„Készséges halhatatlanok”

Mohácstól Csokonaiig

Csokonai Vitéz Mihály

165 éve, hogy született és 133, hogy meghalt Csokonai Vitéz Mihály. A XVIII. század nagy magyar lírikusa, a debreceni seborvos árva fia, a legszerényebb emberek közé tartozott. Őszintén meghatódva beszélt literátorokkal, gőgös „irka-firka” urakkal, akiknél sokkal különb alkotószellem volt, legendás nyomorúságban bebarangolta és megismerte az országot Bihartól Pozsonyig, Somogytól Sárospatakig, rengeteget tanult, de segédtanári pozíciójában sem tudott biztosan megülni. Bohém volt, nagyorrú, epedő hősszerelmes, afféle egykori munkanélküli diplomás, akit a pénztelenség megfosztott szíve választottjától, poeta doctus és – mint egészen adysan ő maga mondta – paraszt Apolló.

Nagy költő volt, és még nagyobb erőfeszítés és példaadás. Halálakor alig sejtették, hogy milyen univerzális tehetségű vezéri egyéniség veszett el benne, az örök diákban. A kor finnyás kiválóságai, köztük még Kölcsey is, csak félig-meddig tudták értékelni. De költészete túlélte a kifogásokat, a köztudatban teljesen helytálló kép alakult ki róla, művei hozzáférhetők. Húsz-harminc versét állandóan szavalják és énekelik.

Mindig ugyanazt a húsz-harminc verset. Ez az, amiért én most a „másik” Csokonairól is beszélni akarok. Arról, aki a jól ismert Csokonai mögött érezhető. A nála is fiatalabban meghalt Petőfi olyan zsenialkat volt, hogy azzal, amit huszonhat éves koráig írt, örökké a világlíra legnagyobbjai között fog állni. Csokonai, akit harminckét éves korában vitt el a tüdőbaj, nem állhatott. Ő a lassabban érő zsenik közé tartozott, és talán éppen ezért nem fölösleges szellemének különleges gazdagsága, kész remekeinek természete és fejlődésének iránya alapján erősebben megvilágítani néhány kevésbé számon tartott vonást a költő hagyományos összképén. E kép szerint – mint tudjuk – Csokonai bordalai nagyszerűek, a Lilla-dalok közt a szerelem legszebb költői megnyilatkozásait találjuk, ódáiban és elégiáiban hatalmas erő, bölcseleti verseiben nagy mélység van, népies zsánerképei és leíró költeményei már Petőfit idézik, formaművészete ragyogó, víg epikája tökéletes, humora sokszor vaskos, ízléstelen, és drámakísérletei gyengék. Mindez igaz, sőt a kifogásokat meg is toldhatjuk: Csokonaiban túl sok az idegen hatás, az alkalmiság, a szentimentalizmus, a rokokós, finom pepecselés, túlteng benne valami elködösítő mitologizmus, valami klasszicista konvenció, és művei sokszor unalmassá nyúlnak.

Csokonai ennek ellenére nagy költő, sokkal nagyobb tehetség, mint általában gondolni szokták. Költészete a formai elemeknek, a mindenfelé tárt érzékiségnek és a mindenre figyelő értelemnek olyan találkozását mutatja, amely a legnagyobbra szokott képesíteni.

Ami pl. elismert formaművészetét illeti: az ő verstechnikája és a vele egykorú magyar költészet formai fejlettsége közt nem nagy, hanem óriási a különbség. A nyugat-európai formákat akkoriban próbálgatták a magyar költők, és évtizedig elbajlódtak pl. az ún. hím- és nőrímek természetének kitapogatásával. A századvégi sokféle költői iskola versenyének és vitáinak a magyar verstan elméleti és gyakorlati megteremtése lett a haszna. Csokonai, az összefoglaló, már akkor sem követett el hibákat, amikor még nem volt az a tökéletes verstechnikus, akinek legjobb dalaiból ismerjük. Az ösztön zsenialitásával felismerte nyelvünk sok zenei törvényét, és kitalálta alkalmazásuk legjobb módját. Évek alatt oly könnyeddé, biztossá nemesedett a formai tudása, mintha ötven-hatvan esztendőnyi fejlődést élt volna át. Nála még teremtés, újítás volt az egészen mai veretű formai elegancia. Ismerjük A rózsabimbóhoz, a Dalok, az Ódák nyelvi és zenei édességét, a csodálatosan újszerű hangfestéseket (amilyen pl. ez a sor: „barlangjában belől bömböl a mord medve”), ismerjük a rímekkel átcsengettyűzött alkáioszi strófák és a leoninusok bravúrjait. Amit gyakorlatban csinált, s amit a hangsúly, a metrum, a rím kérdéseiről, sőt a szabad versről elméleti dolgozatában írt, az a legtökéletesebb érzék megnyilatkozása. Az avult szakkifejezések miatt nem könnyű kihámozni poétikája tanítását, de mindenütt végérvényes tételeket állított fel. Babits Mihály nem írhatna modernebbet és klasszikusabbat. Nem képzelhető költői feladat, melynek megoldására Csokonai művészete a vég előtt formailag alkalmatlan lett volna.

A stílus fejlődése tartalmi, emberi fejlődéssel szokott együtt járni. Csokonai legismertebb, legkészebb versei remekművek. Mégis, mintha volna valami irodalmiasság a bájos és trillázó tökéletességben, a képek poétikus választékosságában, kék és rózsaszín derengésében, pásztori vagy anakreoni hangulatában. Szép, jó és hibátlan minden, mégis milyen üdítő ebben a remek „literatúrában” egy-egy kiütés, egy-egy életteljes realizmus! Csokonai sokkal magyarabb és emberibb volt, semhogy ne érezte volna nyűgnek a túl sok virágfűzést és az antik isteneket. Tudjuk, hogy az ő kéziratos „népdalgyűjteményéhez” már négyszáz vers volt együtt. Kitört belőle a „parlagi lantos”, a közönséges ember. Ki nem észleli a stílustörést a híres Parasztdal-ban a vityilló szép Katójának szerelmes nyögése és a vers közepének egészen Petőfi korába illő természetessége közt? Amit mint realizmust, vaskosságot és ízléstelenséget elítélt a költőben a régi kor, és megbocsát a mai, azt egy üdvös stílusforradalom kezdetének kell tekintenünk. Csokonai a Petőfin túltevő versbeli káromkodásokon, a humoron és a szatírán keresztül jutott el először a valóság közvetlen megközelítéséhez. És ez a költő csakhamar már nemcsak a drasztikum vagy a humor kifejezésének céljával volt realista. Tudta a modern Gundolf igazát az élményhatárok és stílushatárok kapcsolatáról! Szorította a konvenció, és vetkőzni kezdett. Tudományos érdeklődése és erős betegsége is a stílusrealizmus felé vezette. Nem ért rá választékos lenni, a kín közvetlenül tört ki belőle. A reményhez írt óda nagyszerű mű, én mégis jobb szeretem és nagyobb dolognak tartom a tüdőgyulladásról írt Csokonai-verset, amelynek testi gyötrelmeit és naturalizmusát megdöbbentő párhuzamba lehetne állítani Tóth Árpádnak szintén a szétroncsolt tüdőről szóló verstöredékeivel. Közönséges elemekből írt lírai verset a legnehezebb írni, ezért érzem oly fontosnak Csokonaiban azt a fejlődési vonalat: a népi vagy humoros célzatból indult, majd később komoly tudatossággal alkalmazott lírai realizmust. A „másik” Csokonait az ilyen lírai versekben érjük tetten leginkább. És A lélek halhatatlansága egyes részeiben; ez a világirodalmi rangú tanköltemény lírai versek és drámai monológok sorozata a legegyszerűbb stílusban. Ha Csokonai életben marad, fél évszázaddal meggyorsul a költészetünk természetes alakulása, és alighanem még egy Petőfije vagy Arany Jánosa volna Magyarországnak.

Pedig milyen sivár időben élt ez a gazdag, ez a tehetségekben túl gazdag költő! Debrecen, mondta Kazinczy, akkoriban a géniusz megnyomorításában gyönyörködött. A rakoncátlan Csokonai összeveszett a kollégium vaskalapos hivatalos vezetőivel; egyenesen megrázó a diákokhoz intézett búcsúlevele, majd e beszédnek védőbeszéde. Még nagyobb baj volt a közönség, az ország fizikai és lelki szegénysége. Az országot úgyszólván csak a nemesség jelentette, a széles körű szellemi pezsgés pedig alig terjedt túl az írókon és a közvetlen környezetén, amelyre személyi hatással lehettek. Micsoda harcokat vívott szegény Csokonai a közönnyel, a pozsonyi országgyűlésen éppúgy, mint vándorlásai során az egész hazában! Milyen tragikusan küzd a művei kiadásáért, vagy akár csak egy rend új ruháért! Hogy fuldoklik az adósságokban! Milyen magányosan kellett élnie neki, a „nádfedelű viskóba szorult kozmopolitának”, amely méghozzá le is égett a feje felől, milyen hajlongásokat kellett végeznie – egyébként nem is utolsó szellemű mecénások előtt, hogy legalább ideig-óráig hitegethesse magát egy könyvtárhivatalnoki állás reményével! Százféleképp próbált segíteni magán. Levelei fiatalon öreg ember hősies nagyságát, érettségét és keserűségét tárják fel, amikor beszámolnak a helyzetéről, a tanulmányairól és terveiről. Tudjuk, mennyi utánjárással juthatott csak egy-egy ritka és drága könyvhöz, pl. egy perzsa irodalomtörténethez. Mert hallatlanul érdekelte az ázsiai poézis. A „határokon átemelő szótárak” barátja mindent megtett, hogy hozzáférhessen a kínaiak, hinduk, arabok költészetéhez. Írt is e témáról egy megható tanulmányt, alighanem először jegyezvén le irodalmunkban Kung fu-ce nevét. A Si king-nek, a kanonikus kínai daloskönyvnek három-négyezer éves dalai közül, úgy látom, latin közvetítéssel ismert egyet, egyébként általános tájékoztatókra támaszkodott. De más is érdekelte, sokoldalúsága határtalan. Versei, prózái és levelei egyformán mutatják, mennyire izgatta a magyarság őstörténete, az egyetemes história, a vallástörténelem, a filozófia, a természettudomány, különösen a Debrecenben népszerű füvészkert. Érdekes, hogy kissé naiv politizálgatásában, ahogy a Napóleon-gyűlölő Közép-Európa akkori entellektüeljeihez illett, harciasan franciaellenes volt. Jól ismerte a görög, latin, héber, német, olasz, francia és angol irodalmat, igazán a világirodalomra látott ki mostoha hazájából, olyan korban, amikor a Weltliteratur szót és fogalmat talán még meg sem teremtette nagy kortársa, Goethe.

Csokonai, a külföld első ismerője, a népi magyarság megerősödéséért követelte, hogy legyünk modernek. Másutt rég megunt ócskaság már minden újításunk, mondta nemrég az ostoros Ady, s mintha csak ismételné az 1800 körül elhangzott kiáltást: „Más nemzetek óriás léptekkel sietnek a tökéletesség felé, mi saeculumokkal maradunk el és már az idő nógatását is alig halljuk!” Örülünk mindennek, ami szép, csinos, ami valóságos érték, ami új, a magyar nyelv fejlesztésének éppúgy, mint a haditechnika javulásának vagy Linné térhódításának. A penészről írt jegyzetét olvasva, a Dorottya függelékében, szinte csodálkozunk, hogy nem írt verset ő is a növények metamorfózisáról. Abban az időtlen és derűs botanikus érdeklődésben, amellyel egy répa elé térdelt, vagy megsüvegelte a szépen nyíló tököt, humanista változatként beleragyog Ízisz és Ozirisz misztikus képe, a lappok, hinduk távoli géniusza, Odin, a Walhalla, a sörkészítő kékszemű valkirák túlvilága, az emberiség egyetemes halál- és megváltás-filozófiája, és ellentétül ott sötétlik a földi megváltatlanság, a szociális és egyéb nyomorúságok tudata. A költőt hamleti töprengésekbe rántja a metafizika, Shakespeare Athéni Timon-jának legszörnyűbb feketeségeibe, aki kétségbeesésében nyár jobb szeretne állat lenni. „Szomorú hagymáz” az elmélkedés, mondja Csokonai, és megméri lelke mérlegén Timon minden keserűségét, a regény végső aláértékelődését, és szkepszise oly nagy, hogy keresztény hite már alig-alig segít rajta.

Hazája földi dolgait is reálisan látta. Sötéten, de nem reménytelenül. Világpolgár és nacionalista volt egyszerre. Gróf Festetich György keszthelyi katonai iskolájában megbámulta a „könyvolvasó” és térképes Mars hadistent, és ujjongva írja: hogy „Ott kardra termett ujjait egy huszár a messzelátó csőhöz egyengeti, itt egy erős hajdú az ország rajzolatain figyelemmel andalg…” „A szittya testet britus ésszel” akarta nemesíteni, s egy feljajdulása megint Adyt idézi a jövőből, Ady híres versét az idő rostájáról: „Nincs nagyobb rosta az időnél, – mondja Csokonai – addig lebeg az, amíg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és giz-gazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység.” A magyarságot is fenyegeti a kihullás, hirdette, s amennyire örült a haladásnak, éppúgy látta a nem változó politikai-gazdasági helyzetet is. A nép vándora volt, ismerte a szegénység helyzetét. Egész szociológiát tömörít össze, mikor tréfásan „kis pokolnak” nevezte a gyomrot. A lélek halhatatlanságá-ból minduntalan kicsap a fájó részvét a közeli és távoli rabszolgák, a bányák és kávéültetvények négereinek sorsa iránt. „Négy milliárd ember” nevében beszélt az önzésről, melyet a „magunk szerelmének” mondott, de eszméi a saját környezetéből szívták a keserű tapasztalatot, hogy „a szegényt a törvény útján megkéselik”: a hazai földből, ahol ő „falunkint élődik tanult koldulással” ahol a „kis poklokat” ki kellene elégíteni, mert csak azután kerülhet sor a kultúra megszületésére. Megpendíti a „milliók egy miatt” gondolatát, és fölsír, hogy a „legjobbat (a legjobb szívet) megveheti a pénzesebb”, és Debrecen és Patak mintájára iskolákat követelt Somogynak, mert „Hát csak sertést nevelt-é itt a makk s haraszt? / Hát csak kanásznak termett / A somogysági paraszt?” – Kultúra kell, mondja egészen A Hortobágy poétája írójának hangulatában, mert hiszen „Hány jó ész lett vaddá, / hogy nem mivelték!” Gróf Széchényi Ferenc Nemzeti Könyvtárát is azért ünnepli, mert kultúrát hoz „e Hortobágy pusztái mellé”.

