Baudelaire élete

Charles Baudelaire 1821. április 9-én, délután 3 órakor született, Párizsban a Rue Hautefeuille 13. számú házban. Az utca azóta megszűnt, a házat 1856-ban kisajátították, és a Boulevard Saint-Germain megnyitásakor lebontották. Szép régi, tornyos épület lehetett, az akkor négyszáz éves Hôtel d’Alègre tömbjéhez tartozott, díszítése még idézte az egykori eleganciát.

Ebben a házban lakott a költő apja, Joseph-François Baudelaire. A fehér hajú, fekete szemöldökű öregúr katolikus vallású, jómódú kisbirtokos szülők gyermeke volt, kitűnő iskoláztatást kapott, s fiatal korában Choiseul-Praslin herceg gyermekeit nevelte. Arisztokrata kapcsolatait és barátságait, noha maga republikánus volt, a nagy forradalom és a rémuralom alatt sem tagadta meg, s elvei fenntartásával, ahogy tudta, segítette régi ismerőseit. A császárság idején jó fizetéssel a szenátus tisztviselője lett, a Bourbonok visszatérésekor önként nyugdíjba ment. Lafontaine-i kedélyű és közvetlenségű, művészbarát embernek festik; megkülönböztető tulajdonságai közé tartozott a nagy udvariasság és választékos modor, amit a fia is örökölt tőle. Szép lakását szerényebb műkincsekkel és saját vízfestményeivel díszítette; az utóbbiak nem vallottak különösebb tehetségre, sőt Baudelaire, a műkritikus, később „igen nyomorúságos” festőnek minősítette édesapját, bár különben nagyon szerette. François Baudelaire-nek már volt egy felesége, Rosalie Janin, s egy felnőtt fia, Claude-Alphonse; Rosalie azonban 1814-ben meghalt, kisebb földbirtokot hagyott az urára, és a ház asszony nélkül maradt 1819 őszéig. Ekkor, szeptember 9-én, az apa újból megnősült. Második házasságából született a költő.

Baudelaire édesanyját Caroline Archimbaut-Dufays-nek hívták. Árvalány volt, az ancien régime egyik emigrált tisztjének gyermeke, 1793-ban született, Londonban. Szüleinek halála után hazakerült, s Auteuil-ben nevelkedett a baráti Pérignon családnál. Jó modorú, érzékeny, nem szép, de csinos nőnek mondják a fennmaradt adatok; fekete szeme és hosszú nyaka volt; talán átitatta egy kis „anglikán farizeusság”. Szeretett volna kikerülni a mégiscsak idegen családból, amely nevelte, s így örömmel és kissé meghatottan fogadta a világfias modorú, finom úrnak, a ház barátjának, François Baudelaire-nek a közeledését, aki előbb mint atyai ismerős, majd mint udvarló járt hozzá a Pérignon-házba. Amikor Charles megszületett, a puritán Caroline huszonhét, az öreg jakobinus François Baudelaire pedig hatvanegy éves volt. „Aggastyán gyermeke vagyok!” – panaszolta később a költő.

Az aggastyánt és a gyermeket azonban kitűnő viszony fűzte egymáshoz. Claude, a féltestvér, korán kikerült a házból, minden szeretet a második gyermek felé fordulhatott. Az öreg Baudelaire elbűvölte fiát. Maga tanította meg írni-olvasni, sokat sétált vele, a Luxembourg-kert szobrain magyarázgatva a plasztika és a művészi ízlés elemeit a figyelő gyermeknek.

