Aszfalt és föld

Én, sajnos, nem voltam ott. De nagyon helyesnek tartom, hogy Hódmezővásárhely tanyavilága három napig vendégül látta a minap a fiatal Magyarországnak azt a néhány íróját és szociológusát, akikről egy másik író most vasárnap egyik reggeli lapunk első oldalán leszedte a keresztvizet. Azzal az érveléssel szedte le, hogy a magasabb „urbánus” kultúra helyett csak a falut vitték vissza a falunak, megsuhogtatták a cifra mézeskalács kardot, megmutatták nagy, tükrös-verses szívüket, a nép azonban nem értette ennek az irodalmi különítménynek a verseit és előadásait, helyesebb lett volna városi írókkal szerettetgetni a vidéket, s általában a kastélyok szívét lágyítgatni, s végül, hogy a városban utóvégre mégiscsak van annyi örökbecsű érték, mint a falusi barkácsolók, ezermesterek, javas- és hímzőasszonyok, kursmidek és egyebek közt, a fosztókában és a malom alatt.

A cikk, megírásának motívumaként, óvatosan sejtet valami végsőkig elszánt harci készséget az elesett vidéki jobbsorsának kivívására, és ez a fátyolkönnyűen lobogó radikális szilajság egyúttal taktikai és elméleti kioktatás is akar lenni: itt a politikai üdvözítés kulcsa, nálatok a maszlag. Mögötte azonban annyi lekicsinylés jelentkezik hangosan, vagy árulja el magát véletlenül a „tanyai írók” és a „nép” felé, hogy a szavak elvesztik hitelüket, s az egész proletárpártiság olyasféle általános, meddő humanitássá hűl, amilyen távoli világrészek szegény négereinek is kijár minden tisztességes ember részéről.

A vasárnapi cikkben megint világosan tetten lehet érni a kérdés hamis szemléletét, erőszakos átértelmezését, és a vitatkozási módnak azt a rosszhiszeműségét, amely az efféle politikai-irodalmi csetepatékat eleve meddővé teszi. Mit szóljak a cifra mézeskalács kardhoz és a most Vásárhelyen járt írók tükrös-verses szívéhez, amikor éppen ezek az írók támadják leghevesebben az „urbánus” műnépiességet? Mit szóljak a karikírozó helyzetismertetés epés kitételeihez, amelyeket a cikkíró úgy használ, hogy mind költői kép is lehessen, de azért a közönség valóságnak is vehesse? Komolyan azt hiszi ez a kritikus, hogy a „népi” magyar költők legjava csízióból cinkos vagy naiv tájékozatlanságában bízva, valóságnak tüntet fel egy maga gyártotta, homályos torzképet, és véres komolysággal vonja le belőle a következtetéseket. A gondolat előbb a bohóc szerepét játssza, aztán bírói székbe ül, és elítéli – nem ellenfeleit, hanem saját magát. Nem bírom elképzelni, hogy ilyen vitamódszer mellett a vasárnapi cikkíró bármit is komolyan elérni reméljen a város és falu szellemi ellentétének tisztázása körül.

Ami a hamis pontból induló érvek tartalmát és a felvázolt ellenképet illeti: a saját gőgjébe vakult „urbanitás” nem tud elképzelni más kultúrát, más erőt, más jelentőséget, csak „urbánusat”, és ezért a népet is „urbanizálni” akarja. Ez az alapvető tévedés, ebből ered a többi. A cikkíró szemlélete szerint csak az aszfalt, a kávéház, legjobb esetben a klinika és a diploma kultúráját lehetne értékelni. Pedig mindezt kellőképpen becsülhetjük, anélkül hogy meglétük paradicsommá tenné szemünkben a nagyvárosokat, és hiányuk pokollá a réteket és szántóföldeket. Mindez lehet egy városi kultúra kelléke, díszlete, háttere; de miért ne lehetne ezzel egyidejűleg egy másféle kultúra is más lelkekben és agyakban, egy olyan kultúra, amelynek megszületéséhez a természet, a városon kívüli feladatok adták az anyagot, az ösztönzést, a hátteret? A nagy szabad terek, a felhők, az eső, a nap, a virágos mezők és dombok, a folyók, erdők, az ég mosolya és haragja, az egész föld éppoly rejtelmes erővel és sokkal régebben hatnak a lélekre, mint a város aránylag fiatal csodái. A másféle környezethatás lélekformáló misztikumához, melyet öntudatlanul, de évezredeken át mindig felfogott a mezei ember, a városétól különböző foglalkozások, játékok, örömök és félelmek ős hatásai járultak, tudások, tapasztalatok, ösztönök. A föld népe – kell ezt mondani? – a föld és az állat meleg közelségében dolgozik, sokkal közelebb az élethez, mint a városlakó, akinek számára a valóság száz és száz darabja már csak valami elvontságot jelent. A kétféle lélek persze át-átcsap egymásba, de azért lényegében kétféle marad.

Hogy volna helyes és hogy volna lehetséges a városi civilizáció hasznos kellékeivel együtt a városi lelket is átrakni a faluba? Ki akarja a kellékeket mellőzni? Hogyan képzelheti a túloldal, hogy a kortesnóta és a kalendárium hatásán és a rádiós-urbánus kultúrmázon kívül semmi egyéb művészet és intelligencia nincs a parasztlélekben? Van más is, rengeteg, egy egész külön világkép és kultúra, csak nem ismeri az „urbánus” fölény. A cikkíró egyszer azt írta, hogy a hortobágyi ember csak százötven vagy háromszáz szót ismer. A tanyai írók úgy tudják, hogy ismer bizony ez csak mesterségszóból is vagy ezerötszázat, ellenben nem akkor használja, amikor „urbánus” urakkal beszél. És ha nem tudnám, Herman Ottó megtanítana rá, hogy a kulturálatlan magyar halásznak csak a szakszókincse is háromezer szó.

Ha pedig ehhez a lelki kultúrához hozzáveszem minden élet, város és gazdagság alapját, az agrikultúrát, azt a roppant erkölcsi és fizikai teljesítményt, amit az ország lakosságának kétharmada szakadatlanul végez, és ha elgondolom ennek a népnek államfenntartó erejét, és mindazt a tehetséget, amely belőle sarjadt: bármily kifogásom van is az egyes ember ellen, csak tisztelettel, hódolattal tudok a nép összessége elé lépni. Akkor is tisztelettel és hódolattal, ha most még nincs fürdőkádja, ha most még nem egy szempontból nyomorult is, mert látom – noha éppúgy nem voltam ott a tanyai kongresszuson, mint a cikkíró úr –, hogy a barkácsoláson és a kortesnótán kívül mi minden van még a parasztságban, amelynek piros testében él az ország, piros vérében a jövő.