Nagyon jellemző magatartás ez a magyar költőkre. Elpusztul a nép, elsorvasztja a szegénység és az elmaradottság, nemsokára nyomunk se lesz. Csokonai már nagyon érezte a magyarság veszélyes magányát a szláv és a germán tengerben. „A világ abroszán legkritikusabb hely”-nek nevezi Erdélyt, majd magyar Helvétiának, magyar Svájcnak, és fél, hogy „Oesterreicherek vagy rusznyákok” leszünk, pedig ő azt szeretné, hogy vajha „a csángó magyar is polgártársunk lenne”. Ahogy szívrepesve beszél a magyar nyelvről, úgy aggódik is érte. A sivár viszonyok ismeretében egyelőre „csak tíz-tizenkét évnyi halhatatlanságot” remélt, mint a Lilla bevezetőjében írta, és a XX. és XXI. századba nézett megértésért „abba a korba, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem”. Megrázó részletek hosszú sora tanúskodik leveleiből és dolgozataiból, hogy mennyire szerette és féltette nyelvünket és népünket. A honfoglaló Árpádról tervezett eposza érdekében be akarta járni Lengyelországot és Ukrajnát, és amit addig írt, azt mindenestől csak előgyakorlatnak tekintette.

Előgyakorlatnak! Megdöbbentett az adat, amelyre véletlenül e kis tanulmány írásának a vége felé akadtam. Csokonai maga csak előgyakorlatnak tekintette egész költészetét! Előgyakorlatnak – nyilván valamihez! Egy még nagyobb Csokonainak a pusztulását érezte tehát a halálos ágyán! Érezte a másik Csokonait, akinek csak körvonalai sejthetők! A mozarti zene tisztaságával a lehetőségeit… Bizonyára önismeretének és annak az eszménynek az alapján, amelynek bizonytalan képét írói és emberi vonásokból a meglevő, valóságos, túl korán meghalt Csokonai mellé felvázolni próbáltam.

Ady Endre

Két évtized Ady

Ötven éve született s alig tíz esztendeje, hogy meghalt Ady Endre, és a mai generáció csodálkozva hallja és olvassa azt a fölháborodást, amellyel fellépését fogadták. Én, e generáció tagja, aki csak ravatalán láthattam először Adyt, minél többet olvasom a líráját, annál indokolatlanabbnak érzem az elmúlt háborúságokat, s azokat az utóvillongásokat, amelyek még a mába is áthúzódnak. Nem arról a feltűnésről beszélek, amely egyedül méltó a zseni verseihez: az újság és kitűnőség szenzációjáról: ezt a szenzációt Ady hozta, kiküzdötte, megkapta és megérdemelte. De nem érdemelte meg azt a másik hírnevet, amelybe belekergették.

Alig két évtizede annak, hogy Ady hatni kezdett, s mi, „adysták”, már klasszikusnak, megtámadhatatlannak, csak magyarnak és egyedülvalónak érezzük Ady Endrét. A mi számunkra már kérdés és érdekesség, hogy Adyt valaha érthetetlennek is lehetett tartani. Mi benne érthetetlen? Hol van az formai és tartalmi destrukció, ami felháborodást válthat ki? Halljuk, mondom, és olvassuk a vádakat és a védelmet, hiszen kortársaivá nőttünk azoknak, akik támadták és védték a költőt, de máris nagyon korhoz kötöttnek, idegennek és elmúltnak hisszük az Ady körül folyt irodalmi harcokat. Ady kinőtt számunkra a relativitásból, bennünk már függetlensége és halhatatlansága első állomásához érkezett.

Az Ady-harcok ma is folynak, de a mai harcok még a régiek, és csaknem kizárólag a régi barátok és ellenfelek – egyesek és csoportok – tartják szükségesnek az újabb és újabb riadókat. A közönség és irodalom új generációja azonban egységesen áll Ady mellett; hol van ma fiatal író, aki kétségesnek érez valamit Adyban? hol van fiatal tanár, aki nem tisztelettel beszél Róla? Néha-néha fölvetődött bennem a gondolat, hogy ez a csendesedés nem Ady-tiszteletünk és szeretetünk elcsöndesedését jelenti-e, és mindannyiszor meggyőződtem róla, hogy nem. Nem a szeretet csökkent, hanem Ady erősödött ez időben. Adyról hámlottak le romantikus gáncsok és védelmek, Ady koncentrálódik egyre inkább önmagára, s minden egykorú vagy elkésett esetlegesség fölé egyre hatalmasabban és tisztultabban emelkedik az Ady-oeuvre. Az idő máris sokat kirostált Ady mellől, s ez a folyamat csak erősödni fog ezután, hiszen Adynak nagyobb a jövője, mint a múltja, a két szép, romantikus évtized és a saját hangja – munkáinak élő szava – erősebb, mint barátok dicsérete és ellenfelek kifogása.

Hogy Adyból mi marad meg, azt szinte lehetetlen fölmérni. S olyan sincs lírájában, ami teljesen elveszhetne. Csak elhalványodásról lehet szó. Fenséges szavakat kell idéznem, ha csak érinteni próbálom is a jövendő Ady sorsát. Stefan George magas és tiszta szeretetével kell szólanom, amellyel Goethét ünnepli a másik nagy német:

Én nem akarom örökkévalónak mondani a Tündöklőn azt, amit máris sápadtnak érzek; nem hiszek a napfoltok halhatatlanságában, de hiszem, hogy Adyban – ha Goethe-távolságba kerül majd korától – oly nagy idő múltán is lesz még sok új és fölfednivaló. De már hamarább is, a közeljövőben, sőt a jelenben szükségesnek, elkövetkezőnek és kialakulónak látok egy új fölfedezést. Ady három verskötetének igazibb rehabilitálását. A Minden-Titkok versei-nek, A menekülő Élet-nek és A Magunk szerelmé-nek elmélyült és rejtelmes szépségeire ugyan egyre több hang figyelmeztet, e kötetek azonban még mindig nem büszkélkedhetnek azzal az esztétikai népszerűséggel, amelyet súlyos értékeikkel éppúgy megérdemelnének, mint az Új versek színes és Ady-viszonylatban sokszor könnyednek mondható darabjai. Ezen a ponton – nem egyes versekről, hanem általában beszélek – kívánatosnak és valószínűnek tetszik az újraértékelés Ady javára.

Ady fiatal romantikája ellen szólna ezzel szemben az első jelentős kötetek új megmérése? Nem. E véres és aranyos hangulatú új versek általában kisebb és dalszerűbb feladatokkal birkóznak meg, mint a későbbiek, de nagyszerű költemények, s egyenkinti zártságuk és tiszta lírájuk miatt oly könnyen akcipiálhatók, hogy örök népszerűségük ellen akkor is eredménytelen lenne minden síkraszállás, ha szükség volna ilyenféle felszólalásra. Ezek a versek: egy-egy vonal, tiszta óra vagy perc, egyszerű mozdulat. A későbbiek: összetett mozdulatok, melyekben egy határtalan lélek rajzolja meg magát, életét, filozófiáját és halhatatlanságát, még akkor is, amikor másról beszél. Később is születtek, fejlődés eredményei. De: különbek is? Adyn belül s mindig Ady-mértékkel mérve a kevésbé különbet is: különbek, mert belső energiájuk fogyhatatlanabb. Az első nagy kötetek vitalitását, azt hiszem, nem csökkentené az olyan átértékelés, amely Adynak erről a – saját értékeit nagyszerű színromantikában ragyogtató – szellemi korszakáról későbbre helyezné át a jelentőség hangsúlyát.

Jelentős részben ebbe a tetszetősebb kezdeti stádiumba tartoznak Ady napfoltjai is. Az a két évtized, amely az Ady-hívek új generációját fölnevelte, elég volt ahhoz, hogy megmutassa: mi az, ami ebből a nagy lírából ki nem hullhat, de megsápadhat. Nagyon kevés – maga a felsorolás szinte többet mutat – az, ami az Ady-versekben korhoz kötött irodalmi harc, személyes üzenet és kihívás, jóslat és ígéret volt. E versek átérzéséhez kellett az aktualitás, a békebeli légkör, amelyben oly tragikus összeütközések és robajok híján, amelyekben az új Magyarországnak bőven volt része – komoly jelentőséget nyertek ma már teljesen jelentéktelennek látszó irodalmi incidensek is. Ezek a harc-versek a Ma számára megfakultak, s igazi életenergiájuk megszűnik, mihelyt könyvből és elbeszélésből éljük Ady korát. Megsápadtak Ady szocialista versei is – nem mind! –, de ezeket a költeményeket, bár akárhányszor sanzonszerűek vagy elmélkedések, továbbra is éltetni fogja a magyar szocializmus lelke. És végül meghalványodtak kissé Adynak azok a versei, amelyek a sanzontechnikából épültek szimbólum-románcokká és dekadens lélek-balladákká.

Mindez egytizedét vagy egyhuszadát jelenti Ady lírájának.

A többi – a világirodalom egyik legnagyobb gyónó híradása az emberről – megmaradt és megmarad számunkra, és a jövő legfeljebb csak kihangsúlyozásokkal fog változtatni a mai Ady vonásain.

*

[…]

Az istenes Ady

Minden gondolatának alján Istennel élt és halt Ady Endre, minden tettnek a sokarcú isten volt valahol a talapzata Adyban, s mikor a szentlélek közelebb vitte vagy a korcsmagőz eltávolította: Ady Endre előtt mindenkor egyformán az Isten volt a szilárd pont, és emberi életével csak a közte és Isten közti változó távolságot mérte, mindaddig, amíg nemcsak lelke, hanem teste is elmondhatta a megtalált és a megölelt Istennek, hogy: egyek vagyunk mi a halálban.

Ady Endre a legnagyobb magyar vallásos költő.

Igen, a természettudományos gondolat-éra legnagyobb költői reprezentánsa, az erotikus, forradalmár és istentelen Ady: a félreértett Ady: a legnagyobb magyar vallásos lírikus. Emberi gyarlóságait különleges értékek és erények tartották egyensúlyban, és lelkének jó és rossz összetevői olyan hatalmas egyéniséget hoztak létre, hogy Ady már nem is személy, hanem egymaga egy egész társadalom, önmaga társadalma, amelyben eleven egységbe rendeződik arisztokratizmus és szocializmus, fajszeretet és magyarszidás, ateizmus és istenhit. Ady nagysága nem lenne ennyire összefoglaló, nem volna ennyire igazi, ha hiányzott volna elmúlt emberi életéből bármilyen emberi részlet; Ady személyisége végletes volna, ha csak az egyik végletet tartalmazná, de Adyban benne van minden véglet és minden átmenet: Ady lírai teljesség.

Ebben a teljességben a harangzúgás egyszerre zengett a nevetségességig sokat emlegetett bűnök forró muzsikájával, s lassan győzedelmeskedett, mint a zarándok kórus andante maestosója a hisztérikus vénuszi-tannhäuseri hegedűfutamokon. Mindig csak neki harangozunk, az Istennek, mindig neki harangozott Ady Endre is, és költészetének minden tématartománya csodálatosan benépesült az Isten-misztikummal. A központi élmény egy rendkívül személyesen induló panteista megsejtés: a Borzalmas és Gyönyörűséges alternatívájának egybőlindulása, a Jó és a Rossz minden anyagra, erőre és élőre kiterjedő Együttese, amelyben a keresztény Sancta Trinitas hármas arca helyett (és néhány határozottabb megjelenési forma mellett, amilyen a Halál, Sors, Idő stb.) az Isten számtalan elmosódott alakban jelentkezik. Ez az istenszemlélet oly eredendő, naturális ereje, és érzelmi területe oly nagy, hogy minden dogmatikus vallásnak egyformán alapja lehet, ha fölébe emelik valamely hittan épületét, ennélfogva semmilyen felekezet felfogásával sem áll eszmei ellentétben. Ady vallásélménye természetesen erősen reagált az Isten egyházi és társadalmi múltjára és jelenére is, kapcsolódott a környező európai szellemiséghez; a katolicizmushoz ritkábban, megtörtebben, s inkább a teljes megaláztatások pillanataiban, a protestantizmushoz kissé gyakrabban, keményebben és tételesebben. Vallásos költészetének az a része, amelyben a szocialista értelmű Igazság az Isten, terjedelemre, s véleményem szerint költői feszültségre nézve is, aránylag jelentéktelen: a szimbólumfelhasználásuk itt többnyire külsőséges, bár ezek a versek is meggyőzően mutatják, hogy a lelke mélyéig vallásos Ady egyetlen nagy kérdéshez sem nyúlhat Isten nélkül.

Ady istennel telítettsége és vallási megérése Az Illés szekerén írásának idejére eshetett: e kötet megrendítő vallásos ciklusa előtt a költőben még inkább más földi és metafizikai hatalmasságok küzdöttek, de hallgatott az Isten. Az előkészítésnek ebben a korszakában, az elszórt, utólagosan érdekes, de konvencionális és félig nietzschei lázongások idején, tulajdonképpen csak a megtörtség és vezeklés még nem okvetlenül vallásos hangjai igazán adysak. Az Illés szekerén azonban pozitív Istenhez fordulás, és egyszerre a legmagasabb istenköltészetet szólaltatja meg: új hangokkal az ősi panteista-keresztény lélektartalmat.

Milyen új és milyen közvetlen ez a hang, s milyen fájó ez az intimitás, amely úgy beszél Istenhez és Arcaihoz, mintha saját magához szólna! Oly közelről, hogy Ady stílusában itt-ott némi tiszteletlenséget kifogásolhatott az értelmetlen környezet-reakció: írók és olvasók már túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy Istennel csak himnikus és ódai hangon lehet beszélni. Mint a hang, idegenszerűen hatott annak idején ezekben a versekben az is, hogy a költő az istennel egyesülés érzésében roppantul megnövelte saját egyéniségét, egészen az egyéni hübriszig. Adyban kétségtelenül a kozmikus világérzésnek saját egyéniségére való visszavetítődése lendítette meg azt a gesztust, amellyel később, A Magunk szerelmé-nek csúcsán, szent magához, a saját szent személyéhez is imádkozott. Az egyszerű hit s az abszolút racionalizmus előtt érthetetlennek tűnhet fel e gesztus őszintesége, Isten és ember ennyire patetikus egyesülése, de ez az érzés, megfordítottjával, a teljes semmiség érzésével együtt, tulajdonképpen mindenkiben csírázik, aki valaha Istenről, életről és halálról gondolkozott, s Adyban, a rendkívül magabízó, féktelen és arisztokratikus magyar gőggel párosulva, költői zsenijének megfelelő arányokat öltött. Ha ez az érzés tiszteletlenség volna, őrületnek és önzésnek a jele, őrültségnek kellene mondanunk az úrvacsorai istennel egyesülést is. Minden vallásban van valamennyi panteizmus, és aki nagyon erősen hisz, abban könnyen állandósulhatnak az úrvacsora ünnepi pillanatai. Ady s minden panteista lélek számára az Isten nem emberfölötti úr, hanem személytelen és egyetemes életakarat és életkényszer az ilyen hivő csakugyan egy része, töredéke a megérthetetlen mindenségnek, otthon van az Istenben, s annyira közel hozzá, hogy ölelkezésüket már csak a megsemmisülés mélyítheti el az emberi öntudat megszüntetésével. Egyek leszünk mi a halálban.