1827 februárjában François Baudelaire meghalt, és Charles nevelése az anyára maradt, és Mariette-re, akit – sokkal később – a megtért Baudelaire az imáiba foglalt, s akinek emlékét „A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem” kezdetű vers őrzi. A gyermek rajongva szerette az édesanyját, féltékeny volt mindenkire, aki hozzájuk járt, s különösen egy szép, fegyelmezett, kissé szertartásos katona iránt érzett növekvő ellenszenvet. Ez a sokszor kitüntetett katona, Hohenlohe herceg segédtisztje, a harminckilenc éves Aupick őrnagy volt. Vendégeskedései megrontották a gyermek Baudelaire életét, mindjobban elhódították tőle az anyját, akivel addig oly sok bizalmas sétát tett Párizs parkjaiban, vagy nyáron, Neuillyben, ahol az anyja egy napos kis házat bérelt. Ekkori életükre, a házra s a kert kis gipsz Pomona- és Vénusz-szobrára férfikorában is vágyakozva gondol vissza a költő. A gyermekben egyre mélyebb s végül gyógyíthatatlan sebbé, majdnem gyűlöletté fokozódott a fájdalom, hogy Caroline elszakadt tőle, s 1828 szeptemberében, alig másfél évvel első férjének halála után, hozzáment a nagy karrier előtt álló katonatiszthez. A ragyogó házasság a kis Baudelaire számára szerencsétlenséget, szakadatlan összeütközéseket, eszményomlást, végeredményben súlyos idegbajt jelentett, s a költő csak tizenkilenc év múltán, nevelőapja halála után tudott igazán kibékülni az anyjával. Az intim drámának, amely a lelkében zajlott, első agresszív megnyilvánulása az volt, hogy az esküvő estéjén a szülők hálószobájának kulcsát kidobta az ablakon.

Aupick, 1832-ben, már mint alezredes, családjával együtt Lyonba, új garnizonába költözött a kolera elől és – bár akarta – sehogy sem tudta megnyerni mostohafia szívét. A gyermek magányos és zárkózott, befelé élő, meg-megriadó és vad kitörésekben összeroppanó fiúvá nőtt, árulásnak érezte anyja második házasságát, s apja emlékéhez és Mariette-hez menekült. „Pápa” akart lenni, „katona és színész-pápa”. Mariette Lyonban meghalt, s a teljesen elmagányosodott, makacs gyermek előbb a Pension Delorme-ban, majd a Collège Royalban nevelkedett mint bentlakó. A magány és a gyanakvás misztikus hajlandóságokat ébreszt, a keserű értelem megvetésbe menekül, s koraéretté tesz. Rajongás, cinizmus és ideggyöngeség jellemzi Baudelaire-t már a diákkorában. 1834-ben nyilván erős megrázkódtatást jelent neki a lyoni munkásforradalom, az ágyúdörgés és az utcai harcok: halálát kívánta annak, akit az édesanyja csak félteni tudott: a nevelőapjának. A forradalom után Aupick ezredes lett; két évvel később visszahívták Párizsba, a kormányzó vezérkarába; a család a Rue Culture-Sainte-Cathérine-be költözött. Baudelaire-t pedig beadták a Lycée Louis-le-Grandba.

Diáktársai és tanárai ellentmondóan ítélték meg a későbbi költőt. Baudelaire általában közepes-jó tanuló volt; a számtant nem kedvelte; annál jobban a latint, a görögöt és a természetrajzot. Latin verselésért kitüntetést kapott, és díjat nyert. Saját maga is írt már verseket, örök magánya és korai érzékisége témáit kezdte feldolgozni. A rejtelmes és ugyanakkor gunyoros hajlandóság mellett a képzelet nemegyszer nagyzolásokra, tudatos vagy féltudatos hazugságokra ragadtatta. Nem csoda, hogy összeütközésekbe került az iskolai hatóságokkal, bár komolyabb baja még nem történt az ellenkezései és romantikus pózai miatt. „Lomha melankólia” és lázongó tehetetlenség kínozta. „Már kora gyermekségemben két ellentmondó érzést éreztem a szívemben: az élet borzalmasságát és az élet eksztázisát”, írta később magáról. Az iskolai évek alatt szellemileg Chénier hatott rá különösebben, a hellenizmusával, aztán „Joseph Delorme” – vagyis Sainte-Beuve – a pesszimista verseivel és Pétrus Borel, a szélsőséges, formátlan vadzseni, az extrém, byronista pokoljáró, akiből oly derék családapa lett, mire megjött az esze, és belátta, hogy nincs benne igazi alkotó tehetség. 1838 nyarán a vakáció alatt Baudelaire a szüleivel utazást tett a Pireneusokban. 1839 tavaszán kicsapták – ha ugyan nem túlzott, amikor a barátainak beszámolt erről az eseményről. Annyi biztos, hogy kivették a líceumból; egy tanárhoz került kosztos diáknak, s látszólag megint békességben élt a családjával, mikor tűrhető, mások szerint szép eredménnyel mégiscsak leérettségizett.

