetett jelszó, hogy „teljes élet”, és hogy „nincs bennem külön ember és külön író”. Nála csakugyan szervi működés volt az ábrázolás. Elbeszélőnek született minden ízében, lírai mozzanatokból mindig tárgyilagos világokat bont elő. Legjobb munkái, hatalmas sereg kis és nagy novella és legalább tíz-tizenöt regény a hatvanból vagy hetvenből, amit írt, olyan különlegesen nagy és mély alkotás, olyan epikus-lírikus-drámai remekmű, hogy örök kincse irodalmunknak, örök dicsősége az alkotó emberi szellemnek. Hirtelenében áttekintve a művét, azt hiszem, főleg a Hét krajcár és egy sor nagyszerű elbeszélés, aztán Az Isten háta mögött, a Légy jó mindhalálig, az Erdély csodálatos regénytrilógiája, az idilli Pillangó, a harsogóan jókedvű és komor Kivilágos kivirradtig és Úri muri, az utolérhetetlen Barbárok, A boldog ember, A betyár és az Életem regénye fogják örökké megőrizni a nevét, s valószínűleg a Rózsa Sándor, és talán egy-kettő azokból a kevésbé megkomponált regényekből, amelyeket az elmúlt évtized derekán írt a pesti és Pest környéki középosztály és fél-középosztály életéről, és amelyekbe hallatlan művészi erővel és számunkra forradalmian vakmerő rögtönzéssel, oly szerencsésen komponálta bele a legaktuálisabb jelen eseményeit, még az előző napi és az aznapi újsághíreket is.

Ezek a művek (és velük a többi, melynek jó része igen sokszor csak árnyalatilag kevésbé sikerült és fontos alkotás) szívdobogtató és szuggesztív közvetlenséggel mintázzák meg a századvég és a ma – illetve XV. és XVI. század – történetét, problémáit, alakjait és jellemét. Rögtönzött búcsúztatóm ki sem térhet a jellemzésükre. Írójuknak az erő, a lendület, a kivételes tulajdonságok tetszettek; ezért imponált neki az életben úgy Ady, a költő, a történelemben Báthory Gábor és Bethlen Gábor, a nagy indulat és a nagy ész; persze csak a gyakorlati ész; ahogy minden földközelsége mellett is inkább a faber tetszett neki, az iparosító ember, egészen a tudósig, sőt Prométheuszig. Amit bemutat, az a társadalomnak majdnem balzaci vagy shakespeare-i gazdagságú körképe: a magyar népé, a tájaké: a nincstelen zselléré, akit szeretett, sajnált és nem idealizált; a vezérszerepre hivatott, kitörő erejű, különleges paraszti egyéniségeké, akik a barátságukkal, tehetségükkel vagy helyzetük tragikumával megragadták; rengeteg nyomorúságos, megalázott és megszomorított és másrészt boldog, szürke emberé; előretörő és vállalkozó vidéki proletároké; városi és megyei tisztviselőké; uraké, alispánoké, jegyzőké, maradi és modern földbirtokosoké, harcoló és leszerelt katonáké; nagyevő, duhaj férfiaké, boszorkányosan vonzó vagy makacson, szívósan, hallgatagon szenvedő és erős, puritán nőké; és papoké, apostoloké, fejedelmeké, tanítóké, diákoké; kofáké és kovácsoké; egész rétegeké és osztályoké, melyeket szemünk láttára gyúr át a polgári, kapitalista és a kissé már szocialista történelem. A büszke, barbár, keleti erőknek, ősi fásultságoknak és modern, nyugati okosságoknak, hatásoknak és jelenségeknek ebben a nagy, közép-európai tárlatában páratlan kifejezést kap az emberi és magyar vágyaknak, ösztönöknek, egyéni és közösségi jellemvonásoknak, bűnöknek és erényeknek háromnegyed része. Töméntelen fájdalmas, sivár és majdnem annyi gyönyörű indulat rajzik, dalol, zokog, dolgozik, sínylődik, küszködik és diadalmaskodik bennük, fülledt vidéki unalom, nyílt vagy lappangó, egészséges vagy beteg erotizmus, nyílt és ravasz erőszak, és éppoly ravasz és életerős kijátszása az erőszaknak, ügyességnek, találékonyság, józanság és mámor, mindig egyformán mutatva az objektív igazságos, magasból néző írót és a rejtett lírikust, aki egy-egy alapösztönének rajzával, egy-egy visszatérő problémabontogatásával még azokban a műveiben is erőteljesen jelen van, amelyek nem kifejezetten önéletrajzi termékek. Móricz Zsigmond elmondhatja Goethe Faust-jának toronyőrével: „Arra születtem, hogy nézzek, az volt a sorsom, hogy lássak, és akármilyen volt az élet, végeredményben mégis gyönyörű volt!”

