A hatvanéves Maeterlinck

Talán nincs is más név az irodalomban, amely ennyire és ily tisztán csak költészetet jelentene. Világot jelent ez a név, egy száműzött és mégis lelkünkben rejtőző világot, a csönd édes és ijesztő világát, a nyugalmat és a nyugalom kísérteties rémületét, zajtalan tragédiákat. Talán üvegházi tenyésztést (manapság csak üvegházban él meg a lélek), mulandóságot és őszt a tavaszban, megmagyarázhatatlan összefüggéseket és ismeretlen hatalmak uralmát, a lelkek sápadt balladáit és mindazt, amit a mai jelszavak, a mai hangosak, a Tett emberei kinevetnek és kigúnyolnak.

Földöntúli zene a Maeterlinck-vers (vers a prózája, és vers a filozófiája is, mert Maeterlinck a megfordított Nietzsche), de ez az anyagivá nem alacsonyítható zene nagyon is a föld, a lelkek, a fák és állatok életének a zenéje. Élet-zene és egyúttal halál-zene: az első hajnalt megelőző semmiből keletkezett, és az utolsó alkonyt követő semmibe hal vissza, ha végigremegtette hullámait az egyénekben élő arasznyi időnek azon a részén, amelyet mások életnek hívnak, és amelyet Maeterlinck halálnak nevez. De az életet nem a paradoxon kedvéért mondja (nem is mondja, csak sejteti, hiszen ez a különös költő sohasem állít, csak szuggerál) halálnak, hanem azért, mert csakugyan nem lát különbséget a kettő között. Élünk, és bennünk él a halál, ez a hívás nélkül is szíves látogató. Érezzük, elszörnyedünk, amikor megjön, pedig már régóta velünk van, mint láthatatlan útitárs. Az élők előtt a halál is élet; a halálból visszanézők azonban egyszerű, értelmetlen, céltalan, fájó mesének látják az életet. Sejtünk valamit, de nem tudunk semmit. Szegények vagyunk, kincsünk a sejtelem. A lámpa kialudt, egy ajtó nyitva maradt: ki tudja, mi történt? Talán elment valaki. Talán meghalt. Sejtünk valamit, de nem tudunk semmit sem.

Maeterlinck költő – mondják hívei. Csak költő – mondják ellenfelei. Az irodalomban olyan határozatlan valami az igazság, hogy mindkét pártnak bőven jut belőle. Mit ér manapság, ha valaki csak költő? De mit ér, ha más? Mit ér, ha akárki és akármi az ember? A jó független az időtől, és szeretetünk nélkül is jó marad. Ezren és ezren mondhatják, hogy Maeterlinck irodalomtörténetbe való, kivénült harcosa egy létezni érdemtelen iránynak, mindig lesznek ugyanannyian, akik lelkük jobb felének, testvérének és irányítójának fogják tartani az ősi költőt, akinek hatvanadik születésnapját a múlt kedden ünnepelte Franciaország íróvilága. Ha visszagondolunk első küzdelmére, a szimbolizmus térhódítására, diadalára, a Maeterlinck-drámákra és Maeterlinck-hangulatokra, ha eszünkbe jut, hogy ez a francia-belga költő egész seregét nevelte föl a mimózalelkű íróknak, és rendkívüli hatással volt még olyan tehetségekre is, mint Rilke – érezzük, hogy ünneplése nem temetés, érezzük, hogy légies költészete nemcsak légiesség, hanem vízió, sors, meleg bensőség, a világgal való fokozatos együttérzés, és együttélés a halál misztikus perspektívájával: egy fájdalomban és gondolkodásban eltöltött élet, amelynek sokféle láthatatlan korbácsa alatt Maeterlinck éppúgy szenvedett, mint harsány szavú testvére, Verhaeren. Költészete, oeuvre-je talán játék, de mindenesetre van olyan komoly, mint a naturalistáké.

Komoly játék: vannak, akik ennek tekintik az irodalmat, és talán igazuk is van. Legyen komoly, mert így magasrendű; legyen játék, mert így üde és gyermeki. És ki meri azt állítani, hogy a gyermeki dolgok nem örökkévalók?