Költészet és optimizmus

1.

Pesszimista a magyar irodalom, elsősorban a magyar líra? Nem árt az egyetemes magyar léleknek az irodalomban tudatosított és vonzóvá tett kishitűség? Nem kellene már ősi pesszimizmus és a magyaros sírvavigadás további gyakorlata helyett nekünk, költőknek is közreműködnünk az erős, friss, optimista magyar kedélykultúra kialakításában?

A kérdést nem vádnak szánták a felvetői; de én annak érzem, azzá emelem. A vádam viszont csak önvád.

Én igenis elmarasztalom magamat a pesszimista bűnében.

Mindig elégedetlen voltam magammal és a körülményeimmel. Harmincéves lehettem, amikor aztán ezzel az elégedetlenségemmel is elégedetlenkedni kezdtem. Untam, meguntam az örökös lírai siránkozást, az öngyilkosság és a mámoros elragadtatás közt hányódó belső kilengéseket. Talán maga a betegség ijesztett rám, és próbálta kitermelni a gyógyszerét. Elítéltem a természetem bizonyos egyoldalú és túlzó hajlamait, bármennyire általános-emberiek voltak. Úgy néztem egyik-másik éppen aktuális szomorúságomra és az okaira, mint idegen anyagra, mely szervezetembe tolakodott, mint valami piszokra, amely irritál és fertőz. Az életösztön védekező mozdulata volt ez: bajok és fájdalmak leleplezése, aláértékelése, kiküszöbölése. Lassanként megtanultam „vállalni magamat”, ami első ereje a gyengének. Azzal pirítottam magamra, hogy „legkönnyebb szomorúnak lenni”. Nem tagadhattam a külső rossz valóságot s főleg nem a „metafizikai rosszat”, amit Madáchcsal és Madách nélkül – egyformán mindig látott és lát minden gondolkozó, akiben nem él igazán a vallásos hit. De megtagadhattam, a magam bűnének, sőt egyenesen a magam gyártmányának tudtam már minősíteni az élet igen sok kellemetlenségét. Az idő, az öregedéssel és tapasztalással járó közöny előbb csak fertőtlenített bizonyos fokig a pesszimista mérgező anyagokkal szemben; később az erőm aktívabb lett, önmagát növelte, és életlátásom időnkint határozottan megenyhült. Különbéke című könyvemben tanulságos, sőt mulatságos és hasznos kis bizonyítékai akadnak annak, hogy egy ember hogyan tanul meg járni az ingoványon. Tapasztaltam is nyomban, hogy versrajongók úgy kezdtek hozzám fordulni, mintha orvosuk, kalauzuk volnék.

Ez a tapasztalás nagyon jólesett; nemcsak tetszeni, de már használni is tudtam anélkül, hogy külön törekedtem volna rá. Láttam a példaadás értékét, és hogy mennyire vágynak az emberek leküzdeni saját defetizmusukat. Eszem ágában sincs állítani, hogy erős, egészséges és jókedvű lettem. Nem lettem az, csak már erőltetés nélkül is tudtam nevetni magamon, és sok mindenen, ami kevéssel előbb még csak kétségbeejtett. Láttam az emberi életképtelenséget, és emlékeztem a magaméra. Az ilyen lelkiállapotokat kifejezni művészet lehet, nagyon nagy művészet, mondtam magamnak, de semmi esetre sem nagyobb, mint amilyen az egészség ugyanolyan rangú kifejezése. A sorvadó ibolya költészete nem feltétlenül különb, mint a virulóé és pompázóé. És olyan sokan sorvadoztunk, fáradt ibolyák, úgy vonzott már valami más, valami új! Egyre jobban sajnáltam, hogy egyéniségemben és költői munkásságomban aránylag olyan sok a túlságosan sötét és dekadens elem. Mint műalkotást, nagyjában természetesen megfelelőnek találtam mindazt, amit mondjuk az utolsó tíz-tizenkét évben írtam, különben nem adtam volna ki, de már jobban örültem volna, ha nem „rágalmazom” oly kitartóan az életet. Legjobban azt sajnáltam, hogy az a tulajdonságom bizonyos határig és bizonyos értelemben elzár a néptől, és polgárivá, „kultúrköltővé” tesz. Pedig én használni szerettem volna a hazámnak, és azt a szűkebb réteget, amelyre elsősorban számíthattam, nem mindenben láttam legjobbnak és legmagyarabbnak. Nyilvánvaló, hogy erős, nagy, jómódú magyar kultúrközéposztály vagy ennek valamilyen ekvivalense kellett ahhoz, hogy a költészetem, amelynek pesszimizmusát, sőt részleges dekadenciáját nem tudom kétségbe vonni, egyrészt igazán széles körű megértésre találjon, másrészt az élet és az irodalom természetes kölcsönhatása révén átszíneződjék, és harmonikusabb legyen.

2.

