Születésnapi ajándék

Nagy meglepetés a szívemben: örülök. Örülök, hogy élek, hogy legalább eddig éltem. Régóta nem éreztem ilyen könnyűséget, s mégis, mintha erősebben, biztosabban állnék a földön. S mindezt azért, mert rendeztem a múltamat: kijavítottam ifjúkorom hibás verseit. Nem lett volna jó valahonnan a túlvilágról, esetleg egy egész örökkévalóságon át bosszankodva nézni vissza a földre, hogy milyen rendetlenség maradt utánam. Mert biztosan ott álltam volna – ott állanék – tehetetlen kísértetként minden könyvtárban, ahol előveszik a műveimet. Elképzelni is szörnyű szorongás, hogy csakugyan ott vagyok, ott lebzselek, keringek az olvasó előtt és mögött, és sehogy se bírok jelt adni neki, nem tudom megkérni, hogy ezt a verset így értse, azt a sort úgy, és hogy a harmadikon legyen szíves egyszerűen túllapozni.

Szóval kijavítottam őket. Mit? A négy első verseskönyvemet. Tehát a Föld, Erdő, Isten-t, a Kalibán-t, a Fény, fény, fény-t és a Sátán műremekei-t. Azokat a munkáimat, amelyeket 1926 előtt írtam. A többi kötetemhez már nem kellett hozzányúlni. Most készen van, megvan a végleges szöveg – a texte définitif, az endgültige Fassung –, megjelenhetnek az Összes verseim, elég régóta készült a kiadásuk. Éppen a 43. születésnapomon fejeztem be, most, március 31-én. Az utolsó két évben ez volt a legfőbb elfoglaltságom, ez a lelkiismereti munka. De tulajdonképpen tizenöt esztendeje dolgozom rendszertelenül a múltnak ezen a jóvátételén. Tíz évvel ezelőtt, amikor Válogatott versek címmel, előbb Debrecenben, majd kibővítve Budapesten megjelent egy kis antológia az eredeti verseimből, már csak így, átírva, újjáöntve, végleges alakban engedtem nyilvánosság elé kezdeti munkáimat. Sok olvasóm bizonyára észrevette a könyv elején a megfelelő csillagos lábjegyzetet. Már akkor is mint régi vágyamra hivatkoztam az átdolgozásra, és mintákat adtam rá, öt, tíz, tizenkét verset az említett első kötetekből. Most aztán egészen kész vagyok valamennyivel, körülbelül 180-190 darabbal.

Hogy repül az idő! Hányszor meghalhattam volna közben, hogy másról ne is beszéljünk, hát csak ama bizonyos tégla miatt is! Ahogy teltek az évek, egyre jobban szorított a feladat. Mert közben sok mindent, nagyon sok mindent csináltam, ami, úgy gondolom, rendben volt, és rendben van. Írtam „magamat”: azt, ami velem történt, a fejlődéstörténetemet, ami végeredményben egyetlen igazi témája minden lírikusnak. Megírtam tehát versekben, további nagy kötetekben, egy több felvonásos, egy sokfelvonásos drámát, amellyel – hogy is mondjam csak? – meg vagyok, meg lehetek elégedve. És közben folyton azt éreztem, hogy a darab első felvonása, a négy első jelenet, a négy első és jóval kisebb verseskötet homályos, zavaros, sőt rossz, vagy legalább helyenkint az. Mit csináljak vele? Irtsam ki a világból? Fizikailag sem lehet; aztán meg úgyis számon tartják, számon tartatja a többi, a későbbi, az, ami jó, ami igényli az előzményt, az expozíciót. Vagy tagadjam meg? Hát ezt a megoldást vállaltam volna, már csak kényelemből is, hogy annál szabadabb erővel fordulhassak a jövő felé; de ez sem segített volna, a halálom utáni jövőnek nem parancsolok. S mindezeken felül, sajnáltam is ifjúságom alkotásait, és eszem ágában sem volt soha teljes egészében homályosnak, zavarosnak, sőt rossznak tartani azt a négy első kötetet. Kritikus is vagyok, láttam az erényeiket. Az erényeik megoszlottak, egybeszövődtek a hibákkal, sokszor ugyanazon a művön belül. Néha a hiba csak egészen kicsiny, mégis megrontja az egészet. Egyetlen botlás is nevetségessé tehet, egyetlen féreg is kedvünket veheti az almától. Jót és rosszat nem lehetett egyszerűen kettéválasztani azokban a versekben. Egységük természete nem a keveréké volt, hanem vegyületi. Fel kellett bontani az alkatrészeiket, megolvasztani a szöveget, visszaidézni az eredeti lelkiállapotot, amely sugallta őket, s úgy kellett újraönteni az öntvényt. A versek váza, alkata, csontozata mindegyiknél mutatta, súgta, elém rajzolta, szinte követelte a végső formát, az egyedül helyes, sőt egyedül lehetséges megoldást.

Hogy tehettél ilyet? Nincs jogod rá! Meghamisítottad a múltat! – mondta egyik-másik barátom a munka hosszú évei és különösen a rendszeresen dolgozó utolsó két esztendő alatt.

