Csokonai Vitéz Mihály

165 éve, hogy született és 133, hogy meghalt Csokonai Vitéz Mihály. A XVIII. század nagy magyar lírikusa, a debreceni seborvos árva fia, a legszerényebb emberek közé tartozott. Őszintén meghatódva beszélt literátorokkal, gőgös „irka-firka” urakkal, akiknél sokkal különb alkotószellem volt, legendás nyomorúságban bebarangolta és megismerte az országot Bihartól Pozsonyig, Somogytól Sárospatakig, rengeteget tanult, de segédtanári pozíciójában sem tudott biztosan megülni. Bohém volt, nagyorrú, epedő hősszerelmes, afféle egykori munkanélküli diplomás, akit a pénztelenség megfosztott szíve választottjától, poeta doctus és – mint egészen adysan ő maga mondta – paraszt Apolló.

Nagy költő volt, és még nagyobb erőfeszítés és példaadás. Halálakor alig sejtették, hogy milyen univerzális tehetségű vezéri egyéniség veszett el benne, az örök diákban. A kor finnyás kiválóságai, köztük még Kölcsey is, csak félig-meddig tudták értékelni. De költészete túlélte a kifogásokat, a köztudatban teljesen helytálló kép alakult ki róla, művei hozzáférhetők. Húsz-harminc versét állandóan szavalják és énekelik.

Mindig ugyanazt a húsz-harminc verset. Ez az, amiért én most a „másik” Csokonairól is beszélni akarok. Arról, aki a jól ismert Csokonai mögött érezhető. A nála is fiatalabban meghalt Petőfi olyan zsenialkat volt, hogy azzal, amit huszonhat éves koráig írt, örökké a világlíra legnagyobbjai között fog állni. Csokonai, akit harminckét éves korában vitt el a tüdőbaj, nem állhatott. Ő a lassabban érő zsenik közé tartozott, és talán éppen ezért nem fölösleges szellemének különleges gazdagsága, kész remekeinek természete és fejlődésének iránya alapján erősebben megvilágítani néhány kevésbé számon tartott vonást a költő hagyományos összképén. E kép szerint – mint tudjuk – Csokonai bordalai nagyszerűek, a Lilla-dalok közt a szerelem legszebb költői megnyilatkozásait találjuk, ódáiban és elégiáiban hatalmas erő, bölcseleti verseiben nagy mélység van, népies zsánerképei és leíró költeményei már Petőfit idézik, formaművészete ragyogó, víg epikája tökéletes, humora sokszor vaskos, ízléstelen, és drámakísérletei gyengék. Mindez igaz, sőt a kifogásokat meg is toldhatjuk: Csokonaiban túl sok az idegen hatás, az alkalmiság, a szentimentalizmus, a rokokós, finom pepecselés, túlteng benne valami elködösítő mitologizmus, valami klasszicista konvenció, és művei sokszor unalmassá nyúlnak.

Csokonai ennek ellenére nagy költő, sokkal nagyobb tehetség, mint általában gondolni szokták. Költészete a formai elemeknek, a mindenfelé tárt érzékiségnek és a mindenre figyelő értelemnek olyan találkozását mutatja, amely a legnagyobbra szokott képesíteni.

Ami pl. elismert formaművészetét illeti: az ő verstechnikája és a vele egykorú magyar költészet formai fejlettsége közt nem nagy, hanem óriási a különbség. A nyugat-európai formákat akkoriban próbálgatták a magyar költők, és évtizedig elbajlódtak pl. az ún. hím- és nőrímek természetének kitapogatásával. A századvégi sokféle költői iskola versenyének és vitáinak a magyar verstan elméleti és gyakorlati megteremtése lett a haszna. Csokonai, az összefoglaló, már akkor sem követett el hibákat, amikor még nem volt az a tökéletes verstechnikus, akinek legjobb dalaiból ismerjük. Az ösztön zsenialitásával felismerte nyelvünk sok zenei törvényét, és kitalálta alkalmazásuk legjobb módját. Évek alatt oly könnyeddé, biztossá nemesedett a formai tudása, mintha ötven-hatvan esztendőnyi fejlődést élt volna át. Nála még teremtés, újítás volt az egészen mai veretű formai elegancia. Ismerjük A rózsabimbóhoz, a Dalok, az Ódák nyelvi és zenei édességét, a csodálatosan újszerű hangfestéseket (amilyen pl. ez a sor: „barlangjában belől bömböl a mord medve”), ismerjük a rímekkel átcsengettyűzött alkáioszi strófák és a leoninusok bravúrjait. Amit gyakorlatban csinált, s amit a hangsúly, a metrum, a rím kérdéseiről, sőt a szabad versről elméleti dolgozatában írt, az a legtökéletesebb érzék megnyilatkozása. Az avult szakkifejezések miatt nem könnyű kihámozni poétikája tanítását, de mindenütt végérvényes tételeket állított fel. Babits Mihály nem írhatna modernebbet és klasszikusabbat. Nem képzelhető költői feladat, melynek megoldására Csokonai művészete a vég előtt formailag alkalmatlan lett volna.

