A költészet dicsérete

Az ember, mihelyt tűrhető életkörülmények közé kerül, mihelyt nem köti külső cél, mihelyt ráér, rögtön játszani, szórakozni akar. Mulatságok százait és ezreit találta ki, hogy ne unatkozzék. Az unalom: üresség. Régi fizikusok úgy gondolták, hogy az űr valami fájó szakadás az anyag testében. A matéria, az éter, mihelyt teheti, rettenetes erővel árad, zuhan, ugrik mindenüvé, ahol még nincs. A horror vacui nevet adták ennek a vélt tulajdonságának, azt jelezvén vele, hogy a fizikai világ irtózik az ürességtől, melyet, mint tátongó, kiáltó sebet, azonnal enyhíteni, megszüntetni igyekszik.

A semmi borzadálya, az üresség irtózata nagyon szép, érzékletes kifejezés. Szellemi gépezetünk nem tud, nem akar üresen járni, az emberiség retteg az unalomtól. Fáj neki, hogy az egyéniség elve két aránytalan és árva világra osztotta a mindenséget. Csak az állatok és a nagyon okos, nagyon érző emberek nem unatkoznak, amikor „üresek”. A filozófus még tovább megy e tekintetben: benne önmagát figyeli és saját működése szabályait próbálja megállapítani a szellem. Számára nincs horror vacui, és roppant erőfeszítéseket tesz, hogy kedvére szétnézhessen a tiszta vagyis külvilággal keveredetlen ész konstrukciói között.

Mi, közönséges emberek, nem tudunk és nem is akarunk elszakadni a reális élettől. Adottságaink mintegy hidat vonnak a tiszta szellem és a tapasztalati valóság közt. Így van ez jól. Az öntudat fényereje szerint szüntelen ragyognak vagy derengenek, hullámzanak bennünk a dolgok, érzékeink tárt ajtain-ablakain szüntelen özönlik belénk a mindenség. Látjuk, szagoljuk, ízleljük, tapintjuk, rágjuk és esszük az élményeinket. Minden filozófiának és költészetnek a kezdete: hasznossági cél nélkül szemlélni az örök időt, amint változó tartalmával átlüktet a pillanaton.

A művészet is egyik öröme az öntudatnak és az érzékeknek. Öröm az alkotónak, öröm a műélvezőnek. A legtisztább gazdagság, a legveszélytelenebb mámor. „Minden szép dolog örök gyönyörűség!” Egyszerre hat benne az érzés felfogó, az emlékezés őrző és a képzelet kombináló ereje. Egész szellemi életünk ezen a három erőn épül. Bármelyiknek a hiánya még a lehetőségét is elveszi minden kultúrának. Ne észlelj, és csak az anyag ásványi életét élheted; az emlékezet az a csoda, amely tudássá halmozza észleleteidet; képzelet nélkül pedig nem teremthetsz újat, nagyot, ritkát, semmit, ami a fejlődésben már nem lép, hanem átugrik és repül. A művészet a teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkozó igaz emberé.

A költészet is az. Igazi mivoltában senkitől sem lehet tehát idegen. Alkatrésze is mindnyájunk életének. Bármilyen nagy a különbség sors és sors, műveltség és műveltség, idegzet és idegzet között, valahogy rokonok is vagyunk valamennyien. Ahogy nem mindenki költő, aki rímeket üt össze, költő mindenki, aki igazán él. Persze csak néha és csak passzíve az. Hol az ember, aki tud nem érezni, nem emlékezni, nem vágyódni? Ha tetten érjük csak egyetlen igaz rezdülésünket, egyetlen konvenciótlan gondolatunkat, már zeng bennünk valami, ami egybehangol az aktív művésszel. Elég ehhez egy fáradt vagy boldog hazagondolás iroda után, egy percnyi elmerengés azon, hogy tavaly is így láttam alákerengeni egy őszi levelet a fáról, elég egy női tekintet, amely a bőrünk alá borzong, elég egy pillanat őszinte csodálkozása, öröme vagy rémülete. Ne volna ez így, lehetetlen volna visszhangot kelteni. Mindnyájan költők vagyunk, csak éppen ritkán és tökéletlenül. Hogy ritkán, annak többnyire a túlságos anyagi elfoglaltság az oka, s hogy tökéletlenül, annak az érzelmi műveltség hiánya, illetve felszínessége és hazugsága.

Az igazi költő az érző ember, aki ki tudja fejezni magát. A szinte hivatásszerűen érző ember. Az, aki szükség esetén sokat, talán mindent feláldoz a hasznos elfoglaltságokból, csak hogy kimunkálhassa érzelmi kultúráját, és megformálhassa azt, ami benne zajlik. Minden nagyobb szabású költői életmű önéletrajz és szellemi fejlődéstörténet. Nem a nem költők az igazi ellenségei, és nem is a műveletlenség; hanem a rossz költők, a szellemi merevség, a túlzott szemérem és a terrorista konvenció.

