Technika és költészet

Azt hiszem, az egyik legrosszabb fajta konzervativizmus szólal meg az emberi lélekben, amikor itt-ott még mindig hallunk tiltakozást a technika költői megelevenítése ellen. A költészet a szellem legszabadabb, legfüggetlenebb gyermeke. Mindenre reagálhat, ami csak van a világon. A virágzó cseresznyefát költői jelenségnek tartjuk, egy lány aranyhaját szintén. Nem mintha a cseresznyefa és az aranyhajú lány pusztán költői valami volna. Egyáltalán nem az. A költőiség csak egyik tulajdonságuk, és nem tudom, nem mi, kívülállók, nézők ruházzuk-e fel egyáltalán őket ezzel a szépítő, dicsérő jelzővel. A dolgok nem önmagukban ilyenek vagy olyanok; minősítésüket viszonylatok adják. Az a cseresznyefa tetszik nekünk, az aranyhajú lány esetleg szintén. Ugyanígy azonban nagyon sok minden tetszik még, amiről nem merjük elhinni, hogy költői. Pedig talán még nagyobb, még őszintébb a csodálatunk iránta. Álljunk csak meg – hogy egy igen közönséges és régi példát említsek –, álljunk csak meg egy izgalomtól remegő, indulásra kész, hatalmas mozdony előtt a pályaudvaron – ki mondhatja, hogy nem élvezi a képet, a megfegyelmezett erők játékának látványát, vagy ha rajta ül a vonaton, akkor az eredményt, a hátraszédülő tájat, a sebesség mámorát, s külön és együtt az ember és az anyag csodálatos szerepét az egészben? Mióta kiürültek az egek, és a tudomány – sokak számára, a legtöbbek számára – leleplezte a mindenség misztikumát, azóta új misztériumokkal telt meg a mérhetetlen űr éppúgy, mint a parányi vízcsepp, sőt a legkisebb paránynál parányibb atom. Amit bal keze titokban lerombolt, azt jobb kezével még gazdagabban felépítette az értelem. Csak a lélek őskorában, amikor még istenek rejtőztek minden jelenség mögött, lehetett olyan áhítatosan és gyermekmód csodálkozni, mint az utolsó másfél száz esztendőben. A materializmus és a materialista szónak ma egészen új értelmet kellene adnunk. Az anyag, az anyagi világ a legnagyobb csoda, amellyel csak találkozhatunk. A technika pedig, a technika szinte kultikus szolgája, papja ennek az új csodának. Miért hitvány tehát, miért volna száraz vagy költőietlen? Miért tiltakoznak ellene?

Azért, mert az emberek nagy része túlságosan elgépiesedett. Mert nem tud, jobban mondva: nem mer őszintén érezni, reagálni a benyomásaira. Mert nem talál rá felhatalmazást a gyermekkori olvasmányaiban, tanulmányaiban. Az önállótlan műélvezőknek az tetszik, amit megszoktak, amit más is szeret, amiben nincs újság, meglepetés. Az ízlés bizonyos gyávasága ez. A mozdony igenis szép, gyönyörű, adott helyzetekben fenséges alkotás és jelenség: nincs gyerek, még gyerek sincs, aki ezt ne tudná nagyon jól. A felnőttek egy része azonban nem tudja. Meghökken, s azt kérdezi magától, hogy lehet-e szép egy gép. Keresi tudatos emlékei közt a klasszikus nevet, a költőét, aki már felfedezte, az esztétáét, aki szankcionálta művészetben és műélvezetben az új szépséget. S esetleg nem talál ilyen költőt, nem talál ilyen esztétát. Utóvégre a technika – mai méreteiben és változatosságában nem nagyon régi dolog. A görög Theokritosz körül, aki a világköltészet ős-idilljeit írta, birkák és tehenek csilingeltek és nyargalásztak a szicíliai hegyek és olajfaligetek közt, nem pedig lokomotívok és motorkerékpárok nyájai és csordái. Ennélfogva Theokritosz nem adhatott olyan világképet, amilyet például az 1916-ban meghalt belga Verhaeren, aki egyéb témákon kívül oly hatalmas erővel emelte be a költészet tárgyai közé a gyárakat, vonatokat, börzéket és a városok démonizmusát. De azért egyáltalán nem zárkózott el a technika meglátása, sőt versbe vétele elől. XIV. idillje, tudjuk, nagyvárosi idill: a „modern” Alexandriában játszik, és páratlan rajzát adja az ókori egyiptomi Párizs utcai életének. Technika mindig volt, csak nem volt olyan fejlett, olyan félelmes, olyan tolakodó, mint amilyen ma. Szerepelt is mindig a költészetben. Gondoljunk a görög-római hitregék Vulcanusára és az Etnára: azt a tűzokádó hegyet egyszerűen és misztikus-metafizikusan az ördög lakásának is lehetett volna mondani, a költők mégis valósággal technicizálták; Vulcanus rőt kohóit és a ciklopok roppant műhelyeit helyezték bele. A háborúk, a fegyverek tisztelete és félelme kezdettől fogva szükségképpen bekapcsolta a költői témák közé a kovácsművészetet: Homérosz egyik legtündöklőbb és milliószor idézett remek részlete az, amelyben Akhillész pajzsának készítését írja le.

