Ady emléke egy budai kávéházban

Ady Endre nevezetes bohémtanyái közt ritkán emlegetik a Délivasút kávéházat. Pedig itt, az Alkotás utca elején, ebben a békés budai kávéházban, amelynek tőszomszédságából indulnak a gyorsvonatok a tenger és az „Azúr-ország” felé, egyre növekvő szeretettel és büszkeséggel őrzik a háború előtti évek Ady Endréjének emlékét.

Tóni, teljes becsületes nevén: Konecsny Antal, a főúr, látva, hogy a ceruzával, papírral szórakozó törzsvendégek közé tartozom, már régebben eldicsekedett, hogy ismerte Adyt. Az asztalát is mutatta: ott van, az utolsó páholyban, az oldalfronton.

Ma aztán kivallattam, mondja el, mit tud Adyról.

– Sokszor járt nálunk – mesélte Tóni két fizetés között, boldogan, mert a nagy bohém emléke a saját fiatalságát is felidézte, amikor még kiszolgáló pincér volt. – Itt kezelték valahol a szomszédban, a szanatóriumban. Este szokott jönni, vagy még többször késő éjjel. Olyankor már nem volt zene, de a cigányok itt rostokoltak, várták, jön-e vendég a szeparéba. Hát jött Ady. Egyenesen a főnökhöz ment: „Csak egy szál cigányt, nagyságos asszony, csak egy szál cigányt!” Akkoriban Dani Gyuri muzsikált nálunk, Ady nagyon szerette, leültetett magához bennünket is, és azt mondta, hogyha velünk van, úgy érzi magát, mintha hercegek közt ülne. Nekem meg dalolnom kellett. Mikor azt énekeltem, hogy: „Szeretném én akkor azt az urat látni, aki velem versenyt tudna furulyázni!”… hát az szörnyem tetszett neki.

A főúr megismétli, hogy szörnyen tetszett, majd hozzáteszi: annyira tetszett neki, hogy netovább! meg hogy: pfű! és legyint hozzá, így fűszerezve előadását, tótos beszédét. Mert Tóni a Felvidékről származott Budapestre, nem tökéletes a magyarsága, s ezért aztán nem nagy csoda, hogy versét bizony egyet sem tudja Adynak, még sorokat sem tudna idézni. A főpincér szemével és szívével néz és vágyik vissza a múltba.

– Néha elszundított. Hagytuk aludni. Reggel négy óra felé aztán odaült ahhoz az asztalhoz – és Tóni a hátsó sarok felé mutat –, és írni kezdett. Akárhányszor pénz nélkül jött be mulatni, de azért nem maradt adós. Telefonáltatott a messzendzser boyért, az jött, kapott egy cédulát, egy óra múlva pedig hozta valahonnan a pénzt, húsz vagy harminc koronát. Mi csak néztük…!

Az interjút sűrűn meg-megszakítják a vendégek, akik ide is hívják, oda is küldik Tónit, de azért csak haladunk. Megtudom, hogy Ady még titkárának is meg akarta tenni az énekes pincért. Pedig volt neki másik, igazi titkára. Meg hogy valami lány is volt a dologban. A lányról Tóni édeskeveset tud. De mikor azt kérdeztem, hogy milyen külseje volt Adynak, felkapja az öklét, úgy mutatja:

– Ekkora szeme volt, ni! Mindig elegánsan járt, kellemes megjelenése volt, nagy kalapot hordott, néha egész óriás kalapban jött… Egyszer meg – folytatja – autón érkezett a barátaival. Akkor még más volt az autó, nagy ritkaság volt, micsoda feltűnést keltett, kéremalássan, micsoda feltűnést! Azt hittük, valami börziánerek jönnek, aztán láttuk, hogy az Ady, és mindjárt tudtuk, hogy lesz pia!