Érezni, emlékezni és kombinálni: láttuk, hogy ebből a három igéből áll az ember; érezni, emlékezni, kombinálni és kifejezni; ebből a négyből a művész. A művészi rang fokát a kifejezés adja, a többi mindnyájunkban közös. A téma, a nyersanyag önmagában véve majdnem semmit sem jelent. Mindenki érezhet, mindenki istenülhet. A művészetben csak a kifejezett, a megmunkált, a szinte anyagszerűvé tett, objektivált élmény számít. Civilizációs időlegességeiből kibontva lényegében minden érzés és minden gondolat évezredek óta milliók és milliók közkincse. Erejét és frisseségét sok minden csak együtt adhatja a költői műben. Szükséges hozzá, hogy a vers mindig valami belső alkalomból szülessék. Hasson az érzékek, a szenzualitás, a realitás igazságával, melegségével; csak így tudja közvetíteni az élmény elevenségét, az első meglátás közvetlenségét, színét, ízét, örök újságát. A költészetben nagy lehet valami, mert nagyon finom, nagyon törékeny; erős és hatalmas lehet, noha dekadens! Legyen igaz, legyen pontos megfigyelés, kivonatolja és merítse ki a lényeget. Ne rettenjen vissza, hogy esetleg szokatlan, zord vagy kellemetlen, hogy ellentmond az általános hiedelmeknek. Bátorsága és hősiessége a kifejezés biztossága és igazsága. Legyen új és egyéni, de tárgyának megfelelően mindig természetes, „mondjon szokatlant szokott szavakkal”, és mint a halálos bűnt, úgy kerülje az úgynevezett költői szabadságokat. Ne temetkezzék esztétikai szépségekbe, öncélú leírásokba sem; és vállalja nyugodtan mindazt, amire a saját belső parancsa figyelmezteti a kor és a társadalom dolgaiból.

Követelmények hosszú sora folytathatná még a költői és esztétikai műhelynek ezeket a parancsait. Főként verstechnikai megfigyelésekről beszélhetnénk sokat, a zeneiség, a jó hangzás, a rím, a forma, a stílus, a kompozíció, a kijelentés és a szuggerálás rejtelmes szabályairól, amelyek tulajdonképpen nem is szabályok, hiszen minden költővel, sőt tulajdonképpen minden egyes verssel újjászületnek, s mindig csak általában és fenntartásokkal érvényesek. De úgysem tudnánk eligazodni rajtuk. Poeta nascitur, a költő születik. Fejlődik is, hogyne; de legfontosabb az, hogy natus est, hogy annak született. S mint a kis mag az egész cédrusfát, úgy őrzi magában, úgy fejleszti ki lassan világa kívülről táplálkozó, belülről építkező csodáját. A szellem a költészetben megteremti mindazt, amit a természet: a végtelen nagyok és végtelen kicsinyek rajzának egyformán isteni világát.

S mire jó mindez? Miért van művészet, miért költészet? Amiért szórakozás és játék és vallás és ismeretelmélet. Az ember érez, az ember unatkozik. Meg akarja ismerni magát és a világot. Le akarja győzni az elmúlást, a megváltást keresi. A mámort, amely a fájó egyént visszakapcsolja a boldog mindenségbe. Olyan jó Faustként ráfelejtkezni a megállított pillanatra, és megváltani a gyönyörködés időtlenségében! Gondolat elvillan, szó elhangzik, hús megrothad, követ és ércet megőröl az idő. De az érzés, melyben a költő mintegy konzerválta az észleleteit, sokszorosítható, mindig elővezethető, szakadatlanul megújítható. Ez a konzerv nem romlik, nem öregszik. A János vitéz erősebb élet, mint Vitéz János közhuszár, nagyobb valóság, mint akár a János-hegy. A való világgal párhuzamosan az irodalom műveiben ősidők óta épül egy másik világ, a matéria mellett a szellemi tükörkép. Csak műélvező kell hozzá, hogy megelevenedjék. Csipkerózsa felébresztéséhez a királyfi csókja, a költő művészetéhez az olvasás művészete kell. A világköltészet és a világirodalom legnagyobb kincstára az emberiségnek. Tükörképnek mondtam az imént? Sokszor talán egyéb is: kísérleti terepe a lehetőségeknek, anyagtalan küzdőtere a jövőnek, isteni irányítója a földi valóságnak. A legnagyszerűbbet deriválja belőlünk, és csak a legjobbat őrzi meg igazán. A világot az írás fejedelmeinek termékeiből jobban megismerheti az olvasó, mint az élet esetlegességeiből a tett embere.