A legmélyebben átélt vallásosság természetes következménye tehát, hogy a költő oly meglepően közvetlen hangon szólt az Istenhez, és Istenen át a saját egyéniségét is végtelenségig növelte. Ősi istenre hajlamosság és istenbe mélyülés bizonyítéka ez a közvetlen személyesség s ez a jákobi küzdelem: Ady istenverseinek megjelenésekor meglepődni tulajdonképpen csak azon lehetett volna, hogy lírában mennyire újak és frissek ezek az Isten körül évezredek óta keringő gondolatok. Mert ezzel a lírával aligha lehet vallásos irodalmat összehasonlítani, annyira távol állnak az Ady-féle istenversek úgy a sémákba merevedett egyházi imáktól (amelyek egyébként nem is művészetet akarnak elsősorban), mint régebbi nagy költőink istenverseitől, amelyekben éppen a magas rendű, reflexív, moralizáló ünnepélyesség mutat bizonyos távlatot Isten és ember között. Teljes együttérzéssel ismétlem meg Makkai Sándor kolozsvári református püspök e tekintetben perdöntő Ady-könyvének idézett tételét: Ady Endre az egyetlen magyar vallásos lírikus, legalábbis a legnagyobb.

Ady úgy áll az Isten előtt, úgy néz az arcába, ahogyan a primitív ember nézhetett valamikor szembe a természettel. Nincs háza, nincs barlangja: nincs oltalma és erőssége sehol; s a rettenetes, meztelen, emberi magányosságban zápor sújtja és napfény veri. Nincs hová menekülnie ellenségei elől, mindenütt előtte – az Istenen belül – kavarog a létért való kegyetlen küzdelem, erők eleve elrendelt küzdelme, és felrémlik a rejtelmes, babonás Természet-isten és Minden-isten arca. Hogy e borzalmas és idillikus Erő-isten világában a szép, nagy fenevadak győznek, azt Ady szörnyűnek, de természetesnek találja, s megnyugszik a tények igazságában, hiszen ő is kedvelt szörnyetege az Istennek; de csakhamar észreveszi, hagy a mai küzdelem bonyolultabb a legelső, naturális formulánál, komplikáltabb és érthetetlenebb a természet is, mihelyt az emberi társadalom formáiba öltözködik, s az egyéni mellett szociális érdekek, fegyverek és érzések roppant komplexumával még jobban összebonyolítja a primitív fizikai életben folyó harcot. Szociális szempontból az intellektus megfelelőtlennek, túl egykedvűnek és türelmesnek érzi az egyébként rettenetes panteista-keresztény Isten kormányzatát, s az első, egyéni, emberekkel csak mint saját jobb-rosszabb képmásaival törődő, naturális tevékenységű s emiatt mintegy konzervatív Isten mellett megszületik Adyban az emberi erők küzdelmét szervezni akaró kollektív Isten, a társadalmi igazság ellenzéki Istene. Mindkét Isten saját heroldjának tekinti Adyt, az első mint különleges értékű embert, a második mint a társadalmi fejlődés harcosát. Mindkét Isten védi Adyt, de csak külön-külön, egymással azonban harcol mindkettő, azaz inkább csak az új Isten a régi ellen, akit ő, a célszerűség posztulátuma, évezredek termékeny, de speciálisan emberi viszonylatokban rendszertelen erő-összegének tart. Adynak ez az új szocializmus-istene lázadó strófákat írat a régi Isten és a régi Krisztusok ellen, s itt történt Ady legérdekesebb látszólagos emberi összeütközése önmagával: a gőgös, arisztokratikus úr a szocialisták táborába került, s a legnagyobb istenhívőből – pillanatokra, de mindig vissza-visszatérően – a sátán kevélye lett. Nem feladatom most Ady szocialistabarátságát analizálni, viszont ez a már előbb is érintett kérdés itt sem mellőzendő egészen: Ady szocialista rokonszenve, amely szervesen hozzátartozik érzelmi körének teljességéhez, semmiképpen sem vonható kétségbe, azonban – ha pusztán istenes-társadalmi versei alapján ítélünk – nézetem szerint azt kell mondanunk, hogy a költőt ehhez az igazság-istenhez legfeljebb gyakorlati eredetű meggyőződés fűzte, míg Jehovához elszakíthatatlan vérségi kapcsolatok. Más szóval: Adyból nem lehetne kollektív isten-költőt csinálni: néhány istenes-forradalmas versét a szocialisták tekinthetik Marseillaise-nek, a polgári társadalom tekintse fájdalmas, elkeseredett vészjelnek, s egyik fél se feledkezzék meg az Ady-oeuvre olyan örök emberi értékeiről, amelyek mindenféle társadalmi rendszerben egyetemesen érvényesek maradnak.

A rettenetes és gyönyörűséges Isten mindenütt jelenvalóságát úgy érezte Ady, ahogyan állat a levegőt, napot és esőt: meztelen élete egész felületén. Erejét és gyöngeségeit, minden jót és rosszat tőle, az Istentől kapta, a természeti feleségek térbeli és időbeli összességétől, a megismerhetetlen mindenségtől, amely előtt nincs mit szégyellni, titkolni, s amelyben elsősorban az arány tisztelnivaló, a nagyság, az a különbség, amely az emberi és az isteni nagyszerűségek és kegyetlenségek között megvan, s az a fenséges titokzatosság, amelybe az Isten burkolózik. A nagyságtisztelő Ady nagyon sok istenverse tehát, noha az első pillanatra harcnak és szemrehányásnak tűnik fel tartalmilag, tulajdonképpen minden sorában dicsőítés: a költő a Rosszat is úgy dicsőítette, mint ami Istentől való, Isten tartozéka.

Ezen a ponton ütközik ki a legjobban a katolicizmussal többször kíváncsian kacérkodó Ady protestáns jellege. Istene a próféták istene volt, stílusa sokkal közelebb áll az ószövetség zord félelmességéhez, mint a szelídebb és melegebb újtestámentumhoz, amelyből főleg az apokalipszis hangja felelhetett meg neki legjobban; Krisztus személyéhez is, különösen kezdetben, legfeljebb emberileg állt közel Ady: ez ugyan nem protestáns vonás, mégis kapcsolatban lehet azzal a rokonszenvvel, amellyel a protestáns egyházak az irodalmi szempontból egyébként is érdekesebb ótestámentumot a közhit szerint általában kezelik. Azt hiszem, a Jó és Rossz együttérzésének kifejlődését is a panteizmushoz érzésem szerint némileg közelebb álló protestantizmus predesztinációs hite segíthette elő Adyban, hiszen a kálvinista Istennel üldözött, de szinte fiúi viszonyban lehet a Rossz is, amelyet a Teremtő maga rendelt végérvényesen rossznak, míg a katolikus lélekben a Rossz mintegy hivatalos ellenzékbe szorul. Ady mint panteista tekintette semlegesen a bűnt, és csatázott Istennel a Rossz miatt, mint panteista látta a Rosszat is a mindenség szerves részének, de mint református kapott a szabad vizsgálódás tana révén bátorítást arra, hogy csapások idején szembe is szálljon Istennel, vagy akinek, amennyiben e tettét csak a véges emberi értelem látja elhibázottnak, szükségképpen megbocsátónak kell lennie az általa eleve elrendelt Rossz-sággal szemben. Hogy Ady felfogása, illetőleg a fenti értelmezés esetleg eltér a hivatalos protestáns állásponttól, az véleményem szerint itt mellékes, hiszen a versírás lélektana nem alkalmazkodik a teológiához, s a felvázolni próbált lélekállapot a Rossz szerepének tekintetében nem a protestantizmusnak, hanem a protestáns hit és egy-egy lélekanyag önálló keveredésének eredménye, önállóan, megakadályozhatatlanul kialakult, de törvényszerűsége semmiképp sem pretendáló eredmény. A költő szuverén fájdalma és daca különben a fentieknél is tovább ment: Ady verseiben számtalanszor jelentkezik az a hit, hogy Isten nemcsak sírva szánja eltévelyedésre rendelt és szinte jogosan dacos gyermekeit, hanem egyenesen büszke is rájuk, amennyiben bűnösségükben nagyszerűek. Ady istene az Übermensch barátja: annyira szereti a kiválóságot, hogy megkülönböztetett könyörületességgel bánik velük, kedvelt és sújtott szörnyetegeivel, amikor porba hullanak előtte, éppúgy, mint a sok-sok jelentéktelen kis-jó és kis-gonosz.

Ady istenfogalma Az Illés szekerén idejében már rendkívül gazdag, a sok arc, a Nihil-isten, Mindenség-isten, Gyermek-isten, Élet-isten Titok-isten, Halál-isten, Szerelem-isten, Én-isten, Szocializmus-isten és Öröm-isten mind jelentkezik benne. Későbbi köteteiben mindegyik istenarc kap elmélyülést és új vonásokat, de a kötetperiódusok az Istennek többnyire egy-egy arcát rajzolgatják mindig kifejezőbbre. A fejlődés, amely egyre szélesebben s néhol epikusan kapcsolja a témákba a gyermek- és diák-Ady templomos emlékeit, egyszerre indult meg az egész hitvonalon, de mikor Isten, kétség, bor, nő, betegség testét-lelkét összesebezték, a harcos ember mindjobban telítődik az alázatosság érzelmeivel. Az Isten most már váratlanul és mindig gyakrabban beleszól egy-egy nem istenesnek induló költeménybe, a stílus egyre inkább elejti a régebbi részletekben még gyakran ünneplő-leíró hatású színeket, a pesszimizmus, amely előbb tragikus ízt adott a megnyugvó hangulatoknak is, enyhülni kezd, édes őszi melegség járja át a verseket, s a költő csaknem állandóan azt érzi most már, amit előzően csak ritkábban fejezett ki: az Isten mégiscsak inkább jelen van az egészségben, mint a romlásban, jobban szereti a békét, mint a háborút. Ady élete vége felé elfordul a harctól, mint ahogy életigenlése is elfordult a dekadenciától, irtózott a rákényszerült háborúságoktól, s a háborús vallásos lírájában a megrettenés és tiltakozás páratlan megnyilatkozásai mellett legtöbbször Istennek és a már jobban megértett Krisztus-szimbólumnak, a feltámadó, diadalmas életnek örömhirdető, megváltó erejét és kötelességét emlegeti és kéri, a közeli elmúlás érzésének bensőséges, néhol optimista hangján adva hálát minden jóságért, szépségért és nyugalomért.

Az Illés szekerén óta a költő egyéb témái is állandóan telítődnek Istennel, s minthogy Ady minden mondanivalóját többször (és rendszerint mindig jobban) feldolgozta, összevetésekből könnyű megállapítani, hogy vallásos háttere van nagyon sok olyan versének, amelyben nincs is tényleges utalás az Istenre. Még inkább fokozza a komplikáltságot az, hogy Ady rendkívül sok víziónak formált látható alakot, eszméket és tárgyakat személyesített meg, és szimbólumokat teremtett – nem éppen istenes, de misztikus, mitologikus szimbólumokat, már az Új versek-ben és a Vér és arany-ban – s egyéni felfogás dolga, hogy ezek is beletartoznak-e a költő egyetemes metafizikájába. Az elhatárolás itt nagyon nehéz, s az istenmitológia, ha minden szimbolikus és transzcendentális rokonelemmel kiszélesítjük, az Ady-munkáknak talán egyharmad részét is kitenné. De ha el kell is tekintenünk a misztikumban valahogyan elkülöníthető költeményektől, amelyekből szép kis gyűjtemény jutna például Ady halála-mitológiájának illusztrálására: az istenes verseken át a költő egyéb tartalmú metafizikájába is beletekinthetünk.

[…]

Ady emléke egy budai kávéházban

Ady Endre nevezetes bohémtanyái közt ritkán emlegetik a Délivasút kávéházat. Pedig itt, az Alkotás utca elején, ebben a békés budai kávéházban, amelynek tőszomszédságából indulnak a gyorsvonatok a tenger és az „Azúr-ország” felé, egyre növekvő szeretettel és büszkeséggel őrzik a háború előtti évek Ady Endréjének emlékét.

Tóni, teljes becsületes nevén: Konecsny Antal, a főúr, látva, hogy a ceruzával, papírral szórakozó törzsvendégek közé tartozom, már régebben eldicsekedett, hogy ismerte Adyt. Az asztalát is mutatta: ott van, az utolsó páholyban, az oldalfronton.

Ma aztán kivallattam, mondja el, mit tud Adyról.

– Sokszor járt nálunk – mesélte Tóni két fizetés között, boldogan, mert a nagy bohém emléke a saját fiatalságát is felidézte, amikor még kiszolgáló pincér volt. – Itt kezelték valahol a szomszédban, a szanatóriumban. Este szokott jönni, vagy még többször késő éjjel. Olyankor már nem volt zene, de a cigányok itt rostokoltak, várták, jön-e vendég a szeparéba. Hát jött Ady. Egyenesen a főnökhöz ment: „Csak egy szál cigányt, nagyságos asszony, csak egy szál cigányt!” Akkoriban Dani Gyuri muzsikált nálunk, Ady nagyon szerette, leültetett magához bennünket is, és azt mondta, hogyha velünk van, úgy érzi magát, mintha hercegek közt ülne. Nekem meg dalolnom kellett. Mikor azt énekeltem, hogy: „Szeretném én akkor azt az urat látni, aki velem versenyt tudna furulyázni!”… hát az szörnyem tetszett neki.

A főúr megismétli, hogy szörnyen tetszett, majd hozzáteszi: annyira tetszett neki, hogy netovább! meg hogy: pfű! és legyint hozzá, így fűszerezve előadását, tótos beszédét. Mert Tóni a Felvidékről származott Budapestre, nem tökéletes a magyarsága, s ezért aztán nem nagy csoda, hogy versét bizony egyet sem tudja Adynak, még sorokat sem tudna idézni. A főpincér szemével és szívével néz és vágyik vissza a múltba.

– Néha elszundított. Hagytuk aludni. Reggel négy óra felé aztán odaült ahhoz az asztalhoz – és Tóni a hátsó sarok felé mutat –, és írni kezdett. Akárhányszor pénz nélkül jött be mulatni, de azért nem maradt adós. Telefonáltatott a messzendzser boyért, az jött, kapott egy cédulát, egy óra múlva pedig hozta valahonnan a pénzt, húsz vagy harminc koronát. Mi csak néztük…!

Az interjút sűrűn meg-megszakítják a vendégek, akik ide is hívják, oda is küldik Tónit, de azért csak haladunk. Megtudom, hogy Ady még titkárának is meg akarta tenni az énekes pincért. Pedig volt neki másik, igazi titkára. Meg hogy valami lány is volt a dologban. A lányról Tóni édeskeveset tud. De mikor azt kérdeztem, hogy milyen külseje volt Adynak, felkapja az öklét, úgy mutatja:

– Ekkora szeme volt, ni! Mindig elegánsan járt, kellemes megjelenése volt, nagy kalapot hordott, néha egész óriás kalapban jött… Egyszer meg – folytatja – autón érkezett a barátaival. Akkor még más volt az autó, nagy ritkaság volt, micsoda feltűnést keltett, kéremalássan, micsoda feltűnést! Azt hittük, valami börziánerek jönnek, aztán láttuk, hogy az Ady, és mindjárt tudtuk, hogy lesz pia!

A lányról, aki benne volt a dologban, többet tud a tulajdonosnő, özv. Donnerreich Hermanné. Az ősz hajú, halk beszédű, fekete ruhás hölgy akkoriban egymaga vezette a kávéházat. Most két veje segíti. Nagyon jól emlékszik Adyra.