Nincs igazuk. S azoknak sincs, akik azt mondták, hogy nekik úgy is elég szépek, elég jók voltak azok az első versek. Az utóbbiak bizonyára valami személyes momentum miatt szerették az 1926 előtti verseket, s nem vették észre, vagy megbocsátották a hibáikat. A jövő nem volna ilyen jóakaratú irántam. A másik aggodalomra pedig, a többire, amely úgynevezett meghamisítástól tart, csak azt mondhatom, hogy aki ezeket a verseket most és az elmúlt években átírta, az nem én vagyok, az nem a mai énem volt. Nem a mai tartalmam, lelkiállapotom. Az ősöm végezte el a szükséges munkát, az az ősöm, aki annak idején voltam, s akinek – wordsworthi értelemben – az örököse vagyok: tudjuk, hogy a gyermek a felnőtt apja! Egy negyvenhárom éves férfinak egészen más a tudása, a kultúrája – de nem is ez a döntő: egészen más a látása, az érzékelése, a teste, a mirigyműködése, mint egy huszonkét évesnek. A versek nyersanyaga adva volt, mai énem csak a műgondot, a kellő munkát adta hozzá. Úgy látszik, nagyon sietve dolgoztam fiatalon, sok szuggesztió és sok felületesség csábított. A most véglegesen lerögzített verseken kellett volna még dolgozni egyenkint három-négy órát. Ezeket az elmulasztott munkaórákat, igaz, most adtam meg nekik, most pótoltam a mulasztásaimat. Tulajdonképpen rajzokat tisztítottam meg fölösleges, kusza, tehát értelemzavaró vonalaktól, hiányos és így értelmetlen vonalakat egészítettem ki, vagy húztam meg helyesen, úgy, ahogy az összkép követelte. Esztétikai meggondolások vezettek, a tárgyi tartalomhoz, az érzelmi hőfokhoz nem volt közöm, minden programatikus utalást vagy extremitást érintetlenül hagytam, amennyiben érthető, világos volt. S még mulattam is rajta, hogy bizonyos szélsőségesen intenzív vagy modern, majdnem expresszionista vagy futurisztikus darabokon néha semmit se vagy csak a címet és egy-egy szót kellett változtatnom. Ilyen verseket én már nagyon régen nem írnék, mégsem nyúltam hozzájuk. Lehetetlen lett volna, hiszen a saját terminológiájukon belül épkézláb alkotások: egészben kell elfogadni vagy elvetni őket. Nem hamisítottam a múltamat, hanem most mutattam meg igazán. A száznyolcvan költemény közül alig három-négy akad, amely csakugyan új; ezeknél teljesen használhatatlan volt a régi tartalom; a tartalom forrása azonban nem. Igen sok darab viszont csak minimális vagy egyáltalán semmi retust nem kapott. A régi verseknek számtalan része mutatja, hogy írójuk már fiatalon is tudott kész és végérvényes szövegeket teremteni. Időnkint, helyenkint, sőt nem is ritkán, elérte mindazt, ami a kifejezés kvalitásában elérhető. Az átírással most nem a maximumot akartam kihozni az adott témákból; célom legelsősorban az volt, hogy szándéktalan homályt, értelmetlenséget, aránytalanságot tüntessek el, hidaljak át, magyarázzak meg, akár részletértékek feláldozása árán is. El tudok képzelni egy túl rigorózus és pedáns felfogást, amely szerint a kötetjelző évszámok hitelessége most, utólag, bizonyos értelemben bizonytalanná vált; ennek a pedantériának azt felelhetem, hogy ha felmerül is ilyen kétség, annak csak nagyon gyenge és pusztán elvi jelentősége lehet. A régi, eredeti évszámok mindenesetre százszor jogosabban állnak továbbra is a versek előtt, mint ahogyan bármilyen más évszám odakerülhetne. Az átdolgozott kötetek egy elmúlt világ és egy elmúlt életkor dokumentumai, s a ma csak annyiban szól belőlük, amennyiben a líra időtlen. De mit jelent néhány év éppen az időtlen szemlélet számára?

Ezek a versek, amelyek máig megírt Összes költeményei-mnek körülbelül első harmadát alkotják, az én műveim, az én életem fekszik bennük. Jogilag erősebben az enyémnek, mint amennyire föld- vagy házbirtok egyáltalán gazdáé, tulajdonosé lehet. Nem vettem vagy örököltem, teremtettem őket. Azt csinálok tehát velük, amit helyesnek tartok. Nincs túlságosan nagy érzékem a történelmi értékelés iránt. Nem az irodalomtörténeti fejlődés az egyetlen és főleg nem a legjogosabb és legtermékenyebb szempont, amelyből egy írói életművet szemlélni lehet. Én jó vagy legalább elfogadható, használható műveket akarok. A filológus, ha kedve tartja, s ha megérdemlem, így is dolgozhat majd a régi és új variánsokkal, összevetésekkel; sőt most dolgozhat csak igazán velük. Ahogy tettem, úgy tennék akkor is, ha az első költő volnék a világon, aki változatokat ad ki. De nem én vagyok az első. Horatiustól Goethéig és Shelleyig, C. F. Meyertől és Baudelaire-től Yeatsig, Verhaerenig és Stefan Georgéig a legtiszteletreméltóbb írók végtelen sora dolgozta át már a verseit, csak nem föltétlenül tud róla olvasó és kritikus: mi rendszerint már az iskolakönyvekben is a végső variánsokat kapjuk a klasszikus szövegekből. A jó helyett a jobbat akarta mindegyik. Mindegyik, akinek futotta az életéből. Mindegyik, aki hibázott.

Ezt akartam én is. Kétségtelenül jobb lett volna, ha már 1926 előtt „véglegesen” tudok dolgozni, vagy legalább önkritikát végezni a könyvek kiadása előtt. Sajnos nem tudtam.

Ezért örülök most úgy, hogy élek, hogy utólag rendet teremthettem a múltamban, hogy szolgálatot tehettem az ősömnek, annak a régi, fiatal költőnek, akihez akkor is örök szálak fűznek, ha már semmi közöm sincs hozzá.