Nevelőapja ekkor már dandártábornok volt, s pályája a diplomácia felé kezdett hajolni. Az előkelő család a fiától is hasonló karriert várt, s Aupick tábornok mélységesen csalódott, Caroline pedig egyenesen elszörnyedt, mikor a tizennyolc éves Baudelaire kijelentette, hogy semmi kedve sem a királyi udvarokhoz, sem a nagykereskedelemhez – ő író lesz. Feszült helyzete a családban ellenségessé vált, őt azonban nem izgatta a tábornok szótlan megvetése és anyjának könnyes bánata: a nagyvilági, gazdag és független „aranyifjú” fölényével, az elkeseredett lázadó gőgjével és amellett hihetetlen komolysággal kezdte képezni magát szellemileg éppúgy, mint a nagyvárosi életben. A szüleinél lakott, de inkább kávéházakban és mulatókban élt, nyakig merült mindenféle bohémiába, és tüntetően megvetett mindent, ami a nevelőapjára emlékeztette. Az anglomán eleganciával öltözködő fiatalembert elkapta a kicsapongás; valószínű, hogy ekkor szerezte súlyos betegségét. Rengeteget tanult, és keveset írt. Nevezetes tanulmányában Gautier részletesen beszámol Baudelaire-nek erről a dendi-korszakáról, habár az igazi dendi-élet inkább csak akkor kezdődött, amikor a költő nagykorú lett, és végleg szakított a szülői házzal. Egyelőre főleg impressziókat gyűjtött, tüntetett, megfigyelt, inkább csak keresve a saját egyéniségét is a Quartier Latin szűk kis utcáiban, melyeknek szennyes és festői képét akkor még nem tüntette el a modern városrendezés, a Boulevard Saint-Michel és a Boulevard Saint Germain. Hajlamai és excentrikus társaságának hatása mind súlyosabb összetűzésekbe sodorták az otthonával. Egy ünnepélyes vacsorán a tábornok a vendégek előtt megdorgálta. Baudelaire kihívó nyugalommal, belülről szinte robbanva, olyasmit felelt, hogy: Uram, ez a magatartás fenyítést érdemel, meg fogom Önt fojtani! Aupick szintén úgy látta, hogy itt fenyítésre van szükség, és arcul ütötte rárohanó mostohafiát. Baudelaire elájult. Az eset után a családi tanács a fiatalember eltávolítása mellett döntött. Ötezer frankot kihasítottak az apai örökségből, s a fiút elküldték a Távol-Keletre, Indiába. Remélték, hogy a nagy út alatt kijózanodik, elfelejti a párizsi bohémvilágot, s kedve jön az exportőri pályához. Felügyelet mellett Bordeaux-ba kellett utaznia, s ott a derék és megbízható Saur kapitány vette gondjaiba. A kapitány vitorlás hajója, a Paquebot des Mers du Sud, 1841. július 9-én Kalkuttába indult, és néhány utasa közt ott volt a fedélzetén a fiatal költő is, aki egyáltalán nem titkolta tökéletes megvetését és érdektelenségét a polgári élet, a kereskedelem, az útitársai és az út iránt.

