Mohácstól Csokonaiig

 

1. A magyar irodalom középkora

A költészet és elsősorban a líra kalauzolásával három évszázadon szeretném végigvezetni Önöket, úgy, ahogy azt a kiszabott idő – öt előadás – lehetővé teszi. Célom: átadni azt az élményt, melyet a magyar lélek színváltozásai Mohácstól Csokonai haláláig bennem keltettek. A tárgyi tudnivalót kisebb-nagyobb szakmunkák sokasága oly kitűnően összefoglalja, hogy velük versenyre kelnem szerénytelenség és naivitás lenne. Én utazni, szétnézni szeretnék egy kicsit a múltban, s megpróbálom felkelteni a vágyukat, hogy esetleg saját maguk kutassanak és nézelődjenek tovább ezekben az öldöklő századokban.

Mindig emlegetni szoktuk, hogy mennyire „közel áll” hozzánk, milyen „érdekes” a mindenkori jelen irodalma. Miért érdekes? Mert az élet anyagába csomagolja az örök emberit. Az örök emberi azonban három-négyszáz évvel ezelőtt is örök emberi volt, s ezen az alapon egy-egy régi írás szintén érdekes lehetne legalább annyira, amennyire valamely divatos mai író tárcája, aktuális és gyors elmefuttatása érdekel bennünket az újságjainkban. Hogy sokszor mégsem az, annak egyoldalúságunk az oka. Az, hogy a jelen szűk csigaházába záródtunk, és nincs érzékletes kapcsolatunk a magunk és nemzetünk átfogóbb sorsával.

Csakugyan szegénység ez, csakugyan veszteség? Minden tudatlanság az, minden hiányosság szűkít rajtunk. Egészen kivételes nagy szellemek kikerülhetetlenül ránk erőszakolják jelenségüket és hatásukat a világ és az idő minden tájáról. Azonban egyrészt még az ő igazi ismeretük és jelentésük is ködös és lebegő marad, ha nem illeszkedik valami közös áttekintés hálózatába; másrészt a hagyomány, a múlt éppúgy megeleveníthető, mint a mai nap. Egy emberöltőnyi saját tapasztaláshoz egy emberöltőnyi idő szükséges, de a szellem századokat megismerhet egy félesztendő alatt, s a hagyományban is élni: annyi, mint nagyobb életet élni, egy nagyobb nemzetben élni. Magyar nemcsak annyi van, amennyi velünk egyszerre él és lélegzik a nap alatt; a magyarsághoz hozzátartozhatnak a halott magyarok milliói, tíz- és százmilliói. Tőlem függ, hogy hozzátartoznak-e. Pártvezérek nyilatkozatait hallgassam meg nap nap után a magyarság sorskérdéseiről, és mondjak le a Zrínyi véleményéről? Igazi szellemi szomjúság nem lehet ennyire igénytelen.

Igaz, hogy a múltba hallgatózni, a múltban élni eleinte határozott munka. Szokni kell hozzá, mint minden új elemhez. Egy kicsit nyelvésszé, történésszé, kultúrhistorikussá kell alakulnunk. Nem megy nehezen. Észre se vesszük, hogy nőnek ránk új érzékszerveink, s hogy finomodnak. Az első, érzelmi kapcsolatot akármi megteremtheti. Ha megszerettük például azt a nem tudom honnan összeszedett-összeérzett „ézös magyeri nyelvet”, amelyen Kodolányi János nagy történelmi regényei, A vas fiai és a Boldog Margit beszéltetik az alakjaikat, valahogy mindjárt köldökzsinórunk nő a múlthoz, a XV. század közepéhez, s mintha az ük-ükanyánk beszéde dadogna és keringene át belénk, olyan lírai örömmel fogjuk hallgatni mondjuk a huszita biblia szavait „a napon meghevölt és megaszott magvak” példázatáról, és azokról, melyeket „megöttek vala az égi repesők”. Izgalmas élmény a szellemidézés? Megérne néhány órai türelmet egy olyan szeánsz, amelynek végén csakugyan megszólalnak a lelkek? Csak pár perc kell, csak annyi, hogy felüssünk egy öreg könyvet, és a régi Vulgátából, a Báthori-féléből, az okos és a balga szüzekről tart rögtön előadást a régi Pálos-barát, aki egykor a mai Szép Juhászné környékén remetéskedett: furcsa dialektusban beszél, hallgassák csak: „…az öt bolondok felvevén hű lámpásokat nem vének olajt hűvelők; az belcsek kediglen olajt vének hűvelők hű edényekben és lámpásokkal …” Aztán az Alexandriai Szent Katalin-legenda fénösséges nyelve szólal meg (jobb rímekkel, mint a későbbi Tinódiéi!), s azt mondja a hősnőjéről hogy: „Azomba nyakát lehajtá, – (És) a nyakvágó hogy azt látá, – Egy vágással úgy legyinté, – (Hogy) ez világból kivégezé …” Észre kell vennünk, hogy a nyakvágó előtt az a ritmusrontó És meg két sorral utána az a Hogy ugyanaz az auftakt, ugyanaz a félig szöveg nélküli verselőző szótag, melyet a bakáink rántanak sebtiben a sor elé, mikor éneklik, hogy „(Hejde) jobb válláról a bal vállára …” Egészen az, kezdünk elgondolkozni rajta, de „Idevezlégy kivánatosságos Uram, Jesus, irgalmazz énneköm bynösnek,” siránkozza máris litániáját egy női hang : nem olyan ájojtatos asszonyállaté, mint amilyenekről a Winkler Kódex Mária-siralma beszél: ez a bynös lélek 1515-ből fohászkodik az Úrhoz, Veszprémből, Kinizsi Pálné Magyar Benignának hívják, és csak annyit tudok róla, hogy „gonosz életű” vala … Gonosz életű, nem pedig „angyaloknak nagyságos asszonya”, aminek legelső ismert nevű költőnk, Vásárhelyi András titulálta 1508-ban Szűz Máriát; de azért a férje révén egy kicsit talán Kinizsiné is „Törököknek megnyomorítója” volt, hogyne, hiszen ez már a félholdas idők kezdete, Mátyásé, akinek szabácsi viadaláról olyan verset olvasok, melynek erőtlen leírásaiban néhol háromszáz esztendőnyire előre ragyogó formaművészettel rímel a vontatára a bontatása, a kétség-re az értsék: igen, Mátyás korában, Mátyás kora után lapozzuk már az időt, s a nagy humanista és reneszánsz király birodalma, zsoldos hadserege és latin Corvinái jelennek meg előttünk, a hódító Mátyás világa, akiről azt mondja a halálát sirató egykori magyar ének, hogy „numurultaknak kies hajlaka” volt, s hogy „az vízen álló Velencére” törekedett … Mint költőnek, nincs szívem szó nélkül hagyni még azt a verstani apróságot sem, hogy a még évszázadokig lomposan csoszogó vala-vala-vala-vala végű vagy süket ragrímeket ásító primitív négysoros strófák ezreivel ellentétben az az 1476-os emlékdal egyik katrénjában az alábbi négy rím-csengőt fogja összhangba: ága, virága, drága, Prága. Az ember nagyot néz az ilyesmin, már-már játszani kezdene egy pillanatra a „drága-Prága-virága” témán, de szemünk előtt már új virág hajt ki, virágének: legény szól benne a gyöngyruhás menyecskéhez, Katóhoz, akinek megjött a férje: megjött bizony, s most táncolni kell, haja, haja, virágom! …Szellemet idéztünk? A keresztény középkor végéről, vegyesházi királyaink birodalmából, a legkezdetlegesebb szellemi korból hívogattam elő ízelítőnek néhány hangot.

Mindez azonban csak előjáték ahhoz a világhoz, amely Moháccsal kezdődik. Mai előadásom tulajdonképpen e gyászos kor első száz évének, az 1526 és a bécsi béke – 1608 – közti időnek a hangjait keresi. A lírai kórust keresi a nagy nemzeti tragédiából. De érthető a kar jajveszékelése a dráma, a történelem nélkül? A magyar XVI. század a harcnak, kétségbeesésnek, fájdalomnak és a feltámadás vágyának irtózatos gomolygása. Apokaliptikus idő. Az egész század csupa izgalom és gyötrelem. Tehát csupa líra. És még sincs lírája. Száznál több költője dolgozott, de csak az egyetlen Balassi az igazi közöttük. Vulkanikus hőség emésztette a fiait. Soha így még nem égette a magyar érzés, soha lelket így nem sarkantyúzott végső erőkifejtésre a pusztulás iszonya. Az eredmény mégis inkább csak fojtott izzás, parázs, füst. Nyelvét és önálló szellemi életét ekkor találta meg igazán az irodalom, ekkor épült ki először olyasmi, amit szellemi Magyarországnak mondhatunk, és mégis inkább majdnem mindenütt csak roncsokat látunk. Az épülő ház és a rom hasonlat a szellemvilágra is érvényes.

Ami ez alatt a század alatt extra Hungariam történt, az majdnem teljesen hatástalan maradt a magyar glóbuszon. Az ország csak avval ért rá foglalkozni, ami a húsába vágott: a török és a Habsburg-hatalommal, és a Habsburg-világ ellenségével, a nagynémet reformációval. Ebben a században indult meg a fiatal Amerika, Mexikó, Peru és Brazília kincseinek átszivattyúzása az Óvilágéba. Ez a század hozta II. Gyula pápa művészetbarátságát, a tengerentúli nagy felfedezéseket és a krumplit, a dohányt, a kávét, ekkor vetette meg VIII. Henrik után világhatalma alapjait a vérző Anglia, ekkor uralkodott Rettenetes Iván, és hódította meg Szibériát az orosz expanzió, ötszáz éves polgárháború után ekkor indult meg Japán expanzív nemzeti élete, ekkor nem ment le a nap V. Károly és II. Fülöp birodalmában, ekkor élt Tizián, Holbein, Dürer, Michelangelo, Medici Lőrinc és Cervantes és Lope de Vega és Ronsard és Morus Tamás és Spenser és Shakespeare és Bacon. Minálunk Mátyás olaszos-latinos kölcsönfényű reneszánszát elsorvasztotta a belső romlás. A népi megújhodás korai vágyát és őrjöngő kísérletét Dózsa után tűzbe-vérbe és gyalázatba fojtotta az álláshalmozó nagypapság és az önző nemesség. A nemességen belül is megoszlást teremtett a Werbőczy vezetésével szervezkedő köznemesség érdeke és a trónutódlás. A nemzeti királyság és a centralizáció reménye együtt züllött szét a Mátyás-féle modern zsoldos hadsereggel. Mindenkinek az egység volt az álma, de a széthúzás a közvetlen érdeke. Mikor aztán a Habsburgok túlhatalmát helyrebillenteni a francia kezdeményezés és az európai liga megmozdította a zseniális Szolimánt, a rendi Magyarország, ez a tehetetlen ütközőállam, egyszerre összeomlott és szétesett. Ismerjük a részleteket, a nyugati és az északi részek súlytalan szerepét a császári világpolitika nagy játékaiban, Erdély balanszírozó szerepét, múló tündérkert-ragyogását, császári és tatár kínoztatását, benső háborúit, melyek tíz hónapra még Vitéz Mihály román vajdát is uralomra segítették, s végső megnyomorodását, és ismerjük a török uralom alatti részek állandó égését és kiégését. A félhold a Dunán túl és Tiszán túl és északon folyton előbbre nyomult, már csaknem kettévágta a Nyugat és Kelet-Magyarországot, elesett Temesvár és Drégely, Sziget és Fülek, majd a második rohamra Eger is, az emberről lenyúzták a bőrt, a földről az embert. A gumiszerűen rugalmas határok még az időközi békék alatt is folyton mozogtak, és a Királyság határszéleit száz és száz kilométernyi fronton végvárral védelmezték. Erdély, ameddig tudta, karddal és okos machiavellizmussal, a császári Magyarország karddal és alkotmánnyal védekezett a két ellenséggel szemben, amely persze barátnak is jelentkezett, ha a másiknak kellett ártani. A rabló, de sok tekintetben mégis lovagias, „jópofa” basák, akiknek világáról oly mulatságos, színes úti riportokat mesél Evlia Cselebi, rabszolga- és aranykaravánokat küldözgettek haza, de a kincseket néha pár ezer levágott orral helyettesítették, és száz meg száz szalmával kitömött emberfejjel díszítették városaik palánkját. A század végén tizenöt éves komoly határháború tört ki, és állandósította a várharcokat.

Hol jelentkezhetett ilyen korban a líra? Ugyanúgy kérdezhetném, hogy hol hallgatott? Ez a száz esztendő egyetlen líra volt, mondtam az előbb. A száz lírikus éppen azért nem produkált különb eredményt, mert a nemzeti végzet túlságosan kedvezett a lírai kitöréseknek. A korbácsolt ember nem verset ír, hanem jajgat, esetleg meghal. A XVI. század nem hagyott időt a recueilliment-ra, a Sammlungra, a magábaszállásra. Az egzaltált jóslat, az átok, a harci riadó, a jeremiád és a káromkodás a legnagyobb feszültség hangján szólal meg, és nem ismer árnyalatokat. Végletek és szélsőségek világa ez, igazán fegyvere volt a szellem, és a fegyver szükségből akkor is jó, ha csak furkósbot. Márpedig fegyverek minden fajtájára szüksége volt a védekező nemzetnek, hiszen az iszlám csatakiáltásával egyidejűleg, sőt pár évvel előbb felhangzott a „lutherani comburantur” parancsa is, amelynek máglyái nyomán a háromszor csonka Magyarországon irtózatosan elvadult a hitújítás, a reformáció védekező és támadó harca. A múltjából, uraiból és jelenéből kiábrándult nemzet szomjasan fordult az új eszmék felé, amelyek egyúttal a lelkiismereti szabadságot, a népi megváltás reményét hozták, és megfelelően átalakulva egyenesen a „magyar vallást” teremtették meg ebben az országban. A tudomány és a műveltség kitört a klastromok falai közül, harcos és világias lett. A nemzeti öntudat és irodalom az édes anyanyelven beszélt, és mindenkihez beszélt, s még hadakozni is csak magyarul lehetett ellene. Megszülettek a nyomdák és vándornyomdák, megszülettek a protestáns nemzeti iskolák és főiskolák, mindegyik egy-egy szellemi végvára lett a magyarságnak, ahogyan Isten és a magyarság végvári katonáinak érezték magukat. Dévai Bíró Mátyások, Szegedi Kiss Istvánok, Bornemisza Péterek és hihetetlen tűzzel hadakozó prédikátortársaik is. Hol volt a lírájuk? Öltözködött és rejtezkedett; műfajban, témában és hangnemben a szükséglethez alkalmazkodott. Dávid király ősi zsidó zsoltáraival volt képes magasztalni Krisztust, gyalázni a törököt, és az ellenséges, de eleinte még ájult katolicizmust, és utat nyitni a vezeklési és gyónási szükségleteknek, melyekre az új hit nem adott közvetlen módot. Mi minden el nem fért egy-egy XVI. századbeli prédikációban! Vers és próza a legforróbb érzéstől és lírától lángol ebben az anarchikus világban, egyszerre bizonyítva a műfaji dogmák tarthatatlanságát, és azt, hogy formaművészet nélkül az irodalomban édeskeveset ér az őszinteség és a barbareszk erő. A politikai-nemzeti élethalálharcot valósággal polgárháborúk sorozatával kísérte a nagy szellemi harc, és az új vallás szinte leterítette római ellenfelét. A diadalmas reformációval csak az (1561-ben behívott) jezsuiták, Oláh Miklós esztergomi érsek, Telegdi Miklós pécsi püspök kezdték felvenni a szellemi küzdelmet a század második felében, majd pedig Pázmány, a zseniális renegát, aki aztán már egyenesen kicsavarta a győzelmet a prédikátorok kezéből, anélkül hogy magyarellenes lett volna. Ez azonban már az új század tartalma lesz; a XVI. század a protestánsoké, a magyar szellemi forradalomé, amelynek többek közt az is tragédiája volt, hogy mindjárt a diadala után már fel kellett lépnie a saját kifejlődésének elve, a szabad vizsgálódás tana, a saját szélsősége, az unitarizmus ellen.