A stílus fejlődése tartalmi, emberi fejlődéssel szokott együtt járni. Csokonai legismertebb, legkészebb versei remekművek. Mégis, mintha volna valami irodalmiasság a bájos és trillázó tökéletességben, a képek poétikus választékosságában, kék és rózsaszín derengésében, pásztori vagy anakreoni hangulatában. Szép, jó és hibátlan minden, mégis milyen üdítő ebben a remek „literatúrában” egy-egy kiütés, egy-egy életteljes realizmus! Csokonai sokkal magyarabb és emberibb volt, semhogy ne érezte volna nyűgnek a túl sok virágfűzést és az antik isteneket. Tudjuk, hogy az ő kéziratos „népdalgyűjteményéhez” már négyszáz vers volt együtt. Kitört belőle a „parlagi lantos”, a közönséges ember. Ki nem észleli a stílustörést a híres Parasztdal-ban a vityilló szép Katójának szerelmes nyögése és a vers közepének egészen Petőfi korába illő természetessége közt? Amit mint realizmust, vaskosságot és ízléstelenséget elítélt a költőben a régi kor, és megbocsát a mai, azt egy üdvös stílusforradalom kezdetének kell tekintenünk. Csokonai a Petőfin túltevő versbeli káromkodásokon, a humoron és a szatírán keresztül jutott el először a valóság közvetlen megközelítéséhez. És ez a költő csakhamar már nemcsak a drasztikum vagy a humor kifejezésének céljával volt realista. Tudta a modern Gundolf igazát az élményhatárok és stílushatárok kapcsolatáról! Szorította a konvenció, és vetkőzni kezdett. Tudományos érdeklődése és erős betegsége is a stílusrealizmus felé vezette. Nem ért rá választékos lenni, a kín közvetlenül tört ki belőle. A reményhez írt óda nagyszerű mű, én mégis jobb szeretem és nagyobb dolognak tartom a tüdőgyulladásról írt Csokonai-verset, amelynek testi gyötrelmeit és naturalizmusát megdöbbentő párhuzamba lehetne állítani Tóth Árpádnak szintén a szétroncsolt tüdőről szóló verstöredékeivel. Közönséges elemekből írt lírai verset a legnehezebb írni, ezért érzem oly fontosnak Csokonaiban azt a fejlődési vonalat: a népi vagy humoros célzatból indult, majd később komoly tudatossággal alkalmazott lírai realizmust. A „másik” Csokonait az ilyen lírai versekben érjük tetten leginkább. És A lélek halhatatlansága egyes részeiben; ez a világirodalmi rangú tanköltemény lírai versek és drámai monológok sorozata a legegyszerűbb stílusban. Ha Csokonai életben marad, fél évszázaddal meggyorsul a költészetünk természetes alakulása, és alighanem még egy Petőfije vagy Arany Jánosa volna Magyarországnak.