– Igen, igen – mondja –, volt itt egy lány. Lujzának hívták, ha jól emlékszem. Nagyon szép, kreol arcú, fekete hajú, kék szemű, érdekes, filigrán teremtés volt. Ez a lány az oka, hogy Ady járni kezdett hozzánk. Úgy ismerkedtünk meg, hogy 1912 vagy 1913 nyarán, éjjel két-három óra tájban bejött két úr. A fiatalabbik hamarosan odajött hozzám a kasszába, és azt mondta, hogyha tudnám, kicsoda az a másik úr, biztosan rögtön elengedném vele a kisasszonyt, a Lujzát. És mondta, hogy az az úr Ady Endre. Én azt feleltem: – „Nézze, ma Ferenc József az első az országban, de ha az jönne, akkor se engedném, mert rendnek kell lenni. Különben elmenne a kávéfőző is, és mindenki, és én itt maradnék egyedül.” – Hát az urak megnehezteltek, és elmentek, hogy soha többet ide be nem teszik a lábukat. Két óra múlva visszajöttek, és elkezdtek pálinkázni. Megvárták, míg hat óra lett, akkor a kisasszonyt leváltották, ők meg elkísérték. Így ismerkedtünk meg mi Ady Endrével.

– Mi lett a Lujzából?

– Eltartott vagy másfél évig az ismeretségük. Én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. A lány se nagyon beszélt, de egyszer-másszor nem tudta megállni, hogy el ne dicsekedjék: Adynál volt uzsonnán. Azt hiszem, Ady támogatta is a lányt. Lujza aztán elment tőlünk.

A tulajdonosnő is megismétli, amit Tóni már elmondott, Adyt a szomszéd Városmajor-szanatóriumban kezelték, és ide járt mulatni.

– Annyira szeretett mulatni Dani Gyuri bandájával, annyira leitta magát, hogy sokszor mondtam is neki: „– Nézze, én üzletasszony vagyok, és azon vagyok, hogy minél többet fogyasszon a vendég, de már inkább elveszteném azt az egy-két üveg pezsgőt, csak ne rúgna be, csak menne már haza!” Néha egész magánkívül volt, úgy vitték el, Lebeda Feri, az akkori főpincér meg a fiatal Tóni támogatta a konflisba. Ha a szanatóriumba hazafelé tartott, előbb mindig ide jött a kocsival, és mert tudta, hogy ott szigorúan tartják, tőlünk vitt magával egy pár üveg bort. Mert inni muszáj volt. Vagy másfél évig állandóan járt hozzánk. Igen kedves ember volt. A szeparéban szeretett mulatni, a mostani konyha helyén. „Csak egy szál cigányt!” – kérlelt, majdnem minden éjszaka ugyanazokkal a szavakkal, mert tilos volt a kései zene, és néha bizony büntetést is kellett fizetnem miatta.

– Tudta nagyságos asszony, hogy milyen nagy költő a vendége?

– Hogy nevezetes ember, azt tudtam, hogy nagy költő, azt, az igazat megvallva, nem nagyon. Akkoriban még gúnyolták Adyt, és a költészet minket különben sem nagyon érdekelhetett a sok munka miatt. Én az embert találtam rokonszenvesnek, illetve az embert sajnáltam benne. Ignotus, Hatvany báró és Bíró Lajos is vele voltak néha, a Nyugat folyóiratot tiszteletpéldányként küldték. Inkább utólag tudtuk meg, hogy milyen nagy író volt a mi vendégünk… Mikor megnősült, egyszer a feleségét is elhozta… Később aztán nagyon beteg lett, folyton panaszkodott, és emlegette, hogy szeretne még egyszer elmenni Párizsba, és lassanként elmaradt tőlünk…

Ady Endre rövidesen emléktáblát kap a Délivasút-ban.

Móricz Zsigmond

Kivilágos kivirradtig

A mozivászon közepén kis fénykör jelenik meg. Nagyon messziről sugárzik a fény, nagy, hűvös magasságból. Vagy ha közelről is, valahogyan visszafelé néző távcsöveken át. A kis fénykörben parányi emberek mozognak, bolhák, homokszemek a nagy magyar Alföldön. Egyszerre kitágul a kép, bevisz egy vidéki magyar jószágigazgató istvánnap-esti vendéglátó házába, s a dolgok rögtön emberi arányokat, boros-húsos melegséget, közvetlenséget kapnak. Néhány órán át pereg a film, egészen közelről, aztán megint csak a kis fénykör: a megfordított távcsövek gúnyos távolságba tolják a részletesen átvizsgált, érzésekben és gondolatokban átröntgenezett magyar apró-dzsentriéletet. Két-három másodpercig még mozognak a bolhák, és vége.

Megrettentő erővel alkalmazza Móricz Zsigmond – új regényében, az átdolgozott Kivilágos kivirradtig-ban – a történet keretbe rámázásának ezt a régi, nagyon egyszerű fogását. A regényben minden valóságos és szimbolikus bajokon át győzelmesen vigad a nagy, erős magyar élet, a végén mégis érezzük, hogy minden, tetszik vagy nem tetszik, egy pöccentéssel eltöröltetik. S ha bennünk kavarog még frissen a regény, akkor sírva érezzük, hogy akár egy egész országot is el lehet törölni egy ilyen pöccentéssel.

Ami a hűvös felső szemlélet kezdő és záró pillanata között történik, egy mulatság leírása. Az, ami szóban és tettben vidéki nagy magyar murikon megtörténhet. Móricz sokszor írt hasonlókat, csöndesen, zsírosan, kedvetelve, elítélve, undorodva, naturalista emberi, politikai vagy társadalmi pátosszal vagy anélkül, de ilyen művészettel és ilyen érett fájdalommal még sohasem. Messzedöngő vigalom ez a karácsonyest; még a háziak is, akiknek „épp most” mondott fel a gróf, váratlanul, megfeledkeznek bánatukról, az a múló zavar, amit a zsidó dzsentri fiú kipenderítése kelt, még viharosabb, fenntartás nélkülibb jókedvre gyújt hegedűt és szíveket; – mégis sírás és fogcsikorgatás ez az éjszaka, és mintha minden pillanatában csak a pusztulás fenyegető moraját akarná erőszakosan túlrikoltozni az eszeveszett tombolás.

Nagyon szomorú könyv ez a kacagó könyv: benne csattognak már a holnapi fejfájás könyörtelen fejszéi. A holnapot félig már megértük, a történelem Trianonnak nevezi: ez a Trianon után íródott könyv azonban mégsem visszafelé jóslás, hiszen a magyar politika és a vidéki úri szellem ma is ott szeretné folytatni az életdáridót, ahol a háború előtt elhagyta. Mai könyv ez a regény, mai ítélet, és Móricz Zsigmond csak óvatosságból és kíméletből rakta vissza fájó szívvel meglátásait egy negyedszázad múltjába.

A mulatás, a kacagás nem megy ki a fejemből. Nemcsak azért, mert a regényben egész gyűjteményre menő nagyszerű adomával traktálja benne olvasóit az író (ördög tudja, honnan szedte őket: egyiket-másikat még gyermekkoromból ismerem, hallásból), hanem azért is, mert a Kivilágos kivirradtig után a közmondás visszáját érezzük igaznak, azt, hogy egészségben tetszik ki a betegség: kivilágos kivirradtig tartó vigasságban a halál. Olvasó és regényszereplő mulat annyit, mint egy mai zenés budapesti vígjátékban mulathat: de ez a mulatság már buta és gyilkos. Lehet mulatni (vagy megdöbbenni, ami egyremegy) a mozaikszerűen összeillesztett naturalista részletek páratlan humorán, mélységén, például azon, hogy az ispán mivel kommentálja a disznótor kánaáni kincseit (az ember hátán hideg futkos, és képzeletem Bicsérdyhez fohászkodik, ha elgondolja, mit esznek meg ezek a disznóevő disznók); lehet mulatni a magukon könnyíteni tornácra kiálló urak házassági kesergőin; és lehet boldogító esztétikai élvezetet találni a regény hibátlan harmóniájában, de minden mulatságukban ott van, ott sötétedik az iszonyodás, hogy ebben az egész regényben a magyarság kimondatlanul maradt halálos ítéletének irtózatos aláfestése a nehézkes könnyelműség és duhaj boldogság. Ugyanazt a művészi eszközt alkalmazta Móricz öntudatlanabbul a Hét krajcár-ban is, abban is szinte megőrül az ember a szívet tépő sok kacagástól.

Estétől kivilágos kivirradtig ilyen nagy, jókedvű úri társaságban persze lehetetlen, hogy fel ne vetődjék mindaz a probléma, ami a magyarságot érdekli. Az a néhány szoba, mely a cselekmény színhelyéül szolgál, szintézise a magyar életnek, paraszttól grófig. Móricz érzi és folyton hangsúlyozza a magyar faj nagyon rokonszenves és rendkívüli képességét, de azt is látja, hogy csak minden ezredik magyar verseny-, tehát életképes. A felvetődő problémák közül nem marad ki, sőt félóránként új meg új nézőpontból vesézés alá kerül az egészen újszerűen tárgyalt zsidókérdés, ami különben, bármennyire átitat is mindent, mégiscsak részletkérdés. De Móricz most nem agresszív, se politikában, sem az ázsiai epikureizmus megítélésében: egy kicsit talán kiábrándultabb, mint régebben volt, anélkül hogy veszítene meggyőződése erejéből: nincs benne semmi pátosz, amit máskor szinte elvileg kifogásolni szoktak nála, holott a pátosz és prédikáció is kifogásolhatatlan művészi eszköz, ha az arányaikban megnövelt érzések beleférnek a szavak köntösébe, és a szavak ruhája se lötyög rajtuk; itt csak ábrázolás van, fénykép és mozi, s ez objektívebb, mint valaha is volt, bármennyire forró, lelkes lencsén vetődik is elé. Mindamellett nem szenvtelen, parnasszista objektivitás ez, hanem pusztán csak annak az eredménye, hogy az író legalább annyira szereti és sajnálja, mint amennyire elítéli alakjait. Nem is lehet az másképp, hiszen ezek az urak egyenként mind végtelenül kedves, derék, jóravaló, ártatlan emberek, csak együtt halálravaló, tehetetlen, kártékony náció. A konzervatív irodalomtörténet meg lehet elégedve Móricz Zsigmonddal, anélkül hogy az elfogulatlannak oka volna elégedetlenkedni.

Azt hiszem, nagyon kevés változtatással úgynevezett „vérlázító” és „hazaáruló” könyvet lehetne csinálni a Kivilágos kivirradtig-ból. Néhány jelző kicserélésén múlik az egész. Nagy művészi biztosság, bölcsesség és magasság bizonyítéka ez: és egyúttal talán nagy megérés, megnyugvás jele is. Megfelelő tehetségen kívül, úgy látszik, sok-sok év tapasztalata is kell ahhoz, hogy az író olyan kedvességet, természetességet és ősi erejében olyan ellentéteket egyesítő harmóniát tudjon életre kelteni, mint Móricz a Kivilágos kivirradtig-ban. Friss, de nem hivatalos munka ez, dicséretére legyen mondva. És Móricz, akinek húsos, véres, ízes naturalista – néhol szenzációsan pongyola – stílusa oly nagyon különbözik Kodolányi csontos, rideg és fanyar művészetétől, e regényben elérte azt a tökéletességet a magyar szóban és jellemzésben, amit Wagner a Meistersänger-ben. Minden megállapítás, amit a Kivilágos kivirradtig-ról az esztétika leszögezhet, megtalálja muzikális síkra vetítve a maga pontos szellemi pandanját a Mesterdalnokok zenéjében.

A Kivilágos kivirradtig Móricz munkái között is nagy mű, mestermű. A legjobb, és talán a legnagyobb is. És csak az író becsületességére mutat, hogy minden közvetlensége, egészsége, ereje és jókedve nem takarhat mást, mint a tehetetlen fájdalmat.

Az ács fia

Móricz Zsigmond új regényt írt régi, kedves és felejthetetlen barátunkról, Nyilas Misiről. A debreceni kis mártírdiákról és prófétajelöltről, aki véletlenül egy ács fia, mint Jézus. A másodikos Nyilas Misi a Légy jó mindhalálig óta persze már megnőtt, megjárta Sárospatakot, és – mint a Forr a bor-ból tudhatjuk – a századforduló táján már nagydiák az egyik alföldi magyar városban. (A Forr a bor első része egy október 6-i, hatodikos diákforradalom történetét, a vége Nyilas Misi matúráját mondja el; ezt a két részt köti össze az új mű, a Bál, az Ifjúsági Segélyegylet sikeres szabadságharcának regénye, amely ma jelent meg, mint a Pesti Napló Könyvek új kötete.)

Egyszerű, hatalmas, nyugodt, kiegyensúlyozott mű a Bál. A legszebb Móricz-regények közül való; nem lepne meg, ha páratlan sikere lenne, tán még a Légy jó mindhalálig-énál is nagyobb. Az életábrázolás és az életteremtés nagyszerű erején és bőségén kívül súlyossá, hatalmassá és örökké aktuálissá teszi a cselekményből kibontakozó gondolati tartalom. Ebben a regényben ismerkedik igazán az ifjú a százrétű, titokzatos társadalommal, most eszmél rá igazán a szegény ács megszállott lelkű magyar fia arra, hogy az aranyborjú imádata nemcsak bibliai kép, hanem borzalmas valóság. A közösség, a különböző osztályok és csoportok, a pénz és az egyén bonyolult harcának, a kapitalizmus világszerkezetének megsejtése és folyton tisztuló megítélése rajzát csodálatos gyermeki egyszerűséggel és igazsággal hívja életre az író. A VIII-os Nyilas Misi lelkét érzelmileg rohamosan érleli az aránylag könnyű teoretizálás és lassan, de annál határozottabban a sok taktikával és még több „diktátori” becsülettel talán mégis csak legyőzhető, megfoghatatlan, gonosz és közönyös magyar élet.

A legfontosabb és legrokonszenvesebb kor ez az időszak a kivételes értékű fiatalok életében, és oly hamvas, oly sokszínű érzelmi gazdagság megmutatására ad alkalmat, amilyenre egyetlen más életkor sem. Az olvasó persze nem tud megszabadulni attól a (külön jóleső) érzéstől, hogy önéletrajzi regényt olvas, ez a műfaji meghatározás azonban téves: az ács fia már rég elszakadt az életrajzi valóságtól, s önállóan éli gyönyörű fejlődéstörténetét az író egyes ifjúkori reminiszcenciáinak keretében. Van életrajz és van jelképiesség a Bál-ban, de csak módjával; az „ács fia” megjelölés is mindössze alig észrevehető adat; jelképpé akkor válik igazán, ha az olvasó tudja, hogy maga Móricz Zsigmond szintén egy ácsmester fia.

Az egész regény Móricz újabb korszakának rendkívüli művészi erejét, maga módján való nagy bölcsességét és kiegyensúlyozottságát bizonyítja újra. Tehát (hogy még egyszer visszatérjek az önéletrajzi kérdésre) azt is, hogy a Nyilas Misik csak akkor igazán Nyilas Misik, amikor már megöregednek, amikor már Móricz Zsigmond a nevük.