A lírizmus tengerén és ugyanakkor a líra sivatagában utazunk. Hadakozó, vitázó papok és tanítómesterek irodalmában, akik vallást teremtettek, és azt írták, amire maguknak és táboruknak szüksége volt. Lehetetlen elkülöníteni irodalmunkban a műfajokat. A magyar biblia megteremtése, akár a hihetetlenül sokoldalú és termékeny Heltai Gáspáréra, akár a Károlyi Gáspáréra, akár Sylvester János újszövetségére gondolok, lírai cselekedet. A reformáció korának heveny vallási intoxikáltságát belülről kell néznünk és éreznünk: minden lírának hit az eredete, érzés a mozgatója. A leghimnikusabb érzés akkor a vallás volt. S hogy a vallásosság mennyire megfért, sőt összeforrt az emberben a magyar hazafisággal, a nép szerelmével, mutatja Sylvester. Ő írta szép, ízes ízű dialektusban az első jó magyar disztichonokat bibliája elején „az magyar népnek, ki ezt olvassa”, mondván, hogy: „Próféták által szólt rígen níked az isten”, és hogy most már másképp szól: „Minden nípnek az ű nyelvin, hogy minden az isten – Törvínyin iljen s minden imádja nevit”: s ugyanakkor ő, a harcos prédikátor és humanista, egy örök dicsőségére szolgáló széljegyzetben magasztalja – elsőnek – a népi lírát, az egyetemesen üldözött szerelmi dalköltészetet, a virágénekeket. A gúny, a lelkesedés, az öröm, a remény és a felháborodás, tehát a leghevesebb érzések olvadnak össze a kor híres prédikátoraiban, Bornemiszában, Méliusz Juhász Péterben, a debreceni pápában, Beythe Istvánban, az erdélyi Dávid Ferencben, az unitáriusok mártír-püspökében. Mi volt több e szörnyű hitvitában, érzés vagy teológia? Ha igemagyarázat közben Méliusz Juhászt úgy elfutja a düh, hogy nekiesik a pápista szerzeteseknek: „Hát ti, böndő, here papok, barátok, borcsiszárok, néma ebek, mit heverésztek a klastromokban?!” – kell-e még kérdeznem, hogy vajon tudományos értekezést adott-e elő ez a vastag rabelais-i hang, vagy inkább lírai káromkodást prózai versben?

A gyülekezetek erős, komor, szigorú, ótestamentumi líráját zengték az országban az első zsoltárfordítók, Szenczi Molnár előfutárai, a graduálék szerzői, a katolikus latin himnáriumok és az egykorú vallásos német líra műfordítói. Eine feste Burg ist unser Gott, hallik a határon túlról Luther dicsérete, és máris visszhangozza a magyar ének: Erős várunk nékünk az Isten. A nem gyülekezeti vallásos líra, a sok „istenes ének” úgy buggyan fel, mint a vad talajvizek. Jeremiádokba, vontatottan üvöltő siralmakba búvik a társadalomkritika, a keserves feddő és dorgáló kitörések a fejedelmek erőszakossága, az urak fösvénysége, a parasztság szenvedése ellen. Különleges érték közöttük Bornemisza (az a gyönyörű nyelvű Bornemisza, aki Balassi Bálint nevelője volt, és akinek minden ízében megmagyarosított antik Elektrá-ját Móricz Zsigmond úgy megünnepelte napjainkban), és a mózesi átkot idéző tállyai pap, Szkhárosi Horváth András. Idéznem kell Szkhárosi fenyegetéseiből, akit úgy ítéltek meg, hogy új Mészáros Lőrinc lett volna egy új Dózsa mellett: „Érccé válik felett a szép csillagos ég, / Vassá válik talpad alatt az nagy jó zsiros föld. / Port, harmatot, aszu hamut eszik az aszu föld. / Megrepedez, úgy panaszol reád a szomjú föld.” Ugyanő később: „Azt tudjátok, hogy az isten megvénhödt már, nem lát, / De nem alszik, reánk pislog, noha sok bosszut lát; / Így jól látja ez világnak minden álnokságát, / Majd levágja az fejszével a gonosz termő fát.” Sokszor mintha köveket rágnánk, olyan a puszta szövegük, de az énekben fenségessé válik a zordonságuk. Kodály Psalmus Hungaricus-a kóruszenéjének hatását mi már nem tudjuk különválasztani Kecskeméti Vég Mihály LV. zsoltár átdolgozása szövegétől, de azt hiszem, az a „mikoron Dávid nagy busultában” kezdetű nehézsúlyú vers zene nélkül is épp eléggé hátborzongató. Érdekesek és népszerűek voltak a „haláltánc-énekek” is, pedig nálunk nem voltak párjai az egykori (és korábbi) Európa temetőfalairól fenyegető Danse Macabre-oknak és Totentanz-oknak, amelyek Villon és Holbein fantáziáját nevelték. Ahova nyúlunk, mindenütt tűz, vér, testi-lelki háború, közélet és pátosz. Üdítő ellentét a „lakodalmas verseknek”, a Házasok Éneké-nek, az Adhortatio mulierum-nak sokszor vaskos, durva, de éppoly sokszor kedves humora és paraszti realizmusa, amely szinte egyedül őrzi a magánélet apró és derűs jeleneteit. Mert hogy a mindennapi életnek ebben a rémületes korban s a török hódoltsági részeken is mennyire megvoltak a maga barátságos, emberséges és üdítő mozzanatai, arról Takáts Sándor műve a legérdekesebb bizonyíték.

Úgy látszik, ami élvezhető volt ebben az élvezhetetlen világban, azt legjobban a katonák észlelték és becsülték. A végvárak, vagy ahogy akkor mondták, a végházak népe. Balassi verse nem tud szebb dolgot elképzelni a végek tavaszi életénél. Turi György kanizsai és palotai kapitány „harci éneke” véres; de ugyanakkor milyen jókedvű! Az egymást gyilkoló magyar és török vitézek közt sok lovagias, pajtáskodó és kereskedelmi kapcsolat kialakult. Például az ellenfelek közösen tartottak fenn őrlőmalmokat. Összeházasodások, követjárások, levelezések, kémhistóriák, vitézi tornák, borozások, vendégeskedések eseményei és emlékei nem maradhattak hatástalanul a sok rokonvonást mutató két népre. Ne felejtsük, hogy a török barát is volt, a nemzeti felkelések és a reformáció támogatója, kímélte a már meghódított népet, és mindig éppúgy sajnálta, hogy nem szövetségese a magyar, ahogy annak idején Dzsingisz kán fiai egy kissé szintén testvérnek éreztek bennünket, és nem értették, hogy miért nem ővelük tartunk. A fegyvercsörgéstől és nótáktól zengő végvárakban mindkét oldalon mintegy 20-20 000 ember állhatott állandóan fegyverben. A magyar őrségek sorsa különben egyre siralmasabb lett, és ahogy nőtt a bécsi hatalom és az inkvizíció sikere, úgy fokozatosan hanyagolta el és szerelte le a magyar seregeket a császári bizalmatlanság. Ezeknek a végházaknak és kastélyoknak a történelmi életét főképp a század magyar elbeszélő költészete rajzolja elénk, amely nemcsak a Biblia, a Gesta Romanorum és Boccaccio anyagát dolgozta fel épülésül és szórakozásul, hanem Tinódiban és Ilosvaiban arra is vállalkozott, hogy historikusa legyen a közelmúltnak és jelennek. Tinódi szobrán, melyet a Nemzeti Színház előtt látunk, éppúgy ott van a koboz és a kard, mint a címerében. A derék dunántúli íródeák, amikor hadirokkant lett, felcsapott nevelőnek és rímelő riporternek. A török Kassára szorította fel meghalni. Gyarló versezeteit néhol lírai közbeszólások tarkázzák, összetartásra buzdít, és helyenként eléri az élénk epika,- sőt az igazi balladahangot. Kolozsvárott kinyomtatott műveihez kótát is mellékelt, és megérdemelte Ferdinándtól az ötvenforintos írói honoráriumot, főképp azért, mert alighanem ő maga is tisztában lehetett az értékével, hiszen valószínűleg a saját szavait idézték vissza rá, mondván, az angyalokhoz megy jobb muzsikát találni.

A jó, az igazi muzsikát e lírikusokkal zsibongó kor egyetlen igazi lírikusa, a tüneményes életű Balassi Bálint, már a megszületésekor magával hozta Tinódi angyalaitól. Ő a végvárak Petőfije. Szinte felfedezi a magyar költészet számára a természetet: daru krúgat, fülemüle csattog, méh zsong, szél fújdogál verseinek a pünkösdös tavaszában és hideg őszében. Igazi reneszánsz figura, katona és költő. Hivő, művelt és koldus főúr, erőszakos zsarnok és epekedő kalandor. De van benne már valami modern meghasonlottság is, valami lelki baj és presziőzködés; ez az utóbbi alighanem csak a petrarkizmus hatása nála. Petőfi rosszabb katona volt, de egészségesebb lélek. Az Óceánumig, az Északi-tengerig hányta-vetette pörlekedő, acsarkodó, hadakozó és szerelmes sorsa, és mikor Esztergom ostrománál ellőtték a két lábát, haldokolva olyasmit sóhajtott, hogy ő akarta így. Összesen negyvenhárom évet élt. Tudott latinul, törökül, horvátul, lengyelül, olaszul, oláhul. Megfoghatatlan, hogy mikor tanult és dolgozott ez a doctus poéta, ez a katona-költő, akit még szerelmei is katonák lányaihoz fűztek: az egri Dobó István lánya, Krisztina lett a felesége, akivel rosszul élt, és gyermekkorától kezdve reménytelenül rajongott Losonczy Istvánnak, a temesvári hősnek a lányáért, Annáért, akit Júliának és Céliának nevez a verseiben. Istenhitébe is belekeverte a katonáskodást. Téged Hadnagyomnak örömmel kiáltlak: így fordul az istenéhez. Legénykorának első kilenc évét a végvárak veszélyes és vidám élete, háború, bor, tánc, szerelem és vezeklés töltötte ki. A többit is majdnem ugyanez. Mértéktelen volt mindenben. Anna képe folyton és elérhetetlenül csábította, de azért oly hűtlen volt hozzá, ahogy hűtlen volt Bebek Judithoz és Morgay Katához és Csáky Borbálához és Hagymásiné Sanyiki Krisztinához és a bécsi Zsuzsannához és Annamáriához és a lengyel citeráslányhoz, és a feleségéhez. Benne valóban egyéni istentisztelet volt a vallás, istenes lírája személyes bensőségével az Adyéra emlékeztet. Teste bűnei közt úgy vergődik a lelke, mint viharban a tétova madár, a bűn és a testi romlás leírásaiban majdnemhogy versenyre kel Villonnal, Verlaine-nel. Istentelen életével mindamellett abba a látszatba tudott keveredni, hogy áttért az iszlám hitre, és török módra körülmetéltette a gyermekeit, holott ez már csak azért sem igaz, mert akkor katolizált protestánsból. Férjek dühe, vérbűn vádja, szégyen, elkeseredés és lelkifurdalás remetének űzte az erdélyi havasokba: olvasom, hogy talán még Angliába is elvergődött. Hazafias és katonai lírája egybefolyik vezeklő hangulataival, ilyenkor a legegyénibb. Azután, hogy tanítványa, Rimay János, 1595-ben kiadta a verseit, kétszáz esztendőn át nem jelentkezett hozzá hasonló erejű lírikusunk, és már egy örök glóriához fűzött újabb glóriát a szerencsés véletlen, amikor a harmadik száz év vége felé, 1874-ben Zólyomban, egy kódexben megtalálták vagy nyolcvan ismeretlen versét. Elsikkasztott szerelmes verseit, a virágénekeket, amelyeket keserűségében, mint hitte, maradéktalanul feltüzelt a költő. Csodálatos, hogy egyszerre milyen gyermeki-frissen, milyen készen áll előttünk Balassi művében a líra, az öntudatra ébredt, kulturált, zengő magyar, amelyért oly formátlanul csikorogva vajúdott az egész század. Kár, hogy oly nehéz szétválasztani saját verseit az átdolgozásoktól és a Balassi-utánzók sokszor nagyon kitűnő költeményeitől.

Hadd dicsérjem meg végül azt a versrajongót, aki megőrizte még egy tehetséges egykorú lírikusunknak, Divényi Mehemednek a hírét, és néhány versét. E versek közül csak egyet ismerek. A címe: Madzsari türki, vagyis török minta szerint írt refrénes magyar nyelvű szerelmes vers egy fekete szemű, szemöldökű, narancscsecsű, keskeny derekú nőhöz. A refrénje mindig ezt mondja „szeretlek én, te’s megszeress.” Valami kéziratos antológiából került elő, török betűkkel írta le az egykorú kéz. Szép, fegyelmezett, érzéki vers. A szerelmes Mehemed renegát volt, a törökhöz szegődött tolmácsnak, de a szíve hazahúzott: magyar versben udvarolt, s ha magyarul, hát bizonyára nem háremhölgynek.