Roppant felfogó és megjelenítő erő kellett a móriczi életmű létrehozásához. És roppant életkedv és munkabírás. Az írás igen nehéz, kimerítő fizikai munka; különösen ha eredeti, ha csakugyan teremt. Móricz Zsigmondnak páratlan életkedve és energiája volt. Az író csak arról tud írni, amihez köze támad, amire önként, belülről reagál. Most, a veszteségünkben döbbenünk csak rá igazán e könyvek alkotójának teljes nagyságára és erejére. S ismét azt kell mondanunk, hogy az igazán nagy ember nem egy ember. Hanem egész sereg egymagában. Hogy ért rá Móricz Zsigmond annyi életet látni, megjegyezni, megélni és megformálni? Micsoda szomjúsága űzhette a megismerésnek, hogy annyira kíváncsi volt ránk – miránk, az értelmi és nagypolgári világ kivételével egész Magyarországra –, és milyen láza a megmutatás vágyának, hogy negyven éven át szakadatlanul tükrözött és tanított? Már használtam az előbb azt a jelzőt, amelyet csak félve mond ki az ember: shakespeare-i, igen shakespeare-i arányú és tolsztoji színű gazdagság és fölény van a művében. Ezer szeme volt, hogy figyeljen, ezer keze, hogy alkosson, ezer szája, hogy beszéljen hozzánk. Hiszen nemcsak a szorosan vett irodalmi életben dolgozott, hanem mindenütt, ahol hatni, segíteni, javítani lehetett. Nem is történhetett ez másképp: szelleme nem találhatott volna kapcsolatot annyi alakhoz és problémához, ha az a sok jellem és probléma mind nem élt volna őbenne is. Móricz Zsigmondnak szakadatlan munka és kísérlet volt az élete. Egészen meghökkentő emberileg, hogy mi mindennel nem foglalkozott, mi mindenhez nem értett. Látszik, hogy annyi minden volt: teológus, könyvtáros, tisztviselő; majd újságíró; költő, regényíró, novellista, színpadi szerző, s emellett kiadó, folyóiratok szerkesztője; nyelvész és történész és közgazdász; és kertész és állattenyésztő és kiskereskedő-kisgazda; és fáradhatatlan gyűjtő, fáradhatatlan országjáró kora ifjúságától utolsó napjaiig; szociológus, életek vizsgálója és gyakorlati mentője; és apa és nagyapa; emberfölötti erő, tettvágy és ezermesteri érdeklődés élt benne minden élet és realitás iránt, legyen az népfőiskola, újfajta gyümölcsaszaló eljárás országos propagálása, telepítési szakkérdés vagy muskátli-tömegtermelés. Rengeteg jó ügynek volt igazi minisztere négy évtizeden át. S hozzá kell tennem mindjárt, hogy rendkívüli, higgadt bölcsesség van a műveinek, társadalmi és emberi kritikáinak a mélyén. Végtelen szerénység, egyszerűség, közvetlenség töltötte ki, végtelen részvét minden szegény és szenvedő ember iránt, és minden nyugtalanság és örök-gyermekség ellenére valami végtelen harmónia. Egyszer, egy patetikus és súlyos helyzetben, Pekár Gyula előtt, akitől az esetet annak idején hallottam, ő is a „nemzet lelkiismeretének” mondta magát; végignézek az életén, a művein és a hatásán, és azt kell mondanom, hogy igaza volt.

