Paul Verlaine

Paul-Maria Verlaine 1844 március 30-án született, Metzben; apja előkelő katonatiszt, félig-meddig belga vér, anyja flandriai francia nő. A kis Verlaine, jómódú szülők élénk szellemű, vidám, bár kissé félénk, egyetlen gyermeke, a felvilágosodott és jóságos környezetben meglehetősen enerváltan nőtt fel, mert anyja és unokanénje, Elisa, akiket rajongásig szeretett, rendkívül elkényeztették. Kora gyermekéveiben sok városban megfordult, mert édesapját katonai hivatása gyakran szólította új meg új garnizonba; a fiatal Verlaine így látta Montpellier-t, Cette-et, Nîmes-et, aztán ismét visszakerült Metzbe. Elzász-Lotaringia és Metz emléke később, a francia irredenta időkben, sokszor és fájdalmasan kísértette egész életén át.

1852-ben, mikor édesapja mint mérnök százados nyugdíjaztatását kérte, Verlaine szüleivel együtt Párizsba költözött, Batignolles-ba, amely akkoriban a penzionált katonatisztek kedvelt lakónegyede volt. Párizsban végezte iskoláit is (a túlságosan ridegnek talált előkészítőből az első este megszökött), a Bonaparte-líceumban; latint és görögöt tanult, a humanisztikus tárgyak normálisan érdekelték, az elvontabb, adatokkal dolgozó vagy „száraz” tudomány nem sok örömet okozott álmodozó szellemének. A fizikából csaknem megbukott az érettségi vizsgán, mert a légsűrítő és légritkító szivattyúról mindössze annyit tudott mondani, hogy az egyik sűríti, a másik meg ritkítja a levegőt.

Líceumi éveinek idejére esik – a gyötrelmes pubertás ébredezésével együtt – a költészet iránti első érdeklődése. Később Önvallomásai-ban részletesen elmeséli gyermekkori élményeit és olvasmányait, s megemlíti teljes romlatlansága bizonyítására, hogy például Baudelaire Les Fleurs du Mal-ját, amely véletlenül került a kezébe, teljesen félreértette: még a híres címet is – sajtóhiba – Fleurs Du Mai-nak gondolta. Baudelaire mellett Banville hatott rá erősebben, őket utánozta csapnivalóan rossz költői szárnypróbálgatásaiban; azonkívül novellákat írt, Poe és E. T. A. Hoffmann modorában, és hátborzongató történelmi drámatervekkel foglalkozott. Nagyon megszerette Glatigny és Catulle Mendès akkoriban megjelent első verseskönyveit is.

Az intézetet mint baccalaureus elhagyva, jogra iratkozott be. Csakhamar megismerkedett kedves fiatal írókkal, s általában fiatal művészekkel, akiknek szabad és nomád élete nagyon megtetszett és megfelelt neki. Akkoriban a művészetbarát Haussmann báró kegyéből sok fiatal író dolgozott a párizsi városházán, különböző kényelmes állásokban: közéjük került és velük együtt járt irodalmi szalonokba, kávéházakba és éjszakai mulatókba az ifjú Verlaine is. 1866-ban kiadta első verseskönyvét, a Poèmes saturniens-t, amely egy napon jelent meg Coppée Reliquaire-ével. A kiadás költségeit Verlaine unokanénje, Elisa viselte. E kötet, melynek versei – Verlaine állítása szerint – kivétel nélkül az író végső gimnazista éveiből valók, részint ellenséges, részint értelmetlenül lelkendező fogadtatásra talált, Verlaine-nek mindenesetre sok tekintélyes és értékes ismeretséget szerzett az idősebb írók táborából. Sainte-Beuve arra a tiszteletpéldányra, amelyet Verlaine-től kapott, komoly, meleg hangú levélben válaszolt.

A Poèmes saturniens a nagy tehetségek „tipikusan első” munkái közé tartozik: abból az időből való, amikor az író többnyire mintákhoz formálja saját véleményeit. Verlaine első kötete hibátlan, kész alkotás, szonettjei túlérett mesterművek Leconte de Lisle-i és baudelaire-i értelemben, azonban csak egyes soraik rejtelmes finomsága és zeneisége különbözteti meg őket a legjobb parnasszista termékektől. Inkább verlaine-inek mondhatók már ebben a kötetben is a kisebb, zárt, impresszionista és szimbolista hangulatok. Igaz, hogy többnyire ezek is úgynevezett impasszibilis munkák (ebben az időben Verlaine elméletileg az ultra-parnasszizmust hirdette, megvetette az inspirációt, és az egyéni érzelmeket általában az egyén teljes háttérbe szorításával akarta kifejezni, és szinte szállóigévé vált ekkori első verses ars poeticájának híres sora: „Est-elle en marbre, ou non, la Vénus de Milo?”): de vannak köztük olyan finom dalok is, amelyeknek szokatlan egyszerűsége és dallamossága már előre sejteni engedi a szobor-dombormű-költészet elveivel való teljes szakítást.

Verlaine hivatalnok évei a nagyvárosi elegáns züllés és bohémkodás jegyében folynak. Az alkohol, főleg az abszint, rabul ejti, s leghűségesebb kísérőtársa maradt egész életén át. (Ópiumot, hasist és egyéb „divatos” mérgeket Verlaine sohasem szedett.) 1865-ben édesapja egy lépcsőn lezuhan, hátgerince megsérül, s a veszni induló, gyönge fiú egyedül marad gyönge édesanyjával, aki végtelen szeretetében mindent elnéz és megbocsát egyetlen fiának. Egyedül, mert a másik nőrokon, aki még féken tudta tartani, Elisa váratlanul szintén megbetegedett, vidéken, ahol férjhez ment, s nehéz gyermekágyban hozzászokott a gyógyszerül kapott morfiumhoz. Verlaine szabadságot vett, három órát gyalogolt a vasúttól szeretett unokanővére házáig, éjszaka, szakadó záporban, országúton és nyakig sárosan érkezett meg bőröndjével és esernyőjével – a temetésre. Elkeseredésében három napig egyfolytában ivott, s Párizsba visszakerülve a sört abszinttal váltotta fel. Hivatalát elhanyagolta. Batignolles-i lakásukhoz külön kulcsa volt – meséli vallomásaiban –, tehát éjszaka tetszőleges órában járhatott haza, elképesztő hazugságokkal magyarázva kimaradását. S anyja mindent elhitt, vagy ha szenvedett is, nem szólt semmit. Hol töltötte az éjszakáit? Nem mindig ajánlatos helyeken. Gyanús „szépségek” kötözték meg „virágláncokkal”, vagy barátai s az abszint örök társaságában kocsmákban töltötte éjszakáinak átvitázott, átesztétizált óráit. Egy ízben részegen ment haza, óvatosan eljutott az ágyig, rendesen levetkőzött, s reggel, mikor anyja belépett hozzá a meleg csokoládéval, dühösen tagadta az éjszakai dorbézolását; semmi sem történt, hiszen kifogástalanul le tudtam feküdni! Anyja fájdalmas mosollyal tartotta elébe a tükröt, s a hazudozó bűnös akkor vette észre fején az áruló cilindert. Azt már elfelejtette letenni. Ez az eset s általában a lelkifurdalás, melyet anyja közelében fokozottan érzett, arra kényszerítette, hogy önálló lakást béreljen.