 

2. Zrínyi Miklós

A kor legnagyobb költője a katolikus gróf Zrínyi Miklós. Van lírája is, zsenijét azonban hőskölteménye és emberi-katonai-politikai egyénisége bizonyítja. Szerelemről „csendessen” írt idilliumait álarcosjátéknak érzem, hidegen hagynak; jobban megragad a kisfiának, Izsáknak halálára írt költeménye, akit azért vesztett el, mert – mondja – éppen tavasz van, s a mennyei virágplántáláshoz kellenek a kisded angyalkák. Az idilleknél nagyobb egyéni érzés épült bele kis epigrammjaiba, és még nagyobb az eposzába. Katonás, férfias líra, kettős célú. Betétei egyrészt nyugvópontokat adnak, másrészt tanítanak, agitálnak. Zrínyinek, a türelmetlen Pázmány türelmes tanítványának, Mátyás történetírójának ugyanis agitátori célja volt a Zrínyiász-szal, a szigeti hősnek, nagy Szolimán nagy ellenfelének történetével: tanítani és biztatni akarta a magyarokat: egységre, okos szervezetre és igazi vezérlet elfogadására, hogy megbirkózhassanak a pogánnyal, és olyan kitartásra, önfeláldozásra, amilyenre a dédapja adott példát, aki tudta, magától az istentől tudta, hogy el fog esni, és mégis vállalta a küzdelmet. Mint olasz műveltségű, sok nyelvet beszélő európai látókörű kultúrember, mint tündöklő tehetségű katona, aki az 1664-es téli hadjáratban oly csodálatos sikereket ért el a török ellen, hogy a pápa és Európa fejedelmei egészen mai módon sorra küldözték neki dedikált fényképeiket, és mint államférfi és horvát bán: igazán hivatva volt és egyedül volt hivatva rá, hogy olyan vezére legyen a magyarságnak, amilyenre ma is szükség volna. […] Csak az idő parancsa tette, hogy inkább katona volt; még fő művét, eposzát is „egy télben” kénytelen papírra vetni. Nem ért rá! „Igazsággal mondom – hirdeti előszavában –, hogy soha meg nem corrigáltam munkámat, mert üdőm nem volt hozzá, hanem első szülése elmémnek.” Neki nem énekelnie kellett, hanem üvöltenie: „Szegény magyar nemzetem … Egyedül leszek-e én őrállód, vigyázód, ki megjelentse veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten a hazámhoz való szeretetet rám tette, íme kiáltok, íme üvöltök: hallj meg engem, élő magyar nép, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz.” […] Önfeláldozást sürgető, megváltást csak a saját erényeinktől váró egész írói műve egyetlen kiáltás: Fegyverbe! A Zrínyiász végső tanítása: harc és hit. Ugyanaz, ami a Madáché: küzdj és bízva bízzál. Biztatása egész a máig elhallik, és kívánatos is, hogy elhallatszódjék. […] Zrínyinek van olyan joga beszélni a mához, mint akármelyik képviselőnek a parlamentben. Külső segítség csak fél segítség, csak a belső erőnk támaszthat fel igazán: hirdeti-hirdette ez az örök nagy magyar. Mindent a magyar fegyver szerzett egykor, és csak az tarthat meg. „Az mi régi Szent István királyunknak koronája semmi az pallosa nélkül; héába azzal koronázza fejét, aki oldalára kardját nem övedzi.”

A török áfium ellen támadó politikai és katonai szakírónak ez az […] agitációja a Zrínyiász lírai közbeszólásaiban, a harci leírásokban és az elégikus elmerengésekben is számtalanszor jelentkezik. A középiskolás éveknek ezt a rettegett kötelező olvasmányát csak felnőtt élvezheti. A sok fakó, zengéstelen, primitív ragrím, a fogaskerekeken járó lejtés, a strófák tartalmának a négy egyformán szubordinált sorhoz igazodó-kényszeredő görgése, a néhol latin és török szókkal kevert, nehézkes, homályos vagy éppen száraz nyelv mind-mind csak részletnehézség ugyan, de a lényeglátás érett öröme kell ahhoz, hogy a Zrínyiász-t szerethessük, fenségét megláthassuk. Nem csoda, hogy folyton át akarták dolgozni, barátságosabbá simítani. (Arany János is.)

Egész frissen, a mai felolvasásom írása közben, elolvastam a Zrínyiász tizenöt énekéből a négy elsőt. Ha többre futja időm, most talán csak erről az eposzról beszélnék. Hadd adjam tovább Önöknek a jegyzeteimet, egy olvasó széljegyzeteit, sorjában és azon mód, ahogy leírtam. Megkapó a gyors, energikus hang, az elbeszélés sodra, célratörő, katonás tisztasága. Ugyanakkor elmosolyodtam az ah-okon, melyeket a „bosszuálló” isten „ű szentsége” a magyarok elleni haragos panaszába kever. Friss látomásként villantak elém az arkangyal „sugár” szárnyai. A centralizáló politikust halljuk Szelim szavaiból, aki fiát, Szolimánt támadásra buzdítva ezt mondja a magyarokról: „Mert ha egyességek volna, van erejek”! Örökké aktuális fejmosás ez a két sor: „Az magyarok penig leghenyélőbb népek. Egyik az másikat gyűlölik, mint ebek.” Páratlan erejű jellemzését kezdi a török seregnek az a sor, hogy „Könnyü had és bátor, és gyors, mint az árvíz”. A költő-politikus megbízható történész, tudja, hogy Egyiptom Sziget harcához mérve még friss hódítás: látszik egy megjegyzéséből: a mamelukok ugyanis „Szolimánnak nemrégen lettek hódolók”. (Hallják közben a rossz sormetszeteket?) Megint az államférfi tanít: a törökök különféle népek voltak, „de okos vezér alatt egyesek voltak!” Egy szó: a tüzérséget úgy nevezi, hogy „tüzes mesterség”. Plasztikus leírás: a magyarok megrohanják a részegen alvó török tábort, s az öldöklés során „soknak teli gégéjéből bor kiomlik.” Ezt a képet csak olyan ember írhatta le, aki a saját szemével látott hasonlót! Aztán édesen és atyailag megint félbeszakítja a nyugodt epikát a lírikus vitéz, és hadi tanácsokat ad, hogy: a renyheség különösen hadi dolgokban káros, és hogy „az jó hadviselő bor nélkül el légyen.” A katona szíve gyönyörűsége kell az olyan remek leíráshoz, amilyen a Szolimán szerecsen lovát mutatja be. Moziba illik! Szemléltető hasonlat a hadai közepén vonuló szultánról: „azt tudnád, hogy nagy erdő jár körülötte.” Újabb lírai közbeszólás: „Ne higyj a töröknek!” A református zsoltár ismert hangja szólal meg, amikor Istenhez könyörög: „Hajtsd le füleidet az magas kék égből.” Gyönyörű a folytatása is : „Mert az én érdemem nálad annyit teszen, mennyi vizet kis fecske szájában veszen”, szinte tetten érjük vele a lírikus katona egy-egy idilli pillanatát és figyelő elmerengését. Mély, egyszerű, igaz vallásosság árad az egész műből, ez a hit erőt ad, és nem gyenge, hisztériás, mint a mienk, a moderneké. Eredeti meglátás a kelepce és „a sokat csavargó róka” hasonlata. Egyáltalán bűbájos minden idilli rész, minden, amiből rekonstruálhatjuk az írás előtti élményt, a lírikust. Csodaszép Mehmet énekes ifjának csacska dala az állandó szerencséhez. Aztán megint a hadiiskola főnökének leckéjét halljuk: „senkit az nagy bátorság el ne ragadjon”. Ugyanaz figyelmeztet később és helyeslő hangsúllyal, hogy Zrínyi a siklósi győzelem után a vitézeit mind együtt tartó, „török táboron kapdosni nem bocsátá.” Ugyanaz a katonai tanácsadó szellem jegyzi meg dicsérőleg, hogy a vezér éjszaka a tábort megszállván „szorgos istrázsáit körüle járatá.” Idilli és reális megfigyelések rajzanak elő a szerencse forgandóságának leírásából. A szerencse úgy gyönyörködik az ember esésén, „mint juhász kűsziklán kűnek görgésében.” Ezt ő maga látta, ebben ő maga gyönyörködött: szinte előttünk van, ahogy megáll a sziklán, nézelődik, hallgatózik a természetbe. Legjobb, ha úgy veszi a szerencse ajándékát az ember, mint egy piros almát, „az kit bánat nélkül mingyárt visszaadhat, avagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.” Milyen egyszerű, természetes, milyen élő kép! Erőteljes ige és jelző: „robban” a „harangszavu” dob. A Mehmet-epizód után szanitécmunkára oktat ki a versíró hadvezér. Remek a zsákmányolt nagynyakú tevék, bialok, elefántok menete Zrínyi szigeti hazatérésénél. Szép hangutánzó szó: a holló „kákog”. Tulajdonképpen helyesebb, pontosabb, mint a károg. És megint és mindig a vallás: „Mert egyedül vitéz mindenható isten” – kiált fel a rabságba került Olaj béggel a költő. Mintha Balassit hallanók, aki végvárában hadnagyának mondta az istent… És így tovább, így tovább, csak a széljegyzetek értek véget, a Zrínyiász-ból hátra volna még tizenkét ének. Azt hiszem, az ilyen apró mozzanatok, tettenérések nagyon árulóak. Előttem valósággal leleplezték az eposzíró Zrínyiben az embert, a lírikust. A sokoldalú, egészséges zsenit. A legkiegyensúlyozottabb lelkű magyar író és politikus zsenit.

 

3. Kuruc költészet

Előzőleg a XVI. és XVII. század költészetéről, elsősorban a lírájáról beszéltem önöknek, a lírát kerestem az epikus és prózai alkotásokban, sőt a történelemben és általános emberi magatartásokban is. A török katasztrófa és a reformáció hatásának hatalmas gyűrűzéseit figyeltük az ezerötszázas években, és kevésbé viharos, kevésbé érdekes, de érettebb, rendezettebb és sokoldalúbb irodalmi megnyilatkozásokat találtunk az ellenreformáció és a vallási és nemzeti szabadságharcok századában. Mint láttuk, a XVII. században a szellemi vezetést a nép, a köznemesség és az alsópapság fiaitól lassanként visszavették a felsőbb osztályok. Fejtegetéseim a lírát illetően a század úgynevezett kuruckori költészeténél álltak meg, amely nagyrészt megint népköltészetnek minősíthető. Ma erről a korszakról fogok beszélni, a Wesselényi-összeesküvés és a szatmári béke közötti négy évtizedről.

Az egész század világtörténelmi keretét már felvázoltuk. Emlékeztetőül és kiegészítésül most már csak néhány adatot: Sobieski János volt a király. A francia gyarmatbirodalom Québec-től a Mississippi torkolatáig terjeszkedett. Ugyanakkor az anyaország nagy királya, XIV. Lajos, szinte szakadatlan harcban állt a német Nagy Választófejedelemmel és szövetségeseivel, a protestáns tengeri hatalmakkal, és 1685-ben megszüntette a már csaknem százados nantes-i ediktumot, a francia protestánsok vallásszabadságának biztosítékát, számos hasonló európai egyezségokmány ősét, ami miatt 50 000 hugenotta emigrált. Bécs alatt Lotharingiai Károly és Sobieski megtörték a hatalma tetőpontján vélt török erőt, úgyhogy 1686-ban bekövetkezett Budavár visszafoglalása, majd az 1699-ig, a karlócai békéig tartó felszabadító hadjárat győzelemsorozatának eredményeképpen a félhold visszaszorítása a balkán hegyekig. A nagy Szövetség közben megtörte Franciaország főhatalmát, s az európai vezetést Anglia, illetve a szárazon ismét a Reich kezdte átvenni a maga harmincegymilliós népességével. Erdély látszatönállósága a század végére Apafival megszűnt, és Magyarország lélekszáma a másfél százados török uralom végén egy-másfél millióra csökkent.

A század utolsó harmadában a magyar széthúzás olyan tragikus mértéket öltött, mint közvetlenül Mohács előtt. A kuruc-labanc ellentét idején a nemzet egyik fele a másikra tört a szabadságjogok és a rendiség védelmében. Az a háború, amelyet Thökölyék és Rákócziék Lipót császár ellen viseltek, szükségképpen polgárháború is volt! A nagy nemzeti vitának külpolitikai, vallási, ideológiai, faji és szociális indítékai voltak. Minden beidegzettségünk a kurucokhoz húz, akiknek nem egy énekét ma is énekeljük otthon és iskolában, kirándulásokon, és korcsmai borozások közben. A vesztes fél mindig rokonszenvesebb, azon kívül ennek a magyarsága jobban látható. A daliás kurucvilágot úgy érzem, túlságosan ragyogó fénybe és egyoldalú megvilágításba szoktuk vonni: ez egymagában véve nem baj, hiszen nevelő és erősítő idealizálásokra szükség van. De ne higgyük, hogy a másik oldal csak kollonicsokból, árulókból és buta, gyáva fajankókból állt. Ész, tehetség és szent akarat mindkét oldalon akadt, és tragikus, hogy a nemzet nem tudta mindig érvényesíteni azt a fajú okosságot, amely a császárpárti Pázmány kardinálist összehangolta az erdélyi fejedelmekkel, és politikailag a többnyire törökbarát protestánsok mellé állította a törökellenes és katolikus Zrínyit. Ami az egyéni jellemet és kiválóságot illeti, elég az árnyékos oldalon gr. Koháry Istvánra, Lipót későbbi tábornagyára és országbírójára mutatnom, a költőre; én nem tudom kétségbe vonni ennek a mohácsi rabnak, Thököly labanc ellenfelének sem irtózatos szenvedések közt edzett lelkierejét, sem kiváló vitézi érdemeit, sem a hazafiasságát. És úgy látszik, Zrínyi Ilona sem tudta, mert titokban segíteni igyekezett nemes rabja sorsán. A történelmi szemlélet főképp a sikert szokta a politikai akciók mérőeszközévé tenni: annak volt igaza, aki győzött. Helytelenítsük tehát a kuruc küzdelmeket, a kuruc külpolitikát? Vonjuk tehát kétségbe Zrínyi eszét és magyarságát, mert miközben persze a magyar öncélúságot hirdette, a török kiűzését tartotta a mindennél fontosabb feladatnak? Vagy marasztaljuk el magyarságában azt a Thökölyt, aki a török fegyverrel szövetkezett, melynek hatalmát szinte az összeroppanás órájában is törhetetlennek vélte? Hogyan gyömöszöljük be egyetlen ideológiai skatulyába a nagynémet eredetű reformációt, amely életre hívta a Habsburg-ellenes „magyar vallást”? Ezekben a két pogány közt egy hazáért vérző századokban minden magyar politikus – és melyik nagy magyar nem politikus? – tudta, hogy a gyakorlatban kénytelen választani, és hogy szörnyeteg bizony az a pogány is, amellyel összeáll a másik ellen. De nem tehetett mást. Bármelyik hatalom mellé áll oda egységesen az ország, jobban járunk. Az egységes cselekedet fontosabb lett volna, mint az igazság, mint minden elmélet.

