Szavak kémiája és a kimondott világ

Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy kezdetben volt az Ige. Persze az Ige rejtelmes tartalma itt többféleképp bontható és burkolható körül, a német azt mondja, hogy: „Im Anfang war das Wort”: Kezdetben volt a Szó.

A kezdet óta van a szó. Éppoly tényszerűen, mint a vér, vas és arany tényvilága; és anyagszerűbben, mint az érzelmi világ, a tények vetülete szívben és öntudatban. Az úgynevezett való világ és képzetvilág mellett a harmadik: a kimondott világ.

A szó nemcsak egyszerű és hasznos közlekedési eszköz a gondolatnak: a szó azonos a tettel, sokszor nagyon is szembetűnő intézője és parancsnoka a tényeknek, és néha még ennél is több: teremtőtársa az Istennek, aki kezdetben szintén csak egy szó volt: a Legyen! Tényként hagyja el testünket, de tény már megszületése előtt is, és végtelen a lelkek kémiája: gazdagabb anyagraktárból készíti vegyületeit és keverékeit, mint minden természettudomány.

E végtelen kémiában pillanatok alatt születnek, semmisülnek meg, lépnek átváltozásból átváltozásba az elemek. Élet és nemlét itt szinte ugyanaz. A rendőr-főkapitány szava, mikor bizonyos feltételek beváltása esetére letartóztatást ígér, tulajdonképpen már előre azonos a letartóztatással: olyan, mint egy tény, amely a holnapban van meg, de már ma is hat. Ha a bankár házitelefonján leszól a pénztárba: üzenete tény: azonos a pénz kiutalásával, megtagadásával, vagy a várakoztatással. Szeretőm szava: tény; még hazugsága is tény, amely álruhában jár. És nem tény a múltak szava? Petőfi verse? A Szeptember végén Magyarország számára éppoly ismert tárgy, mint a Lánchíd: a szavak úgy vannak, mint egy ház vagy mint egy erdő, s csak alapjuk, talajuk a könyv, a papír, mint ahogy a házak és erdők alapja a föld, a talaj.

Köröttünk élnek ezek a tények, köröttünk a kimondott világ, csak meg kell látni, hogyan borítja el a fizikai tények síkságait, domb- és hegyvidékét, mint a föld felületét az életadó levegő. Ki foghatná össze, minden pillanatban hány milliárd szó hat egymásra és a valóságra egyetlen országban is? Hány milliárd közönséges szó, amelyre szükség van, vagy nincs szükség, s amely elpusztul, mint más tények, cipő, kenyér, gyufaszál, szarvasmarha a vágóhídon és ember és ház! Hány milliárd szó röpül el pillanatonként az időben, s mily kevésnek van belőle különösebb igénye, mily kevésnek van reménye rá, hogy kitüzesedjék, magasra kerüljön, és világítson, csak annyira is, mint gyertyaláng a pincék sötétjében? A háborúban millió puskagolyó csapódott fűbe és földbe, bután (ugye?) és céljavesztetten, fölöslegesen, míg egy, amelyik ügyes volt, okos, céltudatos, sikeresen átüthette valakinek a homlokát! A felsőbb hadvezetőség sajnálhatta a pocsékolást, de nem segíthet: az emberek is szeretnék, ha minden szavuk eredményes volna.

Röpködnek köröttünk a szavak, kis és nagy hangzászlók, zászlóerdők; kinyúlnak, mint remegő kolduskéz; kinyílnak, mint szobaszellőztető ablakok: rohannak a veszett parancstorpedók; lezuhannak a lélek torkán, mint pezsdítő ital vagy keserű orvosság; összeütköznek, és párbajt vívnak, szövetkeznek, épülnek és építkeznek; megkövesedett masszáik könyvtárba tornyosulnak, s bizonyos csoportosításban, versben vagy regényben, időnként föltámadnak, mint Lázár a sírból; némelyik szó egész könyvet tud írni magáról, és nemzedékek agyát megtermékenyíti; de bármi is a sorsuk, itt röpködnek köröttünk különböző kis akaratokat hordozva léghajóikon, néha az egész földet körülnyargalják, s néha, rossz légköri viszonyok miatt, csak évszázadok alatt jutnak el a szomszédba is; óriási kristálytemetőjük a csönd, tele az elmúlt hangok tetemeivel; s az élő szavak egyre tovább röpködnek mindenütt, megtöltik az utcát, hivatalokat, dísztermeket, magánlakásokat; járnak-kelnek bennünk, mint a bacilusok, átáramlanak rajtunk, mint vason az elektromosság, és megtörnek bennünk, mint prizmán a fény, hét színre, s mindegyik szín tovább megy, más otthont keresni, más fület és más színtörést.

Lelkes tény minden szó, hangulatai vannak: és minden pillanatban más erő lehet ugyanaz a szó. Szavaink, amiket adunk vagy kapunk, mint rétjáró méhek, megrakodnak mézzel és hímporral, hogy rájuk sem ismerünk. Olyan fényburok veszi őket körül, mintha meteorok volnának, vagy a nyargaló lámpák a képzelet sötét zűrzavarában. Hogy tud világítani egy-egy szó, amely máskor beteg volt és hamu; hogy fürdenek lelkük emanációiban! Költői alkotásuk pillanatai előtt, amikor a szellem gyanútlanul vár, s azt hiszi, vagy azt is észleli, hogy pihen: mily váratlanul gyúl ki egy-egy szó, mintha a kaotikus éjszaka valamelyik pontja kezdene izzani, belülről parancsoló, maga-kiemelő vakítással, s környezetét csak alig sejtetve meg a többi homályban; és mily rajtaütésszerűen, mint jelzőlámpák a telefonközpontok kapcsolótábláján, vagy vészjelek, piros szemaforok egy elhagyott, koromfekete pályatesten! A szó ilyenkor már nem az a közönséges szó, amely tegnap volt, és holnap lesz, nem az értelmi tartalma fontos, hanem képzelt érthetetlen járulékai, izzása, pillanat adta telítettsége, színe és rajzának vonalai, ami mind eltűnhet, de néha pár napon át meg bírja őrizni különleges energiáját, s csak ki kell mondani s máris újból megjelenik előtte egész izgalom- és színlégiójával, az a fényjel, az a vészjel, az a szemafor, parancsolva: állítsd be a váltókat, mert Valahonnan elindult Valami, s talán épp a te vágányodon fog átszaladni?

Ilyenkor teremt a szó, a közönséges szó; ilyenkor nemz zsenit a közönséges apa.