Pedig milyen sivár időben élt ez a gazdag, ez a tehetségekben túl gazdag költő! Debrecen, mondta Kazinczy, akkoriban a géniusz megnyomorításában gyönyörködött. A rakoncátlan Csokonai összeveszett a kollégium vaskalapos hivatalos vezetőivel; egyenesen megrázó a diákokhoz intézett búcsúlevele, majd e beszédnek védőbeszéde. Még nagyobb baj volt a közönség, az ország fizikai és lelki szegénysége. Az országot úgyszólván csak a nemesség jelentette, a széles körű szellemi pezsgés pedig alig terjedt túl az írókon és a közvetlen környezetén, amelyre személyi hatással lehettek. Micsoda harcokat vívott szegény Csokonai a közönnyel, a pozsonyi országgyűlésen éppúgy, mint vándorlásai során az egész hazában! Milyen tragikusan küzd a művei kiadásáért, vagy akár csak egy rend új ruháért! Hogy fuldoklik az adósságokban! Milyen magányosan kellett élnie neki, a „nádfedelű viskóba szorult kozmopolitának”, amely méghozzá le is égett a feje felől, milyen hajlongásokat kellett végeznie – egyébként nem is utolsó szellemű mecénások előtt, hogy legalább ideig-óráig hitegethesse magát egy könyvtárhivatalnoki állás reményével! Százféleképp próbált segíteni magán. Levelei fiatalon öreg ember hősies nagyságát, érettségét és keserűségét tárják fel, amikor beszámolnak a helyzetéről, a tanulmányairól és terveiről. Tudjuk, mennyi utánjárással juthatott csak egy-egy ritka és drága könyvhöz, pl. egy perzsa irodalomtörténethez. Mert hallatlanul érdekelte az ázsiai poézis. A „határokon átemelő szótárak” barátja mindent megtett, hogy hozzáférhessen a kínaiak, hinduk, arabok költészetéhez. Írt is e témáról egy megható tanulmányt, alighanem először jegyezvén le irodalmunkban Kung fu-ce nevét. A Si king-nek, a kanonikus kínai daloskönyvnek három-négyezer éves dalai közül, úgy látom, latin közvetítéssel ismert egyet, egyébként általános tájékoztatókra támaszkodott. De más is érdekelte, sokoldalúsága határtalan. Versei, prózái és levelei egyformán mutatják, mennyire izgatta a magyarság őstörténete, az egyetemes história, a vallástörténelem, a filozófia, a természettudomány, különösen a Debrecenben népszerű füvészkert. Érdekes, hogy kissé naiv politizálgatásában, ahogy a Napóleon-gyűlölő Közép-Európa akkori entellektüeljeihez illett, harciasan franciaellenes volt. Jól ismerte a görög, latin, héber, német, olasz, francia és angol irodalmat, igazán a világirodalomra látott ki mostoha hazájából, olyan korban, amikor a Weltliteratur szót és fogalmat talán még meg sem teremtette nagy kortársa, Goethe.

Csokonai, a külföld első ismerője, a népi magyarság megerősödéséért követelte, hogy legyünk modernek. Másutt rég megunt ócskaság már minden újításunk, mondta nemrég az ostoros Ady, s mintha csak ismételné az 1800 körül elhangzott kiáltást: „Más nemzetek óriás léptekkel sietnek a tökéletesség felé, mi saeculumokkal maradunk el és már az idő nógatását is alig halljuk!” Örülünk mindennek, ami szép, csinos, ami valóságos érték, ami új, a magyar nyelv fejlesztésének éppúgy, mint a haditechnika javulásának vagy Linné térhódításának. A penészről írt jegyzetét olvasva, a Dorottya függelékében, szinte csodálkozunk, hogy nem írt verset ő is a növények metamorfózisáról. Abban az időtlen és derűs botanikus érdeklődésben, amellyel egy répa elé térdelt, vagy megsüvegelte a szépen nyíló tököt, humanista változatként beleragyog Ízisz és Ozirisz misztikus képe, a lappok, hinduk távoli géniusza, Odin, a Walhalla, a sörkészítő kékszemű valkirák túlvilága, az emberiség egyetemes halál- és megváltás-filozófiája, és ellentétül ott sötétlik a földi megváltatlanság, a szociális és egyéb nyomorúságok tudata. A költőt hamleti töprengésekbe rántja a metafizika, Shakespeare Athéni Timon-jának legszörnyűbb feketeségeibe, aki kétségbeesésében nyár jobb szeretne állat lenni. „Szomorú hagymáz” az elmélkedés, mondja Csokonai, és megméri lelke mérlegén Timon minden keserűségét, a regény végső aláértékelődését, és szkepszise oly nagy, hogy keresztény hite már alig-alig segít rajta.