A kuruc költészetet a leghevesebb politikai harcok és ellentétek hevítették olyan forróvá, hogy ma is az élet igazi melegét érezzük benne. A kölcsönösen ontott magyar vér máig sem hűlt ki. A kuruc szó maga nagyon régi; már a Dózsa-lázadás után használták az akkori kóbor harcosokra, a szegénylegényekre. A labanc eredete bizonytalan; valószínűleg a landsknecht szóra vezethető vissza. Általában akkor tűnnek fel tömegesen a kurucok, amikor az elkeserítő vasvári béke után a magyar urak katolikus része is Bécs ellen fordult, és megszervezte az 1671-es szánalmas és tragikus Wesselényi-féle összeesküvést, és az elvetélt felkelést, melynek nyomán a megvadult vallási politika és gazdasági retorzió elől tömegesen menekült a magyarság, főleg a protestánsok, oda, ahova tudott. A földönfutó nép és a kisnemesek Apafi Erdélyében és a török hódoltság határ menti részein húzódtak meg, és portyázó hadjáratot kezdtek a királyi terület katonasága és – szükségből – a népe ellen, Petrőczy, Szuhay és mások helyi vezérlete alatt. A hadjáratban is, a költészeti időbeosztás szempontjából is ezek a kuruc előidők, az első korszak, melynek kezdő évét Riedl 1664-re teszi. A második a Thököly-, a harmadik a Rákóczi-felkelés kora lesz.

Természetesen már az első kuruc korszakot megelőzően is kellett hogy legyenek csatadalok. Még zengtek a végvárak énekei. Néhány költemény fenn is maradt, az egyik Bethlen Gábort gyászolja, a másik Báthori Gábort magasztalja, kettő pedig Zrínyi halálát siratja. Mindnyájan ismerjük Szőke Ambrus szép erdélyi üzenetét a magyarországiakhoz: „székelyföld mindig zöld” stb. Ez már 1670-ből kelteződik. Van egy másik ilyen rövid soros verse is Szőke Ambrusnak: a Kemény induló, anno 1662: „Jön Kemény / És remény / Véle jön / Körösön / Német had / Serény, vad / Lovon már / Reánk vár.” Körülbelül ekkortájt írták a szép erdélyi éneket a Kemény Jánossal együtt tatár fogságba esett 18 000 vitéz szenvedéséről. Sok változatban húzódott át népköltészetünkbe és betyárdalainkba az a strófa, hogy: „Ha kérdik, mint vagyunk, / Mondd meg: rabok vagyunk, / Térdig vasban járunk / És csak sarcoltatunk.” Az első tábori kuruc költő, aki már a „hajas szomszéd”, a német ellen is tüzel, talán Petkó Zsigmond volt; addig jóformán csak a törökről esett szó. A többi költő később is legnagyobb részt névtelen, de valami 15-nek, 20-nak a nevét is tudjuk. Foglalkozásra nézve leginkább katonák, altisztek, papok, tanítók, íródeákok voltak. A legszebb ének a korai kuruc időkből a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás; ez már tipikus kuruc dal; sajnos Thaly mindössze szájhagyományra hivatkozhatott, amikor kiadta.

Külön kategóriája e kor fájdalmas lírájának a protestáns gályarabok költészete. Az embervadászattá fajult vallási rémuralom és az erőszakos tömegtérítés mártírok seregét teremtette. A jezsuiták ezrével, tízezrével fogták a lelkeket, fegyveres segítséggel koboztál el a protestáns templomokat és iskolákat, a prédikátorokat elűzték, vagy a pozsonyi, nagyszombati vésztörvényszék elé hurcolták. Négyszázan voltak a szerencsétlen vádlott papok, közülük kilencven elfogadta a habsburgi hitet, és vele a habsburgi kegyelmet, a többit bebörtönözték, megkínozták (volt, akit megnyúztak, és a bőrét kicserezték!) és végül gályarabságra vitték őket, Triesztbe meg az akkor spanyol Nápolyba. Emlékoszlopuk a debreceni református kollégium előtt áll. Öt évvel később, 1676-ban szabadította ki az élve maradtakat Ruyter hollandi protestáns tengernagy. Primitív mártírénekeikben oly különlegesen izzik a németgyűlölet, mint Thaly lendületes kurucutánzataiban. Nevezetesebb az ilyen papi jeremiádok közül a Czeglédi István siratása 1671-ből: a jámbor kassai papot betegen hurcolták Pozsonyba, de már útközben meghalt. Híres vers a Papvilág Magyarországon is 1672-ben, amely a papok hatalmát és bűneit támadja. „Akárhova tekints, mindenütt pap az úr, / Kincses jószágodban a kedve szerint dúl / Minden dolgaidban, tanácsodban pap túr, / Akaratjuk ellen nem pöndülhet egy húr;” A költő elhallgatja a nevét: „Az autornak nevét itt szükség ne tudja, /Mert megemésztené papoknak fullánkja.” A versfőkből ez a mondás állítható össze: „Papvilág magyart rág, mert nála uraság;”, végül a szerző istent kéri, ne engedje, hogy „németnek, papoknak legyünk az jobbágyok”. Rettenetes szenvedésekről tudósít az „Óh Sión leánya, keserves anyám” kezdetű ének, meg a többi hasonló: tömlöcök bűzéről, a rabok szorongásáról, talpon töltött éjszakáikról, a botozásokról, kényszermunkákról és pervátatisztításról, bilincses ájulásról és éhenhalásról. „Hitelősebb szava csácsogó klérusnak, / Hogy nem mint egyníhány jó reformátusnak.” „Vagyunk még számszerint ötvenkilencen” – hangzik az egyik csoport maradékainak siráma; a másikban sorra megnevezik magukat a meggyalázott prédikátorok és búcsúzkodnak, például Komáromi István ekképpen: „Tégedet peniglen, édes feleségem, / Én csak azon kérlek, hogy ne sirass engem, Tudod, mint szerettem egy Istók gyermekem! / Azt szintén úgy őrizd, mintha látnál engem.” Az adriai gályarabok a hajóhoz láncolva, izzadva és vérezve az utolsó ítéletet várták. „Megzöndült a tenger habok zúgásával”, mondta az énekük, majd az egész mindenséget átöleli a keserűségük: „Az hold megepedett keserűségében, / Sírnak a csillagok, bujdosván fölyhőkben.” Végül pedig: „Az tenger halai, jól tudom, testemet / Megeszik, de hiszem, hogy Isten lölkömet / Megnyugosztja: Mindjárt az égi szenteket / Meglátom – vég nélkül az én Istenemet.”

Hogy elforduljunk ezektől az üvöltő siralmaktól, üdülés a kuruc előidőkben az a költészet, melyben a vitézi élet festése és a szerelem találkozik. Megvan természetesen az ellenképe is a kurucokat dicsérő nótáknak, csak ezekről ritkán vagy sohse hallunk: a katolikus labanc vitéz (gyakori szokás szerint) szemére hányja a kurucoknak a sok pusztítást, a „pápisták véghazájának megmarását”, „A török császárnak segítségére futását”, „a barát vérrel festett szószékeket”, a „jezsoviták és több papok megherélését”. Kárörvendő gúnyolódásokat hallunk a „patyolat” kuruc bukásáról és lerongyolódásáról. Egy ilyen versben (1672) szerepel a nagyot akaró tehetetlenség kifejezés, amellyel egy Szepessy Pál nevű végbeli kapitányt tisztelt meg a labanc hazafias ének. Fájdalmas olvasmány ez a veszekedő költészet, ha nemcsak az egyik oldalt nézzük, és megint csak Tolnai Mihály protestáns prédikátornak kell igazat adnunk, aki Vitézek tüköre című munkájában 1676-ban kétségbeesve ajánlgatja, hogy: „Magyar ne vesszd a magyart”. „Akár lutherista, akár pápista, akár kálvinista légy, csakúgy magyar vagy, ezért egyenlő a sorsod, egyenlő jobbágyi állapotod leszen: legyen tudva nálad, s emlékezzél erre.”

A kurucvilág második korszaka: a Thököly-idők, főképpen az 1678–82-es évek. A magyar tragikumot, végzetes meghasonlottságunkat és szerencsétlenségünk okainak sokrétűségét talán ez a kor mutatja legvilágosabban. A fő csapás a török barbár hatalma volt, amely még delelőjét hazudta, bár épp összeomlás előtt állt, továbbá az, hogy az újkori abszolutizmus, amelytől sok jót is tanulhattunk volt, nem nemzeti uralom, hanem idegen elnyomás képében jelentkezett. Eötvöstől kezdve sokan érezték bajaink kútforrásának azt, hogy Mohács óta a rendi alkotmány feudális védelmezőinek sorsa annyira összekapcsolódott a nemzeti függetlenség védelmével. Ebből ered a kuruc kor költészetének kettős arca, ebből Thököly tragikuma.

Gróf Thököly Imre páratlanul érdekes jelenség. Öreg édesapja várát a Wesselényi-felkelés miatt ostrom alá vette a császári had Árvában. A gyermek Thököly álruhában átszökött az ostromgyűrűn, Erdélybe menekült, Apafiék, Teleki Mihályék nevelték fel. Bethlen Gábor volt az ideálja, szabad Magyarországot akart török fennhatóság alatt, mert rendületlenül hitt a félhold erejében. A határ menti bujdosó kuruc bandák és szabadcsapatok gerillaharcainak a daliás fiatal gróf megjelenése egyszerre jelentőséget adott. 1677 végén a könnyű lovas kurucok átmenetileg már a felvidéki bányavárosokat is megszállták. 1680-ra a lutheránus Thököly már a kurucok fővezére lett, tekintély külföldön is, akivel barátkozni kezdett a Lipóttal hadakozó XIV. Lajos, és egyezkedni Lipót. Az ifjú vezér kitűnő katona, nagyszerű szónok és csodálatos diplomata tehetség volt, simulandi milus artifex, a képmutatás csodálatos művésze, ahogy írták róla. A kikényszerített fegyverszünetek alatt mindig több és több eredményt csikart ki lerongyolt és kiéhezett felkelőinek, főképpen jó téli szállásokat, új tarolatlan területeket, két, majd három vármegyét. Barátja, a török ünnepelte, segítette hódításaiban, királlyá akarta emelni, és neki szánta Erdélyt, annyira, hogy erre Erdély lett császárpárti. Tekintélye nagyot ugrott, amikor férjhez ment hozzá I. Rákóczi Ferenc özvegye, a katolikus Zrínyi Ilona. (Így lett Thököly mostohaapja II. Rákóczi Ferencnek.) A kurucok nagyon előretörtek, elfoglalták Kassát, török segítséggel lerombolták Füleket (ekkor esett rabságba az említett Koháry), és mialatt a felkelők folyton békével és barátsággal hitegették Bécset, a füleki mezőn Ibrahim Szerdár Magyarország királyává kiáltotta ki Thökölyt. Az ifjú vezér azonban csak a hagyományos fejedelmi címet fogadta el, és Kara Musztafával már Bécs alatt meg a morva határon járt. Magát Bécset nem ostromolhatta, mint keresztény, a pogánnyal együtt. Ekkor következett el az iszlám hirtelen összeomlása, a meglepetésszerű világpolitikai fordulat, amely örökre megbuktatta a törökpárti hazafiak külpolitikáját. A felső-magyarországi urak, főleg persze a katolikusok, sietve, sőt lelkesen pártoltak a királyhoz, aki végre reményteljesen nekiláthatott az ország fölszabadításának. Thököly fogyatkozó serege északkelet felé hátrált, várai sorra hullottak; Zrínyi Ilona három éven át hősiesen védte Munkácsot Carafával szemben, de már-már hazaáruló számba menő hősi férje 1685-ben egészen átszorult a török területre, ahol szintén gyanúba fogták, hogy talán mégiscsak a császáriakkal tart. Ahmed váradi pasa meghívta fekete levesre, aztán vasra verve szekereztette Belgrádba. A szultán ott már észre tért, és szabadon engedte, Ahmednek pedig selyemzsinórt küldött; ekkor azonban már elesett Kassa is, majd elesett – felszabadult – Budavára, elesett – felszabadult – Belgrád: felszabadult az egész Magyarország, s az igaz magyar hazafi, a magyar fejedelem, a nagyszerű kuruckirály ott ült Nikápolyban, hosszú emigránsszakállt növesztve, és nem tudva, hogy örüljön-e vagy sírjon, amiért hazája végre lerázta a százötven éves török igát. Négy évig török főtiszt volt. 1690-ben meghalt Apafi. Erre a szultán Thökölynek adta Erdélyt, amelyet Teleki kancellárral együtt már német hadak védtek. Újabb fejezete a tragédiának: a kuruc király húszezer török-tatár, oláh és kuruc élén megindult a hazája ellen. A hazája ellen? Ő úgy érezte, hogy a hazájáért. Győzött. Teleki, aki nevelte, elesett. Az elfogott császári tábornokokért cserébe később visszakapta a feleségét, akit a munkácsi kapituláció után a két kis Rákóczival együtt Bécsbe internáltak. Lipót ekkor kibékült volna az új erdélyi magyar fejedelemmel, de azt kívánta, hogy Thököly is forduljon vele együtt a török ellen. A követelést teljesíteni lehetetlen volt. Bádeni Lajos erre egykettőre kiverte Erdélyből a „pünkösdi királyt”. Annyi haszna viszont mégis megvolt a balsikerű felkelésnek, hogy Lipót kénytelen volt kiadni az 1691-es diplomát, amely sokáig alapja maradt az erdélyi alkotmánynak. Tulajdonképpen ugyanezt érte el a későbbi Rákóczi-felkelés is: bukásában is megtörte a császári abszolutizmus további merev érvényesülését.