1869-ben kiadta második verseskötetét, a Fêtes galantes-ot. Ezeket a verseket a gáláns kor piktúrájának tanulmányozása idején írta, egy Louvre-beli kiállítás hatása alatt, és az elmúlt, forradalom előtti idők elegáns pásztorjátékainak szín- és hangulatvilágába stilizálta bennük szerelmeit, futó hangulatait. A stilizálás kissé baudelaire-i és gautier-i, de sokkal könnyedébb és zeneibb, s új s még erősebb, bár leplezett szakítást jelent az impasszibilitással. A könnyebb és zeneibb formák kedvelése mellett az elszakadást, szellemileg, az is mutatja, hogy Verlaine-ben itt már jelentkezik a gamin, bizarr malíciával és baljós sejtelmekkel. A munkát, a maga egészében, ma kissé fádnak és túlságosan játéknak érezhetjük, de így sem zárkózhatunk el e kötet tisztán irodalmi szépségei elől. A Fêtes galantes-ot az impresszionista költészet egész Európában rendkívül sokra becsülte és – elhagyva belőle azt, ami csak latin kultúrtalajon természetes háttér – fejlődése folyamán bőségesen felhasználta e Watteau-szerű versek stílusfinomságait.

Verlaine harmadik kötete (La Bonne Chanson, 1870) fordulópontot jelent a költő életében és poétikájában. A cilinderes, monoklis, gáláns, nagyvárosi bohémköltő egy este megismerkedett egyik barátjának, Charles de Sivry komponistának unokahúgával, Mathilde Mautéval, s ez a tizenöt éves, bájos, romlatlan polgári lány, akivel csak pár szót válthatott, egész életére szóló hatást tett a huszonöt éves, rendetlen fiatalember lelkére. Verlaine-t lelkifurdalásai amúgy sem hagyták békén, s most, amikor szembekerült e szép, szűzies ideállal, egyszerre átlátta morális süllyedése mértékét és veszélyeit. A megismerkedés estéjén, a kávéházban, már nem ivott. Kevéssel ezután vidékre utazott, pihenni, egy nagybátyjához, Arras mellé; oda még magával vitte a párizsi lányok és minden feslettsége csábító emlékét, de egy átzüllött arras-i éjszaka után, fájó fejében a sivár szoknyavadászat teljes csömörével, levelet írt barátjának, és megkérte Mathilde kezét.

A válasz s csakhamar maga a jó barát is megjött: kérését nem utasítják el, de a fiatalok még úgyszólván nem ismerik egymást, s a Mauté család különben is éppen nyaralni indul két hónapra, tehát várjunk, majd később meglátjuk. Verlaine anyja meglepődve, de örömmel vette tudomásul fia elhatározását, mert remélte, hogy a házasság visszacsalogatja a nyugodt polgári életbe a megtévedt fiút. Várakozásai minden reményen felül teljesedtek, mert Verlaine komolyan vette megjavulási fogadalmát: még szinte ismeretlen jegyesével levelezni kezdett, s barátja közvetítésével egymás után küldözgette az elragadtatott Mathilde-hoz a Bonne Chanson napról napra készülő, leheletszerűen finom, lányosan fehér és álmodozó verseit. Így készült el ez a verseskönyv, a költő nászajándéka, amelyet Verlaine nem becsült ugyan legtöbbre, de legjobban szeretett öregkorában is, mert ez a kötet emlékeztette élete egyetlen boldog korszakára.

Verlaine szerelméről leghűségesebb barátja és életrajzírója, Edmond Lepelletier úgy beszél, mint egy egészen különös erejű autoszuggesztióról. Ami a kezdetet illeti, valószínűleg igaza is van, kétségtelen azonban, hogy Verlaine Mathilde-ot, ha később csalódott is benne, feltétlenül szerette, sőt egész életében csak ezt a nőt szerette igazán. A szerelem követelte morális átváltozás egy csapásra bekövetkezett: a költő mintahivatalnok lett a párizsi városházán, estéit anyjával vagy menyasszonyával töltötte, minden nőismeretséget elkerült, barátait elhanyagolta, és egyre türelmetlenebbül várta az egybekelést. A gondos felügyelet s Mathilde szerelmi naivitásának újszerű bája rendkívül fokozta a lasciv fiatalember erotikus izgalmait, aki ezektől éppúgy szenvedett, mint a házasság egymás után jelentkező akadályaitól. A kihirdetésüket megelőző napon Mathilde súlyosan megbetegedett. Mikor három hét múlva felépült, édesanyja esett ágynak, s a háborús hírek állandó izgalmai közepette a házasságkötés hónapról hónapra halasztódott. Végre megállapodtak augusztus közepében. A végső terminus előtt két nappal Verlaine egy barátja, kedvesének gyermekágyban bekövetkezett halála miatt, főbe lövi magát, s levélben őt kéri meg, hogy temetéséről és az újszülöttről gondoskodjék. És végül a házasságkötést megelőző este elrendelik a mozgósítást, s behívják azt a korosztályt is, amelyhez Verlaine tartozik. A sok izgalomtól szinte idegbeteg költőt, aki az utcán, a felvonuló csapatok előtt a köztársaságot élteti, le akarják tartóztatni, s csak barátai mentik ki a nem nagyon császárhű rendőrök kezéből. Az általános politikai felfordulásban s különösen a behívó miatt, csak protekció és isteni csoda segít; másnap mégis szerencsésen megtörténik az egy év óta várt egybekelés.

A La Bonne Chanson, Verlaine vőlegénységének irodalmi emléke, a német-francia háború derekán jelenik meg, s az ágyúdörgés idején természetesen nem kelthet feltűnést. Ez a kötet – kimaradtak belőle s javarészt elvesztek azok az erotikus versek, melyeket Verlaine a menyasszonyához írt, de természetesen nem adhatott át neki – eddig nem ismert egyszerűséget és közvetlen lírát ismertet meg francia nyelven.