A lányról, aki benne volt a dologban, többet tud a tulajdonosnő, özv. Donnerreich Hermanné. Az ősz hajú, halk beszédű, fekete ruhás hölgy akkoriban egymaga vezette a kávéházat. Most két veje segíti. Nagyon jól emlékszik Adyra.

– Igen, igen – mondja –, volt itt egy lány. Lujzának hívták, ha jól emlékszem. Nagyon szép, kreol arcú, fekete hajú, kék szemű, érdekes, filigrán teremtés volt. Ez a lány az oka, hogy Ady járni kezdett hozzánk. Úgy ismerkedtünk meg, hogy 1912 vagy 1913 nyarán, éjjel két-három óra tájban bejött két úr. A fiatalabbik hamarosan odajött hozzám a kasszába, és azt mondta, hogyha tudnám, kicsoda az a másik úr, biztosan rögtön elengedném vele a kisasszonyt, a Lujzát. És mondta, hogy az az úr Ady Endre. Én azt feleltem: – „Nézze, ma Ferenc József az első az országban, de ha az jönne, akkor se engedném, mert rendnek kell lenni. Különben elmenne a kávéfőző is, és mindenki, és én itt maradnék egyedül.” – Hát az urak megnehezteltek, és elmentek, hogy soha többet ide be nem teszik a lábukat. Két óra múlva visszajöttek, és elkezdtek pálinkázni. Megvárták, míg hat óra lett, akkor a kisasszonyt leváltották, ők meg elkísérték. Így ismerkedtünk meg mi Ady Endrével.

– Mi lett a Lujzából?

– Eltartott vagy másfél évig az ismeretségük. Én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. A lány se nagyon beszélt, de egyszer-másszor nem tudta megállni, hogy el ne dicsekedjék: Adynál volt uzsonnán. Azt hiszem, Ady támogatta is a lányt. Lujza aztán elment tőlünk.

A tulajdonosnő is megismétli, amit Tóni már elmondott, Adyt a szomszéd Városmajor-szanatóriumban kezelték, és ide járt mulatni.

– Annyira szeretett mulatni Dani Gyuri bandájával, annyira leitta magát, hogy sokszor mondtam is neki: „– Nézze, én üzletasszony vagyok, és azon vagyok, hogy minél többet fogyasszon a vendég, de már inkább elveszteném azt az egy-két üveg pezsgőt, csak ne rúgna be, csak menne már haza!” Néha egész magánkívül volt, úgy vitték el, Lebeda Feri, az akkori főpincér meg a fiatal Tóni támogatta a konflisba. Ha a szanatóriumba hazafelé tartott, előbb mindig ide jött a kocsival, és mert tudta, hogy ott szigorúan tartják, tőlünk vitt magával egy pár üveg bort. Mert inni muszáj volt. Vagy másfél évig állandóan járt hozzánk. Igen kedves ember volt. A szeparéban szeretett mulatni, a mostani konyha helyén. „Csak egy szál cigányt!” – kérlelt, majdnem minden éjszaka ugyanazokkal a szavakkal, mert tilos volt a kései zene, és néha bizony büntetést is kellett fizetnem miatta.

– Tudta nagyságos asszony, hogy milyen nagy költő a vendége?

– Hogy nevezetes ember, azt tudtam, hogy nagy költő, azt, az igazat megvallva, nem nagyon. Akkoriban még gúnyolták Adyt, és a költészet minket különben sem nagyon érdekelhetett a sok munka miatt. Én az embert találtam rokonszenvesnek, illetve az embert sajnáltam benne. Ignotus, Hatvany báró és Bíró Lajos is vele voltak néha, a Nyugat folyóiratot tiszteletpéldányként küldték. Inkább utólag tudtuk meg, hogy milyen nagy író volt a mi vendégünk… Mikor megnősült, egyszer a feleségét is elhozta… Később aztán nagyon beteg lett, folyton panaszkodott, és emlegette, hogy szeretne még egyszer elmenni Párizsba, és lassanként elmaradt tőlünk…

Ady Endre rövidesen emléktáblát kap a Délivasút-ban.