Beszéd a költőkhöz

A minap egy török újság került a kezembe, francia nyelvű török hetilap, a címe: Ankara. Kemál pasa kormánya küldi a nyugati világba, hogy ismertesse a modern Törökország kultúráját. Akkoriban előadásra készültem a rossz költő kérdéséről, nem csoda tehát, hogy ennek a számunkra kevéssé érdekes lapnak a közleményei között is megakadt a szemem egy kis karcolaton, amely a stílusról szólt.

A cikk írója, Ahmed Hászim, akit nagy költőnek kijáró tisztelettel mutat be a lap, elmondja, hogy felütött nemrég egy verseskönyvet, amely valaha valósággal eksztázisba hozta. A versek akkoriban sírva fakasztották, és a világnak egy új látványát nyitották álmai elé, most pedig keserű csalódással töltötték el. „Mintha anyagtalan, láthatatlan molyok szétrágták és elporlasztották volna a mű spirituális lényegét; a halál szíven ütött mindent, ami egykor a kötet újszerűségét adta: a képek, a jelzők, a metaforák élettelenül feküdtek ott, mint színes, feltűzdelt kis holttestek egy rovargyűjteményben.” S a cikkíró levonja a következtetést: a régi „szépségek” csak legtörékenyebb, legmulandóbb díszei voltak az irodalmi műnek, a nemrég tarkabarka, cicomás költőből kopott gúnyás, szegény ördög lett; ellenben Homérosz, „akinek nincsenek jelzői, képei, hasonlatai és metaforái”, örökké tiszta kristályként veri vissza a nap sugarait!

Az egyszerűséget mindig magasztalták, ha másért nem, hát azért, hogy újszerű értéket agyoncsapjanak vele, pl. a közérthetőség nevében. Ady egyes értetlen kritikusai miatt sokan közülünk már-már meggyűlölték az egyszerűséget. Azóta sok másféle forrongás után, nagyjában lehiggadt és egyúttal felszabadult az európai líra: felszabadult az új szavak tisztelete alól, sőt az alól is, hogy okvetlenül megvesse a régieket. A magyar költészet legjava munkásainak ma szintén az egyszerűség felé húz az ízlése. A mai harmincas nemzedék egyszerre látszik forradalmárnak és konzervatívnak aszerint, hogy belső felszabadultságát vizsgáljuk-e, vagy külső fegyelmezettségét. Ahogy én látom, az új magyar költészet külsőségeiben konzervatív, szellemében rendkívül szabad, és általános művészi elve egyezik azzal a felfogással, amelyet az avuló és maradandó stílus boncolgatásában az ankarai cikkíró kifejt.

Ha azonban így áll a dolog, miért nem hivatkoztam rögtön a fiatal magyar költők hitvallására? Miért kezdtem az ismeretlen Ahmed Hászimmal?

Azért, mert a török költő karcolatát nem a tartalma (amellyel egyetértek) tette érdekessé, hanem az az érzés, amivel fogadtam. S ez az érzésem azt mondta, hogy mi, mai magyar vagy közép-európai fiatalok, többé-kevésbé mindnyájan egy közös szellemi tájban, nagyjában ugyanazoknak a hatásoknak kitéve élünk, nem csoda tehát, ha fejlődő igazságaink többé-kevésbé szintén rokonok; itt azonban, ebben a karcolatban – folytatta érvelését az érzés – egy más világnak, egy buja metafizikával és buja realizmussal gazdag múltnak, a keleti arab-török-perzsa szellemi életnek egy mai örököse, szemlélője és munkása szólalt meg: s ha ő is, ez az ázsiai, azt érzi és mondja, amit mi – akkor a mi konzervatív vagy már újra modern igazságunknak csakugyan igazságnak, egyetemes veretű emberi tapasztalatnak kell lennie! Ezt éreztem, ennek a felismerésnek örültem meg, függetlenül a részletektől, és attól, hogy Homérosznak valóban nincsenek-e jelzői és hasonlatai, és hogy nincs-e olyan dísz is, amely már magához a költői lényeghez tartozik.