Külföldre tulajdonképpen nem nagyon került ki, amit írt. Bizonyára elsősorban nyelvi okokból. Nagy művészet kell hozzá, hogy az ő tájszavakkal és gazdag magyar ízekkel csorduló stílusát elevenen újjá lehessen kelteni. Németül is csak vagy öt-hat regénye jelent meg. Egy szellemes berlini kritikus valamikor azzal próbálta elintézni, hogy elkésett naturalista. Alfred Kerrnek ez az ítélete elvileg és a konkrét esetben egyaránt téves és tarthatatlan. A nagy írók túlnőnek a stíluskategóriákon, a zseni időtlen. Móricz Zsigmond is az. Francia viszonylatban persze nem a XVIII. századi vagy a későbbi tiszta intellektualizmus hívei találhatnak hozzá elsősorban kapcsolatot. A francia lélek, amelyből a modern francia entellektüel is megőrizte a sokat emlegetett ősi gall jókedvet és a valóságérzéket. Aki Villont és Rabelais-t szereti, aki tudja, hogy a klasszicizmus nem föltétlenül szalontermék, de mindig realizmus, aki nem felejti, hogy a Teremtő fejlődés-t franciául írták, aki becsüli Gionót, az mindig szeretni és becsülni fogja Móricz Zsigmondot. A külföld mindenütt az emberiség egyik nagy klasszikus íróját kaphatja benne, egy nagy írót kaphat benne a Hamsunok vagy Gorkijok fajtájából, egy apostolkodás nélküli Tolsztojt. S vele élő és igaz képet a magyar glóbuszról. Újabb divat azt hinni, hogy csak a népi-nemzeti érdekelheti a külföldet. Ez tévedés. Ami túlságosan különleges, az idegenben csak folklorista, csak romantikus érdekesség; a túlságos eredetiség elválaszt és külön tart. A nemzetinek és az általános emberinek szerencsés egyensúlya kell hozzá, hogy irodalmi mű más országban is megértésre találhasson. Móricz Zsigmond eléggé magyar és eléggé emberi-európai ahhoz, hogy sehol se legyen egzotikum, ahol szeretik a nagy művészetet és a mély emberi gyónásokat.

Huszonkét éven át ismertem Móricz Zsigmondot. Valamikor még Babits Mihály mutatott be neki. Megnézett, és alaposan kikérdezett. A többi író, a kortársai, akikkel már fiatalon közeli ismeretségbe kerültem, mind könyvek, eszmék és tervek iránt érdeklődött. Őt elsősorban az a világ érdekelte, amelyből jöttem, a táj, az emberek, a rokonságom. Jobban ismerte ifjúságom valóságos térképét, mint én. Megdöbbentett, hogy mennyire elméleti ember voltam, mennyire az volt mindenki hozzá képest. Egyénisége jótékony figyelmeztetés volt, hogy ne feledkezzünk meg túlságosan a földről. Nála, az ő leányfalusi kúriájában fejeztem be 1921-ben Coleridge Vén tengerész-ének a fordítását; tanítottam a lányait; egy tizenöt kötetes Goethe-kiadást kaptam tőle emlékül. Mikor a Légy jó mindhalálig-on dolgozott, én is közöltem vele néhány apróságot a debreceni diákszokásokról. Érdekelt a munkamódszere. Elmeséltem, az érettségiző diákok az utolsó tízpercben hogyan szokták borral, csemegével földíszíteni, telekötözni a kapus órajelző kis harangját. – Írd csak le, amit mondtál – szólt rám. A tíz-tizenöt soros jegyzetet azonmód beillesztette a regényébe. Mindig tele volt följegyzésekkel, ezer virágból gyűjtötte a mézét, óriási összegező volt.