Főképp a középső, második résztől kezdve éreztem, hogy remekmű a Bál. Ahogy a diák a társadalmi cselekvések küszöbén megállja az első próbát, ahogy kiszorítja segélyegyleti elnöki pozíciójából a szenteskedő tanár urat: az valami tökéletes. További érésének, az osztály és a kisváros szociografizálásának története szintén. Félelmes árnyak kísértenek a Misi agyában, és körötte a magyar életben, és Misi mégis győz: pénzt szerez társainak, önbizalmat, szellemi fegyvereket magának a jövőre. A hős ifjúban azonban nincs pátosz és hamisság: érzi, szégyelli a hiúságát, becsvágyait, minden szorongását, de épp ez adja meg szellemi arcának az igazság veretét.

Az ács fia a magyar nép megváltásáért akar dolgozni. Móricz Zsigmond könyve hatalmas művészi alkotás, és egyúttal hatalmas biztató az ifjúságnak, az Ácsok Minden fiainak, hogy mégis érdemes dolgozni ebben a gyalázatos életben a megváltó jövőért.

Búcsú Móricz Zsigmondtól

Milyen életerő volt, milyen gazdag tehetség, milyen nyugodt kitartás! Valahogy az egész országot magába gyűjtötte, az egész magyar népet a szellemébe építette. Az embernek, ha vele beszélt, az volt az érzése, hogy személyesen ismert minden várost és falut és tanyát, minden urat és minden parasztot a Duna-Tisza-tájon. Minden múltat és vidéket, eseményt és családfát, minden indulatot és kapcsolatot, kicsiséget és nagyságot. Hajón, vonaton, autón, mindig és mindenfelé találkoztunk alacsony, zömök alakjával. Az ország vándora volt, kezében vastag nádbot; bérletet váltott, ahová csak lehetett, és úgy utazott, mint egy lírikus, rögtönzött megszakításokkal, melyeknek csak ő tudta az értelmét. A tapasztalatoknak olyan bősége gyűlt össze benne, mint senkiben, akivel én irodalomban és irodalmon kívül találkoztam; s az emlékezete éppoly csodálatos volt, mint a megjelenítő erő, amellyel magyar sorsoknak és alakoknak százait, talán ezreit elénk tudta idézni, akár írt, akár csak beszélgetett. Óriási a kincs, amit szellemmé, szellemi rajzzá alakított és emelt a műveiben, és éppoly óriási, amit magával vitt. Lesújtva és megszegényedve siratjuk, és – mint ilyenkor szokás – most eszmélünk csak rá, hogy bizony nemegyszer elhanyagoltuk éppen az igénytelensége miatt, és nem értettük meg a saját elfogultságaink miatt. Mindig éreztük a jelenlétében, hogy a legritkább tünemény, a zseni van köztünk, de még akkor sem szerettük eléggé, ha úgy szerettük, mint a választott apánkat.

Nehéz élete volt Móricz Zsigmondnak. Nehéz és igaz élete. Mint embernek, gyermekkora óta folyton küszködnie kellett az anyagi bajokkal és azokkal az erőkkel, amelyek a szabad szellem, a szabad vizsgálódás útját keresztezik; küszködnie félreértésekkel, amelyek oly könnyen adódnak, és oly könnyen szétválasztják az együvé tartozókat; küszködnie saját emberi ösztöneivel, a test és a lélek sebeivel és sóvárgásaival; az önvádakkal, melyekkel a kielégülésért fizetünk, az ellentétekkel és ellentmondásokkal, amelyekből mindannyian állunk. És küszködnie kellett az öregedéssel, a láthatatlan belső elmagányosodással, és a folyton visszatérő, múló betegségekkel, melyek az utolsó évtizedben sokszor nagyon elvették már a frissességét, és végül teljesen aláásták robusztus erejét.

Számára azonban, aki író volt, mindennél fontosabb lehetett, hogy egyvalamivel nem kellett küzdenie soha, amióta, vagy négy évtizeddel ezelőtt, megtalálta a maga hangját: nem kellett küzdenie a kifejezéssel, a mondanivaló megformálásával. Ebben a tekintetben a legszerencsésebb írói alkatok közé tartozik, a nyersanyag szükséges csoportosításán és kivonatolásán kívül úgyszólván semmi különbség sincs a beszéde és az irodalma közt. A realizmus, az élethűség, a hitelesség szándéka nem tűr különösebb stíluselméletet, és ha Móricz Zsigmond stilizált – a történeti regényeiben –, azt is csak az élethűség, a realizmus kedvéért tette. Maga volt a természetesség, ami éppannyira általában népi és speciálisan magyar sajátság, mint amennyire tulajdonsága a klasszikus tehetségeknek. Kis és nagy dolgokban a valóság és az igazság volt a tanítója, ő maga is a valóságot és igazságot akarta tanítani. Benne valahogy maga az élet, maga az anyag gondolkozott. Egyszer, még egészen fiatalon, a természetes stílusról beszélgetve, azt kérdeztem tőle: hogyan is kellene leírni, amikor egymagában áll, azt az egytagú, sőt egyetlen magánhangzóból álló indulatszót, amelynek talán még ma sincs teljes polgárjoga a nyelvünkben és amellyel tagadást, tiltakozást vagy enyhe cáfolatot fejez ki a közbeszéd. – Hogyan? Hát egyszerűen úgy, hogy Á – felelt nevetve, és mint valami Kolombusz tojását, bele állított, belerajzolt a levegőbe egy nagy Á betűt. Apróság, de én sokat tanultam tőle ebben a pillanatban. A nyelvi természetessége és élethűsége, főleg a cikkeiben, sokszor már egyenesen pongyola, de annyira érezteti az élet friss, meleg rögtönzését, ízeit, igazi magyar zamatát, hogy a legvájtfülübb olvasó is azonnal hódolva figyel a kiigazítható „hibák” helyett a lényegre, az író szuverén egyéniségére és mondanivalójára. A folytonos mozgás és az érzékletesség adja úgyszólván minden, de fogyhatatlan díszét ennek a stílusnak, ez adja a színt, a drámaiságot, szinte kótázva az akcentust, amellyel mondani kell, jelezve a gesztusokat, amelyek kísérik. Csodálatos hajlékonysággal ring és hullámzik benne az élet, csak úgy olvad, pezseg és gyöngyözik benne a valóság, kis kerek részeket, kis hullámokat vetve, s ahogy tovafut, mindig kis teljes kerek képeket villant felénk élő darabkáiról. Absztrakciók felé úgyszólván el sem indul ez a stílus, vagy ha elindul, nyugodtan olvasztja magába a közhelyeket is, és rögtön körülöleli, bevonja, magnetizálja őket valami szenzuális varázs, valami meglepő és örök realitás. Azóta, hogy Turi Danival levetkőzte a pátoszt, Móricz Zsigmond irtózott minden szószéktől. A fantáziája, a képei nemigen repülnek a magasba, a felhőkbe (hiszen ami romantika van benne, az is inkább pszichológiai természetű): nem, a Móricz stílusa a földön jár, az ismert anyag húsában és idegeiben marad, de az ereje valahogy magába húzza, maga köré vonzza minden rejtelmével a végtelent. Ez az író sohasem akart szépet alkotni, színezni és festeni; látása nem a festőé, hanem elsősorban a rajzolóé; igaz, hogy a rajza egyúttal mindig plasztika és lélek, és ugyanakkor mozi: mozgalmas, eleven, háromdimenziós valóság. Minden sora érzéki rokonságban van a világgal.

Ha valakinek, akkor Móricz Zsigmondnak az esetében igazán értelmet kap az a sűrűn emlegetett jelszó, hogy „teljes élet”, és hogy „nincs bennem külön ember és külön író”. Nála csakugyan szervi működés volt az ábrázolás. Elbeszélőnek született minden ízében, lírai mozzanatokból mindig tárgyilagos világokat bont elő. Legjobb munkái, hatalmas sereg kis és nagy novella és legalább tíz-tizenöt regény a hatvanból vagy hetvenből, amit írt, olyan különlegesen nagy és mély alkotás, olyan epikus-lírikus-drámai remekmű, hogy örök kincse irodalmunknak, örök dicsősége az alkotó emberi szellemnek. Hirtelenében áttekintve a művét, azt hiszem, főleg a Hét krajcár és egy sor nagyszerű elbeszélés, aztán Az Isten háta mögött, a Légy jó mindhalálig, az Erdély csodálatos regénytrilógiája, az idilli Pillangó, a harsogóan jókedvű és komor Kivilágos kivirradtig és Úri muri, az utolérhetetlen Barbárok, A boldog ember, A betyár és az Életem regénye fogják örökké megőrizni a nevét, s valószínűleg a Rózsa Sándor, és talán egy-kettő azokból a kevésbé megkomponált regényekből, amelyeket az elmúlt évtized derekán írt a pesti és Pest környéki középosztály és fél-középosztály életéről, és amelyekbe hallatlan művészi erővel és számunkra forradalmian vakmerő rögtönzéssel, oly szerencsésen komponálta bele a legaktuálisabb jelen eseményeit, még az előző napi és az aznapi újsághíreket is.

Ezek a művek (és velük a többi, melynek jó része igen sokszor csak árnyalatilag kevésbé sikerült és fontos alkotás) szívdobogtató és szuggesztív közvetlenséggel mintázzák meg a századvég és a ma – illetve XV. és XVI. század – történetét, problémáit, alakjait és jellemét. Rögtönzött búcsúztatóm ki sem térhet a jellemzésükre. Írójuknak az erő, a lendület, a kivételes tulajdonságok tetszettek; ezért imponált neki az életben úgy Ady, a költő, a történelemben Báthory Gábor és Bethlen Gábor, a nagy indulat és a nagy ész; persze csak a gyakorlati ész; ahogy minden földközelsége mellett is inkább a faber tetszett neki, az iparosító ember, egészen a tudósig, sőt Prométheuszig. Amit bemutat, az a társadalomnak majdnem balzaci vagy shakespeare-i gazdagságú körképe: a magyar népé, a tájaké: a nincstelen zselléré, akit szeretett, sajnált és nem idealizált; a vezérszerepre hivatott, kitörő erejű, különleges paraszti egyéniségeké, akik a barátságukkal, tehetségükkel vagy helyzetük tragikumával megragadták; rengeteg nyomorúságos, megalázott és megszomorított és másrészt boldog, szürke emberé; előretörő és vállalkozó vidéki proletároké; városi és megyei tisztviselőké; uraké, alispánoké, jegyzőké, maradi és modern földbirtokosoké, harcoló és leszerelt katonáké; nagyevő, duhaj férfiaké, boszorkányosan vonzó vagy makacson, szívósan, hallgatagon szenvedő és erős, puritán nőké; és papoké, apostoloké, fejedelmeké, tanítóké, diákoké; kofáké és kovácsoké; egész rétegeké és osztályoké, melyeket szemünk láttára gyúr át a polgári, kapitalista és a kissé már szocialista történelem. A büszke, barbár, keleti erőknek, ősi fásultságoknak és modern, nyugati okosságoknak, hatásoknak és jelenségeknek ebben a nagy, közép-európai tárlatában páratlan kifejezést kap az emberi és magyar vágyaknak, ösztönöknek, egyéni és közösségi jellemvonásoknak, bűnöknek és erényeknek háromnegyed része. Töméntelen fájdalmas, sivár és majdnem annyi gyönyörű indulat rajzik, dalol, zokog, dolgozik, sínylődik, küszködik és diadalmaskodik bennük, fülledt vidéki unalom, nyílt vagy lappangó, egészséges vagy beteg erotizmus, nyílt és ravasz erőszak, és éppoly ravasz és életerős kijátszása az erőszaknak, ügyességnek, találékonyság, józanság és mámor, mindig egyformán mutatva az objektív igazságos, magasból néző írót és a rejtett lírikust, aki egy-egy alapösztönének rajzával, egy-egy visszatérő problémabontogatásával még azokban a műveiben is erőteljesen jelen van, amelyek nem kifejezetten önéletrajzi termékek. Móricz Zsigmond elmondhatja Goethe Faust-jának toronyőrével: „Arra születtem, hogy nézzek, az volt a sorsom, hogy lássak, és akármilyen volt az élet, végeredményben mégis gyönyörű volt!”

Roppant felfogó és megjelenítő erő kellett a móriczi életmű létrehozásához. És roppant életkedv és munkabírás. Az írás igen nehéz, kimerítő fizikai munka; különösen ha eredeti, ha csakugyan teremt. Móricz Zsigmondnak páratlan életkedve és energiája volt. Az író csak arról tud írni, amihez köze támad, amire önként, belülről reagál. Most, a veszteségünkben döbbenünk csak rá igazán e könyvek alkotójának teljes nagyságára és erejére. S ismét azt kell mondanunk, hogy az igazán nagy ember nem egy ember. Hanem egész sereg egymagában. Hogy ért rá Móricz Zsigmond annyi életet látni, megjegyezni, megélni és megformálni? Micsoda szomjúsága űzhette a megismerésnek, hogy annyira kíváncsi volt ránk – miránk, az értelmi és nagypolgári világ kivételével egész Magyarországra –, és milyen láza a megmutatás vágyának, hogy negyven éven át szakadatlanul tükrözött és tanított? Már használtam az előbb azt a jelzőt, amelyet csak félve mond ki az ember: shakespeare-i, igen shakespeare-i arányú és tolsztoji színű gazdagság és fölény van a művében. Ezer szeme volt, hogy figyeljen, ezer keze, hogy alkosson, ezer szája, hogy beszéljen hozzánk. Hiszen nemcsak a szorosan vett irodalmi életben dolgozott, hanem mindenütt, ahol hatni, segíteni, javítani lehetett. Nem is történhetett ez másképp: szelleme nem találhatott volna kapcsolatot annyi alakhoz és problémához, ha az a sok jellem és probléma mind nem élt volna őbenne is. Móricz Zsigmondnak szakadatlan munka és kísérlet volt az élete. Egészen meghökkentő emberileg, hogy mi mindennel nem foglalkozott, mi mindenhez nem értett. Látszik, hogy annyi minden volt: teológus, könyvtáros, tisztviselő; majd újságíró; költő, regényíró, novellista, színpadi szerző, s emellett kiadó, folyóiratok szerkesztője; nyelvész és történész és közgazdász; és kertész és állattenyésztő és kiskereskedő-kisgazda; és fáradhatatlan gyűjtő, fáradhatatlan országjáró kora ifjúságától utolsó napjaiig; szociológus, életek vizsgálója és gyakorlati mentője; és apa és nagyapa; emberfölötti erő, tettvágy és ezermesteri érdeklődés élt benne minden élet és realitás iránt, legyen az népfőiskola, újfajta gyümölcsaszaló eljárás országos propagálása, telepítési szakkérdés vagy muskátli-tömegtermelés. Rengeteg jó ügynek volt igazi minisztere négy évtizeden át. S hozzá kell tennem mindjárt, hogy rendkívüli, higgadt bölcsesség van a műveinek, társadalmi és emberi kritikáinak a mélyén. Végtelen szerénység, egyszerűség, közvetlenség töltötte ki, végtelen részvét minden szegény és szenvedő ember iránt, és minden nyugtalanság és örök-gyermekség ellenére valami végtelen harmónia. Egyszer, egy patetikus és súlyos helyzetben, Pekár Gyula előtt, akitől az esetet annak idején hallottam, ő is a „nemzet lelkiismeretének” mondta magát; végignézek az életén, a művein és a hatásán, és azt kell mondanom, hogy igaza volt.