A mézeshetek boldogságát azonban megrontja és az áhított derűs polgári idillt fenekestül felforgatja a háború. Verlaine, bár felmentethetné magát mint közhivatalnok, bevonult a nemzetőrséghez, s puskával a vállán ő is kijárt őrt állni a falakra. A szabad katonai élet durvaságai, a kantinozás és a cimborák csakhamar visszacsábítják a könnyen befolyásolható embert az alkoholhoz. Otthon megtörténik az első összekapás, melyet – megrettent kibékülés után – gyorsan követ a többi, nemsokára már verekszik is a két szerelmes, és A jó dal, mire megjelenik, már inkább gúnyos emlék, mint életvalóság. Következik Franciaország összeroppanása, Párizst megszállják a németek, kitör a Kommün. Verlaine, aki tulajdonképpen sohasem politizált, s egész életében egy meglehetősen naiv patriotizmus alapján állt, a párizsi Kommün uralma alatt – anélkül, hogy a vörösökkel barátkozott volna – hivatalában marad, automatikusan: az a kötelessége, hogy kék és piros ceruzával jelölje meg a lapok baráti vagy ellenséges közleményeit, mintegy sajtófőnöki referálás céljából. Mikor a versailles-i csapatok a Kommünt leverik, Verlaine – egész fölöslegesen – úgy érzi, hogy kompromittálva van, s többé nem megy be hivatalába, hanem folytatja kávéházjáró bohém életét. Üldözésére még az embertelen terrorral beköszöntő polgári megtorlás vezérei sem találtak (nem is kerestek) alapot, de a költőt mindvégig mániákusan bántotta az a kényszerképzet, hogy egyik régebbi, tisztelt, de most már talán féltékenykedni kezdő mestere, Leconte de Lisle jó néven vette volna, ha a fehérek ebben az időben agyonlövik.

Verlaine-nek fia születik – György –, de a családi béke már helyreállíthatatlan, a szülők s a feleség bizalmatlanok a költővel szemben, jogosan; ez a bizalmatlanság viszont, szintén jogosan, egyre jobban elhidegíti tőlük Verlaine-t, aki még kevés sikert ért el ahhoz, hogy rendetlenségei ellenére is imponálni tudjon polgári környezetének. A végleges szakítást egy új, különös és végzetes barátnak, Arthur Rimbaud-nak a megjelenése készítette elő.

Arthur Rimbaud, aki mint a romlás rossz angyala jelent meg Verlaine-nél, a Bonne Chanson költőjénél tíz évvel fiatalabb volt, zseniális költő, tökéletesen eredeti, makacs, erőszakos, anarchista, ateista, nihilista szellem, akiben világmegvető, parancsoló, magasrendű akarat egyesítette a brutális materializmust a már betegesen nagy fantáziával és távolba mámorosult vágyakkal. Charleville-ben született, 1854-ben; apja katonatiszt, százados. A kitűnő eszű fiú jól tanult, különösen a latint szerette, és már diákkorában elképesztette tanárait túlérett, forradalmi verseivel, elveivel és viselkedésével. Csavargó szelleme korai kalandokba kergette: Párizsba utazott, jegy nélkül, de hazazsuppolták; Charleroiba, ahol újságíró akart lenni, de a szerkesztő megrémült brigantikülsejétől; ismét Párizsba, azonban másodszor is rosszul járt, s gyalog kellett faluról falura hazakoldulnia magát, németek megszállta országrészeken át. Nemsokára – épp a Kommün idején – megint Párizsba szökött, de az inszurrekció leverése után menekülnie kellett. Ebben az időben már undorodott az irodalomtól, és tettekre vágyott, megvetette a klasszikusokat és moderneket egyaránt, és csak a Poèmes saturniens költőjének kegyelmezett meg. El is küldte hozzá verseit, köztük a világhírű Bateau Ivre-et, s Verlaine, akit valósággal magukkal ragadtak ezek a zseniális írások, lelkes levélben válaszolt neki, és Párizsba hívta.

Verlaine akkortájt, a Kommün után, az apósa házában lakott, s maga is megdöbbent, mikor egyszer csak beállított hozzá a várva várt vendég, az ismeretlen, zseniális barát, Rimbaud, a tetves csavargógyermek. A vendég nagyon komoran és neveletlenül viselkedett, folyton evett, rengeteget, mindenkivel gorombáskodott, nem volt hajlandó irodalomról vitázni, hanem szörnyen unatkozott, pipázott, és ment aludni. A rendes polgárcsalád, amely már Verlaine bohémiáját sem bírta elviselni, érthetően megbotránkozott az új barát szennyes külsején és szokatlan magaviseletén, s mikor az após hazaérkezett, másutt kellett elhelyezni. Verlaine író- és festőbarátainál szerzett szállást a különös fiúnak, bevezette az irodalmi körökbe, elvitte Victor Hugóhoz is (aki bókoló, patetikus gúnnyal „gyermek-Shakespeare”-nek nevezte Rimbaud-t), s indítványára barátai mindennap három frankot adtak össze az új, csodálatos költő támogatására. Rimbaud csakhamar fejére nőtt mesterének, s most már ő hurcolta barátját kocsmáról kocsmára, mindenütt botrányt okozott, végre aztán hazament Charleville-ba. Ott megírta Une Saison en Enfer című prózavers-kötetét, ki is nyomtatta, de a megjelenés napján az egész kiadást tűzbe dobta. Csak három példány maradt meg belőle, véletlenül.

Verlaine, részben mert az otthoni állandó veszekedések végleg elkeserítették, s túl fiatal felesége nem volt elég türelmes és megértő vele szemben, részben azért, mert költői szabadságát féltékenyen őrző, egyébként azonban akarat nélküli lelkét már teljesen hatalmába kerítette Rimbaud energikus szelleme, 1872 júliusában Rimbaud-val együtt, akit magához hívott, megszökött Párizsból. Anyjától pénzt kapott, s a két barát Arras felé vette útját. Az arras-i váróterem büféjében, kissé becsípve, borzalmas gyilkosságokról és megfojtott öregasszonyokról kezdtek beszélni, hogy a köröttük ácsorgó jámbor vidékieket megijesszék, a tréfának azonban rossz vége lett, s örülhettek, hogy kisebb meghurcoltatás után visszazsuppolták őket Párizsba. Párizsban rögtön átszálltak egy másik vonatba, és tovább utaztak Belgiumba, majd Angliába.

Útközben és Londonban Verlaine verseket írt, figyelte az angol életet, jegyzeteket készített, és ivott, Rimbaud pedig, a részeges, de minden italt állati erővel bíró kalandor, angolul tanult, eljárogatott a British Museumba, s azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy expedíciót vezet valamelyik tropikus országba. Csakhamar megunta és faképnél hagyta Verlaine-t, aki megbetegedett, szeretett volna kibékülni a családjával, de hiába, mert felesége, szülei biztatására, beadta ellene a válókeresetet. Verlaine anyja nyugalmat és csöndes szórakozást ajánl fiának, s elhelyezi egy nagynéninél, Jehonville-ban, a belga Luxemburgban. Verlaine dolgozik, írja a Romances sans paroles-t, aztán elkeseredve, hogy Mathilddal nem sikerült békülnie, magához hívja Rimbaud-t. Egy ideig együtt utazgatnak, majd visszahajóznak Angliába. Barátjával, Lepelletier-vel levelez, hogy miképpen lehetne kiadni újabb verseit, s közben franciatanítást vállal, mert anyja – vagyonuk ugyanis Verlaine apjának halála óta rossz spekulációk következtében egyre csökkent – nem támogathatja olyan bőkezűen, mint azelőtt.