Mindamellett ez a tengeri utazás lett életének egyik legáldásosabb és legelhatározóbb élménye. Realizálta minden romantikus hajlamát, örökre átitatta az egzotikus messziség nosztalgiájával, a tropikus tájak színeivel és érzékiségével. Mikor visszajött, fantasztikus meséket adott elő a kalandjairól, a tengerről, a kalkuttai lányról, aki beleszeretett, és a rabszolgatartó kapitányról, akit kísérnie kellett. Pedig Indiába el se jutott, s nem is nagyon figyelt a tengeri út özönlő szépségeire. Igaz, hogy az utazás kényelmetlen volt. A Jóreménység-foknál szörnyű orkán táncoltatta őket. A dacos költő, ha nem az útitársait és a kapitányt bosszantotta epés ötleteivel és elméleteivel, többnyire a kabinjában tartózkodott: végre ráért, mint mondta, elolvasni Balzac összes műveit! De természetesen így is mindjobban telítődött a tenger és a trópusok képeivel az alatt a nyolcvanhárom nap alatt, míg a nagy vizeket járta. Ennek az utazásnak az emléke a későbbi versek közt az Exotikus illat, az Egy malabár nőhöz, a Messze innen, az Egy kreol hölgynek, az Albatrosz, Az ember és a tenger, az Előző életem és az Útrahívás; s nagyon sok részlet és kép a Fleurs du Mal verseiben, és éppannyi szomorú vagy boldog vágy, tett, terv vagy indíték a költő életében. A hajó szeptember elsején érkezett meg Port Louisba, Mauritius angol sziget fővárosába. A sziget, a Maszkarénák egyike, melyet a francia lakosság még mindig Ile de France-nak hívott, az Indiai-óceánban fekszik, nyolcszáznyolcvan kilométernyire Madagaszkárról keletre, 1712-től francia, 1810-től angol birtok. A városkában Baudelaire csak néhány vendégszerető, művelt kreol családdal érintkezett; ekkor írta Mme Autard de Bragard számára – a férj tudtával – első szonettjeinek egyikét. Mialatt a viharban megrongálódott vitorlást javították, az embergyűlölő Baudelaire egy parti hotelben lakott, s elhatározta, hogy nem utazik tovább: pár hónap múlva, mire hazaér, úgyis nagykorú lesz, s akkor nem parancsol többé neki a gyűlölt mostohaapa! Mintegy húsz napot töltött Mauritiuson. A kapitány nagy rábeszélésére Ile de Bourbonig – a mai Réunion, száznyolcvanöt kilométernyire délnyugatra Mauritiustól – még hajlandó volt elmenni, de ott már átszállt az Alcide-ra, és húsz nap múlva hazaindult. Saur kapitány az esetről hosszú és nagyon rokonszenves jelentést írt Aupick tábornoknak, a rábízott pénz megmaradt részét és minden felhatalmazását átadta Judet de Beauséjour kapitánynak, ő maga továbbvitorlázott India felé, az Alcide pedig – még egyszer érintve Ile de France-ot – Baudelaire-rel hazaindult Bordeaux-ba. 1842 februárjában a költő visszaérkezett Párizsba, s most már rendíthetetlen volt az elhatározása, hogy csakugyan író lesz. 1842. április 9-én nagykorú lett, májusban szakított a családjával, és elköltözött hazulról. Apai örökségét megosztották közte és féltestvére, Claude között: ő mintegy hetvenötezer frankot kapott; ez a pénz az első világháború utáni vásárlóértékre átszámítva, körülbelül négyszázötvenezer franknak felelt meg. Először az Ile Saint-Louis-n telepedett meg, a Quai de Béthune tíz szám alatt, egyszobás lakásban.

A külön-lakással megkezdődött Baudelaire szabad élete. Költőkkel, festőkkel, szobrászokkal érintkezett; tökéletesítette angol tudását, melynek elemeit még anyjától szerezte; megismerkedett a „fiatal Franciaország” művészi képviselőivel; Levavasseur, a „normand iskola” ifjú vezetője, Prarond, Dozon, Buisson voltak az első barátai, és a technikus-kémikus-író Ménard, valamennyien excentrikus és többé-kevésbé tehetséges fiatalemberek; majd az ifjú Banville, akinek már kötete is jelent meg, s akire – mint Baudelaire fájdalmasan érezte – oly büszke volt az édesanyja. A társaságba nők is tartoztak, színésznők, elegáns modellek, induló kurtizánok; de mások is; a Vöröshajú koldusleány, Lola, a spanyol táncosnő, és egy rejtelmes Marie, aki másba volt szerelmes, és a vallomásaival nyerte meg Baudelaire-t; s – később – egy másik Marie – Marie Daubrun, családi nevén Marie Brunaud –, az Őszi ének és A helyrehozhatatlan zöld szemű inspirátora, és Sarah, a „Kancsi”, az „iszonyú zsidónő”. Sok barát elmaradt, sok új követte őket, fiatal és idősebb írók, kritikusok, nagy dámák, zseniális és közepes művészek hosszú sora, Delacroix, Balzac, Barbey d’Aurevilly, Gautier, Sainte-Beuve, Guys, Asselineau, Du Camp, Flaubert, Victor Hugo, az egész bohémvilág; és mindenek fölött Jeanne Duval és Mme Sabatier. A kortársak, Baudelaire-ről írva, sokszor nem tudtak vagy nem akartak a valóságról beszélni; pl. az a meg nem nevezett „Kígyós nő”, akivel Gautier kezdi nagy tanulmányát, Mme Sabatier-val azonos. Még sok szó esik majd róla.