Külföldre tulajdonképpen nem nagyon került ki, amit írt. Bizonyára elsősorban nyelvi okokból. Nagy művészet kell hozzá, hogy az ő tájszavakkal és gazdag magyar ízekkel csorduló stílusát elevenen újjá lehessen kelteni. Németül is csak vagy öt-hat regénye jelent meg. Egy szellemes berlini kritikus valamikor azzal próbálta elintézni, hogy elkésett naturalista. Alfred Kerrnek ez az ítélete elvileg és a konkrét esetben egyaránt téves és tarthatatlan. A nagy írók túlnőnek a stíluskategóriákon, a zseni időtlen. Móricz Zsigmond is az. Francia viszonylatban persze nem a XVIII. századi vagy a későbbi tiszta intellektualizmus hívei találhatnak hozzá elsősorban kapcsolatot. A francia lélek, amelyből a modern francia entellektüel is megőrizte a sokat emlegetett ősi gall jókedvet és a valóságérzéket. Aki Villont és Rabelais-t szereti, aki tudja, hogy a klasszicizmus nem föltétlenül szalontermék, de mindig realizmus, aki nem felejti, hogy a Teremtő fejlődés-t franciául írták, aki becsüli Gionót, az mindig szeretni és becsülni fogja Móricz Zsigmondot. A külföld mindenütt az emberiség egyik nagy klasszikus íróját kaphatja benne, egy nagy írót kaphat benne a Hamsunok vagy Gorkijok fajtájából, egy apostolkodás nélküli Tolsztojt. S vele élő és igaz képet a magyar glóbuszról. Újabb divat azt hinni, hogy csak a népi-nemzeti érdekelheti a külföldet. Ez tévedés. Ami túlságosan különleges, az idegenben csak folklorista, csak romantikus érdekesség; a túlságos eredetiség elválaszt és külön tart. A nemzetinek és az általános emberinek szerencsés egyensúlya kell hozzá, hogy irodalmi mű más országban is megértésre találhasson. Móricz Zsigmond eléggé magyar és eléggé emberi-európai ahhoz, hogy sehol se legyen egzotikum, ahol szeretik a nagy művészetet és a mély emberi gyónásokat.

Huszonkét éven át ismertem Móricz Zsigmondot. Valamikor még Babits Mihály mutatott be neki. Megnézett, és alaposan kikérdezett. A többi író, a kortársai, akikkel már fiatalon közeli ismeretségbe kerültem, mind könyvek, eszmék és tervek iránt érdeklődött. Őt elsősorban az a világ érdekelte, amelyből jöttem, a táj, az emberek, a rokonságom. Jobban ismerte ifjúságom valóságos térképét, mint én. Megdöbbentett, hogy mennyire elméleti ember voltam, mennyire az volt mindenki hozzá képest. Egyénisége jótékony figyelmeztetés volt, hogy ne feledkezzünk meg túlságosan a földről. Nála, az ő leányfalusi kúriájában fejeztem be 1921-ben Coleridge Vén tengerész-ének a fordítását; tanítottam a lányait; egy tizenöt kötetes Goethe-kiadást kaptam tőle emlékül. Mikor a Légy jó mindhalálig-on dolgozott, én is közöltem vele néhány apróságot a debreceni diákszokásokról. Érdekelt a munkamódszere. Elmeséltem, az érettségiző diákok az utolsó tízpercben hogyan szokták borral, csemegével földíszíteni, telekötözni a kapus órajelző kis harangját. – Írd csak le, amit mondtál – szólt rám. A tíz-tizenöt soros jegyzetet azonmód beillesztette a regényébe. Mindig tele volt följegyzésekkel, ezer virágból gyűjtötte a mézét, óriási összegező volt.

Halála száz és száz emléket elevenít föl. De a kezdet után rögtön a végére kell ugranom. Most augusztusban még kétszer voltam vele. Az első alkalommal Debrecenbe utaztunk, a nyári egyetem írói ankétjára, és írói estjén szerepeltünk. Szép, ősz oroszlánfeje már fáradt volt, az arca sovány, de a szemei élénkebbek a rendesnél. A zsúfolt vonaton Blahánéról beszélt, régi anekdotákat elevenített fel, és leányfalusi körtével kínált. Nagyon egyedül érezte magát, évek óta; legtöbb kortársát, fegyverbarátját már elvesztette, Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Mikes Lajost, másokat. – Téged még csak ismerlek, te szinte gyermekkorodban közénk kerültél, de mi közöm, mi személyes közöm van már nekem a fiatalokhoz? – panaszolta előttem százszor is, és akkor is, ott, a vonaton –, az én nemzedékem nagyrészt meghalt, és arra figyelmeztet, hogy egyedül maradtam… ! Egészben véve azonban útközben és Debrecenben mégis jókedvű volt. Egy körtefát ajándékozott nekem a kertjéből, hadd legyek ingatlantulajdonos, földnélküli földbirtokos. Délután ő elnökölt az ankéton, közvetlenül és megnyerően, ahogy szokta; este pedig felolvasott. Az idő már nagyon eljárt. Az aula fülledt volt és tömött; lelkes ifjúság hallgatta, hatszáz lélek az ország minden részéből; még olaszok és bolgárok is voltak a teremben a nyári egyetem hallgatói közül, akik aligha értették, de legalább hallani és látni akarták a magyar írókat, elsősorban őt. Móricz Zsigmond szokott, lassú modorában, rögtönözve és jobb kezét kis kerek mozdulatokra rántva beszélt, humorizálva és kedvesen, a spiritiszta kalandjairól és csalódásairól, aztán felolvasott a Kelet Népé-ből. A felolvasás igen hosszúra nyúlt, háromannyira, mint amennyit a kései idő elviselhetővé tett: egy álló órán át tartott, és mindenki kimerült bele. A szeretet fáradt tapsa köszöntötte, amikor lelépett a pódiumról. Ő is észrevette, hogy túl sokáig beszélt, rosszkedvű lett, reggel visszautazott Budapestre.

Aztán, már utoljára, a minap találkoztam vele a Nemzetközi Vásáron. Most nem ő utazott vidéki ismerőseihez, azok jöttek fel hozzá. Könyves sátra, úgy tudom, igen nagy forgalmat bonyolított le. Megint tanúja lehettem a népszerűségének. Rendőrtiszt és mérnök, földbirtokos és parasztember, plébános és református pap és szabadságos katona: ismeretlenül és ismerősen mindenki a barátja volt, mindenki szerette, kereste, beszélgetett vele, és ő mindenkinek ismerte a városát, faluját, problémáit és rokonságát. Folyton dedikálnia kellett, pedig csak megvásárolt könyveibe írta be a nevét. A Magvető sikerére volt a legbüszkébb, az antológiára, melyet irodalmunk múltjából oly kitűnő érzékkel állított össze a magyar nép számára. Még megajándékozott a Rózsa Sándor második kötetével, a nagyszerű trilógia most már befejezetlen marad. Villamoson mentünk haza, utolsónak a vásári sokadalomból; úgy viselkedett az övéi és a fiatalok közt, akik hozzánk csatlakoztak, mint egy háttérben maradó és mégis egyedül fontos pater familias, aki tudja, hogy neki csak szolgálat és kötelesség a dolga.

S most, tegnapelőtt, meghalt. Szenvedve, szegényen és némán. Holnap már a temetőben búcsúzunk tőle. A bombatámadás óráiban halt meg, pénteken éjjel, a Herzog-klinikán. Előzőleg négy napon át eszméletlenül feküdt, úgy, ahogy az agyvérzés után behozták Leányfaluról Budapestre.

Felütöm még az egyik könyvét, A boldog ember életét.

– Joó György – mondják a zárósorok –, a te életed mintaszerű emberi élet… Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi térségen … Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában ég el, mint a kicsiny gyertyaszál.

Az ország szolgálatában… Ezt még a könyv mondja.

S nekem szégyenkezve jut eszembe az az elnyúlt, kései előadás a debreceni pódiumon.

Mit nem adnék érte, mit nem adnánk ma érte mind, akik akkor esetleg csak tiszteletből nem türelmetlenkedtünk, ha még egyszer, még sokszor, élőszóval szólhatna hozzánk mindnyájunk apja, Zsiga bácsi.

Utolsó napom „Lajos bátyám”-mal

Egy nappal a halála előtt véletlenül kétszer is meglátogattuk egymást, ő délben engem, én este őt. Előzetesen hónapokon át nem láttam, Somogyban voltam a Balatonnál.

Ezen a szerdán, úgy tizenegy tájban megszólalt az előszobám csengője, és szinte rögtön rá benyitott Piroska, az új háztartási alkalmazottunk. „Főnök úr”, kezdte, mert régebben vasúti kalauz volt, és a nyelve még rájárt a szakmai beszédre, „főnök úr, megjött a bátyja!” Kissé csodálkozva álltam fel az utcai ablak mellől, ahol az írógépen dolgoztam. Zoltán bátyám? hogy kerül az ide a miskolci üvéből vagy a fűtőházból? A bejelentés azonban félreérthetetlen volt. Siettem hát a vasúti főmérnök elé, de a lány mögött, az ajtóban, amely a könyvtárszobába nyílik, Nagy Lajos szürke felöltős, roskadozó és köhögő alakja tűnt fel. „Rakodj le”, mutattam beljebb, a szobába, és szemem a másik vendéget kereste, a távolabbit, a ritkábbat. „Müller dr.-t kerestem itt a Volkmann utcában”, magyarázta Lajos, „de nincs otthon: gondoltam, megvárom nálad. Injekcióra járok hozzá.” „Hol a vendég?” kérdeztem én a lánytól. Az értetlenül mutatott befelé, hogy hát ott van, bent van. „Az Nagy Lajos író barátom, a szomszéd utcából, a Házmánból!” „Mert hát azzal csengetett be”, nevetett Piroska, aki egyiküket sem látta még, „hogy: itthon van-e Lőrinc öcsém; én meg a főnök úr testvérbátyjának gondoltam.” A tévedést most utólag kissé tragikusan árnyalja emlékezetünkben a másnap; több mint harminc éven át ugyanis a tizennyolc esztendőnyi korkülönbség ellenére, mindig a keresztnevünkön, sőt inkább a teljes nevünkön szólítottuk egymást, és csak most testvéresített össze a véletlen.

Ismeretségünk még a Centrál kávéház húszas éveinek elejére nyúlik vissza, de tulajdonképpen nem volt elég egyéni, sokáig nem voltak igazi közös dolgaink az életben. Nagy Lajos akkoriban délutánonként a Centrálba is eljárt, és félig-meddig a Babits-asztalhoz tartozott, bár valójában az Abbázia meg a New York és a Japán volt a meghitt tanyája. Itt sokat vártak tőle, a népszerűsége azonban mindig zártkörű maradt. Aztán meg novellista volt, engem pedig elsősorban a költők meg a kritikai irodalom emberei érdekeltek. Idegen voltam a világában, a Móriczéban viszont otthonosan mozogtam. Így aztán elsősorban mint félelmes hírű sakkozó keltette fel a figyelmemet: nemegyszer áttelepedtem az asztalához, amikor Tóth Árpáddal vagy Mikes Lajossal félreült a fehér-fekete bábokat tologatni; partit én magam mindössze egyet veszítettem vele szemben: másodikba tökéletesen fölösleges lett volna belekezdeni. Nagyon imponált a tudásával, a logikájával; a rejtélyes múltjával is, amikor Schöpflin bácsitól megtudtam, hogy „darabont szolgabíró volt”, meg hogy „rettentően erős ember”, és „operaénekes is lehetne”. Csak hát túlságosan fiatal voltam még, és éppen a lényeg nem vonzott igazán az írásaiban, a ridegen tárgyilagos és szürkeségével szinte tüntető előadásmód.

Eredeti és szüntelen teoretizálása és gazdag ötletei annál inkább; azok legalábbis mulatságosak voltak. Akkortájt a legradikálisabb szociológiát forrasztotta egybe a szerelmi ösztönélet legradikálisabb elméletével. Úgy emlékszem, nem volt mentes egy csomó gátlástól, és – nem egy nőismerősöm szerint ok nélkül – csúnya férfinak tartotta magát, és emlegette korai kopaszodását. Még nőtlen volt, félszeg és óvatos, máskor meg talán túl egyenes is az udvarlásban; mindenesetre megvetette a szívek lírai „dumáját”, és a kettős elragadtatások ködvilágát. Úgy gondolom, hogy a szégyenérzetet igen korán kiirthatta magából: az öncsalás egyik fő motorját sejtette benne, amely útjában van az egyetlen tisztelni- és megfejtenivalónak, az igazságnak, a valóság megismerésének. Az egész társadalomra és történelemre kiterjesztette filozófiáját, „kellemetlen” lélektanát. A férfiakat kell felszabadítani… az ő csatáikban a pénz fegyverei csattognak, a nők pedig az önérdekük rabszolgái ugyan, de urai lehetnek (s önzésükben azok is) a világnak, mégpedig a sokat keresőkön, végeredményben a bankárokon keresztül, akik vagyonukkal elhorgásszák a szegények elől a legszebb és legvonzóbb nősténypéldányokat. „Én például nemi proletár vagyok”, hangoztatta akkoriban, „és minden férfi az, aki szegény”, ilyenféle fejtegetésekhez meggyőzőbben illett volna Calibán vagy Timon dühöngő stílusa; Nagy Lajos azonban kiiktatott a szavaiból minden személyes ízt, és inkább a górcső éleslátásával és szenvtelenségével kívánt dermeszteni; Shaw és Strindberg kismiska volt hozzá képest a szatíra lendületében, a nőkritika vitriolos könyörtelenségében, ahogy legvégső swifti konzekvenciákig hajtotta a gondolatait. Sokszor úgy hatott, hogy humorizál; humora azonban mechanisztikus volt, s nem szórakoztatni akart, hanem szüntelenül leleplezni, védpáncélokat átmarni, és megvetette a fantázia szokottabb formáit és színeit. A torzkép lengette benne a kalapját a polgári józanság és megszokottság felé, baudelaire-i gúnnyal. Én bírtam, sőt szerettem ezt az epatírozó, hideg humort, amely talán egyik változata volt az akkor divatos ún. expresszionista, pontosabban dadaista vicceknek, s úgy rémlik, írtam is valamit Nagy Lajosnak egy későbbi groteszk kis kötetéről, melynek Képtelen természetrajz volt a címe.¹

Mindennek jó harminc esztendeje már; és amit én tudok, az mind inkább csak szerény adalék „Lajos bátyám” belső atmoszférájához. Szerkesztőségekben továbbra is eleget találkoztunk, s néha a New Yorkban, majd a Bucsinszkyban. Barátságunk mindamellett delej nélküli ismeretség maradt. Nagy Lajos már jó ideje megnősült, feleségével együtt később valami kölcsönkönyvtárt nyitott, de változatlanul szegény maradt, és változatlanul – legfeljebb azt mondhatnám: most már kettesben – régi legényéletét élte. Szerelmi „proletárságának” problémái elúsztak a szivarfüstbe, s a komorodó események szelében-viharában. Még mindig nem tudtam hova tenni magamban ezt a különcnek ható, rideg tehetséget, ezt az aprólékos és gondos összeférhetetlenséget a polgári világgal a polgári világnak azon a szalonlátszatú senki-földjén, ahol az élete, az az eseménytelen élet, zajlott zajtalanul. Ha csak századrészét elmondta volna valamikor kávéházi beszélgetések közben annak, amit önéletrajzának első kötetében, A lázadó ember-ben később elmesélt, százszor kíváncsibb lettem volna rá, mint így voltam. Mert nehéz volt azt tudni, hogy ki is az a Nagy Lajos! inkább csak a makacsságát, az engesztelhetetlenségét ismertem, s a becsületességét. Regényt, nagy művet, összefoglaló képet szerettem volna tőle, s egyúttal róla, távcsőhangulatot a górcsőé helyett. Igazi siker híján azonban a fontos műveit sem fogta össze, nem tette láthatóvá a könyvkiadó céhnek az a része sem, amely rokonszenvezett a baloldaliságával. Egyik-másik műve, például a Kiskunhalom, meglepett és újra meg újra meggyőzött írójának mély és eredeti tehetségéről, a részei között azonban elsikkadt számomra az egész jelenség. Egészen biztos, hogy az én hibámból történt így, de – azonkívül, hogy nem költő volt, tehát nem közvetlen bajtárs – szerepe lehetett ebben annak is, hogy sem az „öccse” nem voltam, se a „bátyja”. Nem volt eléggé messze ahhoz, hogy távlatból láttam légyen (mint pl. Krúdyt, akihez személyileg szintén nem fűzött igazi közösség); a másfél évtized viszont eléggé távol tartotta közelemből.