Halála száz és száz emléket elevenít föl. De a kezdet után rögtön a végére kell ugranom. Most augusztusban még kétszer voltam vele. Az első alkalommal Debrecenbe utaztunk, a nyári egyetem írói ankétjára, és írói estjén szerepeltünk. Szép, ősz oroszlánfeje már fáradt volt, az arca sovány, de a szemei élénkebbek a rendesnél. A zsúfolt vonaton Blahánéról beszélt, régi anekdotákat elevenített fel, és leányfalusi körtével kínált. Nagyon egyedül érezte magát, évek óta; legtöbb kortársát, fegyverbarátját már elvesztette, Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Mikes Lajost, másokat. – Téged még csak ismerlek, te szinte gyermekkorodban közénk kerültél, de mi közöm, mi személyes közöm van már nekem a fiatalokhoz? – panaszolta előttem százszor is, és akkor is, ott, a vonaton –, az én nemzedékem nagyrészt meghalt, és arra figyelmeztet, hogy egyedül maradtam… ! Egészben véve azonban útközben és Debrecenben mégis jókedvű volt. Egy körtefát ajándékozott nekem a kertjéből, hadd legyek ingatlantulajdonos, földnélküli földbirtokos. Délután ő elnökölt az ankéton, közvetlenül és megnyerően, ahogy szokta; este pedig felolvasott. Az idő már nagyon eljárt. Az aula fülledt volt és tömött; lelkes ifjúság hallgatta, hatszáz lélek az ország minden részéből; még olaszok és bolgárok is voltak a teremben a nyári egyetem hallgatói közül, akik aligha értették, de legalább hallani és látni akarták a magyar írókat, elsősorban őt. Móricz Zsigmond szokott, lassú modorában, rögtönözve és jobb kezét kis kerek mozdulatokra rántva beszélt, humorizálva és kedvesen, a spiritiszta kalandjairól és csalódásairól, aztán felolvasott a Kelet Népé-ből. A felolvasás igen hosszúra nyúlt, háromannyira, mint amennyit a kései idő elviselhetővé tett: egy álló órán át tartott, és mindenki kimerült bele. A szeretet fáradt tapsa köszöntötte, amikor lelépett a pódiumról. Ő is észrevette, hogy túl sokáig beszélt, rosszkedvű lett, reggel visszautazott Budapestre.

Aztán, már utoljára, a minap találkoztam vele a Nemzetközi Vásáron. Most nem ő utazott vidéki ismerőseihez, azok jöttek fel hozzá. Könyves sátra, úgy tudom, igen nagy forgalmat bonyolított le. Megint tanúja lehettem a népszerűségének. Rendőrtiszt és mérnök, földbirtokos és parasztember, plébános és református pap és szabadságos katona: ismeretlenül és ismerősen mindenki a barátja volt, mindenki szerette, kereste, beszélgetett vele, és ő mindenkinek ismerte a városát, faluját, problémáit és rokonságát. Folyton dedikálnia kellett, pedig csak megvásárolt könyveibe írta be a nevét. A Magvető sikerére volt a legbüszkébb, az antológiára, melyet irodalmunk múltjából oly kitűnő érzékkel állított össze a magyar nép számára. Még megajándékozott a Rózsa Sándor második kötetével, a nagyszerű trilógia most már befejezetlen marad. Villamoson mentünk haza, utolsónak a vásári sokadalomból; úgy viselkedett az övéi és a fiatalok közt, akik hozzánk csatlakoztak, mint egy háttérben maradó és mégis egyedül fontos pater familias, aki tudja, hogy neki csak szolgálat és kötelesség a dolga.

S most, tegnapelőtt, meghalt. Szenvedve, szegényen és némán. Holnap már a temetőben búcsúzunk tőle. A bombatámadás óráiban halt meg, pénteken éjjel, a Herzog-klinikán. Előzőleg négy napon át eszméletlenül feküdt, úgy, ahogy az agyvérzés után behozták Leányfaluról Budapestre.

Felütöm még az egyik könyvét, A boldog ember életét.

– Joó György – mondják a zárósorok –, a te életed mintaszerű emberi élet… Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi térségen … Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában ég el, mint a kicsiny gyertyaszál.

Az ország szolgálatában… Ezt még a könyv mondja.

S nekem szégyenkezve jut eszembe az az elnyúlt, kései előadás a debreceni pódiumon.

Mit nem adnék érte, mit nem adnánk ma érte mind, akik akkor esetleg csak tiszteletből nem türelmetlenkedtünk, ha még egyszer, még sokszor, élőszóval szólhatna hozzánk mindnyájunk apja, Zsiga bácsi.

 

1942. szeptember 6.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]