De ne ragaszkodjunk a technikai témák megítélésében a vas szerepéhez. Egyáltalán: hol kezdődik a technika? A fejésnek talán nincs technikája? Vagy a kenyérsütésnek? A gályaépítésnek és a földmívelésnek? Miért nem vesszük észre ezeket a technikai elemeket az idilli költeményekben? Igazán nem tudom, miért technikai alkotás és technikai téma egy felhőkarcoló, és miért nem az egy fecskefészek. Egyiknek az ember, a másiknak egy madár a technikusa. Akik a modern világ egyes efféle témáitól, a kor, a napi élet természetes járulékaitól irtóznak, vagy akár csak meglepődnek, amikor versben találkoznak velük, tulajdonképpen gyerekeskednek és zsörtölődnek, konzervativizmusuk csak lelki gyávaság, lustaság, önállótlanság. Az ilyen konzervativizmus minden ellen tiltakozik, ami új, merész, sőt minden ellen, ami igazán természetes.

Hol kezdődik a technika? – kérdeztem az előbb. Én igazán nem tudom. A görög szó maga művészetet jelent; s mi is beszélünk a művészetek és a gondolkozás technikájáról. Nézzünk szét magunk körül, és rögtön be kell vallanunk, hogy életünk nagyobbik fele technika. Minden technika, talán csak a húsunk nem az. A húsunk? De la Mettrie már gépnek tekintette a testünket. Kár volt úgy felháborodni a vakmerőségén: a test gépi szemlélete lényegében csak új szempont volt, amelyből nézve ismét csodálni lehetett azt, aminek a csodálatára már csak kevéssé adott módot az élet túlságosan vallásos-spirituális szemlélete. A spirituális világképek magasztalói, akik folyton a lelket és a szellemet emlegetik, nagyon könnyen abba a hibába eshetnek – és esnek is –, hogy az ő eszük járása gépiesedik el valami verbális túlvilágban, valami transzcendentálisnak tetsző szómalom kattogásában. Persze az egész élet ellenük tanúskodik. Ellenük a múlt, az antik világ, sőt az első ember minden napja, órája, a lélek és az ész minden rezzenése, az anyag egész élete. Az élet mozgás. A protonok és elektronok őrült és rendszertelen viharzásába talán a véletlen vitte az első törvényeket, a véletlen teremtette meg az első egyesüléseket, központ-kialakulásokat, irányelveket és kényszereket; de ezeknek az első (és természetesen még emberen kívüli) törvényeknek lazíthatatlan logikuma rendezte, fordította milliárd és milliárd éveken át a – talán vak és buta – anyagot valami olyan elrendeződés felé, amely a lehetséges és a kényszerű csodálatos találkozásai révén lassanként létrehozta a mi mai életünket és világunkat. A világteremtés szakadatlanul folyik, bennünk és általunk is folyik. Mint zúgó szövőszék, dolgozik köröttünk az idő, mondta Goethe, s talán ez a külső világ, ez a ragyogó (és sajnos néha olyan komor) mindenség az istenség eleven ruhája, maga az Isten. A ruha, ami rajtunk van, a szeg a cipőnkben, a táplálék, amely éltet, a ház, amelyben lakunk, a hangszer, amelyen játszunk, de még a legközönségesebb és legkisebb apróság is, amely napi életünk tartozéka, tehát egy gomb vagy egy pohár: mind-mind ipari, technikai, kémiai termék. Vegyünk kiindulópontnak bármit, egy fogkefét, egy darabka tört ablaküveget, vagy egy aszpirintablettát, s ha van egy csöpp fantáziánk visszafelé nyomon követni létrejöttének az útját, kiépíthetjük köréje a munkának és a társadalmi egymáshozrendeltségnek azt az egész óriási építményét, amelyet az egyének, városok, országok, az emberiség rombolásból és építésből álló együttműködése jelent.