Ő is alighanem így, vagy majdnem így lehetett énvelem: sem embernek, sem írónak nem voltunk különlegesebben érdekesek egymás számára. Közös dolgaink nem adódtak, élményeink csak hézagosan, ellentéteink talán sohasem, így hát csak „agyilag” érintkeztünk annyira-amennyire. S alighanem még soká ez maradt volna a kapcsolatunk, ha néhány évvel ezelőtt ide nem költözik a szomszédságba, a Pasarétre, ahol én már csaknem két évtizede lakom. De akkor már egészen más ember volt, befelé forduló, testileg-lelkileg nagyon szenvedő. Utcai egymásba botlások, autóbuszmegállói találkozások után a felesége, Boriska, egy napon bevitt, bekért hozzá a János-kórházba, ahol feküdt. Minden különösebb esemény és beszélgetés nélkül ott éreztem meg először a líráját. Házbeliek, lakótársai, akikkel összeismerkedtek, szintén meglepő, kedves anekdotákat meséltek róla, oldódott érzelmeket, bámulatos őszinteséget, majdnem vitrioltalan emberszeretetet. Mikor meggyógyult, egy nap váratlanul meglátogatott. Rettentő gyötrelmei lehettek. Nem értettem s nemsokára már nem is akartam: érteni egyszerűen megszerettem, és szerettem volna segíteni rajta.

Aztán mind többször átjárt a szomszéd utcából. Jó ideig azonban mintha titokban vendégeskedett volna: nyilván tartott a feleségétől meg orvosaitól, hogy megszidják, amiért fölöslegesen emeletet jár. Majdnem mindig zihálva, köhögve, fulladozva ért fel hozzánk, az első emeletre; sokszor már az ajtóban a karjaim közé esett, nemegyszer sírva fakadt és bent leborult a díványra, az asztalra, hangosan és görcsösen nyögve-zokogva, nem törődve azzal sem, hogy kívülem hallja-e még, látja-e még valaki. A betegségéről beszélt, öregségéről, gyerekkora óta tartó szorongásokról. Lelki beteg volt, és nagyon gyönge; fél fülére már nem hallott jól. „Én egész életemben féltem!” ismételte számtalanszor. Roncs volt, és azt hitte, hogy én, a másik roncs, segíthetek rajta. Mikor végleg látnom kellett, hogy az én számból mennyire jogtalan minden testi panasz az övéihez képest, többé nem akartam „lírai” versenyre kelni vele, és én igyekeztem realista és objektív maradni. S mindjobban megszerettem benne, a lázadó emberben a vívódó embert, aki a maga öregségében és roskatagságában éppoly reális és pátosztalan maradt, amilyen három évtizeddel ezelőtt volt, éppoly kegyetlen bíró saját magához is, mint egykor, csak most tapasztaltabb, és aki minden díszt eltávolított a beszédéből, azt tartva, hogy az csak porhintés vagy kápráztatás volna, érzelmi lerohanás, romantika volna ott, ahol a gondolat becsületességére és csupasz izmaira kell féltékenynek lenni.

Nem tudom, testi szenvedés bántotta-e több, vagy lelki. A testinek mindig megrendítő a látványa, s a Nagy Lajosénál én talán sohasem láttam nagyobbat, leplezetlenebbet. A Házmán utcában nagyon sokan jártak hozzá, főleg időnkint, barátai, közelebbiek és régebbiek is, mint én. Bizonyára nem kevesekben, egyszer épp azokban támaszthatott kételyeket az állapota iránt, akik legközelebb állottak hozzá. Még a feleségétől is nemegyszer hallottam: „Lajos, már megint túlzol!” Az efféle rászólás alapjában véve biztatás akart lenni, bármelyikük tette. Egész sor betegsége volt: szív- és tüdőasztma, koszorúér-elmeszesedés, vesezsugor, s mint utólag hallom, prosztatarák.

Az utolsó két-három évben, mondom, igen sokszor megjelent nálam, többnyire pihenni kis sétái közben. Kávéházi ember volt, mindvégig az maradt; nem bírta a zárt otthont, és folyton társaságot hívott, főképpen estére. Sokat zsörtölt a hozzátartozóival, becsvágya volt apróságokban is a precíz közlés, a lényeg kiemelése; viszont a felesége háta mögött is sajátságosan ragaszkodó, kíméletes, sőt lovagias férjnek mutatkozott minden fontos nyilatkozatban és cselekedetben. Öltözködés tekintetében – rám úgy hatott, hogy talán még nálam is hanyagabb volt; meglepetve hallom azonban most a feleségemtől, s nem egy közös nőismerősünktől, hogy éppen ellenkezőleg: Nagy Lajos, legalább az újabb időkben, mindig jó ruhát és inget hordott, tiszta és gondozott ember volt, láthatóan adott magára.

Azon az utolsó szerda délelőttön, amelyből kiindultam, szintén azért jött, hogy megkérjen: menjek át hozzá vacsorára. Én majdnem mindig olyankor kerestem fel, amikor hívott, ő vaktában állított be. Nem tudom, miért, de sokszor valami titokzatosság keveredett a jövetelébe, és néha valami érthetetlen játékosság a hívásaiba; pl. feljött hozzánk, és kért: este hívjam fel, mintegy magamtól, és kérdezzem meg, otthon vannak-e, vállalnak-e egy csésze feketére. Az első időkben feszélyezett ez a titkolózás, de később, mikor megszerettem, szó nélkül mindenkor eleget tettem a kívánságának; a megrendezésnek pedig soha semmi látható szükségét vagy magyarázatát nem láttam, akár szűkebb körben voltunk együtt, akár nagyobb társaságban. Azt hiszem, napokkal előre számon tartotta az üres estéit, és könyvet vezetett a fejében arról, hogy ki mikor nem ér rá. Az említett utolsó estétől különösen félt: Boriska, mondta, két napra most kint marad Soroksáron, a „birtokukon”, senkit sem sikerült látogatónak megnyernie, vacsora után nekem a legkisebb strapa átlépnem a szomszédságba; ugye, megteszem? Ekkor is igen komisz állapotban lehetett, bent vetette le a felsőkabátját, és szinte belerogyott a fotelba. És sírt. A „repülő csészealjak”-ról esett szó, melyeknek a témáját azokban a napokban valami meteorjelenség aktualizálta: előszedtem Asztronauták című szonettemet, egy 1948-as Válasz-ból, s a mesés hírek elemzését estére halasztottuk. Kérdeztem: nem akar-e mikrobarázdás Beethovent hallgatni, vagy egy kis Walkür-t az én külön lelkendezésemmel, magyarázatommal. Nem akart. „Nem értek hozzá, hangversenyzene nekem semmit sem mond. Én az olasz operát szeretem, abból is csak az ének-részeket.” És ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Akkor hát este meglátogatod a miskolci bátyádat, Lőrinc öcsém?”

Meg is látogattam. A Házmán utca 10-ben ő eresztett be, az előkert felől. A kivilágított földszinti ablakokon át már láttam, hogy nincs egyedül. Az ajtóban bocsánatot kérve megölelt, amiért becsapott: elfelejtette, hogy erre az estére már régebben meghívta dr. Fábián Dánielt. „Régi orvosbarátunk – nem ismered? Lekötelezett eggyel-mással az ostrom előtt … És Boriska se maradt kint Soroksáron – szörnyen megromlott az emlékezetem!” De a háziasszonyon kívül Mérayné is jelen volt, s egy másik barátnőnk, dr. G.-né Alisz az emeletről. (Tőle tudom különben, hogy két nappal előbb, hétfőn éjjel, fél tizenkettőkor becsöngetett hozzájuk Nagy Lajos: nagyon rosszul volt, de nem akarta felkölteni kimerült feleségét, így hát csendben felöltözött, és felvánszorgott emeleti barátaihoz, hogy oda hívjanak hozzá orvost. G. Alisz át is ment a Volkmann utca 5-be Müller doktorért, és másfél órás, csendes beszélgetéssel nagy nehezen megnyugtatták a beteget. Az eset azonban még ugyanazon az éjszakán megismétlődött: Nagy Lajos hajnal előtt még egyszer fellopakodott az emeletre, s egy másik ismerősével újra átkérte a szomszédos orvost; ekkor azonban már csak injekció tudta megnyugtatni. Ez volt az az éj, amikor hajnali 3-kor felhívta Déry Tibort… Kis dolgok, de feljegyzem őket: az utolsó napok és órák eseményeiből mindent fontosnak érez az ember.

A mi utolsó – szerdai – esténken viszont aránylag nagyon jó erőben volt a beteg, különlegesen friss, élénk és jókedvű. Szokás szerint feketét kaptunk. Lajos dohányzott: fél cigarettákra gyújtott, és egy-két szippantás után eldobta a csikkeket. Minduntalan visszatért persze a betegsége dolgaira – régebben sokszor azt emlegette, hogy megőrül! –, most azon tűnődött, hogy másnap bevonuljon-e valamelyik kórházba, és hogy melyik volna a legjobb. Élénken elemezte egyik kollégánk szerepét és műveit; s kifejtette, hogy szeretne magasabb, szárazabb levegőre menni, elköltözni a Pasarétről. Aztán megint az idegességéről, a félelemről beszélt. „A nyúl”, mondta „a nyúl becsületes állat; nem hazudik: már a nevével megmondja, hogy ő nyúl, hogy ő fél. Én meg…” „Te meg”, vette át a szót ugratva Fábián dr., „te meg úgy viselkedtél mindig, mint egy oroszlán!?” – „Azt nem, én csak magamra húztam valami oroszlánbőrt!” – gúnyolódott önmagán a házigazdánk. Aztán, miközben a felesége ki-bejárt a nagyszoba és a konyha között a feketekávés holmikkal, rendkívül részletesen és látható élvezettel mesélte ostrom alatti élményeiket, főleg egy volt házigazdájuknak, egy minden hájjal megkent talpraesett csibésznek a viselt dolgait. Később a világűrbe is fölkalandoztunk, hitetlen kíváncsisággal igyekezvén az állítólagos szakmagyarázatokon meg a babonás hiedelmeken át bekukucskálni a „korongrepülőgépek” titkaiba; s mikor eljutottunk a földre szállt marslakókhoz vagy vénuszlakókhoz, akiket „testileg láttak”, Nagy Lajos derűsen bizonykodva jegyezte meg: – „No, akkor biztosan azt is látták, hogy a marslakók éppen kártyáztak, és hogy náluk minden fordítva van: a felső üti a királyt…”

Mintegy másfél órán át igen élénk és vidám volt ezen az utolsó estéjén Nagy Lajos. A csibésztörténetek részleteinél folyton precizírozott, folyton helyreigazította a feleségét, ez nem így volt, abban az volt a lényeg… Aztán ellankadt, ideges lett, a füst miatt ablakot nyitott, majd kiment, állítólag le, a pincébe, megnézni, hogy „jól rakták-e fel az emberek a fát”. Én azt gondoltam, hogy alighanem csak a fürdőszobában járt. Akik nem a házban laktunk, 11 tájban szedelőzködni kezdtünk. A házigazda erősen marasztalt, de hamarosan búcsút vettünk.

Húsz órával később, csütörtökön este ő mondott búcsút örökre ugyanannak a háznak, a Pasarétnek, egész Magyarországnak.

Jászai Mariról

Van a könyveim között egy zöld kötésű kis kötet, a Szonettek könyve a Heinemann-féle angol Shakespeare-sorozatból. Jászai Maritól kaptam. Benne dedikáció és dátum: „A szonettek művész-fordítójának, Szabó Lőrincnek, cserébe. – Jászai Mari, 1923.”

Könyvtárrendezés közben került a kezembe a minap ez a kis zöld kötet. S melléje téve jegyzetek, gyorsírásos emlékek, amelyekből annak idején, huszonegy évvel ezelőtt, újságcikk lett. A jegyzetek egy hosszú beszélgetés kottái; de a Nagyasszony lelkét mutatják azok a tintával és ceruzával írt sorok is, melyeket ő jegyzett be valamikor a nekem adott – nyilván a magyar Shakespeare-szonettekért baráti „cserébe” adott – könyv ötödik lapjára. Apró életrajzi adatok volnának? Lehet. Aztán három mondat, macskakörmök közt. „A szenvedőnek még nincs joga pesszimizmusra”, mondja az első. Érdekes, kemény mondat. Az ő gondolata, Jászaié-é? Valószínűbb, hogy idézet. Hiszen a további kettő már föltétlenül az, Nietzsche-mondások, ismerhetjük őket: „Schlecht ist alles, was aus der Schwäche stammt,” („Rossz minden, ami a gyöngeségből ered”) és „Was mich nicht umbringt, macht mich stärker” („Ami nem pusztít el, csak erősebbé tesz”).

Igen, ezek Nietzsche-tételek, Übermensch-igazságok, és Jászai Mari Übermensch-típus volt. Vajon mi reagált benne – tűnődöm tovább, nézegetve az öreges és mégis erőteljes betűket –, mi reagált benne az erő tragikus filozófusára: a féktelen és végtelen energia, vagy a titkos gyöngédség és érzékenység, amely a sóvárgásaiból szüli meg az emberfölötti erő tiszteletét? … Mindenesetre ő volt egyike a legnagyobb egyéniségeknek, akikkel, kevéssel azután, hogy Budapestre kerültem, összehozott a sors. Babits Mihály mellett talán őt tiszteltem a legjobban: benne a zord, szenvedélyes, magányos lélek egyszerűsége, bátorsága és egészsége kapott meg. Mellette egy kicsit mind dekadensek voltunk. S milyen jólesett mégis rokonnak érezni ezt a fenséges erőt, rokonnak az intellektualitásban, amely szintén megvolt és nem az életerő rovására volt meg benne! A csillagot, a sugarat láttuk a homlokán, amelyről később, halálát siratva Babits írt, Babits, akit már én ismertettem meg vele.