Verlaine és Rimbaud barátsága nem volt zavartalan, és sok szenvedélyes összetűzésüknek az lett a vége, hogy Verlaine 1873 júniusában Brüsszelbe utazott, anélkül hogy barátját értesítette volna. Nem tudta felejteni a rue Nicolet-i otthont, s Rimbaud-val, egy szerencsés és józan pillanatában, azért szakított, mert meg akarta menteni édesanyját és magát a teljes anyagi romlástól (a költséges utazások alatt mindig ő viselte Rimbaud kiadásait is), s azonkívül tudta, hogy feleségével való kibékülésének első feltétele e botrányosnak kikiáltott barátság fölbontása. Brüsszelben találkozott az anyjával, s arról értesült, hogy az óhajtott kibékülés lehetetlen, erre ideges kétségbeesésében leszaladt az első kocsmába, leitta magát, és táviratozott Rimbaud-ért. Rimbaud megjött, és pénzt kért. Verlaine azt tervezte, hogy ezután is együttmaradnak, utazgatnak és írnak. Rimbaud azonban már a saját útját akarta járni, Verlaine nélkül, és továbbra is csak pénzt követelt.

Vitájuk hamarosan heves összetűzéssé fajult, és a civakodásnak, melynek csak Verlaine anyja volt tanúja, végzetes következménye lett: Verlaine, józannak egyáltalán nem mondható állapotban, végsőkig ingerülten, revolvert rántott, és kétszer Rimbaud felé lőtt. Az első golyó a fiatalember bal csuklóján teljesen jelentéktelen sebet ejtett, a második a padlóba fúródott. Az egzaltált költőt anyja a szomszéd szobába húzta. Verlaine lassan megnyugodott, majd átment némán várakozó barátjához, és sírva szólt hozzá: Itt a revolver, lőj agyon! Az anyja kibékítette őket, és – fia tiltakozása ellenére – húsz frankot adott Rimbaud-nak, azzal a kéréssel, hogy utazzék haza Charleville-ba. Verlaine, érthetően izgatott lelkiállapotban, ki akarta kísérni a vasútig. Útközben Rimbaud, barátja egy mozdulatát félreértve, azt hitte, hogy Verlaine ismét a fegyverért nyúl zsebébe, futni kezdett, és gyilkos!-t kiabált. Verlaine-t letartóztatták, Rimbaud pedig, miután egyáltalán nem terhelő vallomását jegyzőkönyvbe foglalták, nyugodtan hazautazott. E jegyzőkönyv felvételénél és a vizsgálat folyamán később többször kérdést intéztek hozzájuk barátságuk természetére vonatkozólag, azonban mindketten mindenkor erélyesen tiltakoztak minden „aljas gyanúsítás” ellen.

Verlaine-t 1873. augusztus 8-án – maximális büntetéssel, ami azok körében, akik a pörről tudomást szereztek, nagy megütközést váltott ki – kétévi börtönnel büntette a brüsszeli törvényszék. A költő Mons-ban ülte le büntetését, teljes lelki megalázottságban és megalázkodásban.

A mons-i két esztendő tartalmát versben és prózában sokszor megírta a költő: első kétségbeesését, reményei lassú feltámadását, az ítélet nem várt keménységét (ő éppúgy, mind védője, és barátai, csupán két-három heti börtönre számítottak), új összeroppanását, a szigorú fegyelem és a cellabeli magány gyógyító fájdalmát, a testi-lelki üdvös, kényszerű absztinenciát, s végül azt a nagy változást, amely visszavezette Krisztushoz és Szűz Máriához, a katolicizmushoz.

Verlaine a börtönben nem lázongott, s nem a sorsot vádolta, hanem saját magát. Mialatt a bűvös és jó „kastélyban” elmélkedés, írás, tanulás és olvasás között folynak egyhangú napjai, jó barátja, Lepelletier, aki ez idő tájt Sens-ben napilapot szerkesztett, kis újságjának kezdetleges betűivel, brosúraformában, kinyomtatta Verlaine 1872-73-ban Angliában és Belgiumban írt verseit, a Romances sans paroles-t. A korrektúrát Verlaine végezte a börtönben. A kis könyv megjelent, de egyetlen lap sem emlékezett meg róla. Verlaine, aki állandóan aggódva tudakolta, hogy mit tartanak felőle „a falon túl”, az élők számára eltemettetett. A sajtó agyonhallgatta, s csak később foglalkozott vele, végső bohém züllései idején, pletykaalapon, és túl sokat.

A Romances sans paroles teljesen új Verlaine-t mutat be, bár egyes darabjaiban, különösen feleségéhez írt búcsúverseiben – Birds in the Night – visszakapcsolódik a Bonne Chanson-hoz. Egyike a költő legszebb és legváltozatosabb köteteinek. Ezek a versek a francia líra szempontjából sok „eretnekséget” vezetnek be a poézisba: új ritmikát, vakmerő ugrásokat, a gondolat népdalszerű hajlongását, a szimbolizmus valóság- és lelkiségkeverő félhomályát, az élmények impresszionista mértékben már-már túlmenő szétbontását és villogó pillanathatásokban történő összerakását, s általában a kifejezhetetlennek azt a szuggesztív, érzékkeverő és kissé mámoros megfogásmódját, amelyet később híres, igazi Ars poetikájá-ban, elméletéhez rögtön példát is adva, oly nagyszerűen kifejtett. A Romances sans paroles klasszikus forrása lett a parnasszizmus méltóságteljessége után könnyed lelki árnyalatokra törekvő európai költészetnek.

Míg Lepelletier e kötet kiadásával foglalkozott, azalatt Mons-ban a 252-es cella lakója (aki még mindig érthetetlen makacssággal reméli, hogy kibékül feleségével) angolul tanul, Racine-t, Shakespeare-t, latin és spanyol írókat olvasgat. Az igazgató, anélkül hogy szabályellenes kedvezményekben részesítené, előzékenyen bánik vele, s a börtön lassan-lassan kezd áldássá válni. Másokat, sok példa van rá, a börtön magánya összetör és meggyilkol. Verlaine-t csak gazdagította, úgyhogy később is mindenkor fájó boldogsággal gondolt vissza s szinte visszavágyott ezekbe a nyugalmas évekbe. Tanulmányai és tervezgetései közben az a gondolata is támadt, hogy kiszabadulva, kiadóvállalatot alapít, és fordítógárdát szervez Londonban, e „bibliai város” egyébként utált bábeli zűrzavarában, megismert angol íróbarátai munkáinak francia kiadására.

