Az irodalmi divat

Az irodalmi divat bizonyos megnyilvánulásait az ifjak és öregek harcának is szokták nevezni. Ez komoly dolog, bár a maradiak szemében egyúttal megbélyegzést is jelent. Nem szabad egy kalap alá vonni az irodalmi harcot az irodalmi divattal; minden újabb írói nemzedék természetes és szükségszerű harcban áll az előző kor irodalmával. Nagy ellentétről úgysem lehet szó, hiszen egy irodalmi mozgalom sem oly különálló és új, hogy ne lettek volna azonos elődei. A legszélsőségesebb forradalmárok is igyekeznek gyökerüket megtalálni a múltban; például az expresszionisták az egyéni túlfinomultsággal szemben az anarchikus korok primitív művészetéből való visszatérést és az ebből való továbbfejlődést hirdetik.

Az irodalom folyton megújul, mint a fa tavasszal, de az irodalom tavaszai nem évenként köszöntenek be. Az új irányok újszerűsége többnyire csak abban áll, hogy egy közös cél érdekében küzdő írók már előbb is felhasznált, de nem túlságosan kiélezett technikai eszközöket fokozottabb mértékben vesznek igénybe. Tárgyi, stiláris vagy formai újítást, lényeges újítást hozni nem lehet; az új műveknek legjobb esetben a megváltozott társadalmi környezet és az egyre nagyobb mennyiségű irodalmi hagyományból táplálkozó mai lélek egyéni színező ereje adhat némi módosítást. Az emberi gondolat és érzelemvilág útjai és korlátai minden korban azonosak voltak, és azonosak is maradnak. Legfeljebb új elnevezéseket találunk ki rájuk. – Igazságtalan elfogultság tehát a konzervatív részről megszokott berzenkedés minden „új” ellen, viszont éppily igazságtalan és elfogult az a felfogás is, mellyel zöld irodalmi matadorok a régi irodalom legnagyobb részét máglyára ítélik.

Az irodalmi harc is könnyen válhatik divattá, hiszen minden mozgalomhoz lármásan tódulnak a mitläuferek, akik a nemes cél aranyát felváltják a könnyű siker aprópénzére. Senki se hiszi például, hogy egészséges fejlődés eredménye volt a kommunizmus alatt az expresszionista versözön. Mindenki szabad versekben őrjöngött: az volt a divat. A divat, amely nagy úr az írók között is, a közönség szemében pedig egyenesen királyi fenség, melynek éppoly sietve hódol mindenki, mint a legújabb párizsi szoknyának. Az írókénál nagyobb veszély a közönség hóbortja, mert a kereslet a kiadókat is magával rántja. A divat felragyogtatja a sápadt színeket, de úgy látszik, szükség is van rá, éppoly szükség, mint a szélre, mely lerázza a rothadt gyümölcsöt. Idővel mindent ellaposít, megrág; de míg uralkodik, nincs hatalom vele szembeszállni, beférkőzik a könyvtárakba, silány munkákkal zsúfolja tele a kirakatokat, és csak egy másik, még szemfényvesztőbb divatnak engedi át a helyét.

Szerencsés eset, ha a felkapottság összeesik az igaz értékekkel. Dosztojevszkij divatos író, de neki nem árthat a hisztérikus idegzetek rajongása. Ady is divatos író volt; a kurzus alatt divatossága érthető okokból hanyatlani kezdett. Ady ma már „csak” kitűnő költő.

Babits Dante-fordításaiból, sajnos inkább a divat, mint az igazi műélvezet teremtett nálunk Dante-kultuszt. Elegen megtárgyalták Dante nagyságát, arról is felesleges beszélni, hogy Babits munkája milyen kitűnő – ez a divat szempontjából majdnem mellékes. A divat nem az értékekre tekint. Biztos, hogy a „modern” ember semmit se talál Dantéban; megveszi, de nem olvassa. S ha olvassa is, nem érdekli, szépségeit és mélységeit nem érti. Csakhogy ezt szégyelli bevallani. A mai „modern” ember Dantéhoz vagy Goethéhez oly érzelmekkel nyúl, amilyenekkel a Nemzetiből távozik, ha véletlenül valamelyik görög tragédia előadására váltott jegyet. Sejti, hogy itt valami nagyszerűség tárult föl előtte, érez is valami homályos tiszteletet, de hazamegy, és előveszi a Bain-meséket vagy Mereskovszkijt.

Még rosszabb napok járnak az antik írókra, minden nagy irodalom forrásaira. Angliában H. G. Wellset minden tudása mellett sem tartják művelt írónak, mert nem tud görögül; Franciaországban Leconte de Lisle túlzott lelkesedésében mindent rossznak ítélt, amit a görögök óta írtak; Itáliában Carducci és Pascoli latin verseket írtak, a németek most adták ki Pindarosznak, az expresszionisták atyjának az ódáit szabadvers-fordításban – nálunk pedig nem akad kiadó egy tisztességes új magyar Horatiusra. Hogy is akadna, mikor az írók maguk tartják, hogy „más időket élünk”, és a közönség felől még a bilingvis kiadványok is ott penészedhetnek az antikváriusok pincéjében.

És itt van a magyar klasszikusok ügye. Évek óta halljuk hangoztatni klasszikusaink új kiadásának szükségességét. Készítenek is egy teljes Petőfit, megjelent egy-két régi magyar könyv, legújabban egy kis Csokonai, és ígérnek egy Berzsenyit is. E kiadványokat azonban sehogy se lehet a nemzeti megújhodás jelének tekinteni. A kiadóknak eszük ágában sincs kultúrmissziót teremteni. A szép szándékokba mindig beleszól az üzlet, és a megjelenő könyvek túlnyomó többsége ma is olcsó pénzen megszerzett regényfordítás. Kitől? Mellékes! Klasszikusainkat csak azért adják ki, mert ezekért nem kell szerzői honoráriumot fizetni, és mert ezek egyúttal a kiadók nemzeti alapra való helyezkedését is mutatják.

A közönségnek mindegy: jó munkát is megvesz, véletlenül vagy illendőségből, a kiadók a közönséghez alkalmazkodnak, a magyar klasszikusok pedig várhatják tovább a feltámadást. Ők még divatba se tudnak jönni.