S ezzel, anélkül hogy néven neveztük volna, benne is vagyunk a rossz költő problémájának a közepében. A probléma nem jelentéktelen, mert egyrészt tíz, húsz, legföljebb ötven tehetség helyett Magyarországon, becslésem szerint, mintegy húszezer ember ír verseket, másrészt pedig azért, mert egyenesen hajmeresztő, hogy e tömeg túlnyomó része milyen képtelen dolgokat ért költőiség alatt. A rossz költő egyszer cifra és fennkölt, máskor meg annyira primitív, hogy minden igazi egyszerűséget túllicitál; de sohasem tud élményt a maga hitelességében megfogni, nem tudja a tárgyi világot eleven és továbbítható szellemi tapasztalattá változtatni. A rossz költő nem tud közel férkőzni magához, és a világhoz, amely benne van. Szavaiból, mialatt beszél, elpárolog a valóság ereje. Vagy valami szigetelő réteg van a szavai és a tárgyak között, vagy idegen témaroncs zavarja kompozíciója tisztaságát. A szigetelő réteg az elevenséget, a közvetlenséget csökkenti, a fölösleges elemek az összhatás biztos érvényesülését, az erőt. A dilettáns művész túlságos fontosságot tulajdonít a kifejezetten szép témának és a poétikus szavaknak, pedig költőileg mindaz szép, amit jól érzékeltetünk. Az igazi költészet főereje a közvetlenség, sőt közönségesség, vagy mondjuk így: a természetesség, illetve a természetesség látszata. Jó költő száján az angyalok és ördögök nyelve is emberi nyelv lesz. Ne tévesszen meg bennünket egy-egy nagy, romantikus tehetség, pl. Shakespeare ún. nagy stílusa: őnála is ott van a buján szétcsapó gazdagság mögött az egyenesség. A nagy költők valahogy mindig rokonok a felidézés egyenesvonalúságában, és ez teszi őket időállóvá.

Nézzük most már, hogy mi az egyszerűség, a természetesség, mi az emberi hang a költészetben? A kifejezés igazságossága és gazdaságossága. A költő akár lord, akár marhahajcsár, fejezze ki a lehető legpontosabbam és a lehető legrövidebben azt, amit mondani akar. A versek nem a tartalomnak, nem a gondolatnak és érzésnek, hanem a kifejezésnek a jóságával állnak vagy buknak. Érezni tud minden tehén, sőt én azt hiszem, hogy a fizikai és kémiai világ is érez. De nem ír verset! A versben az érzés tettenérése, a gondolat tárgyszerű talpra állítása számít, az a nehéz! A maga zsongó, meleg testi homályából és egységéből az öntudat számára felidézni egy élmény összes alkatrészeit, észlelhető és továbbítható képét, az életből önálló szellemi világot teremteni: ez az a bűvös munka, amely a nagy költészetet a lélektannak is testvérévé teszi. Érzékszerveink pillanatról pillanatra készítenek felvételeket a külvilágról, az ingerek hatása bent a testünkben rögtön szétsugárzik, és megszabja viselkedésünket, mielőtt még tudatossá válnának; ezt a sok, laza pillanatfelvételt azonban, amelyben ráadásul egész múltunk minden emléke is ott lappang, nem lehet csak úgy könnyedén valami gépies technikával előhívni. Hol van a lélek érzékeny lemezének aranyfürdője? Mivel emelje a költő az érzés sötétjéből a látható és érthető világosságba az élmény körvonalait? Hogyan tisztítsa ki a képet, mikor egész életünkre kapott egyetlen sora rajzolja rá a maga ismeretlen adatait? A felületen, a tudatban csak a konvenció lakik, s ha az igazat keressük, akkor felvételekkel tömött léleklemezről, egymásra fotografált foszlányok mély zűrzavarából kell történnie az előhívásnak – az alkotás kezdetének –, hogy a lassú részletekből összerakódjék a keresett kép. A költő tulajdonképpen keresés közben találja meg verse tartalmát, célját, a zseni tulajdonképpen csak munka előtt zseniális, magában a versírás munkájában már inkább csak becsületes, vagyis hűséges önmagához, a leleplezés elől szökni akaró élményhez. Igazán nem csoda, ha a gyenge költő alulmarad ebben a bonyolult munkában, amelynél az élmény kitisztítása mellett még egész sereg (végeredményben szintén analizálhatatlan) stiláris, zenei, ritmikai és szerkezeti törvényt is ki kell elégíteni, illetve a pillanatnyi szükségnek megfelelően újjá kell teremtenie, ha azt akarja, hogy műve ne csak felület, ne csak közlés legyen, hanem teljes érzékeltetés, vagyis igazi irodalom, igazi vers.

