Intellektualizmus a költészetben

 

Épkézláb költői egyéniség, ha a „Vers helyett tanulmány?” kérdésével fordulnak hozzá, ösztönösen elutasítja magától a döntőbíró szerepét, ahogy lényegében a Keresztmetszet-ben megjelent tanulmány is tette. Nem akar választani, tiltakozik az ellentét felállítása ellen. A választás lemondást, elszegényítést jelentene, annyit jelentene, mint az élő, egész emberből kioperálni az agyat vagy a szívet.

A vita azonban mégsem fölösleges ilyen természetű kérdések fölött, mert kritikusaink egy része és a versolvasók túlnyomó többsége, sajnos, már választott: a „verset” választotta a „tanulmány” rovására. A választás igen rég megtörtént már, a vitának hosszú szakálla van, csak persze nem „vers” és „tanulmány” volt a két címszó, hanem ihlet és tudatosság, agy és szív, vagy érzés és gondolat. Az ellentét mindig abból az alap kérdésből nőtt ki hogy milyen szerepe van vagy lehet a költészetben az intellektualizmusnak. Az elhamarkodott, igazságtalan, de folyton tovább öröklődő régi agy-, tudat- és gondolatellenes döntés ellensúlyozásául, úgy hiszem, célszerű és szükséges a jelen esetben egy kissé a „tanulmány” védelmére állnunk. A költő igenis tanuljon, tudjon, értsen az élet mennél többféle reális kérdéséhez, legyen kedve és bátorsága „vetekedni” szellemi erőben a kritikus urakkal és az olvasókkal, akik többnyire megadják neki az ún. nagyobb érzékenység jogát és elismerését, hogy ezen a címen maguknak tartsák meg a szellemi kiválóság sokszor csak képzelt fölényét.

Eszem ágában sincs azt hinni, hogy a költők valamennyien okosak, még kevésbé, hogy okosoknak kell lenniük, különben nem írhatnak jó verset. Minden művészi tehetség egy speciális formaalkotó képesség, lényegében annyira formalisztikus funkció, hogy a tartalomtól már-már szinte független. A költőnek nem ésszel, szakismerettel, filozófiával, hanem elsősorban formatudással kell rendelkeznie. Ha pedig ért a formához (ami persze nem strófák és verslábak képleteinek ismeretét jelenti), és ért az érzéki megjelenítéshez, akkor nem árt neki az intellektualizmus sem, sőt csak növeli számára a feldolgozásra váró nyersanyagot. Az igazi költő, azon a rangon, melyet egész emberi mivolta képvisel, a maga szellemi izgalmait is éppúgy fel tudja dolgozni, mint a többi élményt, amit érzékei a külvilágról hozzá közvetítenek. Éppúgy, mint a többit, mondom, mert nagy tévedés volna azt hinni, hogy csak azért, mert nem rekesztjük ki mondanivalóink közül a szellemi élményeket, elzárkózunk a látás, hallás, ízlés, szaglás és tapintás kis és nagy szenzációi elől. Ha valódi költő az, akit a közvélemény „intellektuálisnak” mond, nem pedig afféle rímfaragó, aki stancákba szedi a Tiszta Ész Kritikájá-t, akkor biztosra vehetjük, hogy a közvélemény szokás szerint téved, és az ítélet hiányos. Mert egy ilyen költőnek csak „többek között” lehet tulajdonsága az intellektualizmus: amely eleinte csak azért használta vele kapcsolatban az intellektuális jelzőt, hogy másoktól megkülönböztesse, lassankint megfelejtkezik e jellemzés részigazságáról, és a kényelemből használt jelző a nem igazi versértők szemében valahogy rámerevedik az egész egyéniségre. Egy jellemvonás válik ilyenkor a köztudatban egyetlenné, kizárólagossá, kritikai renyheségből.

Az intellektualizmusnak azonban természetesen csak a jogát kell megadnunk a költő számára. Szabadságot kell adnunk, nem kötelességet. Bármennyire kívánatos és bármennyire jellemző a mai ifjúságra az értelmi érdeklődés, nem tehetjük paranccsá a „tanulmányt”. A költői egyéniséget legfeljebb szuggesztiókkal, éltető, tápláló ráhatásokkal lehet nevelni, irányítani, és arra az irodalomtudóra, aki kellő rugalmasság nélkül tesz megállapításokat, s mér határokat és szabályokat olyan autokratikus folyamatokra, milyen a költői munka és evolúció, nagyon könnyen rácáfol az élet. Az intellektualista és antiintellektualista pártot egyformán fenyegeti a dermesztő dogmatizmus veszélye. Bízzuk a gyakorló költőkre, hogy egyéb tulajdonságaik mellett mikor és mennyire akarnak „intellektuálisak” lenni, a kritika pedig képviselje a költők érdekében az intellektualizmus jogának elvét a kényszerrel és a tilalommal szemben. Vigyázzunk azonban, hogy az intellektualizmus szabadságának védelmében túl ne becsüljük az értelem értékét: egy jó vers, csak azért, mert nincs benne valami különösebb intellektualitás, semmiképpen sem válik alacsonyabb rendűvé, és az ún. „nehéz és nagy” verseknek is el kell érniök a „könnyűnek” tekintett versfajták frisseségét, érzékletességét, vitalitását. Hogy személyes is legyek: egy-egy „intellektuális” versemet, amelyet különösebb szeretettel és megértéssel emleget az ifjúság, én a magam részéről nem tudom nagyobb produkciónak tartani, mint pl. Erdélyi József legjobb dalainak egyikét-másikát, amelyekről maguk közt, kedves fiatal barátaim, aránylag kevés szó esik.