Lelkileg máris előkészített megtérésének közvetlen oka az volt, hogy bíróilag elválasztották a feleségétől. Verlaine-t ez a csapás végleg összetörte. Mikor a börtönigazgató a hivatalos értesítést baráti tapintattal közölte vele, a költő sírva fakadt, és azonnal magához kérette a papot, a jóságos Monseigneur Gaume-ot. Racionális és intelligens ateizmusa a szenvedésben felismeri a kereszténység mélységes vigaszát, és gyengesége erőt merít a tűrés és szeretet tanaiból. „Profán” olvasmányait félreteszi, egyházi írókat olvas, a bibliát, Szent Ágostont és másokat, és önálló írásaiban az erkölcsi felfrissüléssel egy időben jelentkezik az a teljes költői újjászületés, amely az új Verlaine-ben – akinek költészetét most már nemcsak a finomság, hanem az őszinteség és a szenvedés is naggyá, nagyszerűvé teszi – olyan rafinált és primitív mesterműveket teremtett a Sagesse-ben.

Verlaine megtérése teljes volt, és feltétlenül őszinte, de minthogy kizárólag érzelmi alapokon nyugodott, a költő kiszabadulása után csakhamar elgyengült, eltűnt, újra visszatért, s ettől kezdve Verlaine két évtizeden át az új meg új megtisztulás gyötrelmeit és örömeit éli. Mons-ban mindig remélte, hogy királyi kegyelmet kap. De nem kapott, részben azért, mert barátai legnagyobbrészt cserbenhagyták. Börtönét 1875. január 16-án hagyta el. Anyja a kapuban várta. Csendőri felügyelet mellett, más szabadlábra került rabokkal együtt, vasúton harmadosztályú kupéban azonnal a francia határra szállították.

A költő Arras-ban és Fampoux-ban próbálta kipihenni a mons-i nyugalom fáradalmait, de kissé bizalmatlanná vált rokonainál rosszul érezte magát. Nem akart továbbra is anyja pénzén élni, s azt tervezte, hogy gazdálkodni fog. Irodalom? Abból nem lehet megélni, csak – mint mondotta – „az író mostohatestvéreinek”, a zsurnalisztáknak. Különben is az irodalmat Párizs jelenti, s Verlaine, ismerve saját gyöngeségét, s még frissen emlékezve nemrég tett fogadalmaira, félt a nagyvárostól. A romlás azonban csábította. Felkeresi Rimbaud-t, akit már a börtönből igyekezett megtéríteni, levélben.

A „Voyant-teória” költője ebben az időben Stuttgartban házitanítóskodott, és németül tanult. Verlaine, hogy barátját könnyebben visszacsábíthassa kalandor életükhöz, brigantiszerű külsőben jelenik meg, de Rimbaud, aki ekkor már végleg szakított az irodalommal, bosszúsan fogadja, s úgy érzi, hogy ez a züllött alak kompromittálja a gazdái előtt. Loyolának nevezi, kineveti hittérítő buzgalmát, elutasítja barátságát, majd éjszaka, a Neckar partján, ahová a kocsmából sétálni mentek, összevész vele. A két nagy költő veszekedése verekedéssel végződött: az atléta termetű Rimbaud hatalmas bambuszbotjával dühében véresre verte és a holdfényes éjszakában félájultan hagyta szegény, kopasz barátját a folyó partján. Többé sohasem látták egymást. Rimbaud, élete további folyamán bebarangolta Közép- és Nyugat-Európát, és körülhajózta a fél világot; Abesszíniában vadak között élt, kereskedett Menelik császárral, expedíciókat szervezett és vezetett fehér emberek nem járta trópusi vidékekre; átélte körülbelül mindazt, amit A részeg hajó képeiben előre megírt, vagyont szerzett, aztán betegen hazatért Franciaországba, és nyomorúságosan pusztult el, Marseille-ben, 1891-ben. Verlaine mindig csodálattal beszélt róla, és tanulmányt és verseket írt nyugtalan vérű barátjáról, akinek megismerése neki annyit ártott, s akinek fantasztikus hős-életében ő csak epizódot jelentett.

A Rimbaud-val történt végső szakítás után Verlaine néhány barátja közvetítése révén csakhamar francia-, latin- és rajztanári állást kapott Angliában, Stickney-ben, majd Bournemouth-ban (szellemes karikatúráit és vázlatait halála után barátja, Félix Régamey festő könyvben is kiadta), és inkognitóban, nyugodt, egyszerű környezetben lassan tovább írogatta a Sagesse verseit. Mintegy másfél év múlva visszatért Párizsba, aztán a retheli Notre-Dame-kollégium tanára lett. Teljes inkognitóban élt a jámbor paptanárok között, akik csak jóval később értesültek csöndes kollégájuk hányatott és dicsőséges életéről, és mindvégig szeretettel őrizték Verlaine emlékét.

A költő 1880-ban egyik napról a másikra feladta a tanárságot, és Lucien Létinois-val, egyik fiává fogadott tanítványával Coulommes-ba költözött, ahol régi vágyát, a kisgazdaéletet akarta megvalósítani. Lucien Létinois szép, sápadt, karcsú, ravaszkás és elfinomult fiú volt; apja, jómódú parasztember, úrnak akarta neveltetni. Verlaine nem tudott magányosan élni, mindig szüksége volt valakire, akit szeressen, ezért vette körül szenvedélyes szeretettel fiatal barátját. Édesanyja kis tanyát vásárolt neki, Coulommes mellett, Juinville-ben; ezt a tanyát, egyéb okok miatt, de meggondolatlanul, az öreg Létinois nevére íratták. Létinois-ék, akiknek kapóra jött a barátság, amely Verlaine-t fiuk révén hozzájuk fűzte, mindenképpen kihasználták a naiv költőt, s a gazdálkodásnak nagyon szomorú vége lett: rengeteg pénzt elpocsékoltak. Verlaine tulajdonképpen csak az idillt látta a falusi életben, verseket írt, s 1881-ben megszökött Coulommes-ból, Luciennel együtt. Távozásuk után az öreg Létinois a tanyát eladta, az árát zsebre vágta, és Párizsba költözött. Verlaine kalandjainak régi színterére, Londonba utazott fogadott fiával, de Lucient a katonakötelezettség hamarosan Franciaországba szólította. Visszatértek Párizsba, s ott Lucien, a húszesztendős köztüzér, tífuszban megbetegedett, és meghalt. Halála Verlaine-t végtelenül lesújtotta, s a költő a kedves parasztfiút, természetesen idealizálva, egyik későbbi verseskönyvében, az Amour-ban, fájdalmas és mélységes keresztényi versciklusban tette halhatatlanná.