Egyelőre az előkészületek és a könnyelműség éveinél tartunk. Ez az idő az érzékiség és az individualizmus tüntető és bizarr megnyilatkozásai mellett rengeteg alapvető ismeret feltárásával járult hozzá az egyéniség kiérleléséhez, Baudelaire részt vett barátainak szélsőségesen romantikus harcaiban a reakció és a nyárspolgárok ellen, de tulajdonképpen mindig magányos és zárkózott maradt, s talán csak belső gyöngesége ellensúlyozására volt szarkasztikusabb és időnként gúnyosabb, élesebb, elképesztőbb a többieknél. Gautier részletesen beszél az udvariasságáról, az öltözködéséről, a dendizmusáról: Baudelaire-t mindebben az elkülönülés vágya vezette, s utóvégre tehette, amit tett, hiszen gazdag fiatalember volt, sőt egy kicsit arisztokrataszámba ment. Viszont minden gyakorlati összeütközésnél szánalmasan alulmaradt. Nyilvánvaló, hogy teljesen elméleti ember volt. Mély lelkülete, éles esze, különös, kevert vallásossága, örök bűntudata és analizáló szelleme szélsőségesebbé tette a társainál: mindent komolyan vett, és mindent becsületesen hitt. Hitt? Nem. Folyton ingadozott és szenvedett, és csak az ideái között érezte otthon magát. Tökéletes ellentéte volt minden naturalizmusnak, ellensége a gyalázatos valónak, legfeljebb tiltakozásból realista: hogy megdöbbentsen és megbélyegezzen. Amit azonban csinált, amit végtelen szívóssággal létrehozott, a műve sokkal több az idegesség poklának festésénél, az maga a modern ember; nem kezdeményezés és feldolgozatlan, formátlan nyersanyag, amilyen a Pétrus Borelé volt, hanem tudós elmélyedés, pontos kinyilatkoztatás, és egyúttal a legmagasabb rendű művészet. Baudelaire rendkívül lassan dolgozott, és rendkívül sok variánssal. A későbbi Fleurs du Mal nem egy darabját – persze félreértve s nem igazi tendenciájáért megtapsolva – már széltében-hosszában ismerték és szavalták a művészvilágban, de ő nem adta ki a verseit. Százakra, ezrekre rúgnak a soraihoz írt változatok. Készen, tökéletes formában akart jelentkezni. Még a megjelent írásait is folyton javította, a kinyomtatott Fleurs du Mal-t is, és a prózáját éppúgy, mint a verses munkáit. Rendetlen életet élt, de folyton a rendért, a rendszerességért sóvárgott. Sok rokonszenve és szerelme a rémületnek és megérteni akarásnak a szerelme, és szimpátiája valami különleges hatalom vagy erő – a testiség, a bűn, a nő, a kísértések iránt, valami iránt, amitől borzadunk, de ami elől nem térhetünk ki. Nietzsche és Pascal kísért benne: a visszanéző és vonzó örvény. A roppant kifejező erő, a janzenista szigor, a tökéletes művészi lelkiismeretesség és a végtelen szuggesztibilitás társulása olyan műveket hozott létre benne, amelyek minden személyesség mellett szinte személytelenek – A sátán litániájá-ra gondolok például: ebben a darabban és nem egy társában az autoszuggesztió felső foka adja az ihletet, s a mű maga, bármennyire lírai, csak annyiban azonos Baudelaire-ral, amennyire Shakespeare Macbethtel: teljesen és semennyire sem: a költő egy drámaírónak – vagy ahogy kissé gúnyosan Baudelaire maga mondta – egy „tökéletes komédiás”-nak módjára alkot, és pusztán az ellentét szükséges kidomborításának kedvéért megfogalmaz, megelevenít dolgokat, amelyekhez nincs köze. Az alkotás lélektanának ebben a mélységében sajátságos módon feloldódik a szubjektivitás és objektivitás ellentéte: immateriális területen zajlanak le a versíró lélektani drámái, s a művek anyaga a tiszta képzelet. Minden spiritualista mű, filozófia éppúgy, mint vallásos-irodalmi termék, vízióvá válik ezen a fokon, akár egy pohár víz a kiindulópontja, akár a Sátán, a legdélcegebb bukott angyal, akiről Milton is olyan képet festett, hogy alakja egy kicsit méltó legyen, mint ellenfél, az Úrhoz. Bármilyen téma foglalkoztatta, Baudelaire lelkülete és nagy művészete mindent spirituális magasságba emelt, és ez a művészet a kifejezés külön rangjánál fogva nem dekadens, hanem ellenkezőleg: csupa erő és biztonság. Ezt nem látták a kortársai, ezért becsülte a lélek valamilyen „Kamcsatkájának” különceként Sainte-Beuve és Gautier, s ezért lett Baudelaire a halála óta itt-ott már eltelő száz év világszerte legnagyobb belső, művészi hatású költője.

