Az irodalom propagandájáról

Kifogásolták, hogy balatoni íróhét akkor nyílt meg, amikor a nyaralóközönség már hazautazott. A kifogás jogos, ha az írók egyéni és pillanatnyi eredményért dolgoztak. Ha viszont, mint sokan hisszük, az efféle irodalmi propagandaakcióknak másban kell az igazi célját keresni, akkor rögtön mellékessé válik a kifogás, tekintet nélkül arra, hogy igaza van-e, vagy sem. A füredi Anna-bál rendezőinek feltétlenül helyszíni sikerre kell törekedniök; az írói hét azonban nyilván az egész országot és a kort szerette volna háttérnek. És ha így áll a dolog, akkor az a pár száz főnyi hallgatóság, amit a kongresszus a főszezon lezajlása miatt veszített el, semmi ahhoz a sok százezer közönséghez képest, amelyet egyébként most szintén nem sikerült megszereznie a sajtó útján.

Az íróhét sajtója aránylag jó volt. Csak aránylag, mert a sajtó többet is írhatott volna róla az unalmasság veszedelme nélkül. Hogy nem írt többet, azt bizonyára azért tette, mert ítélete szerint még mindig nem elég nagy azoknak a száma, akik az irodalomnak, mint élvezet- és tudásforrásnak az ügyeivel és embereivel együttéreznek.

Pedig, amióta a demokratikus berendezkedés elvette az irodalom régi létalapját, minden ezen fordul meg, a sok emberen, a tömegen. Igazi kulturális tömegről nálunk nem lehet beszélni, hiszen a magyar politikai múlt nem adta meg a széles körű szellemi érdeklődés általános gazdasági erőfeltételeit. Mindamellett azt hiszem, sokkal több embernek volna módjában Magyarországon részt venni a kulturális életben, mint amennyi megteszi. Sokkal több könyvvásárló, az írói hétnek sokkal több számontartója lehetne az országban, mint amennyi van.

Pusztán azért, mert ez az állapot az írókra nagyon hátrányos, még nem volna érdemes elgondolkozni a dolgon; az írók itt nem segíthetnek; de – szerencsére – káros a helyzet a kiadókra és könyvkereskedőkre is, ők pedig már inkább tehetnek valamit. Jó volna, ha komolyan és esetleg testületileg összefogva, felmérnék, milyen hatása lenne egy nagy, előrelátó, állandó nevelő- és propagandaakciónak. A propaganda külsőleges eszköze nem külsőséges követelményekkel járhatna.

Kultúra és irodalom nálunk még sohse kapott igazi üzleti reklámot. Pedig, részben, a kultúra is üzlet; üzlet annak, aki terjeszti, öröm és további üzletlehetőség annak, aki megszerzi. Hogy egy új varrógépgyár milyen remekül dolgozik, rögtön megtudjuk; hogy a tej élet, erő és egészség, arra is úton-útfélen szimpatikus plakátok figyelmeztetnek; hogy látogassuk hazánk szép vidékeit, arra szintén plakátok szólítanak fel. De hogy olvasni milyen élvezetes és hasznos, azt egyáltalán nem emlegetik hasonló buzgósággal, kitartással és lukratív áldozatkészséggel. Vannak ugyan alkalmi akciók, egy-egy sláger reménye megüti a nagydobot; azonban nem jelentene-e sokkal többet az írói és kiadói boldogulás szempontjából a sok 2-3000 példányos szerényebb siker?

Látogassuk az irodalom szép tájait! Olcsó és jó könyvsorozatok már vannak. De az árleszállítás egymaga nem elég: magára az olvasásra kelleme intenzíven felhívni a figyelmet, rávenni a kedvet, hiszen igen sok embernek meg a szórakozása fajtáit is szájába kell rágni. A kötelező iskoláztatás ingyen és előre megadja a kiadóknak azt a roppant előnyt, hogy mindenkit megtanít olvasni; miért hagyják hát a kiadók, könyvkereskedők és írók, mint összesség, kiaknázatlanul azt az óriási üzleti lehetőséget, amelyet a közellátó kiadói politikával szemben egy messze tekintő, mindenkinek hasznos és nagyvonalú üzletpolitika elérhetne?

Kidobott pénz – mondja erre az első, kényelmes válasz –, a közönségnek ma már egyáltalán nincs pénze.

De hát akkor miért igyekeznek más termelési ágak, köztük luxusjellegűek is, állandó pénzkidobálással megdolgozni, megtrágyázni a talajt? Propagandára „tudvalevőleg” épp akkor van a legnagyobb szükség, amikor nincs pénz. Aztán meg: pénz, valamennyi, mégiscsak van. A kispénzű közönség zsebéből a nem kulturális jellegű üzlet ügyessége ma is kicsalogat apró áldozatokat a legkülönbözőbb célokra. A redukált fizetésű ember is szórakozik, akárhogy tagadja; a jó polgári és kispolgári otthonokba mindig kerülnek luxusszámba menő haszontalanságok. Miért nem könyvre költik az emberek azt a keveset, amit futballjegyre és más, nem különb célokra sokszor a szájuktól vonnak el? Mert nem divat, mert nem érdem, mert nem tudják, hogy így jobban járnak, mert nincs a vérükben az a meggyőződés, hogy az irodalmat jobban lehet élvezni, mint sok egyebet. Meg kell tehát tanítani őket az irodalom hasznára és gyönyörűségére, fel kell bennük ébreszteni az irodalmi élmények szeretetét, és hogy úgy mondjam: testi élvezetté kell tenni valahogy az olvasást.

Folytatás nélküli ünnepségek, amilyen az íróhét, és könyvnapi gyorsüzletek éppúgy nem hozhatnak eredményt, mint émelygős kultúrprédikációk és beugrató frázisok. Nevelni kell. És nagyon gyorsan kell, hiszen a könyvvásárlás divatja már a gazdagoknál is elalvóban van. Komoly konjunktúrakutatás és nevelés nélkül ma csak a folytonos nívósüllyesztés és a gyilkos verseny kecsegtet ideig-óráig sikerrel, s a legnemesebb irodalom és a tisztességes kiadói kultúrmunka sorsa jórészt a szerencse kalandos szeszélyétől függ. Hagyjuk abba a véletlenek és az elszigetelt eredmények vak tiszteletét. Igazi üzletember nem rövid életű vállalkozásokat akar teremteni, hanem években és évtizedekben egyszerre kalkulál. Vannak nagy múltú és nagy jövőjű kiadóink; azért, ami a terveikben és érdekeikben közös, dolgozzanak együtt, új módszerekkel, üzleti és kulturális pjatiletkákkal, és meglesz a fellendülés.

Aki pedig természetes és megváltozhatatlan állapotnak tartja, hogy a mai Magyarország nyolcmillió emberéből (s mondjunk keveset: egymillió kispolgárából) általában csak 2-3000 számára lehet fontos a betű és a szellem, az jobb, ha rögtön megírja a végrendeletét, és megy meghalni.