A mons-i börtönben megkezdett Sagesse, hatévi hányódás után, 1881-ben, Verlaine harmincsoros előszavával végre megjelent, Victor Palménál, egy katolikus könyvkiadónál, aki ezt a könyvet, a francia líra egyik legjelentősebb kötetét, imakönyvnek szánta. A kötetről senki sem vett tudomást, a sajtó, Lepelletier egyetlen baráti cikkén kívül, hallgatott. A papság politizált, s legfeljebb újságot ért rá olvasni, a kiadó törzsközönsége kissé profánnak érezte Verlaine verseit, az irodalombarátok pedig klerikalizmust szimatoltak bennük. Az első kiadás pincében penészedett meg, de a második (1889) egyszerre hangos és ünneplő fogadtatásra talált, és megindította Verlaine világirodalmi karrierjét, bár Franciaország határain túl – különösen eleinte – ebből a kötetből is inkább a tiszta, egyszerű hangulatképeket kedvelték.

A Sagesse, Verlaine legbecsültebb és ma legnépszerűbb verseskönyve hat teljesen vagy nagy részben nyugodt év költői eredménye: terjedelemben is jelentős kötet; és csaknem minden darabja klasszikusan kiegyensúlyozott, komoly, szigorú remekmű. Nagy formai és tartalmi változatosság mellett egyetlen átfogó hangulatba olvadtak ezek a versek: a keresztény isten előtt való megalázkodás hangulatába. „E könyv szerzője – mondja Verlaine az előszóban – nem gondolkozott mindig úgy, mint ma. Sokáig tévelygett a jelen romlottságában, részese volt kora hibáinak és tudatlanságának. Nagyon megérdemelt fájdalmak azóta megintették, s Isten kegyelme megengedte néki, hogy megérte ezt a figyelmeztetést. Most leborul a sokáig félreismert oltár előtt, imádja a Legfőbb Jóságot, és a Mindenhatóhoz beszél, mint az egyház érdemekben utolsó, de jó szándékokkal teli és alázatos fia…” Teljes megalázkodásában a költő múltját és jelenét olyan őszintén és egyszerűen tárja fel az Úr előtt, mint a középkor óta soha senki. A pogány gőgből még az öröm se maradt meg lelkében, s az önmarcangolás fájdalmas képeit legfeljebb néhány tisztult emlék-tájkép nyugalmának vasárnapi öröme szakítja meg. A sok könnyelműség és dekadencia után prímér elevenséggel fakad fel ez a vallásosság, nagyobb feszültséggel és drámaisággal, mint amilyen a zavartalan hité, mert hiszen az üdvösség jótéteményeit jobban tudja élvezni az istenes Jób, akihez Verlaine hasonlította magát, mint a Boldog Salamon király. Verlaine, az örök gyermek, a mitológiák hajnalának istenteremtő gyermekhitéig le tudott szállni önmagában, olyan mélyre, le egészen a kezdetig, hogy ott már minden vallás, még az ateizmus és az esztéticizmus is találkozik valami ősi metafizikai közösségben, vagy a pszichológiai revelációknak vallásos megértéssel egyenrangú csodálatában. Verlaine emellett teljesen katolikus, és a Sagesse Dante óta a legnagyobb katolikus irodalmi tett; lírában mindenesetre az első és felülmúlhatatlan: rajta épül fel Claudel és az egész irodalmi neokatolicizmus.

Verlaine – noha a Sagesse-ből egyetlenegy példány se kelt el – remélte, hogy meg tud élni a tollából. Próbálkozott visszajutni városházi hivatalába is, de sikertelenül. Újságoknak akart dolgozni, bár tudta, hogy sokkal jobb író, semhogy különösebb örömmel fogadják. Drámatervekkel is foglalkozott, eredménytelenül. Lepelletier hathatós támogatása révén mégis bejutottak írásai egy nagy laphoz, a Réveil-hez, majd a Lutèce-hez, amelyeknél elég tisztességesen megbecsülték élénk vázlatait, impresszió-cikkeit és rövid esszéit. Akkoriban kezdi írni önéletrajzi írásait és tanulmányait: Les poètes maudits, Les mémoires d’un veuf, Louise Leclercq (amelyekhez később a Confessions, Mes Prisons, Mes hôpitaux, Quinze Jours en Hollande, Les Hommes d’aujourd’hui stb. járul). A költő ekkor már állandó pénzzavarokkal küzd, pedig Léon Vanier, a dekadensek kiadója, előbb Verlaine kedves, bő kitérésekkel fűszerezett, nagyon lírai próza munkáit, majd pár esztendő múlva minden művét lekötötte. Sikert legelőször a Poètes maudits ért el, amelyben legjobb költőtársaira hívta fel a publikum érdeklődését. Kissé rendezetlen esszéinek ebben a gyűjteményében saját magáról is beszél, nevéből anagrammát csinál (Paul Verlaine: Pauvre Lélian), a keresztény-ártatlan és pogány-bűnösség kettősségét – „homo duplex” – így magyarázza: „Hiszek, és vétkezem gondolatban és tettben; hiszek, és megbánom bűnömet, gondolatban, s várom a jobbat. Vagy még inkább: hiszek, és e pillanatban jó keresztény vagyok; hiszek, és egy pillanattal később rossz keresztény vagyok. Egy bűn emléke, reménye, felidézése gyönyörködtet, lelkiismeret-furdalással vagy anélkül, néha a bűn formájában és a bűn minden következményével együtt. Ezt a gyönyörködést én, te, ő, írók, papírra vetjük többé-kevésbé jól vagy rosszul kifejezve, nyilvánosság elé visszük, s végül irodalmi formába foglaljuk, megfeledkezve minden vallásos gondolatról, vagy esetleg egyről sem. Elítélhetnek emiatt bennünket, mint költőket, tiszta meggyőződéssel? Nem, és százszor nem! Hogy egy katolikus ember öntudata másképpen gondolkozik-e vagy sem, az nem tartozik ránk… Most már, Pauvre Lélian katolikus versei pontosan fedik a költő másfajta verseit? Igen, és százszor igen! A hang mindkét esetben ugyanaz, itt komoly és egyszerű, amott virágos, bágyadt, ideges, vidám, és ami tetszik, de mindenütt ugyanaz a hang, mint ahogy a vallásos és szenzuális Ember ugyanannak a gondolatnak (amelynek magas és mélypontjai vannak) minden egymástól különböző megnyilvánulásában az intellektuális ember marad.”