A kor ellentéteinek, a kibogozhatatlan szövevényekbe kényszerítő helyzetnek a jellemzéséül mondtam el Thököly történetét. A kuruc évtizedek költészetét csak akkor tudjuk megérteni, ha frissen szemünk előtt állnak az események, amelyekre a líra reagált. A költeményekben ott visszhangzik minden fordulat. Lelkesedés, kétségbeesés és vád egyformán megszólal bennük. 1680 körül íródott a Thököly haditanácsa című hosszú költemény. Sorban felszólalnak Thököly meg a többiek. Közben felzúg a tömeg, a rettenetes gyűlölet Bécs ellen. Fegyvert követelnek: „Fegyverrel, fegyverrel köll itt bosszút állni, / Magyarnak fegyverrel köll veszni vagy nyerni, / Hittel csalattattunk: nem köll ezért hinni! / Fegyver fog közöttünk igazságot tenni!” Említettem már a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról című költeményt, melyben „az rongyolt haza” eléjük borul, mert már csak őbennük bízik. A magasztaló hangok mellett megvan viszont az ellenvers is a pünkösdi király gúnyolására, sőt átkozására: „Hallottad-e hírét az új királynak, / Istentül elszakadt hazánk fiának? / Ismered-é, elhiszed-é, hogy a pogányság / Kalazza, mert rád hozta; csak tart prédának. / A királya ellen az ki fegyvert von, / Törökkel-tatárral békességet bont, / Nemzetébül, kereszténybül ártatlan vért ont, / Templomokat, oltárokat éget, pusztít, ront … / Nem segíté s megverté isten szégyennel, / Futva szalad, alig marad török ebekkel. / Elszaladt az török; valahol leli, / Német, lengyel, pallosheggyel magyar is öli, / Somfa pálca, akasztófa már fejét fűzi.” A vers vége a leghátborzongatóbb kitörés: „Törökkel bélelt, te, nyúzó, fosztó, / Pártütő, prédáló, lator kóborló, / Országrontó és vérontó, békességrontó: / Te, Thököly, papherélő, hazánkpusztító!” Felzaklatnak ezek a kevéssé ismert, de nem elhallgatni való, gyötrelmes magyar versek, s persze hogy kedvesek nekünk az akár borongós hangulatú bujdosó énekek is. A harcok már elcsendesedtek. „Most jöttem Erdélyből, Erdély országbul”, sóhajt Thököly szegénylegénye, s indul szomorúan nagy Törökországba a vezér után. Leggyönyörűbb közöttük az „Egy bujdosó szegénylegény, / Idegen földön jövevény” kezdetű. Szívbemarkoló, halálfinom líra! Az a Gondviselő édesatyám és a Bujdosik, bujdosik szegény árva legény is. Az előbbiben éjjel „szegény madarak módjára” „fészket rak” az ágakra a menekülő vitéz, emebben meg így beszél: „Csak az isten tudja, hol lesz maradásom, / Az idegen földön hol leszen romlásom, / Vagy piros véremnek hol lesz kiontása, / Az gyarló testemnek csontja kihullása…” Ekkor lett megint nagyon aktuális és kapott új változatot a Balassi-féle Őszi harmat után.

A bujdosók keserűsége mellett aztán megszólal az elbetyárosodott otthonmaradtak és a kesergő parasztok lírája is. A Mit búsulsz kenyeres? vagy más címen Buga Jakab éneke még humorizál is a nyomorúság leírása után: „… mint élhetek: élek, / Kivetem hasamat az szép verőfénynek, / Csak úgy dohányozok – az midőn éhezek, / Igy én is másokkal szépen eltengődök.” Aztán jelentkezik a hajdúk, kisnemesek és pórok kitörése a magyar földesurak önzése, jóléte, cifrálkodása ellen, az ezüst helyett kapott rossz pénz ellen. „A németet immár magyar nem szólhatja”, mondják, mert a magyar úr is rosszul bánik a szegény vitézekkel. A megvénült hadviselt legénynek nehéz tanulni, mesterséghez fogni, jobbágysorban az adók gyötrik, koldulni szégyell, a „béle” üres, lenézik, mindenütt csak jövevény, és csak az Úristen vigyáz rá. Megdöbbentő leírásait olvashatjuk az Óh szegény magyarság strófáiban, még nemesek szájából is, az idegen szoldates koldulásának. A háborúk közben határvillongásokká zsugorodtak; törökellenes emlékük az Óh gyönyörű tavaszidő. Bent az országban egyre sűrűbben jelentkeznek megint a „jezsoviták” dúlásait és a „napnyugati sas” körmeit sirató protestáns jajongások, főleg a dunántúli újabb vallásüldözések idejében.

A gyülemlő, forrongó elkeseredés 1697 nyarán tört ki újból. A Hegyalján a felszabadító császári katonaság ellen Tokaji Ferenc volt hajdú hadnagy és Szalontai János köznemes fellázadt, feleskette a népet Thökölyre, elfoglalta Tokaj és Sárospatak várát. Kegyetlenül és hamar leverték őket. A Tokaji veszedelem című balladaszerű költemény keservesen átkozza a hirtelen támadt szörnyű vérontás okozóit. Szalontai Kárpátaljára menekült, Tokajit elfogták, de életét meg tudta menteni a derék Koháry István. A legtöbb felkelő Törökországba menekült, Thököly vezérhez, akit erre az 1699-i karlócai béke után az új török-magyar határtól még beljebb parancsolt a rémült szultán és a diadalmas császár egyezsége. Thököly ekkor szorult Nikápolyba, feleségével, a Heister és Doria tábornokokért kiváltott hűséges és hősi Zrínyi Ilonával és egyre fogyó udvarával együtt Konstantinápolyba. 1701-ig ott tengődtek az úgynevezett erdélyi házban, Zrínyi Ilona az ékszereit el-eladogatta, Thököly bormérési engedélyt kapott, hogy megéljen, mert a napi hatvan tallér török segély kevés volt az udvartartásra. Elmondom már a végét is a történetnek: osztrák intrikára még távolabb kellett húzódniok, átmenekültek a tengeren Izmirbe, 1702-ben Thököly egy szép virágos völgyben, a város határában, villát bérelt, vadászgatott, halászott a pisztrángos patakban, köszvényét gyógyítgatta. 1703-ban meghalt a felesége (aki 15 évvel idősebb volt, mint ő). Boldogító hír volt számára, hogy mostohafia, Ferenc kiszabadult a bécsi rabságból. Szeretett volna átjutni Franciaországba, de azok már kutyába se vették. Neki is volt Mikese: Komáromi Pál, az temette el Izmirben, az örmény temetőben, egy nagy fa alá, egy hideg forrás mellé. Hívei hazatértek Magyarországra, mert a Kárpátalján ekkor már újra felzengett a kuruc tárogató: II. Rákóczi Ferenc folytatta mostohaapja harcát, sikertelen hősi küzdelmét a hosszú életű Lipót ellen.

Ezzel a harcoknak és a kuruc költészet virágzásának harmadik korszakába lépünk. Sorra megismétlődnek a Thököly-kor hangulatai, a kétségbeesés, a németgyűlölet, a hetyke diadalujjongás, a kölcsönös véres gúnyolódás, és végül a vereség után a bujdosók újabb keserűsége. Ragyogó vagy komor fénybe vonva, sokszor már balladaszerű előadásban, egyes nevezetesebb fegyvertények leírását kapjuk. A komor és fájdalmas hang a túlnyomó. Ha csak egyes darabokat olvasunk vagy hallunk, teljesen téves képet kaphatunk a korszak költészetéről, s főképp a későbbi stilizált kuruc versek közvetítenek hamis lelkiállapotokat a korról. Hogy a kuruc költészet ebben a harmadik periódusban egyszerre különleges nagyot fejlődött volna, hogy a színek és érzések hevesebben izzanának, mint előbb, azt a kétségtelenül eredeti emlékek alapján nem lehet mondani. Ismeretes, hogy Thaly Kálmán, a költő és történetíró, a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől kezdve mily sokat tett a kuruc költészet emlékeinek összegyűjtéséért. Érdemeit nem kisebbíti Riedl Frigyes szintén közismert tanulmánya, amely mintegy huszonöt évvel ezelőtt kimutatta, hogy Thaly, a gyűjtő szinte szerelmes elfogultságával és eszményítő-hazafias célzattal saját archaizált balladáit és dalait is eredeti kuruc szerzeményeknek tüntette fel. Riedl erre vonatkozó esszéje és stílusanalízise szakember számára olyan izgalmas olvasmány, mint egy detektívregény. Az érveit nem részletezem. Ami az én felfogásomat illeti, csodálom, hogy utánuk még lehetett ellentmondás, és biztosra veszem, hogy ha jó nyelvérzékű és irodalmilag kulturált olvasó egyszerre végigolvas száz-százhúsz kuruc kori verset, feltétlenül rá fog jönni, hogy melyek az Arany-féle tisztult népiesség hatását mutató, gyorsan pergő, sima, szinte túl sima, modernségüket ódon zománccal leplező sorok, Riedl, aki már 1908-ban az egyetemen gyanúsnak minősítette előadásaiban a Bujdosó Rákóczi-t, tudtommal csak tíz Thaly-féle kuruc verset elemzett, épp azokat, amelyek a legszebb, leghatásosabb népballadáink volnának. A tíz költemény a következő: Esztergom megvétele, Ocskay László balladája, Rákóczi búcsúja, Bezerédy nótája, Nagy Bercsényi Miklós, Balogh Ádám nótája, A kölesdi harcról, Német sas ver fészket, Újváriak dicséreti és a Dunántúli bujdosók éneke. Thalynak a versekről közölt adatai nagyszerű fikciók; e hamisítványok közös tulajdonságainak összevetése és nyelvérzék alapján, én azt hiszem, hogy még nem egy további kuruc versnél jogos a kételkedésünk. Ezeknél a verseknél, ha megnézzük az Adalékok adatait, rendszerint szintén az derül ki, hogy Thaly a feljegyzésüknél csak szájhagyományra hivatkozik, ami az ő módszere ismeretében alig több a semminél. Kimondhatatlan kár, hogy a kuruc költészetnek nincs kritikai kiadása, olyan gyűjteménye, amely már kellőképpen ellenőrizte az anyagot.

A Thaly-féle verseket nem kell levennünk az előadó esték műsoráról, én azonban a továbbiakban is csak olyan kuruc versekről beszélek, amelyeknek valódiságában nincs okom kételkedni. Élénken tükröződik a felkelésnek népi forradalomból rendi forradalommá történt alakulása, a protestáns hangsúly és az idegengyűlölet mellett, a polgárháborús magyar lelki meghasonlottság. A népies szín sok, a hang egyszerű, sokszor primitív, viszont az igazán népi tartalom és a népmélyi eredet jellemvonásai aránylag ritkák; ez különben a most megtárgyalt négy évtized költészetére általában is jellemző. Esze Tamásék, az a pár fegyveres paraszt, aki Rákóczit 1703 nyarán a ruszin földön fogadta, alig szerepel. Annál több a mitologikus latin díszítő elem, egyebet is elárulva neves vagy névtelen szerzőjükről, mint ami nekik fontos volt. Az egyes darabok lépést tartanak az események hullámzásával, a történelmi háttér nélkül tehát kevésbé érthetők. A kezdettől fogva reménytelen felkelés a teljes erővel tomboló spanyol örökösödési háború idején, amikor a hatalma teljében álló osztrák császárság az országból kénytelen volt kivonni a katonáit, tudvalevőleg gyors és nagy kezdeti sikereket ért el, aztán stagnálni kezdett, belső személyi és pénzügyi zavarok támadtak, az ónodi országgyűlésen már vér folyt a kuruc urak közt, a hideg-meleg francia támogatás Jenő herceg győzelmei után mindinkább befagyott, a külföldi cserbenhagyásokat véres belső ellentétek, majd árulások követték, kétségbeejtően megmutatkozott az idejemúlt rendi hadvezetés csődje, a vitézek és vezérek egyéni bátorsága csak gerillaharcokban ért el mutatós sikereket, a hosszas béketárgyalások eredménytelenül zárultak, közben Bécs nyugaton rendezte a dolgait, és Savoyai Jenő háromfelől koncentrált végső támadása elől a vezérlő fejedelemnek Vereckén át idegenbe kellett húzódnia, Károlyi Sándor pedig 1711-ben megkötötte a szatmári békét, s az utolsó 12 000 kuruc nyolcévi küzdelem és tenger szenvedés után a nagymajtényi síkon letette a fegyvert. Thököly történelmi alakját valami vad és szertelen ragyogás övezte. A Rákócziét fájdalmas nemesség. A katolikus fejedelem, akinek hadait kilenctized részben protestánsok alkották, nem fogadta el az amnesztiát, Lengyelországba, Danzigba, Angliába, majd Franciaországba emigrált. Mindenütt csak hitegették. Török földön, Rodostóban halt meg 1735-ben. Titkára, Mikes Kelemen temette el. Vallásos áhítatú politikai költemény fogadta a megjelenését, gyászének siratja az első ügyetlen harcok veszteségét, a holdvilági és feketehalmi kuruc „veszedelmet”, Újvári Tamás nyitrakövesdi kántor viszont az elfogott Ritschan tábornok szájába adott vezeklő monológgal magasztalja a szomolányi diadalt. Megrázó az 1704-es koroncai harcról szóló újabb gyászének: Miszlai András írta le benne, hogyan tizedelte meg Heister tábornok Forgách Simon gyakorlatlan katonáit; „holt tetemek között való életemben szerzém ez éneket”, mondja a csakugyan holt tetemekkel zsúfolt, rémült és rémületes költeményben. De jó napjai is voltak a nyalka és dáridókedvelő kurucoknak, s azt hiszem, hogy még a túl hetyke önérzetet és más nemzetiségek szinte kéjes gúnyolását sem kell a versekben fenntartással fogadnunk, hiszen megvannak a kárörvendő ellendarabok is, amelyek már igazán nem magasztalásból sorolják fel a kuruc nemesek pompázatos ruha- és fegyverdíszeit. Kitűnő a „Musztafa, Carafa és az akasztófa” kezdetű kis dal. Most kellene említenem az egész korszaknak megtévesztő színt adó nevezetes, hamis balladasorozatot: ezek a legvidámabbak, legdrámaibbak, leghősiesebbek és leggyűlölködőbbek. Az egyik költő az előbb ünnepelt, utóbb gyalázott Bezerédi szájába adja a bűnbánat vezeklését a vérpadon. Rossz gondolatokat ébresztenek a szegény kurucok szociális panaszai az urak ellen, és megint nagyon szépek az újabb bujdosóénekek. Fájdalmukba folyton belejátszanak a virágénekek szerelmes hangjai. A 17 töredékből összeállított Rákóczi-nóta zárja le a bujdosósorozatot, illetve Mikes Kelemen még későbbi rodostói éneke: „Lakunk partján a tengernek, / Töltjük napját életünknek.”

A fegyverzaj és a tárogató elhallgatott, de emlékük még sokáig élt az egykorú irodalomban. Dálnoki Veres Gerzson székely katona 1722-ben régi krónikás modorban megírta a harcok történetét, noha „soha is csak rudimentumait is nem tanulta” a versírásnak. Költő volt már a felkelés idején a külföldről hazaszökött báró Palocsay György kuruc tábornok is. Tehetségéből a költészetben nem sokra futotta, de a fegyvert csak jóval a szatmári béke után tette le. Vak Bottyán özvegyét, Forgách Julianna grófnőt vette feleségül, és még késő öregkorában is verselgetett, szidva az új idő, az új világ dolgait, elégedetlenkedve, ahogy Gvadányi előfutárjához illik. Mint a békekötés után még sokáig élő költőt, ismét említenem kell a hős Koháryt, aki 1731-ben, a halálakor százezer forintot, a mai pénzben legalább félmillió pengőt hagyott a szegény diákoknak. A kurucvilág költészetének stílusa a kései korokra ösztönzően hatott. Csak megemlítem a Thalyén kívül Endrődi Sándor és Ady nevét.