Nem tudom, hol kezdődik a technika. Az előbb azt mondtam, hogy a húsunknál kezdődik. Nem igaz. A húsom, a csontom, a vérem is technika valahogy. Igazán nagyszerű és izgalmas olvasmány végigfutni egy-egy ipari vagy kémiai fejlődéstörténetet. Vannak ilyen könyvek, sőt már meséket is írtak a technika és az anyagok, a geológia misztikus csodáiról; az emberi lelken kívül semmi titokzatosabb nincs a technikánál. Költészet és technika két testvér, s egyek a művészetben, a teremtésben, abban, hogy igazi mivoltukban mindig valami újat hoznak a világba, valamit, ami – olyan formában – még nem volt meg. Érzi ezt a tudomány is. A legnagyobb mai tudósoknak egész sora egyúttal kitűnő író. Hogy valami reális, az nem teszi kevésbé költőivé. Cholnoky professzor egy-egy földrajzi vagy földtani értekezése, Eddington vagy Jeans csillagászati könyvei szárnyakat kapnak a lelkességtől, az átéltségtől; ezek a tudósok és filozófusok igazi költők, nagy költők, amellett, hogy nyilván kitűnő szakemberek. A technika a sorsunk, mondja a német Reitz. S így folytatja: „A technikai világot fel kell dolgoznunk magunkban. Be kell látnunk az erőibe, a világmindenség összefüggéseibe. Hiszen minden növény, minden fűszál, minden mag egy-egy technikai paradicsom, tele nagy erőviszonyok feszültségével és csodás egyensúllyal. Saját vérünkben és testünk minden szervében technika lüktet, és kémiai történés él. Vérsejtjeinkben vas hullámzik… A józan technikát is sajátos költészet lebegi körül.”

Ezt a tudós, a kémikus mondja. Sajátságos módon sokkal költőibben, vagyis sokkal emberibben beszél, mint nagyon sok irodalomtörténetíró vagy tanár vagy esztéta. S azért beszél ilyen helyesen, mert van szeme látni, s szíve érezni. Tudja, hogy mindent csak a szív, az érzés eleveníthet meg. A technika hideg, száraz, unott, halott fogalom annak, akinek hideg, száraz, halott és unott a szíve, s aki képtelen harmóniába foglalni a maga kis vagy nagy tudását. De az olyan szívek számára hideg és halott az Isten fogalma is, és minden teológia, bármily kínos pontossággal követik is a liturgia előírásait. Szív kell, ember kell, érző, gondolkodó, szabad ember kell mindenhez, ami élet. Tehát a technika csodálatához, megértéséhez, becsüléséhez és korlátainak felismeréséhez is. Nem az a csodálatos, hogy költők foglalkoztak már technikával, hanem az, hogy csak oly kevéssé foglalkoztak vele. Hogy nem fedezték fel eléggé az átkait és áldásait, hogy nincsenek olyan állandó viszonyban vele az írásaikban, mint az életükben.

Költők azonban affektáció nélkül is nyugodtan lehetnek elfogultak a technikával szemben: utóvégre egy kis csónakról vagy egy vízen ringatózó falevélről írni nem hitványabb dolog, mint egy dreadnoughtról vagy a tenger alatti kábelekről. Akik azonban nagyon természetesek, nagyon közvetlen modorúak közülük, azoknak a számára a technikai jelenségek is természeti jelenségek. Goethe 1827 körül már reagált a vasutak létére, s úgy látta, hogy a gyorsuló és növekvő forgalom siettetni fogja általuk a német államok egyesülését. Petőfi is írt a vasútról: a kard és lánc-téma jutott eszébe róla. Baudelaire léghajózni vágyott, s úgy emlékszem, Gottfried Keller is írt a repülésről: nem elképzelt szárnyakról, ami a Daidalosz-monda óta ősi témája az emberiségnek, hanem valóságos repülőgépről. Nekem magamnak, aki vasutascsaládból származom, gyermekkori élményem a mozdony, s férfikori a tényleges repülés…

Bármi legyen is azonban az alkotók álláspontja, a technika mindenképpen csak egy a sok, a millió és millió téma között. A főtéma mindig az ember marad a költészetben, s a „technikai” versek, képek, szobrok és zenedarabok végeredményben valamennyien emberi, lelki megnyilatkozások. Művészi értéküket nem a tárgy vagy a korszerűség, a modernség adja, s a technika akárhányszor csak egy hasonlat, egy célzás, csak kiindulópont bennük. Ami az emberen túlmegy, az programköltészet, programművészet volna. Igazi művész nem keresi és nem kerüli a technikát; szép, jó, hasznos vagy káros, nagyszerű vagy gonosz, de mindenképpen természetes jelenségeknek tekinti a gépeket századunk flórájában és faunájában, s az új témákhoz lényegében véve alig van több köze, mint amennyi az üllőhöz, a szikrazáporos vashoz és a kalapácshoz a régi költőnek volt, amikor leírta, hogy egy mesebeli kovács hogyan verte fel a patkót egy sebesült kentaur patáira.