Első prózai munkáinak megjelenésekor, 1883 végén, Verlaine már ismét elhagyta Párizst: édesanyja Coulommes-ban megvásárolta az öreg Létinois házát 3500 frankért, a fia számára, s a költő újra gazdálkodni próbált. Ez a második kisgazda-periódus éppoly szerencsétlenül végződött, mint az első, sőt még szerencsétlenebbül, mert Verlaine dolgozni nem tudott, de annál többet korhelykedett újonnan fölszedett vidéki és Párizsból magához invitált cimboráival, úgyhogy hetvenöt éves édesanyja, aki nem tudta fiát pénzzel ellátni, s különben is belefáradt Verlaine megjavításának mindig sikertelen kísérleteibe, elkeseredésében magára hagyta, és a szomszédba költözött, egy Dane nevű ismerősükhöz, aki Verlaine-nek személyes ellensége volt. Az elköltözést heves összeütközés előzte meg, nem első és nem egyetlen az utóbbi években, mire Verlaine ingerülten Párizsba utazott. Mikor kétnapi dorbézolás után szégyenkezve és még mindig részegen visszatért, s felkereste anyját, egy mindenesetre megbocsáthatatlanul csúnya, pénzkövetelő vita folyamán, Dane sértő magaviseletén felbőszülve, állítólag megfenyegette és kezénél fogva megrázta az édesanyját. Emiatt Dane feljelentésére törvény elé került. Anyja tagadta az életveszélyes fenyegetést és a könnyű testi sértést, azonban Dane ellenséges vallomása alapján Vonziers-ban egy hónapi börtönre ítélték. 1885. március 24-én szabadult ki. Anyja most már nem várta a börtön előtt – egy évre rá meg is halt –, s a teljesen magára hagyott, állhatatlan és szerencsétlen ember, miután házát 32 000 frankért eladta, és adósságait kifizette, örökségének ezzel a jelentéktelen maradékával végleg Párizsba költözött. A mons-i börtönévek óta mindig kívül érezte magát egy kissé a társadalmon, s ez az érzése most végzetesen megerősödött. Kezdődik a végső züllés, a betegeskedésnek, kórházi és garniszálló-életnek siralmas és legendás évtizede.

A coulommes-i gazdálkodás idején, 1884-ben jelenik meg Verlaine új verseskönyve, a Jadis et Naguère, a költő legtarkább és egyik legszebb munkája. Ez a kötet szinte húsz esztendő antológiájának tekinthető, amit Verlaine mintegy összes eddigi munkáinak kiegészítéséül adott ki. A költő minden hangja megszólal benne, de kitűnő parnasszista-leíró, humoros-ironikus, realista és elbeszélő költemények s a mons-i cellában írt nevezetes Art poétique mellett néhol gyengülést is mutat, mert Verlaine több, régebben kiselejtezett költeményét is felvette ebbe a kötetébe. Les Unes et les Autres című, Mons-ban, megtérése előtt írt, Fêtes galantes-stílusú pásztorjátékát, amely szintén e verseskönyvéhez van csatolva, matiné keretében barátai és lelkes színészek be is mutatták (Poe Hollójával együtt, melyet Mallarmé fordított, prózában, franciára), de a túl drága kosztümök annyi pénzt emésztettek föl, hogy Verlaine és Gauguin, a festő – az ő javukra és tiszteletükre rendezték a díszelőadást – egy fillért sem kapott.

Forrón szeretett, számtalanszor megbántott és még többször megsiratott anyja halála óta Paul Verlaine teljes árvaságra jut, minden támasz nélkül él. Fiát, Györgyöt, aki órás és később a Metro alkalmazottja lett, a Rimbaud-idők óta egyszer sem láthatta, még halálos ágyán sem, mert volt felesége, aki elválásuk után csakhamar férjhez ment, mindenkor féltékenyen eltitkolta az apa előtt a fiú címét. Hírneve azonban lassanként terjedni kezdett, s felnőtt az az új generáció, amely őt tekintette mesterének. Nyomorúságos pincelakását seregestül keresik fel a fiatal költők, szegény és előkelő látogatók, franciák és külföldiek, akiket a hódolat vagy az egyszerű kíváncsiság visz el hozzá. Az idő és a sok szenvedés némileg megszépíti nagy fejét, amely fiatal korában meglehetősen rút volt, de a költő roppant homlokával, kopasz fejével, szakállával és apró, villogó szemeivel néha most is sátáni jelenség. A boulevard-okon és a latin negyed zegzugos utcáin mindig akadnak kísérői, rajongó s néha tiszteletlen fiatalemberek, és utcalányok, akik vele mennek a kávéházakba, kocsmákba, s ott abszint mellett éjfélig és hajnalig folynak az irodalmi viták és veszekedések. Legtöbbször nincs pénze, de néha jelentős összegekhez jut: ilyenkor bőkezű, nagyúri tivornyákat rendez. (Juinville-ben az unalmas, vidéki kisvárosban – igaz, hogy régebben – egyszer hét nap alatt hétezer frankot tékozolt el.) Közben időnként eltűnik, „megjavul”, múló vallási buzgalmak szállják meg, már talán nem is egészen őszinték: vagy kórházakba menekül a betegség, éhezés és hideg elől.

A romlásnak most is vannak fokozatai. Az első években Verlaine, aki egyébként utolsó percéig megőrizte munkaképességét, még úgyszólván zsenijéhez méltó verseket ír, és kötetei (Amour, 1888, Parallèlement, 1889, Bonheur, 1891) igen sok darabjukban a Sagesse nívóján állanak, a költő azonban egyre kevésbé törődik már a nívóval, és fiókok aljáról előkotort, régi, rossz verseit is örömmel teszi pénzzé. Ebben az időszakban még a bensőséges, igazi keresztény szellem dominál kötetében, de a Parallèlement a tiszta versekkel párhuzamosan már egész tömegét közli a formában művészi, de tartalmilag egyre tisztázatlanabb erotikus költeményeknek.