Az előhívásnak, a kihámozásnak, a kiegyszerűsítésnek nehéz és csodálatos munkája mintegy belső megformálását jelenti a versnek. A külső munka a szorosabban vett verstechnikai rész (amelynek vizsgálatáról most le kell mondanunk), mint az imént érintettem, szintén nehéz és bonyolult munka a költészet anyagával, a nyelvvel. Ez az anyag éppúgy ellenáll a költőnek, mint a márvány a vésőnek. De talán helytelen is külsőnek nevezni a „megcsinálást”: a jó versben a külső és belső munka egybefolyik. Az igazi mondanivaló akkor születik meg az öntudat számára, amikor megszületett a témát pontosan tartalmazó szó vagy szócsoport, az expresszió. Csak az igazi, pontos kifejezés evokál, és az igazi, pontos evokálás, fölidézés mindig egyszerű. Ha a költő szavai pontatlanok, plasztikátlanok, körülményesek, akkor nem is egyszerűek, és nem világosak: csak körülbelül ragadják meg az érzés és gondolat körvonalait, s a kifejezés torzít, téved, mint a rossz rajzoló ceruzája, akinek keze nem követi pontosan a lelkével látott vonalakat. Minden, ami a természetestől és igaztól eltér, tehát pl. a hagyományos „költői” magatartás nevetséges pátosza, a sallangos nyelv, a cifra szóképzés és nyelvtan, a megmerevítő konvenció, a rímek és verszene erőltetettsége, és minden ún. költői szabadság csak arra jó, hogy rontsa, piszkítsa, erőtlenítse a vers tisztaságát, egyszerűségét, a hatás biztonságát és maradandóságát. Ezek a bűnök, sajnos, már annyira beivódtak a köztudatba, hogy a primitívebb kritika is valami megbocsátó elnézéssel kezeli a költemények értelmi pongyolaságát. A nagyközönség ismert idegenkedése a verstől bizonyos tekintetben egészséges és jogos védekezése a rossz költőkkel szemben, akik oly sokan vannak, és oly banálisak, és oly affektáltak! A széplelkű, gyenge költőket akárhányszor még a szintén affektált és banális és szentimentális sanzonköltészet is megszégyeníti, mert a sikeres sanzonokban mindig akad valami jó részletmegoldás, valami nyers életszerűség, valami egyszerűség és igazság. Persze a közönség nem ezért az egészséges részletért kedveli a sanzonokat, hanem azért, mert ének- és zenekísérettel kapja.