A költők és a költői sorsok többnyire mindig ilyenek, vagy ilyenformák, akárhogy szűri és értelmezi is át műveiket saját szükséglete szerint az utókor. Az életben több a klasszikus sorshang, mint a sorsderű. Hogy pesszimisták vagyunk, az természetes; pesszimistának lenni egyáltalán nem emberietlen. Akit vitriolba mártanak, az sír, az üvölt, versben vagy vers nélkül. A sírás és üvöltés belső okaiból sok minden leküzdhető; egy kis példát én adtam rá; de annál, amit magamról elmondtam, többet nem kívánhat vagy hiába kíván az államérdek, az optimista kedélykultúra sürgetője. Belül még csak nevelhetjük magunkat, a pesszimizmus külső okai nem állanak egyéni kontrollunk alatt. A költők az életüket, a fejlődéstörténetüket írják. Azt, ami az események, az egyéni véletlenek láncolata, és azt, ami a sors adta környezetük. Több szerencsés egyéni véletlent kérünk, jobb sorsot és környezetet.

De kitől kérjük? Milyen kultuszfórum törődik az irodalmi és lelki kultúrával? Állami kultúradminisztráció, kész írói termékek fogalmazása és leltározása még csak van, olyan, amilyen. De ki törődik magukkal a termelőkkel? A modern kapitalista országok legnagyobb részében a legvakabb laissez faire törvénytelen törvénye érvényesül a kultúrtermelés terén, azon a címen, hogy a költészet a legegyénibb kisipar, és virágzásához szabadság kell. Az állam mindent a társadalomra bíz, aztán a szabadság engedélyezése címén, melyet persze minduntalan vissza-visszavon, az írókkal szemben egyszerűen kibúvik olyan primitív kötelességek teljesítése elől is, amelyeknek az elhanyagolását semmilyen más termelő rend nem tűrné el. Sőt ugyanaz a kapitalista állam, amely nem ad legalább azt, amit adhatna, napfényt és trágyát, vagyis megbecsülést és pénzt az íróinak, nem átallja elszocializálni az írói magánmunka termékeit. Házat építhetek meglevő kövekből, s a ház az enyém és az utódaimé, pedig csak nekem vagy legfeljebb családomnak hoz hasznot. De megteremthetem semmiből a Toldi-trilógiát, s harminc vagy ötven évvel a halálom után magántulajdonom köztulajdon lesz. Megbüntetnek, amiért nagyobb hasznot hajtok az egész nemzetnek, mint amennyit egy háziúr vagy egy suszter? Ahelyett, hogy elveszik, nem inkább konvertálni kéne a jövőt a jelenre? Akármilyen kényes és nehéz a szellemi termelés és a szellemi termékek értékelése és befolyásolása, kellene és lehetne módot találni valami olyan beavatkozásra, amely a közösségre és az írókra is hasznos.

Ezt a kérdést azonban most csak mellesleg érintem: az egész ott kapcsolódott a mondanivalóba, hogy gyakorlati utat szeretnék találni a költők szörnyű és örök pesszimizmusának csökkentésére. Gyakorlatiasság nélkül semmire sem megyünk. Az optimizmus puszta követelésével és feltétlen elvi jogosultságával szemben ugyanis ott áll egy nagyon kegyetlen és tevékeny gyakorlat, a valóság. Nemcsak én voltam (és sajnos vagyok) sötéten látó a mai költők között. Nemzedékem vezető tagjai, akik most körülbelül a negyvenedik évük alatt és felett vannak valamivel, a születés és az első indító élmények skáláján általában egy oktávval lentebbről indultak, mint az Ady–Babits-generáció. Bennünket többnyire sötétebb szociális tapasztalatok érleltek, mint közvetlen elődeinket. A magyar állam, társadalom érdeklődését alig vagy egyáltalán nem tapasztaltuk: ugyan hogy lett volna komoly kultúrereje a trianoni magyarságnak, amikor még a millenniuminak is alig volt? Egyáltalán hol volt köröttünk Magyarország? Hol volt valami jó? Legfeljebb vágyakban, álmokban, akarásokban. Egy elképzelhető jobb sors és megbecsülés semmi esetre sem vesztegetett volna meg bennünket igazságaink hirdetése tekintetében; az a tény azonban, hogy olyan elhagyatottak voltunk, feltétlenül fokozta és állandósította bennünk a kárhoztatott pesszimizmust. Egyedül voltunk, reménytelenek voltunk, s akármiről jajgattunk vagy káromkodtunk, a történelmi és szociális sivárság hatott ránk. Abban is az hatott, amit elmulasztottunk észrevenni.

3.

De hagyjuk az államot. Egy-egy egyetemi professzor időnkint – tanú vagyok rá – el-elmereng, hogy évszázadok éhenkórász költőinek szelleméből, műveiből, erényeiből és hibáiból évszázadokon át biztos pozícióban és köztiszteletben hogy megélnek az irodalom tanárai, taglalói, rendszerezői. (A halott őstermelőkből az élő kofák, mondhatná a nekibúsult pesszimista.) Belátásuk nem változtat a helyzeten. Az államnak és intézményeinek sohasem lesz becsvágya, hogy fokozzák a költők jókedvét, hitét, élettapasztalataik kedvezőbb színeződését, vagyis a nemzet megmaradó lelkét.