Az erotizmus már a mons-i börtön aszkétaságába is belopózott, s most az alkohollal együtt ellenállás nélkül és teljesen hatalmába keríti Verlaine-t. Minél jobban süllyed, dicsősége annál hatalmasabban emelkedik. 1892-ben, Leconte de Lisle halála után, egy ügyes riporter kezdeményezésére, aki lapjában megszavaztatta az élő francia költőket, őt választják meg „Prince des Poètes”-nek, de páratlan népszerűsége mellett sem tud könyveinek jövedelméből rendezett életet élni. Pedig most is éppúgy vagy még jobban vágyódik a polgári otthonra, mint fiatalkori bohémkodásai idején, és prózai írásaiban állandóan emlegeti volt feleségét. Szeretne bejutni az őrültek házába is, hogy zavartalanul dolgozhasson, fedél alatt, bármily nyomorúságosan ellátva, de nem elég kitartó és következetes a szimulálásban. Kiadója, Vanier, akihez némi barátság s még több elkeseredett, humorizáló és cinikus ellenségesség fűzi, kizsarolja, versenként fizeti, aminek az a következménye, hogy Verlaine a kocsmapultok mellől, ha nem tudja kifizetni apróbb számláit, firkant valamit egy papírdarabkára, és átbiceg vele Vanier-hoz az öt frank előlegért. Később már akárkinek hajlandó pár hízelgő szóért s egy pohárka italért verset írni, megrendelésre, akármiről, akármilyen formában. Verseit csoportosítja, s egy mondén kötet után egy katolikus könyvet ad ki (a Chansons pour Elle után a Liturgies intimes-et, amelyben a legtöbb költemény csak versbe szedett katekizmusrészlet), és költői termelésének nagyobb része már mindenféle szexuális kicsapongásnak, túlságosan személyi ügyeknek, alkalmaknak, ismeretségeknek, bosszúságoknak, irodalmi féltékenykedéseknek és barátságoknak virtuóz megverseléséből áll. Időnként, s elég gyakran, felcsillan utolsó köteteiben is (Odes en son Honneur, Èlégies, Dans les Limbes, Dédicaces, Epigrammes, Chair, Invectives) a régi zsenialitás, és kétségtelen, hogy az a fenntartás nélküli, szatirikus őszinteség, amellyel minden jó és rossz pillanatát, szeretőinek viselkedését és a maga abszolút gyöngeségét és romlottságát feltárja, művészileg éppannyira értékes és újszerű, mint amennyire megdöbbentő emberi és tartalmi szempontból. Verlaine mindvégig az egyre nagyobb őszinteség és közvetlenség felé fejlődött, s ezekben az években átlépte azt a határt, amelyen túl az egyéni élmény már nem válhat a művészetben egyetemessé, hanem személyesség marad, más környezetben és bizonyos időn túl érthetetlen és érdektelen személyeskedés. Irodalmának ezt a szélsőségesen személyessé válását mutatja az a visszaélés is, amit az ajánlásokkal űzött: a Jadis et Naguère-ban 25 ajánlás van, az Amour-ban 22, az Epigrammes-ban 13, a Dédicaces csupa dedikáció, 70-80. Legutolsó, posztumusz könyvében, az Invectives-ben, aránylag kevés az ajánlás, de ez a kötet majdnem kizárólag személyes üzenetekből áll, és sokat ártott Verlaine-nek, hogy Vanier, ki akarván használni a költő halálával megerősödött keresletet, sietett kiadni ezeket a többnyire csak baráti körnek szánt kifakadásokat.

Otthontalansága és szegénysége miatt e szomorú évek legnagyobb részét különböző kórházakban töltötte a vérbajos, reumás, cukorbeteg és alkoholista költő, legtöbbször mint ingyenes beteg. Ekkoriban már olyan népszerű volt, hogy minden furcsa esetéről és szaváról beszámoltak a lapok, s ha azt írták, hogy jobban érzi magát, csapatostul tódultak hozzá a vendégek. A kórházakban az orvosok tisztelték, kedvesen, elnézően bántak a javíthatatlan, jókedvűen szomorkodó és örökké bánkódó öreg gyermekkel, s Verlaine időnként egy-egy megszorult íróbarátját is beprotezsálta egy kis pihenésre maga mellé. Meghalni azonban mégsem akart kórházi ágyon, ezért végül egyik utolsó barátnőjével, Krantz Eugéniával, a Rue Descartes 39. szám alatt, kétszobás kis lakásban húzódott meg.

Verlaine-nek öregkorában éppoly kevéssé voltak dicsőségesek a szerelmei, mint középiskolás éveiben. Utolsó barátnői közül Eugénia Krantzon kívül Esther Boudint – Philomène – emlegetik: mindkettő apró szívességekkel nyerte meg a költőt valamelyik garniszállóban, mikor Verlaine, elhagyatva, betegen feküdt. Ápolták egy kicsit, s később, megtudva, hogy a bohókás öregúr, aki oly hálásan fogadta segítségüket, néha-néha komolyabb pénzekhez is jut, nyakába varrták magukat. Először Esther, aki szép szóval mindig kicsalta Verlaine utolsó filléreit, s több ízben meg is lopta. A lopások után mindig megszökött valamelyik más szeretőjével, aztán visszasírta magát a hiszékeny költőhöz. Ennél a rendőrileg nyilvántartott nőnél egy fokkal jobb volt Eugénia, az egykori Ninie Mouton, a fél világ ünnepelt kokottja, és néhány előkelő politikus levizitelt barátnője, de ő is könyörtelenül kihasználta, dolgoztatta, barátai elől szobájába zárta a tehetetlen Verlaine-t, s csak olyankor volt kedves hozzá, amikor – mint például a költő 1892-es hollandiai-belgiumi-angliai felolvasó körútja után – egyszerre nagyobb pénz került a kezébe. Verlaine e két nő között hányódott éveken át, egyiktől a másikhoz menekült, pedig tudta, hogy mind a kettő nyugodtan megcsalja, hiszen mindegyik nő gondosan szemmel tartotta a másikat, és sietve beszámolt Verlaine-nek a botrányokról. A költő, úgy látszik, Eugéniát mégis szerette, s feleségül is akarta venni. Caroline Teisen, egy harmadik, akivel Verlaine, mikor mindkét barátnőjével összeveszett, egy alkalommal pár napig együtt élt, volt barátja halálhírét meghallva, megőrült, és a Saint-Anne-intézetben csakhamar meghalt.

…1896. január 8-án délelőtt, pár napos betegeskedés után, amely alatt apró dísztárgyak aranyozásával töltötte idejét, illusztrált folyóiratokat nézegetve és legutolsó, Halál című versét korrigálva, meghalt Paul Verlaine, az új francia irodalom legnagyobb lírikusa. Eugénia Krantz csak egy évvel élte túl. Esther vidékre költözött: ott a költő iránti tiszteletből egy irodalombarát támogatta, hogy eltengethesse életét.

Verlaine halála híre egy óra alatt elterjedt Párizsban, s a rue Descartes-i szerény lakás, még a lépcsőház is, két napig tele volt látogatókkal, Franciaország első művészeivel, barátokkal és idegenekkel, hivatalos küldöttekkel. És január 10-én, fagyos napfényes délelőttön, a Saint-Étienne-du-Mont-templomból ötezer ember kísérte Verlaine-t, valóságos diadalmenetben, Párizson át a batignolles-i temetőbe. A sírnál Maurice Barrès, François Coppée, Edmond Lepelletier, Catulle Mendès és Robert de Montesquieu tartott gyászbeszédet. Mint szimbolikus véletlent, feljegyezték az újságok, hogy a temetést követő éjszaka az Opera homlokzatát díszítő szobrok közül a lírai költészet múzsájának karja a kezében tartott lanttal együtt letört, és földre zuhant.