Pár szót még a rodostói irodalomról. Rákóczi maga nagy könyv- és költőbarát volt, princeps poetarum, a táborban ládaszámra vitette maga után a könyveket. 1665 után ő adta ki az első magyar újságot: Mercurius Veridicus ex Hung. I. 1705. Rodostóban írta meg az emlékiratait franciául. Tollnoka, titkára, Ráday Pál, aki a felkelés kezdetén a Recrudescunt kiáltványt szövegezte a világhoz, imákat és primitív, de belsőséges zsoltárstílusú verseket írt. További rodostói magyar emigráns író volt Kiss István: 1730-ban készült el Magyar filozófia című könyve: azt fejtegeti, hogy az istengondolat mély tengeréhez képest mily sekély tenger a bölcsészet. Kedves, romantikus szín a rodostói életben Kőszeghy Zsuzsika, leánya annak a Kőszeghy Pálnak, aki Bercsényi titkára volt, s aki verses trilógiát írt ura három házasságáról. Ennek a bercsényiásznak, amely kultúrtörténetileg érdekes közléseket tartalmaz a XVII. századbeli magyar főúri életről, lakásról, vadászatról, étkezésről és divatról, csak a harmadik éneke került elő pár évtizeddel ezelőtt Varsóban. Ez az ének Bercsényi és Csáky Krisztina házasságát meséli el, Gyöngyösi-utánzat. A költő Kőszeghy még Magyarországon meghalt. Lányát, Zsuzsikát, Bercsényiék nevelték, és magukkal vitték a száműzetésbe. Őbelé volt szerelmes Rodostóban a levélíró Mikes, a könnyed és bensőséges prózaírás mestere, akinek rodostói versét már említettem; Zsuzsi azonban Csáky Krisztina halála után excellenciás asszony lett: negyedik Bercsényiné. Az urához és szerelmeséhez egyformán hűséges Mikes Bercsényi halála után ismét reménykedett, de az özvegy Zsuzsi nem bírta már Rodostót, és Lengyelországba költözött, ahol a Bercsényieknek valami birtokuk volt. Nyilván ő vitte magával édesapja Bercsényi-eposzának említett énekét.

A nagy vallási és szabadságmozgalmakban kimerült magyarságnak ezután a költészete is hosszú időre elernyedt. A pihenés és erőgyűjtés korszaka következett ránk. A XVIII. század második fele aztán már megint gazdag pezsgést mutat, az első megújhodás költői iskolájának versengését, a század vége pedig meghozza az új magyar költőzsenit, Csokonai Vitéz Mihályt.

 

4. A XVIII. század

Lezártuk lírai terepszemlénket a XVII. században, sőt a kuruc költészet harmadik periódusának, a Rákóczi-kornak, majd a rodostóiaknak az irodalmát és a lírai magatartását vizsgálva már a XVIII. század első évtizedeibe kalandozunk át. Az 1711-es szatmári békével azonban több zárult Magyarországon, mint egy irodalmi korszak. A történetírók azt mondják, hogy ekkor ért véget a magyar középkor. Annyi biztos, hogy az új századdal, melyet a boldogabb nyugaton az ész századának s egyúttal a barokk és rokokó kultúra tetőfokának minősítenek, minálunk is egészen új dolgokat indított el, olyasmit, ami Mátyás óta nem volt az országban: jólétet, kulturális fejlődést, világpolgári szellemet, udvari életet. Mint egy óriás mágnes, úgy vonzott, mint óriás gyémánt, úgy ragyogott és vakított nyugat felől a hatalma tetőpontján álló Bécs.

A vére vesztett ország, a mai értelemben vett nép, nem érezte a vonzást, nem látta a ragyogást. Az arisztokraták és a nemesek, akik a hazát jelentették, kivirultak a császári korona és egy szép királynő, Mária Terézia kegyének sugaraiban, és maguk is utánozták a magasabb rendű idegen világot. A török dúlás után Magyarországon egymillióra-másfélre fogyott a lakosság létszáma, maga a félhold már a Balkánra magaslott, sőt Thököly és Rákóczi könyörtelen ellenfelének, a törökverő Jenő hercegnek katonai zsenialitása átmenetileg régi hűbérországainkat, Szerbiát és Romániát is Szent István koronája alá kényszerítette. Némi véres ingadozás után 1739-ben a Duna lett a végleges déli határ, és a dinasztia elkezdte behajtani országfelszabadító érdemeiért az ellenszolgáltatást. Kezdődött az újjáépítés, az összmonarchia érdekei szerint. A főurak végleg elvesztették ugyan a fegyveres ellenállás jogát, és a szabad királyválasztást az örökös királyság rendszere váltotta fel, de az alkotmány, a rendi jogok összessége nem szenvedett olyan sérelmeket, hogy az urak ne tudtak volna őszintén megbarátkozni a szabadságharcok után simább kézzel dolgozó osztrák hatalommal. Annál kevésbé, mert a kihalt dunántúli és Duna-Tisza közi magyar pusztákon, ahová ember kellett a föld megmívelésére, a hadi szolgálataik jutalmát kérő idegen főtisztekkel, zsoldosokkal és szállítókkal együtt a katolikus főuraink és régi nemesi családaink ekkor kapták új birtokaikat, illetve ekkor kapták vissza ősi latifundiumaikat. Ekkor születtek az új óriás feudális nagybirtokok, ekkor adta a királyi ház a jogot hitbizomány-alapításokra. Sok bajunk, melyet a nagy földbirtokreform révén oly lázas akarattal és még ma is oly kevés eredménnyel próbál megszüntetni az ország, még ebből az időből kelteződik. S ebből az időből a nemzetiségi kérdés szövevényének súlyossága is, mert ekkor történtek a nagyarányú emberpótló német telepítések, ekkor népesítették be a szerb határőrvidéket a szerb felkelés menekültjeiből. Keleten a román áradat kezdett a havasokból a kipusztult magyarság helyére a völgyekbe leszivárogni, míg a zordonabb havasi tájak még mindig vonzó otthonnak látszottak a román fejedelemségek világából felénk özönlő újabb román népi hullámoknak. Az első román nyelvű nyomtatott könyvek Erdélyben jelentek meg, még az előző században.

A magyar állami élet regenerálódott, de az új század első felében alig van nyoma az irodalomban a népi magyarság életének. Ezek az évtizedek igen sivárak, a nagy szellemi pezsgés, amely az ész századának tudomásulvételét jelenti, csak 1772-ben, a testőrökkel indult meg. Ahol most időzünk, az a hanyatlás korszaka, a nemzetietlen kor. A latin nyelv és irodalom virágkorát élte, de a magyar alig-alig lélegzett.

Ijesztő, hogy e korszak költői milyen magányban dolgoztak. Ha az irodalomtörténet összefoglaló keretében egymás mellett látjuk is őket, ez csak az utólagos muzeális rend. A valóságban ez a kor lírailag meglehetősen pusztaság volt. Akinek élete a már múltkor említett főúri költők közül áthúzódott a XVIII. századba, mind későbbi felfedezések a nyilvánosság számára. Ráday, Orczy egyedül, szinte maguknak dolgoztak. A bájos és ízes Mikes Kelemen negyven évig írta a messze Törökországban édes nénjének szóló leveleit az íróasztalának. Az itthoniaknak éppúgy nem volt publikuma, mint őneki. Valódi közönsége csak a papi műfajoknak volt: a gyülekezetek. Az irodalmi művek legnagyobb része kiadatlan maradt, sok még ma is az. Más kiadványok pedig elkéstek, mint pl. Faludi Ferenc Téli éjtszakái: amikor a Révai a század vége felé kiadta ezt a remek magyar prózakötetet, már nem tehette meg a maga természetes nevelő hatását.

Pedig Faludin és Amadén, e sivár korszak két kitűnőségén kívül érdekes munkákra bukkanunk. Egy-egy kuriózum egyenesen a mai napjainkban támadt fel. Most értesültem pl. Turóczi-Trostler Józsefről, hogy karácsonyra a gyomai Knernél az ő filológiai feldolgozásában megjelenik egy XVIII. századi kis népi nyomtatvány, A nyúl éneke. Ez a vers igen kedvelt vásári ponyvafüzet volt, írni talán már száz évvel előbb megírta, jobban mondva fordította valaki latinból. (Az irodalmi eredetiség szempontja és igénye ez idő tájt még mellékes volt.) A nyúl éneke különben nemzetközi vándortéma: az üldözött, ártatlan, szegény ember panaszkodik a remegő kis állat álarcában a vadász és a sorban felvonuló többi kártékony hatalmasság ellen. Természetes, hogy megvan az ellenképe is, A farkas éneke. Aztán itt van – én is csak olvastam róla – egy Florinda című könyv, 1766-ból: eposzszerűen megverselt földrajz, Spanyol-, és Franciaország földjéről, városairól. Meglepett a hozzáférhetetlen egykorú írások közt Szartoriusz János protestáns prédikátor kéziratos versgyűjteménye is, melynek Lelkióra a címe. Csak annyit tudok róla, hogy mindenféle fordított és eredeti vallásos versekből ollózták össze. A címe megmagyaráz valamit, amit eddig nem értettem. Tudjuk, hogy Rilkének, a mintegy tíz évvel ezelőtt meghalt világhírű német költőnek legnevezetesebb verskötetének Das Stundenbuch a címe. A könyv maga gótikus hangulatú istenes és halállíra. Modern ember nem érthette, miért Stundenbuch, Órák könyve a cím. Nemrég aztán láttam egy régi kis német népkönyv mai fakszimile kiadását – az újabb német könyvkiadás tömegével önti piacra a régi népi emlékeket: –, és annak is Stundenbuch volt a címe, a füzetke maga pedig imádságos naptár. Rilke szerzetesi hangulatú kötete tehát szerkesztésében egy középkori formára mutat vissza. Naptár – mulandóság – a Stundenbuch – Lelki óra: ugye látják a szálat, amely kölcsönösen egybefűzi Szartoriusz magyar vallásos versgyűjteményét akár a modern Rilkével is.

A múltat járva lépten-nyomon felfedez az ember valamit, amit talán már felfedeztek ugyan, de csak egy adat, egy elmerült és már szintén felfedezésre váró cikk vagy szakdolgozat erejéig. Mialatt mostanában én is a szokottnál szorgalmasabban olvasgattam a múltban, éreztem, hogyan nő az érdeklődésem és a türelmem a régi dolgokkal szemben. Ami nem fontos, mint irodalom, fontos vagy érdekes lehet, mint dokumentum. És ha csak egy kis szeretettel ássuk ezt a kétszáz évvel ezelőtti magyar idősivatagot, bizonyára közel fog férkőzni szívünkhöz annak a Bod Péternek az emléke, aki ekkortájt már szintén ásni kezdte a feledés még mélyebb, még távolibb rétegeiből a magyar irodalmi múltat. Ez a nehézkes stílusú református pap és történetíró irodalmunk első agitátora, úgy élhetett, mint a Hortobágy poétája Ady versében: ifjú korában Erdélyben nyaranta Bethlen Kata támogatta, egyetemet végzett Hollandiában, aztán itthon lelkészkedett és tudóskodott: közel hatszáz magyar írót ásott elő műveik címével együtt lexikonszerű munkájában, a Magyar Athénás-ban, az első magyar irodalomtörténetben. Hányról beszéltünk mi a hatszáz közül? A múltat igazán megismerni lehetetlenség. S ha már a felfedezéseknél tartunk, felfedezte végre-valahára ez a kor a külföldön már száz éve ismert nyolc finn-magyar nyelvrokonságot: Sajnovics Jánosnak, a Norvégiát megjárt jezsuita csillagásznak az érdeme ez az igazán lírai hevű nyelvészeti cselekedet. Lelkendező magasztalás és dühös tiltakozások gyalázata fogadta. Megemlítem még, hogy az első magyar nyelvű matematikakönyvet szintén ebben a korban írták: Maróthy György debreceni professzor műve az újítás, a címe pedig: Számvetésnek mestersége. Most azonban térjünk át sietve a költőkre.

Faludi Ferenc, ez a rengetegféle egyházi hivatalt viselő, derék jezsuita páter és tanár, aki többek közt magyar gyóntató volt Rómában, és német hitszónok a budai vízivárosi templomban, versben és prózában elsőrangú tehetség. Köznemességünk latinul beszélt, arisztokráciánk németül, a magyar nyelvet igen sok jó hazafi is halálosan elmaradottnak, megmenthetetlennek ítélte. Faludi mégis olyan magyar prózát írt, amilyet talán még Pázmány sem, és olyan magyaros ritmusú verseket, amilyet – a ritmus tisztaságáról beszélek – Balassi sem. Az európai népköltészet propagálását még nem indította Herder, és Faludi már szorgalmasan járogatott „a köznép és tseléd közé”, „Tsak avégett, hogy őket szabadabb beszédre bátorítván, igazabban kitanulhassa a tulajdonabb magyar szóejtéseket.” Nevezetes tette, hogy lefordította többek közt Gracián Baltasar spanyol életbölcs aforizmáit, akit sokkal később Schopenhauer emelt az égig Németországban. Ez a Gracián szintén jezsuita volt, az „Estilo culto” művésze, szikrázó ész, kegyetlen veséző, vitriolos, elegáns és immorális moralista, könyve diplomaták kalauza lehetne. Faludi messze megelőzte a korát: olyan munkát tolmácsolt, amelynek levegője, témái, problémái és erkölcskritikája a mi szimplább társadalmi életünkben még egyszerűen nem voltak aktuálisak. „Amit írtam,” mondja, „avégre írtam, hogy nyelvünk is terjedjen s hírét is adjam, mibe, miként fárasztják ezeket a külső nemzettségek”. Nehéz munka volt ez a Gracián-fordítás, de bírta. Teljesen magyarosan, tősgyökeresen, ízesen, festőien írt, új szókat és fordulatokat alkotott (újság, ellenfél, figyelem: mind az ő szavai!), Pázmány egy-egy veszendő szép magyar szavát megint népszerűvé tette, a nép szavait viszont a műveltek közé vitte. Vagy legalábbis ezt akarta tenni. Idézek jellemzésül pár sort a Téli éjtszakák-ból, amely csak 1787-ben, elkésve látott napvilágot. Kazimir és Iréne szökéséről, hajójáról van szó. „Ki vala terítve fölöttek az égnek csillagos serege, szarvára fogyott a hold, de mégis azon tiszta képét szépen mutigatta a tengerben. A napkeleti szél hamarosan kísérte a hajót…” így kezdődik. Ugye szép? Ilyen simán, plasztikusan eddig még nem írtak. Külön figyelmükbe ajánlom azt a rendkívül tömör kifejezést, hogy „szarvára fogyott a hold”. Tiszta vers, prózában! Éjfélkor aztán kitört a vihar. „Az ég tüzes villámlásokkal gyulladozott”, a szél a hajót „hol a haboknak tornyos tetején hordozta, hol megint iszonyú mélységekre lecsapta”, és minden erejével „túrta a felforrott tengert”. A „zörgölődő ég” aztán lecsendesedik, és „úgy megállott a tenger, mint a sima márvány és pirulni kezdett a hajnal”. Ami a költeményeit illeti, Faludi idegen strófamintákat honosított meg, azonban a ritmushoz és a magyar hangsúlyhoz olyan érzéke volt, mint Csokonaiig senkinek. A derűs, szélcsöndes öregkor okosságát, szatíráját s a népdalok tiszta természetességét találjuk (néhol egyenesen a durvaságig népies) verseiben, már közel volt az az idő, amikor „ha gáláns púderfelhőn át, de már mégis a nép felé kezdett kacsingatni a rokokó világ”. A feszülethez írt versét – Szüzek, ifjak, sírjatok – mindenki ismeri; azt is, hogy: Fortuna szekerén ügyesen ülj és a Tarka madarat is: ezt az utóbbit Dugonics oly ős-tősgyökeres magyar versnek találta, hogy nevezetes regényében egyenesen elénekeltette a honfoglaló Árpád fejedelem állítólagos lányával, Etelkával. Idézem az Útravaló első és utolsó szakaszát: „Ne marasszuk, elmehet, / Amint tetszik, úgy vehet / A faképtől végbúcsút / Előtte az országút! … A forgószél kergesse, / Záporeső veresse: / Igen finom ember, volt – / Jó hogy tőlünk elpatkolt”. Nagyon, nagyon sokáig nem látjuk párját ennek a nyelvi fejlettségnek, ennek a tiszta ritmusnak.