Van az egyszerűségnek egy fajtája, amellyel sokan hadilábon állanak. Ez az ún. „gazdag egyszerűség”, a „bonyolult igazság”. Az igazi költészet számára tulajdonképpen idegen az ilyen megkülönböztetés, a tapasztalat tanácsára azonban, azt hiszem, nem lesz fölösleges erre is kitérni. A primitív kritika és a közönség épp annyira el szeretne utasítani a költészet világából egy sereg érzést és lelkiállapotot, mint amennyire lenézi a sznob kritikus és a sznob olvasó az „egyszerű egyszerűséget”. A jó költő nem törődhet velük, és tudja, hogy lényegében bizony „közönséges egyszerűség” az a „magasabbrendű egyszerűség” is, amely egyszerre több húron játszik, összhangzatokkal dolgozik, és a „Szellemi kultúrát” is megszólaltatja versében; „lényegében közönséges” ez az egyszerűség is, mert ha jó, akkor ugyanazoknak a törvényeknek megfelelően született, amelyek egy népdalt tesznek jóvá. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindig az éppen aktuális tartalom, az aktuális kifejeznivaló kívánalmai dönthetik csak el, hogy valamely kifejezés egyszerű, pontos, teljes, egyszóval szükségszerű-e. Aki pontosan kifejezte a maga bonyolult mondanivalóját, az egyszerű; aki a szavak mellé fog, az a maga szimplicista tartalmában is kusza és körülményes. Az igazi nagy költők egyformán írtak egyszerű és bonyolultan egyszerű verseket. Arany, Baudelaire vagy Tennyson egy-egy komplikált remekműve remekmű marad, ha a nagyközönség vagy némely kritikus nem érti is. Nem újdonság, hogy utóvégre mégiscsak vannak különbségek az idegéletben és a szellemi rangban, és nincs mindenkinek azonos élmény- és emlékkincse és problémaköre. Az ízlés demokráciájának túlzó híveit az a veszély fenyegeti, hogy végül már nem látják meg az iskolás egyszerűségben a legjobb utat a szegénység, a megszokottság és a hanyagság felé. Ne higgyünk sem a felfelé szimatoló sznoboknak sem a maradi konzervativizmusnak, ellenben higgyünk a nagy költők gyakorlatának. Higgyünk a pontos és tömör kifejezés értékében, és ne csak akkor tartsuk egyszerűnek a költőt, amikor ragyogónak mutatja a ragyogót, hanem akkor is, amikor esetleg komplikáltnak és homályosnak és bizonytalannak hagyja meg azt, ami természeténél fogva bonyolult, homályos és bizonytalan.

E felfogás igazolására bárki szolgálhat magának perdöntő bizonyítékokkal. Vegyünk elő néhány olyan költeményt, amelyet feltétlenül kitűnőnek ismer a közízlés. Pl. a Szeptember végén-t vagy a Falu végén kurta kocsmá-t. És próbáljuk megváltoztatni őket. Akárhogy cserélgetjük a sorról sorra adott tartalomhoz a behelyettesítő rokon szavakat, a vers mindig csak rosszabb lesz. Az az egyszerű, szép, reális megállapítás, amelyet mi magunk is tehetnénk, hogy ti. még nyílnak a völgyben a kerti virágok, mindjárt elveszti erejét, frisseségét, értékét, és szentimentális, zavaros vagy affektált lesz aszerint, hogy hogyan változtatunk rajta. Ahogy Petőfi megírta, úgy a legegyszerűbb, úgy a legjobb. Ami legjobb, az mindig egyszerűbb minden más megoldásnál – a költészetben a szavak titokzatos megelevenítő ereje mellett ugyanaz a gazdaságosság uralkodik, amely a természet formáiban, a matematika képleteiben és a logikai meghatározásokban.

Legyünk egyszerűek, barátaim, jó és rossz költők! Legyünk bátrak egyszerűnek lenni, a mindenkori tartalomhoz mérten! Az egyszerűségben nincs minek avulnia. Ha egyszerűek és igazak vagyunk, akkor közelebb jutunk ahhoz, hogy időálló érték legyen a versünk, ne pedig afféle dísze hullató, álmodern irodalom, melynek tíz-húsz évvel ezelőtti termékeiből keleten és nyugaton egyformán és örvendetesen máris kiábrándult az ifjúság.