Alkotás, búza, Bábel

Alkotás. – Amennyire mindenkit, annyira engem is érdekel a politika. Mégis azt kell hinnem, hogy rövidesen én leszek az egyetlen költő Magyarországon, aki nem politizál. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, ahogyan azt se szeretném, hogy a politika kerülésére kötelezzem vele magamat. Sőt néha irigylem is azokat a barátaimat, akik lépten-nyomon oly lendületesen hozzászóltak a közélethez. Valamikor én is hittem, hogy összefér költészetemmel az eszmei politika, tanú rá egy egész verskötetem; s hittem, hogy költeményeimnek különleges hasznát veszi a szociális agitáció. Arra a népszerű és halhatatlan irodalmi körkérdésre, hogy politizálhat-e az író, talán százszor is feleltem hangon és lelkes igennel. Egyéniségem csorbítását féltettem azoktól az elvektől, amelyek elefántcsonttoronyba próbálják zárni az írót. A teljes életben akartam állni, még Szabó Dezsővel is egyetértve ebben a tekintetlen. Életem tapasztalatai alapján s az individualista-realista szellem jogán követeltem a szabadságot, hogy foglalkozhassam a kollektivitás dolgaival. Fűszál voltam, és éreztem magam körül a rétet. Később is így fogtam fel az író emberi hivatását, csak abban csökkent meg a hitem, hogy az irodalmi eszköz biztosítja legjobban a társadalmi hatás sikerét. Mint állampolgár, természetesen elkeseredve tiltakoznám ma is gondolkozási és egyéb jogaim nyirbálása ellen; a szociális munka vágya azonban valahogy áthúzódott a magánéletembe. Ma is erősek a véleményeim, de még erősebb bennem az a hit, hogy az írónak a magasrendű kultúrtermelés a legfontosabb nemzeti feladata. A réti fűszál a napot, a vándor szeleket is érzi, és a mulandóságot, a fent és lent minden szépségét, örök nagyságát és titkait. Öregebb lettem, zsugoribban bánok maradék időmmel. Nemcsak a rétben állok, a mindenségben is állok. Ahogy szűk volt az az ortodoxia, amely tiltani akart a résztől, idegen az is, amely az egészből próbál kirekeszteni. A folyton politizáló író, bármennyire igaz, amit mond, magasabb síkon, egy szellemi szümpozionban, sokszor bizony csak azt teszi, amit a kocsmai búsmagyar: nagyot iszik a hazáért, s felvisít, s felejti, hogy a legszentebb dogmáknak is megvan a maguk külön elefántcsonttornya. Módjával tehát, édes barátaim: ne feledkezzünk meg az ábrázolásról, a kifejezésről! Az irodalom lelkiismerete elsősorban mégiscsak ezt bízta ránk, a többire ezrével, százezrével vannak más hivatottak is. Az írói munka politikáját hirdetem az íróknak, az alkotás nemességének becsülését a közönségnek.

 

*

 

Búzaszem. – Sokszor halljuk, hogy a mai ember időnkint szinte hősnek érzi magát, egyszerűen csak azért, mert él. Van ebben az érzésben valami hasznos kis nagyzolás: vele segítjük át magunkat bizonyos nehézségeken és szükséges lemondásokon. Hősiességünk azonban tulajdonképpen majdnem arcpirító. Mert nem is olyan nagyok a nehézségeink, nem is olyan természetellenesek azok a lemondások. Csak felfújjuk őket, mert elszoktunk tőlük, mert azt hisszük, hogy a nyugalom a természetes állapot. Annyiszor és annyira magasztaltuk a kívánatos eszményt, hogy már-már valóságnak látszott. Pedig csak délibáb, melyet az első goromba szél megingat, az első vihar elfúj. Az új háború óta ilyenféle szelek gorombáskodnak velünk. De tulajdonképpen nélkülük is rájöhetünk a kényelmes életfelfogás ingatagságára. A minap megint történelmi könyveket olvasgattam, csak Európa történetét, és abból is csak két évszázadot. S elszörnyedve eszméltem rá, nem tudom, hányadszor, hogy bizony nem vagyunk hősök, hogy nem élünk kivételes időket. Végleg tudomásul vehetnék már idegeink, hogy az ember történelmében a béke és a nyugalom kivétel. Sőt azt is, hogy még a béke sem béke, a nyugalom sem nyugalom. Mi volna ez a tudomásulvétel: solamen miseris?¹ A pesszimizmus vigasztalja vele magát, vagy éppen betetőzi? Akár így fogjuk fel, akár úgy, mindenesetre ez a valóság, ezzel kellene számolni. Ha így alakulna alapvető szemléletünk, mellette, mint posztulátum, még mindig ott állhatna a szép, eszményi délibáb. De akkor nem lennénk olyan gyengék és érzelmesek, amilyenek most vagyunk. Nem hízelegnénk magunknak polgári lemondások miatt a hős jelzővel, vagy pedig hős lenne szemünkben minden farkas, minden cinke és minden búzaszem.

 

*

 

Bábel. – Csak nem gondolja, mondta nekem minap rezignáltan egy nagyon okos és nagyon tapasztalt asszony, csak nem gondolja, hogy érnek valamit az összejöveteleink, és hogy a vendégeink őszintén mernek beszélni? Meglepődtem a kételyén; de később is csak félig tudtam igazat adni neki. S azt hiszem, feltétlenül hasznos jelenség, hogy manapság tucatjával, sőt talán százával vitatnak meg vendégcsoportok itt is, ott is társadalmi kérdéseket. Az eredmény, igaz, nem sok; bár talán csak azért nem sok, mert amikor beszélünk, nem egymás nyelvén beszélünk. Amit egy politikai vagy szociológiai terminus nekem jelent, annak a szomszédom felfogásában egészen más a színe és az íze. Az egyéni tapasztalatokat és sugártöréseket teljesen mellőzve; szinte mindnyájunkban bábeli értelmük van a szavak tárgyi jelentésének is. De jó volna ebben a zűrzavarban egy új enciklopédia, egy egyetemesen tisztelt új fogalomtár, egy új aranykulcs ellenfeleink fekete világához, amelyről talán az derülne ki, hogy éppen olyan fehér, mint a miénk! Most százféle bibliát szorítunk a szívünkhöz, és úgy mondjuk, hogy isten engem úgy segéljen. Mindamellett csak mondjuk, csak ismerkedjünk, csak vitázzunk és érveljünk, akadnak még véletlenül szavaink, melyeket egyformán értünk. S egyébként is mindig megragad valami. A nyáron vidéken voltam, és éjszakánként sokat néztem az eget, és próbáltam összekeresni ismerős csillagaimat. Meg is találtam a Medvéket és a Sárkányt, a Bootest, a Vízhordót, a Hattyút, meg az Ikreket; sőt barátaimat is tanítgattam a csillagképekre; s végül egész jól tájékozódtunk az égbolton, mert mintegy „utcaneveket és házszámokat” adtunk a sötétség titokzatos fénypontjainak. Hazakerülve aztán egy csillagtérképen utánanéztem a tudományomnak, és szégyenszemre kiderült, hogy az Ikreket bizony összecseréltem valamivel, talán a Kutyával, az Arkturuszt az Antaresszel. Mindegy: tévedtünk és mégis eligazodtunk, sokkal jobban mintha egyáltalán nem adtunk volna nevet a megismerhetetlennek. A példa biztat. Csak vitatkozzunk, csak ismerkedjünk, majd csak eligazodunk egymás Bábelében.