Hazája földi dolgait is reálisan látta. Sötéten, de nem reménytelenül. Világpolgár és nacionalista volt egyszerre. Gróf Festetich György keszthelyi katonai iskolájában megbámulta a „könyvolvasó” és térképes Mars hadistent, és ujjongva írja: hogy „Ott kardra termett ujjait egy huszár a messzelátó csőhöz egyengeti, itt egy erős hajdú az ország rajzolatain figyelemmel andalg…” „A szittya testet britus ésszel” akarta nemesíteni, s egy feljajdulása megint Adyt idézi a jövőből, Ady híres versét az idő rostájáról: „Nincs nagyobb rosta az időnél, – mondja Csokonai – addig lebeg az, amíg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és giz-gazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység.” A magyarságot is fenyegeti a kihullás, hirdette, s amennyire örült a haladásnak, éppúgy látta a nem változó politikai-gazdasági helyzetet is. A nép vándora volt, ismerte a szegénység helyzetét. Egész szociológiát tömörít össze, mikor tréfásan „kis pokolnak” nevezte a gyomrot. A lélek halhatatlanságá-ból minduntalan kicsap a fájó részvét a közeli és távoli rabszolgák, a bányák és kávéültetvények négereinek sorsa iránt. „Négy milliárd ember” nevében beszélt az önzésről, melyet a „magunk szerelmének” mondott, de eszméi a saját környezetéből szívták a keserű tapasztalatot, hogy „a szegényt a törvény útján megkéselik”: a hazai földből, ahol ő „falunkint élődik tanult koldulással” ahol a „kis poklokat” ki kellene elégíteni, mert csak azután kerülhet sor a kultúra megszületésére. Megpendíti a „milliók egy miatt” gondolatát, és fölsír, hogy a „legjobbat (a legjobb szívet) megveheti a pénzesebb”, és Debrecen és Patak mintájára iskolákat követelt Somogynak, mert „Hát csak sertést nevelt-é itt a makk s haraszt? / Hát csak kanásznak termett / A somogysági paraszt?” – Kultúra kell, mondja egészen A Hortobágy poétája írójának hangulatában, mert hiszen „Hány jó ész lett vaddá, / hogy nem mivelték!” Gróf Széchényi Ferenc Nemzeti Könyvtárát is azért ünnepli, mert kultúrát hoz „e Hortobágy pusztái mellé”.

Nagyon jellemző magatartás ez a magyar költőkre. Elpusztul a nép, elsorvasztja a szegénység és az elmaradottság, nemsokára nyomunk se lesz. Csokonai már nagyon érezte a magyarság veszélyes magányát a szláv és a germán tengerben. „A világ abroszán legkritikusabb hely”-nek nevezi Erdélyt, majd magyar Helvétiának, magyar Svájcnak, és fél, hogy „Oesterreicherek vagy rusznyákok” leszünk, pedig ő azt szeretné, hogy vajha „a csángó magyar is polgártársunk lenne”. Ahogy szívrepesve beszél a magyar nyelvről, úgy aggódik is érte. A sivár viszonyok ismeretében egyelőre „csak tíz-tizenkét évnyi halhatatlanságot” remélt, mint a Lilla bevezetőjében írta, és a XX. és XXI. századba nézett megértésért „abba a korba, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem”. Megrázó részletek hosszú sora tanúskodik leveleiből és dolgozataiból, hogy mennyire szerette és féltette nyelvünket és népünket. A honfoglaló Árpádról tervezett eposza érdekében be akarta járni Lengyelországot és Ukrajnát, és amit addig írt, azt mindenestől csak előgyakorlatnak tekintette.

Előgyakorlatnak! Megdöbbentett az adat, amelyre véletlenül e kis tanulmány írásának a vége felé akadtam. Csokonai maga csak előgyakorlatnak tekintette egész költészetét! Előgyakorlatnak – nyilván valamihez! Egy még nagyobb Csokonainak a pusztulását érezte tehát a halálos ágyán! Érezte a másik Csokonait, akinek csak körvonalai sejthetők! A mozarti zene tisztaságával a lehetőségeit… Bizonyára önismeretének és annak az eszménynek az alapján, amelynek bizonytalan képét írói és emberi vonásokból a meglevő, valóságos, túl korán meghalt Csokonai mellé felvázolni próbáltam.