A kortársait – jó és rossz értelemben – megtévesztették a külsőségek, megtévesztette a költő misztifikáló keserűsége. A kivágott nyakú fekete bársonyruha, a selyemfrakk, az ökörvérszín nyakkendő, a fémgombos kék Goethe-köpeny, a foglalkozásnélküliség magasztalása (holott Baudelaire azt is előírta a dendi számára, hogy kényszer nélkül szeresse a munkát). Ez a költő utálta és megvetette a pénzt, megvetett minden amerikanizmust, mindent, ami hasznos és „demokratikus”, utálta a tömeget. Bármilyen nyomorba került később, mindig magasrendű és idealista maradt. Lenézte az „ihletet”, s olyan tökéletes külső és belső írói technikára törekedett, hogy mindent ki tudjon fejezni, amit akar, amit elhatároz. Irtózott a természet magasztalásától; csak a zord vagy fenséges tájakat szerette, a kivételesen szépet és nagyot. A megvetett tömegbe természetesen beleszámította a „hülye” polgárságot is; „lényegénél fogva sátáni” foglalkozásnak tartotta a kereskedelmet, és mindent elkövetett, hogy félreértsék, és hogy botránkozást keltsen. Az Hôtel Pimodánban inasa és nagyszerűen berendezett szalonja volt, műtárgyakkal, óriási hencserekkel, fotelekkel és óriási íróasztallal. De azért a tulajdonos érdeklődésére, mikor az bizonyos éjszakai zajok felől tudakozódott nála, azt felelte, hogy: „Igen, éjszakánként fát vágok a szalonban, és hajánál fogva hurcolom a földön a kedvesemet.” Élvezetét találta a legendák keltésében, s ezek a legendák nagyon sokáig eltorzították az igazi arcát. Híresztelte például, hogy túlvilági törpe- és óriásnőkkel érintkezik, és hogy fekete haját egy időben zöldre festette. Hogy kígyók és skorpiók barátja. És hogy az ágya alatt szokott hálni. „Lefekvés előtt egy macskát akasztok farkánál fogva az ablakomra”, mesélte, és szenvtelen arccal közölte: „Evett már friss gyermekagyvelőt? Megsütve kellemes mandulaízű…” Vagy így kezdett egy beszélgetést: „Amikor szegény apámat megöltem…” A megvetés öltözött e szavakban a perverzitás látszatába; de az ilyen kacérkodás mindig visszahat a kacérkodóra, sőt eleve fogékonyságra mutat. Baudelaire impasszibilitásra törekedett, azonban csak a művészetben volt tökéletes. Az életben igazán nem. De hát a többiek? A Gautier vörös mellénye? A szerzeteskoponya, amelyből newsteadi orgiái során Byron inni szokott, s a medve, melyet Cambridge-i szobájában „nevelt”? Charles Philipon egyszer fegyenckosztümben jelent meg egy premieren. A művészek nemcsak a Café Momus-ban, hanem mindig és mindenütt ugratták egymást és a környezetüket. A lényeges Baudelaire hallatlan szakmai komolysága, elmélyedése, művészi becsületérzése, az alkotásai és a sokat szenvedett ember meg nem alkuvó, páratlan kitartása az irodalom egyedül fontosnak ítélt területén: az, hogy úgy akart és úgy tudott betörni a jövőbe, „mint egy ágyúgolyó”. Tulajdonképpen rendkívül megnyerő ember volt; barátja, Asselineau, a műkritikus, akivel a Louvre-ban ismerkedett össze, azt írja róla, hogy csak szeretni tudta mindenki, aki közel került hozzá. Deroy festménye a lehető legrokonszenvesebb fiatal művészarcot őrizte meg számunkra ebből az időből: a kép ma a versailles-i múzeumban van.