Másik jelentős költője a XVIII. század első felének, br. Amade László. Igazi barokk gavallér, dáridózó, pörösködő huszártiszt, öreg korára csöndes, beteges, bölcs udvari kamarás. Egész életében irtózatosan küszködött a hitelezőkkel, a pénzzel. Ilyen természetű bajait versbe foglalni akkor még lehetetlen lett volna; megelégedett egy másik újítással: a házasélet civakodásainak költői megpendítésével. Két szerencsétlen házassága volt, és rengeteg szerelme. Bomlott a nőkért, azok meg érte. A jezsuita nevelésű, istenfélő, gyöngéd, de amellett indulatos és kártyás és pompakedvelő aranyifjú, aki mellesleg filozófiai doktor is volt, dalaiban tulajdonképpen a lírai impresszionizmus első magyar képviselője. Könnyed, virtuóz dalait csak hatvan évvel a halála után nyomtatták ki, kéziratos irodalma tehát igen kis hatást tehetett az élete folyamán. Pedig úttörő volt az énekelt műdal történetében. Még a legújabb esztendőkben is folyton fedeztek fel tőle kiadatlan költeményeket, régi családi könyvtárakban, most már körülbelül kétszáz versét ismerjük. Minden kézikönyvben olvashatjuk híres katonadalát: „Az szép fényes katonának / Arany, gyöngy élete”. Ezt a versét Arany János zenésítette meg. Ritka véletlen, ha Amade nem a szerelemről ír. Ő a legszerelmesebb magyar költő. Az olasz és osztrák barokk dalzene hatott rá. Balassi formáit fejlesztette tovább és cifrázta tele belső rímekkel, táncoló, rövid sorokkal, kissé retorikus stílusban. Tudatos népiességről nála sem beszélhetünk, de nagyon dalszerű. Akiket a versfőiben megnevez, Borcsa, Éva, Krisztina, Jozefa, Zsófia, Mária, Tereska, Ilona, több különböző Anna, Julika és Pannus: azok mind futó szerelmei voltak, egyik feleségéről sem írt szerelmes hangon. Magas érzelmi hőfokra hevített, viszont kissé fantáziátlan, bőbeszédű líra ez. Írt egy verses regényt is, Toldy Ferenc még látta a kéziratát Kultsár István könyvtárában: az volt a címe, hogy Amade László szerelmei, és a kalandjait írta meg benne „a személy és helynevek pontos előadásával”. Ez a műve elveszett. De oly sokat írt, hogy így is pontos képünk van róla. Igen gyorsan dolgozott. Tanúk vannak rá, hogy akárhányszor ebéd közben kért plajbászt, hogy leírja a rögtönzéseit. A rögtönzéseket „szapora gondolatoknak” nevezte, a komolyabban kidolgozott verseket „tsinálmányoknak”. Egyik ilyen szerelmes tsinálmányban már benne van a Petőfi-féle Szeptember végén hangulata: „Kérlek, arról emlékezzél, / Kit sirban téssz s tovább nem él, / S ki még ott sem változik.” Máskor formailag már majdnem Himfyt zendíti meg, s milyen bensőséges ez a négy sor: „Óh mért nem mondottad, / Hogyha nem szerettél, / Ha nem szenvedhettél, / Miért kísérgettél?” Említettem, hogy családi összezördülésekről is írt. Én eddig azt hittem, hogy ez a témakör legeslegújabb líránkban jelentkezett először. Igaz, hogy Amade a Nőtlen és házas élet-ben második házassága zavarait siratva, elég óvatosan beszél. „Nagy kereszt a házasság”, sóhajt fel a végrendeletében. Egyik versében a mézes méhről szól, aki „Rászállt a szivére, de mérgét benne hagyta”. Más helyt – esetleg komikus célzattal! – így ír: „Azért felesége, hogyha van is kinek, / jobb lesz, ha eladja aztat valakinek, / Hogyha pedig pénzen nem kellene senkinek, / Ugyis odadhatja bizvást bárkinek”. Mulatságos véletlen, hogy Amade László beteges és öreg korára mogorva édesapja, Antal báró, aki fiatalon szintén írt verseket, és akinek aztán egyenesen rémületes viszonya volt a feleségével, Horváth Simoncsis Rozáliával, a házasság titkainak kikürtölésében mennyivel túltesz a fián. Pergő nyelvű feleségének írta egyszer az apja, hogy szökjék haza hozzá, végleg, valami ürüggyel. Ebéd közben a menyecske rögtön össze is veszett az urával, felugrott, és menten hazament édesapja barátjával, a levélhozóval. Az öreg Amade báró ilyen szokatlan realizmussal festi az említett családi jelenetet: „Nem köll az ebéded, ily szókra fakadtál, / Ételt, italt, ruhát ad: olyra akadtál, / Fogják a lovakat gyorsan! – kiáltottál / Együtt pártosoddal tőlem elszakadtál”. Egész jó drámaian eleven vers. A fiatalabb Amade később szintén kutyarossz viszonyba került dúsgazdag és bigott édesanyjával, aki késő vénségében zseniális bosszútehetséggel forgatta ki végrendeletében örökségéből az Amadékat. Családi perpatvaraiktól csak úgy zengett a Csallóköz és a környéke, ahol az Amadék fészke volt, s ahol pihennek e régi családi villongás hősei.

Amadéval kimerült a XVIII. század első hét évtizedének, a nemzetietlen kornak a költészete, s ami most következik, az olyan gazdag és zsúfolt időszak, hogy szinte lehetetlen áttekinteni. Ez a kor az első irodalmi felújulás korszaka. Az úttörőké, és nem a zseniké. Mégis milyen más, mint a század eddigi hét első tizede volt. Eddig a XVIII. századból tulajdonképpen csak két költőről beszéltem. Nemigen lett volna több! S milyen kevés, két rendes költő hatvan-hetven esztendő alatt! Hozzá még olyan költő, aki egymásról sem tudott, és akik csak később jutottak közönséghez. Manapság legalább húszezer ember ír folytonosan verset Magyarországon, ennyiből kerül ki a – mondjuk – nemzedékenkint húsz tehetség, akiről érdemes tudni. Igazán nem a titkos költők és dilettánsok nagy számát nélkülözöm, de kétségtelenül kell egy bizonyos széles körű érdeklődés és vágy az emberekben ahhoz, hogy megtörténhessen a művészi alkotók megfelelő szelekciója. E szélesebb magyar kultúrérdeklődés fölpezsdülése hozta meg az új korszakot.

Éppen ideje volt. Külföldön már meghalt Leibniz, meghalt Newton és Bach, már megvolt Defoe Robinson-ja, Swift Gulliver-je, Hume, Doktor Johnson, Lessing, Goethe, Schiller és Mozart műveit s az ossiani költészetet ünnepli vagy már alkotóik egy részét gyászolja az idő. Lengyelországot felosztották, az Egyesült Államok fegyvert fog a függetlenségéért Anglia ellen, Galvani elektromos kísérleteit végzi a békákon, vizet hasít az első gőzhajó, pöfög az első gőzgép, égre emelkedik Montgolfier első léggömbje, Laplace átszerkeszti az egész világegyetemet, társadalmi téren pedig a katolikus Voltaire, a rajongó Rousseau, a materialista Diderot és enciklopédista társaik nyomán új eszmék ragyognak és gyújtogatnak Franciaországban, XVI. Lajost lefejezik, felzendül a Marseillaise, a nagy francia forradalom megreszketteti a világot. Európa-szerte, világszerte feltámad a népek szabadságvágya. A francia liberté szónak a szülőhazájában befelé szociális, kifelé pedig imperialista tartalma volt, illetve lett; külföldön viszont romantikus, szociális és nemzeti telítést kapott. Nálunk az új írók egész sorát juttatta börtönbe a forradalmi rokonszenve, a század végén pedig Olaszországban és Egyiptomban már Napóleon csatázik. A magyar nemzeti ellenállás már akkor erőre kapott, amikor a Mária Terézia alatt tapasztalt lassú, sima és asszonyian diplomatikus elnémetesítést a zseniális és elfogult II. József erőszakos, bár önmagukban véve nagyrészt kitűnő reformjai követték. A német nyelv hivatalossá tétele lassankint aztán a latint is megutáltatta Magyarországon, és az olyan akciók, amilyen pl. a magyar ruha propagandája a XVIII. század végén, nemcsak a nemzet maradiságából, hanem az önállóság vágyából is eredtek. A legjobb magyarokban nem zárta ki egymást a haladás és a hazafiasság, gr. Fekete János, a tábornok-költő, lelkes voltaire-iánus és magyar izgató tudott lenni II. Lipót ujjongó országgyűlésén, s ugyanez az 1790/91-es országgyűlés már csak egy régebbi szándékot tett magáévá, amikor magyar tudós társaság alapítását sürgette. Jellemző az is, hogy eddig egyetlen újságunk sem volt, s most alig egy évtized alatt 6-8 újság és folyóirat indult meg, és ha maga az Akadémia nem tudott is megszületni, egymás után alakultak a magyar nyelvművelő társaságok. Az első Sopronban.

Az Akadémia megteremtésének jámbor szándéka eredetileg a testőr Bessenyei György már jóval régebbi álma volt. Az ő fellépésétől, 1772-től szokás számítani a század második felét, az irodalmi megújhodást. Egyszerre, mint a tavaszi rétet a virág, öntötte el az országot az irodalom. Költők serege rajzott elő, írói csoportok, szövetségek, esztétikailag zárt iskolák alakultak, hogy versengést támasszanak a műveikkel, elméleti tisztázást a vitákkal. Ezek az írók fedezték fel közvetlen elődeiket, tehát Faludiékat, de kívülök azokat is, akik eddig egészen szűk körben sem hatottak, az egészen elsikkadt, de még élő öregeket, gr. Ráday Gedeont és br. Orczy Lőrincet. Lehetetlen szó nélkül elmennünk a megújhodás e két előfutárja mellett. Ráday, az országos hírű műgyűjtő, költő és diplomata, apjától, attól a Ráday Páltól örökölte a tehetségét, akiről már említettem, hogy Rákóczi diplomatája és pennája, a Recrudescunt kiáltvány szerzője, zsoltárhangú, bensőséges, vallásos énekek írója volt. Én már az apjánál, Pálnál éreztem a költői forma bizonyos finomodásának, a jövő magyar rímtechnikának apró előjeleit; fia, Gedeon, egyenesen megteremtője lett az ún. Ráday-versnek, a rím és az időmérték első összekapcsolója. Ráday, mint sokkal később, közvetlenül a világháború előtt Tóth Árpád, hőskölteményt kezdett írni a honfoglaló Árpádról, éspedig francia alexandrinokban. Olyan kezdeményezés ez tartalmi szempontból, amelyet Dugonics Etelká-ja rögtön folytat prózában, s amelynek a Zalán futása lesz költőileg a betetőzése. A Zrínyiász-t is meg akarta menteni Ráday Gedeon: úgy hitte, hogy hexameterre átírva népszerűbb lesz a zord mű. Érdekes közbevetőleg megemlíteni, hogy ugyanabban a korban a tábornok-költők mellett egy szegény őrmester-költő, külföldi színművek és elbeszélések fordítója, prózai „hadiregényt” írt a Szigeti veszedelem-ből. Ráday hátrahagyott verseit elégette a fia: nyilván szégyellte még mindig, hogy grófi apja tollat fogott. A másik előfutár, Orczy a hétéves háború hőse, Mária Terézia tábornoka, később abaúji főispán, „álgyuk zengése közt” kezdett írni, és megható, hogy milyen szeretettel fogadták a Bessenyei-kör tagjai. A gőzhajótól s minden újkori találmánytól még irtózó, az egyszerű falusi életmódot magasztaló öregúrnak ők adták ki először néhány versét. Orczy hagyott fel nálunk először a négyes rímű alexandrin sorral. Egyike legbájosabb filozofálgató költőinknek: örök dicsősége az a nagy vers, melynek A szegény paraszt néphez intézett beszéd a címe: még ma is megszívlelhetnék egyes törvényhozóink! S hogy a realizmushoz milyen érzéke volt, mutatja a bugaci csárdáról írt költeménye, amely máig megőrizte természetes frissességét.

