Könyv és színház

 

Öt percre megállítva még a függönyt, mely mögött az idő és az ember álmai készülnek jelenéseikre e színpadon, öt percig feltartva az örök Tragédiát, mit mondhatnék önöknek, hölgyeim és uraim, valami igazat és e helyhez illőt, a könyvről, a magyar Könyvről, amelynek küldötte vagyok?

A magyar irodalom, a magyar könyv, mint tudják, háromnapos ünnepét kezdi holnap Budapesten és az országban. Csak néhány folyosó, néhány fal választ el bennünket, a színpadnak, az élő hangnak és játéknak a szerelmeseit, az utcától, a Rákóczi út és a Nagykörút sarkától, ahol hétfő reggel szintén sátrat üt a könyv, a papírba préselt néma hang és mozdulatlan játék. Itt a zengő szó muzsikál, kint a fehér lapokon fekete betűkben némán alszik a szavak zenéje. Mi közük egymáshoz, hogy jön ide, önök elé a színházba, a könyv?

Úgy, hogy nem is kell jönnie. Itt van, és itt volt. Itt volt, előbb, mint mi valamennyien. Az a csodálatos képsorozat, amely itt színben és hangban mindjárt újra kibontakozik önök előtt, először fekete és néma betűk ezer és ezer sora volt, míg készült, fehér-feketén telenyomtatott oldalak néma gyűjteménye, irodalmi árucikk a vevőt váró könyvek ezreiben és tízezreiben; de aztán, közben, bejött a színházba, és itt megszólalt: alakok végtelen sora lépett ki belőle, a néma szó feljajdult a papírról, a hangtalan hieroglif elnevette magát, a tartalom belehelyezkedett a tér és idő valóságába, színt, vért, mozgást és plasztikát kapott a deszkák világában, amelyről pedig azt szokták mondani, hogy illúzió. Csipkerózsika volt a könyv, az irodalom, várta és várja, hogy felébresszék. A színház felébresztette.

De miért ébresztette fel? Miért tudta egyáltalán felébreszteni?

Azért, mert testvérek. A színház a játék, melyet önök – joggal – annyira szeretnek, és a néma és színtelen könyv, amelynek látszólag nincs közvetlen köze ehhez a szivárványosan zengő tündérvilághoz, egyek a múzsák testvériségében. Aki színházban gyönyörködni tud, az nem lehet idegen a könyvnek, az olvasásnak a gyönyörűségeitől. Annak az agya és lelke maga is egy-egy színház, az egyén birodalmának egy-egy saját nemzeti színháza, s ebben a belső színházban éppúgy megzendül a betű, éppúgy feljajdul és nevet a néma szó, éppúgy színt, vért, mozgást és valóságértéket kap az emberi élet minden olvasott tragédiája és komédiája, minden jó könyv, mint itt a színdarab. A színház élvezése igazán megtaníthatna mindenkit arra, hogy hogyan kell könyvet jól olvasni.

Az olvasmány, a könyvek világa a leggyönyörűbb és legváltozatosabb színdarabokat kínálja líra, regény és tanulmány formájában a lelkek külön-külön kis színházai számára. Szegény, nyomorult szellem az, amelyre egyetlen könyv sem tudott soha éppoly erővel hatni, mint a valóság, mint egy szerelem, vagy egy színielőadás. Én jól emlékszem első, igazán nagy olvasási élményemre, arra a napra és helyzetre, amikor felfedeztem a könyvet. Véletlenül az a könyv is egy színdarab volt, egyike legelső magam vásárolta könyveimnek. Már nem is sejtem, milyen sugallat ösztönzött, hogy megvegyem, és épp ezt a tízfilléres használt füzetet vegyem meg az antikváriusnál, akihez addig inkább csak elnyűtt iskolakönyveket eladni vetődtem be.

A debreceni kollégium harmadikos diákja voltam ekkor, és egy reggel, félórával iskolába indulás előtt, valahogy belekaptam, majd egyszerre sohasem ismert izgalommal belecsodálkoztam és belefelejtkeztem az ócska kis könyvbe, az Oidipusz király egyik jelenetébe. Úgy szedtem magamra a ruhát, hogy közben folyton a kis Olcsó Könyvtár-füzetbe tapadt a szemem, mosdás közben a kék lavór mellé, a kopott vasállvány párkányára tettem a könyvecskét, hogy még ezalatt is tovább jussak öt sorral vagy egy fél oldallal, olvasva reggeliztem, és olvasva siettem az utcán a gimnáziumba. Ekkor fedeztem fel az írás varázsát és hatalmát, a könyvet, ettől kezdve lettem könyvvásárló. És azután lassanként megismerkedtem a könyvek társadalmával, időfeletti életével, hierarchiájával, tragédiáival, megszületésük és sorsuk ezerféle mozzanatával, amelyet mind vérbeli kapcsok fűznek a valósághoz; és most, közel huszonöt évvel a könyv „felfedezése” után, én is szinte biológiai idegenkedéssel tudok csak gondolni a híres magyar figurára, aki dicsekszik, hogy „nem írok, nem olvasok, én magyar nemes vagyok” – ellenben igazán szívemből szól az a másik költő, aki azt mondta magáról, hogy „olvasva fogok meghalni”.

Mindnyájunknak vannak nagy, szép, első könyvélményeink. Gondoljanak a most következő napokban ezekre az élményekre, és szeressék jobban, szeressék még jobban a könyvet, elsősorban a magyar könyvet, amelynek mostanában oly nehéz a sorsa. A magyar könyv holnaptól kezdve három napon át az utcán köszönti önöket, s ha most itt, mint vendég, öt percre megállította a függönyt, csak azért tette, mert ismeri és tartja rokonságát hódító és ragyogó testvérével, az eszményi Színházzal, a megelevenedett és megzendült Könyvvel.