Szellemi érdeklődésének útjelzői a tanulmányai. Nagyon érdekelték a kései latinok, Martialis, Juvenalis, Petronius, Lucanus; a XVI. századbeli franciák, akiknek újító szellemére Sainte-Beuve, a költőből lett hivatalos nagy kritikus mutatott rá súlyos nyomatékkal; Racine, Bossuet, Pascal; a régi egyházatyák, a „Vallomások” Szent Ágostona és Tertullianus; majd a XVIII. század libertinusai; Voltaire-t gyűlölte és lenézte; aztán az angolok, akik a „legtöbbet érintkeztek a Sátánnal és a sylph-ek népével”, a tündérekkel és a kísértetekkel: Milton, Byron, Shelley, Keats, Maturin, Lewis, Anne Redcliff. A modernek közül említettük már Chénier hellenizmusát. Elmerült Hugo „verbális óceánjába” (akit különben, főleg, mint embert, nem szeretett; „zseniális szamár”, mondta róla). Bármennyire kétségbe vonják újabban, föltétlenül tisztelnie kellett „mesterét”, Théophile Gautier-t és Sainte-Beuve-öt. Legfőként azonban, mint egyöntetű megállapításként olvashatjuk, s mint már említettük, az ultraromantikus és vampirista Pétrus Borel hatott ifjúkori tematikájára; később pedig egész szellemére az intranzigens Joseph de Maistre, akit „a szentlélek lovagjának” nevezett; majd végül, mint látni fogjuk, Edgar Poe. „De Maistre és Poe tanított meg gondolkozni”, írta bizalmas naplójában. Emerson és a hőstisztelő Carlyle is hatott rá az individualizmusával, de „de Maistre volt a bánya, amelyből állandóan merített”; ebből az erős ultramontán szellemből kölcsönözte katolikus koncepcióinak nagy részét – összegzi a hatások ismertetését Crépet, apa és fiú, a legnagyobb két Baudelaire-szakértő –: a mindenütt jelenvaló eredendő bűnt, a fájdalom megváltó erejét, a „reverzibilitás” gondolatát, a kiengesztelő vérpad szakrális jellegét, a „homo duplex” szimultán ellentéteit, a Természet korrespondeáló jelkép-telítettségét. Vegyük hozzá még érdeklődése főirányaihoz a képzőművészetek iránti vonzalmát; tudjuk, hogy elsőrangú műkritikussá képezte magát, alapvető szempontjai nagyrészt a Delacroix elvein épülnek; erősen érdekelte a zene, és olyan jól rajzolt, hogy – Delacroix szerint – nagy festővé fejlődhetett volna, ha nem érdekli még jobban az, hogy nagy költő legyen.