Maguk a testőrírók, akik az új korszakot megnyitják, s akiknek nyomában egyszerre felsarjad a többi költői iskola, első vezérükkel, Bessenyei Györggyel együtt éltek, tanultak és katonáskodtak Bécsben, a királynő gárdájában, ahová 1760-tól kezdve a magyar nemes ifjak legjobbjait gyűjtötték. Húsz évig, 1792-ig dolgoztak, ők az ún. franciás iskola. Tévedés volna abból vetíteni vissza rájuk valami fényt, amit manapság tartunk francia szellemnek. Bessenyeiék csak azért voltak franciások, mert abban az időben egész Európában divatját élte a párizsi műveltség. Mária Terézia idejében a francia színművek külteleki bretlire szorították a német színházat: s még zsarnokabban franciás volt Nagy Frigyes Berlinje, melynek Versailles-utánzó kastélyaiban egyenest Voltaire-t látta vendégül ez a törzsökös germán uralkodó. Bessenyeiék – Báróczi, Barcsay, Ányos Pál, a versesmese-író Péczeli, az iskola későbbi vezére, s vegyük még hozzájuk az öreg Orczyt – igazi költői jellegzetessége csak egy bizonyos neoklasszicista szellem és a haladó gondolkodás a formailag nehézkes általános magyarosság keretén belül. Ez a Corneille-Racine-hatás nyomán kialakult esztétikai szemlélet inkább csak ösztönző hatásában volt életteljes. Goethe meg tudta teremteni a sajátos német-görög klasszicizmust: Bessenyeiék közt ilyen goethei eredmény teremtésére nem volt kellő tehetségű író, és mentségük, hogy akkor tulajdonképpen még hiányzottak is ehhez a magyar költészetben a formai és nyelvi előfeltételek. A korán elhallgatott, de óriási munkásságú filozófus és verses drámaíró Bessenyei mindenesetre európaibb és magyarabb kultúrát akart, társaival együtt irodalmunk legmeghatóbb alakjai közé tartozik. Az angol Pope nyomán írt tankölteményében, Az ember próbájában, Csokonai nagy filozofikus költeménye előfutárját kell látnunk; politikai államregényét, a Tariménes utazásá-t, diákok adták ki pár évvel ezelőtt. (Hadd hívjam fel itt a figyelmüket arra az okos és nemes divatra, amely mostanában oly erősen hódít középiskoláinkban: néhány lelkes modern irodalmi tanár vezetésével a VII-es és VIII-os diákok saját pénzükből versengve adnak ki a „Régiségek-ritkaságok” és más sorozatokban régi kéziratos magyar irodalmi műveket.) A Martinovics-féle összeesküvés és Péczeli halála után ez a sokat fordító franciás iskola megszűnt, a párizsi dolgokat növekvő gyanakvás fogadta, sőt a századfordulón az új írók legjobbjainak nagy része már kifejezetten franciaellenes. Bessenyein kívül igaz örömömet tudtam lelni Barcsay Ábrahám lendületes, közvetlen verseiben, a halavány holdnál panaszkodó és huszonhét éves korában már meghalt Ányos Pál pasztellszerűen színezett ábrándos hangulataiban, melyekben a későbbi romantika és szentimentalizmus is felcsillan már. Helyenkint még gr. Teleki László esetlen erőteljessége is megfogja az embert.

Sokkal jobb költőink tartoznak az ógörög és főleg a latin költészet és esztétika magyar híveinek csoportjába. Ezek a „deákos” költők rendkívüli formai fegyelmet s ezzel olyan erőt, tömörséget vittek időmértékes verseikbe, hogy írásaik egy-egy részlete eredetiség nélkül való remekmű. Többnyire kitűnő elméleti írók is voltak, maguk közt és a többi iskola felfogásaival rengeteget vitáztak, iskolájuk egész 1820-ig hatott. Baróti Szabó Dávid, a Háromszékből jött jezsuita, az Aeneis fordítója, a leghazafiasabb ódai magyar hangot üti meg aszklepiádeszi, sapphói strófáiban, hexametereiben: a 2500 éves nagyszerű minták még jó epigrammok írására is kihegyezik a tehetségét. A deákos Baróti Szabó még Milton Elveszett Paradicsom-át is hexameterekben kezdte fordítani. Kár, hogy a latin formaművészettel együtt a latin szórendi furcsaságokat is azonmód átültette a magyar versíró gyakorlatába, s olyan nyakatekert érthetetlenségeket is leírt, mint: „Estefelé leveled második éri kezem” vagy mint ez: „Bűn minden kárát mondani tudja ki meg?” Társa, Révai Miklós, Faludi és mások felfedezője és kiadója, a népköltészet egyik első lelkes és sikertelen propagátora, igen szép nyelven ír, és engem nemegyszer valósággal elbűvölt. Hogy a tartalom is szép legyen, egy Tibullus-fordításából idézek: a háborút szidja, ekképpen: „Amig bükkfa pohár mértékletes asztalon állt. / A bosszús harcnak senki se nyögte baját; / Még nem rémültek nagy kőszálakra felépült / Várakon, a sáncnak senki se tudta nevét; / Óh! az időt inkább élném! nem gyötrene félénk / Szivdobogás, hallván trombita durva szavát. / Most már harcba megyek! s valahol már gyenge nyakamnak / Kardját ellenség vad katonája feni.” Eredeti versei rímesek, rokokósak, népdalszerűek. Igen nevezetes az a felhívás, melyet a népdalgyűjtés ügyében Ráth Mátyás hírlapjában az országhoz intézett. A hazafias Kőszeghi Rájnis Józsefet már inkább csak a nagy elméleti tudás és formakezelés teszi nagy költővé. Nagy dicsősége ellenben a deákos iskolának Virág Benedek pálos szerzetes. A szent öregnek, akinek hamvait pár hete vitték át a tabáni temetőből a gellérthegyi sziklakápolnába, ekkortájt még csak egyes külön nyomtatott lapokról ismerte verseit a közönség. Még nagyobb hatást tett a század utolsó évében megjelent Poétai munkái-val. Virág Horatius fordítója, már majdnem Berzsenyi! „Hiába tapsolsz, rettenetes Halál” – érzik e sor élő fenségét? „Fegyverre Párizs népe!” kiált megint. „A vad szabadság versenyes angyala”: „De változások közt forog, ami van, / csak a teremtő szüntelen egy s az ő Törvénye: állandót kívüle / Más hatalom nem ad a világnak.” Igen, ez a hang néha már eléri a legjobb Berzsenyi Dánielt, aki a jövő században fő dicsősége lesz a latin költőcsoportnak.

Mint láttuk, magyarosak voltak a XVIII. századi fellendülés franciás költői, magyarosak a deákos tagjai. Mi mások lehettek tehát annak a harmadik iskolának a költői, amelyet egyenesen magyarosnak nevezünk? Vezérük a regényíró Dugonics András, piarista tanár, egyenesen ősmagyar versekkel spékelte meg külföldi regénysablonok mintáját követő Etelká-ját: Faludi Ferenc említett verseivel! Az ő mitológiai tárgyi költeményeinél fontosabbak Pálóczi Horváth Ádám versei, nem annyira a Hunyadiakról elkezdett, kissé esetlen eposza, a Hunniász, mint inkább a friss, népies zenéjű dalai. Ő jött rá először, hogy magyar versben nem szabad az értelmet az egyik sorból a másikba átvinni, áttörni a másikba. (Dayka Gábor ugyanakkor viszont arra jött rá, hogy mégis át szabad vinni.) Az igen sokoldalú Pálóczi Horváth legnevezetesebb munkája az Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek, ki magam tsinálmánya, ki másé. A kötetnek a fele volt a maga tsinálmánya: többet ér azonban a másik fele: sok régi népies és hazafias költemény feljegyzése. A Dugonics-féle primitív, tradicionalista magyaros iskola műveltségben és formában nagyon elmaradt még a saját kora mögött is, de tárgyi szempontból helyes irányú érdeklődést indított el: folyton nemesedő és gazdagodó vonal vezet tőlük egészen Arany Jánosig. A sokkal fejlettebb többi iskola irodalma ebben a korban tulajdonképpen nem kellett a nagyközönségnek, a magyarosok ügyefogyott írásaira azonban megdobbantak a szívek, tüzet fogott a nemzeti hiúság. Volt bennük valami mélyebb igazság. Hozzájuk tartozott az epikus Gvadányi József gr., a huszár generális, a Pestre utazó falusi jegyző meg a Rontó Pál írója, akinek a színpadra is felkerült kedves és mulatságos Peleskei nótárius-át megint láthattuk újra a Nemzetiben.

A századvégi erjedés írói eszmei csoportjai az említett három iskolával még nem záródtak le. Idegenszerű és talán mégis legfontosabb kovász lett a németes iskola, vagyis a nyelvújítók, az akkori nyugatosok csoportja, Kazinczy és köre; az ő munkásságuk azonban csak a XIX. század elején érik ki igazán. Ötödik iskolának ott voltak még az ún. válogatósok vagy ingadozók is: Verseghy Ferenc, a finom, sejtelmes-modern Dayka Gábor, a forradalmas Párizzsal fenyegetőző ideges és epés Batsányi János, a linzi temető halottja, és Szentjóbi Szabó László, aki nem bírta ki Batsányi mellett a kufsteini börtönt. Munkásságukat lehetetlenség részleteznem. A válogatós elnevezés mindenesetre jogosultalan rájuk, hiszen a másképp elkönyvelt irányok hívei, hol formában, hol tartalomban szintén folyton átkalandoztak egymás területére. Természetesen válogatósak voltak a németesek, Kazinczyék is. A választófalak omladoztak, elmosódtak, hiszen mindegyik iskola bukkant igazságokra, melyek elől a többi sem zárkózhatott el, s a szellemi élet a maga sokfejű hatásával ekkor még elég gyors csereforgalomban volt Európában, és szinte küszöbön állt a világirodalom létezésének goethei tudatosulása. Kicsiben és erjedőben ez a korszak már világirodalmi színtöréseket mutatott a magyar szellemi glóbuszon. Csak a nagy művek, az igazi nagy alkotások hiányzottak.

Mindezt a lírai pezsgést és forrongást éppoly joggal káosznak is mondhatnók: tisztító és termékeny káosznak. A sok eszmei súrlódásnak és a sokféle költői gyakorlatnak két irányban lett üdvös eredménye. Mindkettőre céloztam már. Az egyik: a népi nyelv, a népi hagyománykincs és a népköltészeti emlékek feltárása, a végeredményben a Petőfi-Arany-féle magyar klasszikus líra útjának előkészítése. A másik eredmény: bizonyos alapvető nyelvi és formai kérdések tisztázása és a magyar klasszicizmus lírai eszközeinek gyakorlati megteremtése.

A nagyközönség nem tudja elképzelni, mennyi időt és gyakorlatot kíván a teljes költői formatudás. Emlékszem, gimnazista koromban magam is mennyit vesződtem a versformákkal. Úgy néztem rájuk, mint egy rejtvényre, amelyhez nem elég a poétikai tankönyv kulcsa. A hangsúlyos, vagyis magyaros verselésen könnyű eligazodnunk: a népdalok üteme könnyen utánozható példákat adott nekem is. Csak szótagszámra kellett figyelni, rímnek pedig elég volt az utolsó szótag egymaga. Ezek a formák énekelnek, táncolnak, szinte kizökkenni a nehéz belőlük. „Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára”, vagy: „Hortobágyi pusztán fú a szél”; vagy: „Kitették a holttestet az udvarra”, ezekben a sorokban a puszta szótagszám dirigálja a ritmust. Négy-négy, és 4 – 2 – 3 és 4 – 4 – 3: ennyi az egész matematikájuk. Ez a magyarázata annak is, hogy ún. naturalisták olyan jól boldogulnak a népdalokkal a zongorán. A strófán belül a sor számtani ritmikai képlete mindig ugyanaz. Ezt, mondom, könnyen megértettem. A magyaros formák azonban nem illenek minden témához, és nagyon sokáig nem értettem, hogy miért lüktet olyan jól pl. az a sor, hogy: „Mily had kel a drégeli völgyön elé”, vagy az, hogy: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”. Ezek a teljesen természetes, magyaros ritmusok ugyanis idegenből szerzett ritmus-zsákmányaink: bennük az egyes szótagok rövidsége, hosszúsága, sorrendje és száma egyszerre fontos. Bennük egész más a rím törvénye is. A hangsúlyos, vagyis eredeti magyar versben az „elé” szóra pl. nyugodtan rímelhet a „ketté” szó, míg az időmértékesben ugyanez a rím nemcsak hogy rossz rím lenne, hanem egyenesen a fordítottja mindannak, ami rím. A nyugat-európai ütem a szótagok különféleképp szétbontható időértékéből áll, ez benne az állandó, nem a szótagszám. Ahogy a zenében egy egész hangot feloldhatok két fél hangra, négy negyedre vagy nyolc nyolcadra, és mégis ugyanannak az egy ütemnek a keretében maradok, éppúgy a nyugatias versütemben is növelhetem a szótagszámot, ha csökkentem a szótagok időhosszát. Ez alapvető különbség a kétféle verselésben, a két egymást ütő költői formaelv azonban néha meglepetésszerűen találkozhat és együtt is haladhat a gyakorlatban. Mindebből rengeteg félreértés és zavar támadhat, ha valaki nem ért a formatitkok minden részletéhez. Minden mai magyar költőnek tulajdonképpen minden szabályt tudnia kell. S akárhonnan veszi a tudását, fő segítsége az, hogy gyermekkorától kezdve kitűnő kész példák seregét látja és hallja. Néhány esztendő alatt ma már megtanulható az egész költői formalizmus, amelynek titkai közül az imént csak éppen érintettem egy olyat, amelynek megvan a maga zenei párhuzama; ahogy a Zeneakadémián is megtanítják pár év alatt a zongorázás technikáját, anélkül hogy a formatudáshoz hozzáadhatnák az alkotó tehetség születési ajándékát. Amíg azonban a forma elvei és egy-egy kultúrnyelv zenei lehetőségei elméletileg és gyakorlatilag még nem tisztázódtak, évszázadok telnek el többé-kevésbé csikorgó nyelvi barbárságban, és ebből még az egyes irodalmak korai zseniális poétái sem tudnak kitörni. Ezért esetlen és nehézkes Zrínyi, ezért az Balassi Bálint, s ezért lehet sima és gördülékeny egy harmadrangú mai tehetség. (Igaz, hogyha húszezerre tesszük a titkos és nem titkos költőink számát, tizenkilencezer-kilencszáz a maiak közt is egész életében ott tart, ahol a XVI. és XVII. század, vagy pedig népdalokat utánoz.) Másrészt azért nagy dolog Sylvester János első jó magyar hexametere, ezért nagy esemény, hogy Ráday Gedeon nemcsak magyaros, hanem már ún. francia, vagyis jambikus alexandrinokban is írt. A formaművészetnek, a szerkesztésmódnak és a stílusnak vannak természetesen megfontolhatatlan, minden törvényen kívül álló komponensei is, ezek teszik szinte végtelenné a költészetben az egyéni variációk lehetőségét. Mindenesetre rendkívül örvendetes, hogy a XVIII. század három utolsó évtizedében egyszerre hatféle költői iskola is dolgozott: a magyar poézis végre minden formai kérdést felvetett bennük, és már csak az összefoglalóra volt szükség, aki valamennyi meghódított szerszám birtokában mindazt zavartalanul ki tudja majd fejezni, amit ember érezhet és gondolhat.

Volt egy ilyen költőnk, egy magyaros, olaszos, latinos, németes, franciás, egyszerű és népies és komplikált nagy tehetség a XVIII. század legvégén. Csokonai Vitéz Mihály.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]