S engem ki ismertetett össze Jászaival? Egy színigazgató. A Nagyasszony egész életében rajongott Shakespeare lírai verseiért, szavalni akarta őket, a régi fordítás nem tetszett neki, s végül „mérgében” maga is nekiállt a szonettek fordításának. Nem ment… Ekkor jelent meg az én első jelentős irodalmi munkám, a Szonettek magyarul. Jászai nagyon megörült neki, és említett közös ismerősünktől hallotta, hogy a munka szerzője nem ötven-hatvan éves férfi, hanem egy huszonkét éves költő. A színigazgató biztatására jelentkeztem aztán telefonon, megköszönni a Nagyasszony érdeklődését, s ő meghívott. Nem lehettünk igazi barátok, hiszen túl kevés élő kapcsolatom volt ahhoz a hét évtizedhez, amely már mögötte állt; de szívélyes, barátias viszony alakult ki köztünk. Akkoriban, kevéssel az első világháború után, még szörnyű lakásínség nyomott bennünket. Már családos ember voltam, mégis albérletben laktam az Üllői út 31. sz. ház földszintjén. Oda hívtuk meg egyszer Jászait ebédre, s nagy kitüntetésnek számított, hogy el is jött. Mikes Lajos volt még a vendégünk, továbbá Gráf Ferenc, egy német úr, atyai barátom, és Babits Mihályék. A Nagyasszonynak még a hangja is alig fért el a két kis szobában, nemhogy a vendégek.

– Bokáig érő, zöld bársonyruhában jött el Jászai – összegzi és egészíti ki most emlékeimet erről az ebédről és néhány találkozónkról a feleségem. – Térdei közt besüppedt a nehéz anyag, úgyhogy Jászai, mikor ült, a lábai közt hintáztatta a retiküljét. Sokszor láttam így villamoson is. Klára lányom akkor még pólyás vagy karonülő apróság volt. Jászai nagy kalapot viselt, fátyollal lekötve az álla alatt. Főleg a férfiakkal beszélgetett. Bort nem ivott, sőt előszedett hat névjegyet, és valamennyiünknek befödte a poharát, annyira szagát se bírta az alkoholnak… Aztán ő hívott vissza bennünket, Bajor Gizivel és másokkal… Egy további alkalommal Babitsékkal voltunk vendégei a Rudolf rakparti lakásán. Rettenetesen tiszta lakása volt. Ragyogó üvegedényben tálalt, s az üveget, mint mondta, mindig maga mosta el: „Ehhez a munkához nem ért cseléd!” A késeket, mint Babitsné is megírta, papírszalvétával letöröltette velünk, mert „a mosogatást még csak vállalom, de a smirglizést, azt nem!” Uzsonna után Babits Ilonka rá akart gyújtani. „Mit?! Ezek közt a hófehér falak közt akartok ti bagózni?! Nálam még Herczeg Ferenc is kiment a gangra, ha füstölni akart!” Ezen a délután különben is nagyon ránk járt a rúd, ránk, asszonyokra. Jászai ugyanis nagy emfázissal lelkendezett: milyen boldogság volt megérnie ezt a költői napot, hogy ilyen vendégei vannak stb. A társaság megtisztelten és zavartan hallgatott, és mosolygott, s végül én, kínomban csak azért, hogy megtörjem a csendet, próbáltam visszaudvariaskodni valamit. Egyéb se kellett! Jászai kurtán és keményen leintett bennünket, feleségeket: „Csend, a bók nem tinektek szól!” Amin főleg Babitsné hökkent meg, hiszen ő maga is írt már, verseket, novellákat. Búcsúzáskor papírmasé babával ajándékozott meg bennünket Jászai: sajnos a kis Klára túl sokat játszott vele, szétszedte, valószínűleg szétrágta. A fejét, külön, még sokáig megőriztem. Egy margitszigeti közös uzsonnánk után pedig oly hangosan gyönyörködött a Nagyasszony a tulipánfában, meg a virágokban, úgy lelkendezett, hogy folyton egész sereg ember gyűlt körénk a sétautakon.

Eddig a visszaemlékezés. Hadd térjek rá azonban arra a gyorsírásos beszélgetésre, amelyből kiindultam, s amely megelőzte az említett találkozókat. A látogatás 1923. január 19-én pénteken történhetett, első beszámolóm két nappal később jelent meg róla. A Komárom megyei ácsmester és községi hajdú lánya, az egykori gyerek-pesztonka és markotányosnő, Jászai Mari, már réges-rég a magyar színészek királynője volt, s egy évvel az interjúm előtt ünnepelték 50 éves nemzeti színházi tagságát. Lehel István, Rédey Mária és mások írásai és saját naplójának, levelezésének a kiadása után ma már jól ismerjük az életét. Én akkor még aránylag keveset tudtam róla, hiszen mindössze néhány szerepben láthattam. Jól emlékszem azonban arra, hogy milyen csodálatosan szavalta Petőfit! S egy jellemző kis esetre is a Fészek klubban: Jászai Mari a 75. Shakespeare-szonettet szavalta, s egyszer csak, a vers közepe táján abbahagyta a szövegmondást, végignézett a közönségen, és elragadtatott mosollyal közbeszólt: „Ugye, milyen gyönyörű?” – aztán folytatta a szonettet. Persze óriási taps fogadta a kis lírai rögtönzést.

Ilyesféle impressziók és emlékek rajzottak bennem, amikor elindultam hozzá. Jászai nem szeretett fölöslegesen érintkezni. Telefonszámát csak barátai tudták, lakásán évek óta kikapcsolta a villanycsengőt, és energikus „Kopogj!” felírással csak akkor függesztett ki táblát az előszoba üvegajtajára, ha bejelentett látogatót várt. Nappalijában épp a cserépkályhát javították, a szőnyegeket vitorlavászon fedte, és két munkás javában dolgozott, mikor beléptem.

– Nézegesse itt a könyveimet – vezetett Jászai a szalonba –, nekem még ki kell nézegetnem ezekre a jó emberekre.

Egyedül maradtam a nagy fehér teremben. Mennyezetig nyúló tükör. Fehér függönyös ablakon át kilátás a Margit-hídra és a havas budai hegyekre. Világosbarna keményfa bútorok álltak a szobában, és márványszerűen masszív könyvszekrény, tele magyar, német, angol és francia munkákkal. Mindenfelé szobrok, képek, műtárgyak. A másik szobából, az ágy mellől, két faragott faoroszlán nézett felém haragosan: ők is tudták, hogy úrnőjük nem szíveli az interjúvolókat.

Jászai végzett a kályhásokkal, és bejött. Fehér sál volt a fején, barna bársonyruhája fölött télikabátot viselt, hiszem ezen a napon nem fűthettek a szalonban. A nyakán kis aranylánc ragyogott, zöld lapjai furcsa betűkből egy újgörög verssort, egy ismert Byron-refrént raktak össze: „Dzói mú, szász agapó!” („Életem, szeretlek!”)

A Nemzeti Színház épp ekkoriban újította fel Az ember tragédiájá-t, kézenfekvő volt tehát, hogy Madách darabjának első előadásairól beszélgessünk. 1882-ben ugyanis Jászai volt Éva, az első Éva a Tragédia – vagy ahogy ő ejtette: a Tragődia – premierjén.

– Megbocsát, de nagyon utálom ma magát, kedves fiam – csóválta fejét –, nagyon utálom, amiért ilyesmivel jön hozzám. Igen, én alakítottam Évát, mikor először adtuk Madáchot a Nemzetiben. Paulay igazgató egy nap megfogott a színház udvarán: „asszonyka, nézze, nagy tervem van: előadom Az ember tragődiájá-t! Az Évát magának szántam. Szép lesz, örül neki?” Meglepetésemben nem tudtam válaszolni. Panaszolta is később az igazgató Prielle Kornéliának: „különös asszony ez a Jászai: nekiadtam az Évát, s még csak fel se csillant a szeme!” Pedig hát, tudja, ez azért volt, mert én minden új szerepemtől rettenetesen megijedtem. Ekkor is szörnyen féltem: én és Éva? Hiszen ez esténkint tíz külön alakítást kíván! Paulay talán még nem ismert eléggé, s azért hitte, hogy én olyan veszett színésznő vagyok, aki megnémul ekkora hír hallatára.

– Akkoriban – folytatta a nagyasszony – magunk csináltuk a ruháinkat. Mind a tizenegy kosztümöt én terveztem és készítettem. Volt két piktor barátom, Paczka Ferenc és Feszty Árpád – esténkint jól szoktam tartani őket maradék főzelékkel –, azt mondtam hát nekik: „fiúk, kosztümskiccekre van szükségem!” Egy perc, és máris ugrott mindegyik kezében a plajbász. Aztán elmagyaráztam, hogy az első ruha csak virágból lehet, hiszen a Paradicsomban vagyunk. Úgy is lett. A második két szép kecskebőrből telt ki. A hajamba – hosszú, vörös hajam volt – pávatollat tűztem. A fiúk táncolni kezdtek, mint a vadak, és ordítottak: „hol vette ezt az ideát?” „Hát” – válaszoltam – „Éva már akkor is szerette a szépet: felszedett az édenkertben egy pávatollat a földről, és kontyába tűzte!” Aztán elmeséltem, hogy-mint képzelem a többi ruhát, ide kötés kell, oda laza redők, amoda fodor, ők megrajzolták, akvarellben kiszínezték, én pedig megcsináltam a kosztümöket. Többnyire magam, szabóra nemigen futotta.

Beszélgetésünk, melyből lehetőleg csak az ő szavait idézem, a híres Nagy Imrére, az első Ádámra terelődött.

– Nagy Imrét – mondta Jászai – ég és föld imádta. De talán épp a nagy kényeztetés ártott meg neki. Az istenek rápocsékoltak mindent. Kell szépség? Nesze! Kell gyönyörű hang? Itt van! Kell fenséges alak? Az is a tiéd! Ő volt a partnerem, szinte énekelte és szavalta a szerepeit, jól állt neki az az éneklő modor, ezüstharang-hangja még az ellenségeit is rögtön megszelídítette. Furcsa ember volt. Egy Hamlet-előadás előtt, a régi Nemzeti udvarán, így szólt hozzám: „mindjárt kész a rostélyos, meg van törve, be van sózva, még pár gombát dobok rá, s amint felmegyek, megsütöm.” Megjegyzem: nagy szakács volt! Én halálos komolyan éltem a szerepeimben, szentségnek tekintettem őket, s ma sem megy a fejembe: hogyan bírt az a nagyszerű Nagy Imre, Hamlettel a lelkében, úgy kedélyeskedni a rostélyosról! Máskor – már nős ember volt, a gyönyörű Benza Idát, az operaénekesnőt vette el – vett egy negyedakós üveg bort, konflisba szállt, két hordárt szembeültetett magával: azok tartották az üveget, ő meg ivott. Így ment haza a felesége várhegyi villájába. Sok baj volt vele. Végül öngyilkos lett. Ma is sírunk utána.

– Milyen volt – kérdeztem – a régi rendezés és publikum?

– Ilyen nagyszabású és ennyi színváltozást követelő mű előadása annak idején rendkívüli feladat volt. A darabot meghúzták, de csak annyira, hogy beleférjen egy estébe. Ma egyetlen estén könnyen lepereg az egész Tragődia, hiszen most két-három perc alatt díszleteznek, akkor pedig tizenöt perc is kellett egy változáshoz. És kevés díszítő volt, s nem is olyan gyakorlott, mint a maiak. A közönség meglehetős egykedvűen fogadta az előadást, nem a mai akklamációval, de a siker egyre nőtt, ahogyan a hold növekszik. Mi óriási tisztelettel és áhítattal játszottunk. Én vagy 150-szer játszottam Évát a Nemzetiben; hogy vidéken hányszor, azt már nem is tudom, Persze öt év is beletelt, míg lepergett az a 150 előadás. Vidéken sokfelé vendégszerepeltünk, Nagy Imrével vagy helybeli Ádámokkal, s emlékszem, csodaszámba ment, hogy Kolozsvárott egyfolytában hétszer adtuk a Tragődiát. Öt évig alakítottam az Évát, aztán jött egy undok intendáns, aki – mikor új ruhákat kértem tőle, mert a régiek már ronggyá szakadtak – levette a szerepemet. Utánam Fáy Szeréna következett, mint Éva, majd Császárné, Paulay Erzsi és Hettyei Aranka. Most is kért a direktor, hogy vállaljak valami apró szerepet a hétfői felújításban: akartam, erőszakoltam, de nem bírom … Én mint Éva éltem a színpadon és… nem … nem bírom, nem lehet … önmagam, az emlékeim miatt …

Több apró kérdésre válaszolva Jászai még a következőket mondta el mindennapi életéről:

– Reggel korán kelek, így, télidőben, hat órakor. Magam takarítok! Annyi kályhát pucolok ki, ahányban előző nap fűtöttem. A takarítónőm, Farkasné, csak kilenckor érkezik. Aztán jön a lemosás, hideg vízben, és igen kiadósan. Délelőtt próbám van, vagy előadok; ha meg itthon maradok, akkor olvasok. Iszonyatos könyvmoly vagyok most is, akárcsak kislánykoromban, amikor az idegen zongora alatt kuksolva szemfájdulásig betűztem a János vitéz-t.

– Mit szól a többi Éva játékához? – kérdeztem végül.

– Öreg színésznő nem kritizálhat fiatalt, azt mondanák rá, hogy irigy. Pedig volna korrigálni-és dicsérnivaló. Én világéletemben azokat szerettem, akik a legszigorúbban levágtak; de szemtől szembe, és nem a hátam mögött. A színpad volt az igazi világom, a másik életem csak árnyélet. Mindig tanultam, éjszaka is, lelkesen és örömmel, a jéghideg szobában is kiugrottam ágyamból egy angol szóért, hogy magamhoz vegyem a szótárt. Negyvenöt éves koromig nem volt míderem, és nem jártam társaságba. Mégis úgy elröpült az életem, hogy sokszor révedezve mondom magamnak: „Nem, nem, nem lehetsz te még öreg, hiszen csak most kezdted az életed!” Alig akarom elhinni, pedig úgy van. Azért tetszett rövidnek, mert mindig azt csináltam, amit szeretettel tudtam csinálni. Megöregedtem, de hál’istennek, egészséges vagyok, és már nem fog rajtam a kor. Vannak emberek, akiket elfelejt az Isten.

…Ezeket mondják a régi betűk, gyorsírásos feljegyzések. És elhallgatnak. Elköszöntem. Jászai Mari visszament kedves könyvei közé, lehúzta ajtaja üvegére a csipkefüggönyt, és bevette a „Kopogj!” táblácskát. 1926 végén meghalt. Most 94 éves lenne. Vele halt a költészet nagy sugárzása, vele Elektra és Antigone, Gertrudis és Éva.

Vele a színpadon az egész „emberfölötti” csillagrendszer.