Kanyarodjunk vissza tehát a lelkiekhez, a magántevékenységhez, a vádhoz, és az önvádhoz. A művészi pesszimizmus természetes, de ugyanakkor többnyire életellenes. Olyasmi, mint a kereszténység földi siralomvölgy hangulata. Ennél fogva szívvel-lélekkel helyeslem az optimista akciót. Mint börtönviselt ember a szabad eget, úgy köszönteném az új, derűsebb világot. Kimondhatatlanul áldásos volna a férfias, reményteljes, belülről optimista közszellem. Adja Isten, hogy ne maradjon egyszerűen egy új társadalmi slogan az egész felismerés. Mert most gyengék, hisztériásak vagyunk, a szörnyülködés nemegyszer tragikus ópiumszívói. Komorabbaknak és betegebbeknek látom az ismerőseimet, mint amilyenek lehetnének. Ijesztően sokszor tapsolunk a cinizmus hiénakacagásának. Ez a legszörnyűbb.

A jókedvet és a derűt mindamellett alighanem túlbecsüljük, éspedig azért, mert nincs meg, mert kipróbálhatatlan. Pedig az is csak módjával és a maga helyén hasznos és értékes. A modern „Keep smiling” igen előnyös magatartás a társadalmi ember számára, beragyoghatja a boltokat, a mozikat, az újságok egy-egy oldalát, még az adóhivatalban és a kaszárnyában is üdvös. A költő azonban az igazi ember, létértelme az őszinteség, a belső meztelenség: mosolyog, ha csakugyan mosolyog, sír, amikor sír, de legfeljebb a hazugság kényszeréről és fájdalmáról írhat, amikor a mosolyt céltudatosan „tartania” kell. Osztja J. Conrad lesújtó véleményét a szakadatlan kegyetlen, fanatikus optimizmusról; sokszor eszébe jut Goethe mondása is: humoros, tehát másodrangú, és sajnos, borzongott már színpadok és operettek mosoly-pergőtüzében. Minden oka megvan tehát az ízlésnek, hogy irtózzék a derű-ipartól nagyban és kicsinyben.

S akármennyire életellenes a pesszimizmus, nemcsak lélektani és esztétikai csapdái és kártevései vannak. Azzal kezdtem, hogy „legkönnyebb szomorúnak lenni”. Az is igaz, hogy az éjfekete jóslatok a leghatásosabbak, legidőállóbbak, legcáfolhatatlanabbak. A Kasszandrák attitűdje imponálóbb, mint a bohócoké. Az irodalmi pesszimizmus egy része tényleg csak szellemi tunyaság és konvenció. A költő tehát gyanakodva néz a pesszimizmusra, és szeretne hátat fordítani neki. Ez azonban csak egyik fele az igazságnak. A művészi megfogalmazás rendkívüli életerőt adhat a szánalmas lelki gyengeségnek, a romlás képeinek, gyémántértékké emelheti a kín, a szorongás, a reménytelenség, a lelkifurdalás értéktelen, sőt káros nyersanyagát. Az életérdekek tisztelete címén el ne tiltsunk, agyon ne csapjunk másféle, ritka kincseket: a tragikus életlátásnak óriásai is vannak, nemcsak férgei, a dekadens líra belső és szakmai szempontból nézve száz és ezer esetben éppen az ellenkezője minden gyengeségnek és hanyatlásnak. Hamletet olyan elme szülte, amely az erő, a vidámság és az egészség ábrázolásában is zseni volt. Hiába örvények az önmegismerés, a komplexebb zsenialitás, a végső elemzések remekművei, ezek a örvények felfelé is húznak, a magasságokba. Az életet és a halált, a sorsot és a történelmet nem lehet mosolyra és nevetésre átképezni.

Erőre, öntudatra, teherbírásra, lendületre, életigenlésre és hősiességre azonban nevelhetjük a népünket, a tömegeket. A feladat igen sokrétű, és a szükséges munkában a tiszta szépirodalomnak szintén megvan a maga (nem túl gyors, de nagy és tartós) szerepe. A költők derítése terén a legnemesebb propaganda és a legbensőbb felismerés sem ér sokat. Ellenben sokat érhetne, sokat javíthatna a költői termékek hangulati elemein az, ha megváltoznék a költők és írók lelkiállapota. Összefoglalásul csak azt mondhatom, hogy ehhez az egyéni konstitúció és szerencse megfoghatatlan dolgain kívül kettő kell: 1. nagyobb esztétikai kultúra, amely élvezettel, építő belső boldogsággal, tehát optimista módon tudja felfogni a nagy alkotásokat, még hogyha „pesszimisták” is, és 2. új, felfrissült, tetterős, homogén magyar társadalom, mint megfelelő természetes környezet.

1937