A nőket megvetette, félt, sőt irtózott tőlük. „Nem értem, hogy engedhetnek be nőt templomba.” „Az ördög tanulékony eszközeinek” tartotta őket, s „materialistáknak”, ami a legnagyobb megvetés szava volt a szótárában. „A nő az ördög egyik csábító jelentkezési formája.” „A nő természetes, tehát gyalázatos.” Mindamellett menekült hozzájuk, s nagy érzéki kiszolgáltatottsága ellenére a tiszta szerelemre vágyott: „az élvezés megöli a szerelmet”. Az érzéki (vagyis ördögi) szerelem mellett, amelyet a „tudatos gonosztettekkel” azonosított, és az „operációk gyötrelméhez” hasonlított, ahogy illik is ahhoz, aki hisz az eredendő bűnben, és aki szinte még az Ádám bűnbeesését megelőző ember lelkiállapotában szeretne élni. Hihetetlen erőfeszítéseket tett az eszményesítésre, s másrészt azért, hogy megértse az ember testi kötöttségeit, s feledni tudja, hogy attól üdvözül, amit elítél magában és mindenkiben. A testi szerelem ünneplése a kétségbeesésből csap ki nála: vessük csak össze az Egy dög belső vonalát A vámpír metamorfózisá-nak teljesen ellenkező irányú eszmemenetével: az első a metafizikai sóvárgás páratlan fölszárnyalása, a másik a legmélyebb zuhanás a gonosz varázsból a még gonoszabb valóságba és ébredésbe. Felmerülhet persze a kérdés, hogy miért kell így, ilyen „XV. századba illő” és mélységesen keresztény szempontok szerint élni és érezni a test dolgait; hogy miért kell megvetni és átokkal sújtani az érzékek kívánalmait és parancsait; hogy nem jobb, hasznosabb, megnyugtatóbb-e a nyílt szerelem, vagy a nehézségek és ellentmondások valamilyen józan, libertinus, humoros vagy bölcsen gyakorlati szemlélete és áthidalása. Mondom, felmerülhet a kérdés, Baudelaire-ben is felmerült, de csak újabb tépelődések és gyötrelmek forrása lett ebben az igazságkereső, tragikus és tulajdonképp földöntúli lélekben. Mert csábította ugyan az antik szépségideál és a görög „derű” álma; a Baudelaire lelkifurdalásos „görögsége” azonban – mint a Sappho-vers is mutatja – ellentéte az igazi görög felfogásnak: tökéletesen áthatja a keresztény – éspedig a meg nem alkuvó, már-már életen kívüli, csak dogmákban és posztulátumokban élő – lelkiség és bűntudat. Ha beteg, betegségének itt a lelki-szellemi gyökere. Állandóan Szent Antal kísértései közt él, „bűnözik” és vezekel, ahelyett hogy egészségesen vagy könnyelműen örülne és élvezne; az ő gyönyöre mindig kétségbeesés és szégyen; felejtető, kábító céllal esetleg ünnepli vagy ünnepelni próbálja ezt a kikerülhetetlen rosszat; de nem hisz magának, nem hisz a kísértő gyönyörnek, a felejtés keresője nem hisz a felejtés lehetőségének. Baudelaire a líra Dantéja, a földön annak az országnak vándora és költője, amit alvilágnak nevez, s amit egyszerűen szerelemnek kellene neveznie, ha polgár vagy orvos vagy bohém volna. Baudelaire a tisztaság megszállottja, felnőtten is az anyjába szerelmes és az anyjában csalódott nagy gyermek: számára nincs megváltás, sem könnyelműségben, sem racionalizmusban. Átkozza ugyan versében azt a „haszontalan álmodozót, aki először keverte össze a szerelmet és a morált”, de nem tud megalkudni, csak szenvedni. Túlságosan fél az agyrémeitől. Oly természetes, hogy egy ilyen lélek csak a teljes anyagtalanság régióiban találhat biztonságot és üdvözülést: az angyali szerelemben. Mi, többiek, mások, megoldjuk a problémáinkat, ahogy tudjuk; Baudelaire-ben vagy gyöngébb volt az önzés természetes életereje, vagy erősebb a belső élet: neki csak az egészen éterikus álmok és mentális konstrukciók hoztak nyugodt boldogságot; mítoszokat vetített az egébe, spirituális fehér istennőket a földiek mellé, „tündért” és „hajnalfényű lányt” és Madame Sabatier-t Jeanne Duval és az „affreuse Juive” fölé. Legjobb barátai, Nadar, az újságíró-aeronauta, és Félicien Rops, a festő, egyenesen úgy beszélnek róla, mint „poète vierge”-ről; ez azonban már eldönthetetlen kérdés marad.

Egy kicsit előreszaladtunk az időpontban: a fenti szellemi és lelki-érzelmi ábrázolás sok tekintetben már a Fleurs du Mal érett költőjére vonatkozik. Az életesemények ismertetését a negyvenes évek elején hagytuk el, s a bohémiában szarkasztikus megjegyzésekkel feltűnő előkelő ifjú ekkor még épp csak hogy megkezdte írni nevezetes verseit. Átköltözött a Rue Vanneau-ba, majd – mint említettem – az Hôtel Pimodanba. Könnyelmű élete, szenvedélyei, lakásának nagyúri fényűzése rengeteg pénzt emésztettek fel. Nevelőszülei elszörnyedtek, látva, hogy az ifjú költő – akitől évekig sehol nem jelenik meg semmi – két esztendő alatt a felére csökkentette az apai örökséget. Aupick tábornoknak sikerült elintéznie, hogy Baudelaire-t gondnokság alá helyezzék. Pénzügyeit ettől kezdve a derék, pontos, becsületes, de könyörtelen Ancelle ügyvéd, neuillyi polgármester kezelte. A költőnek ekkor, 1844 szeptemberében, még harmincötezer frank tőkéje volt (mintegy kétszáztízezer békefrank), de most már csak kisebb havi összeget kapott állandó járadékként. Tulajdonképpen jól járt, hogy a szigorú nevelőapai intézkedés megakadályozta öröksége teljes eltékozlását, mert így egészen haláláig mégiscsak mindig számíthatott valamire; erre az állandó, biztos, nem munkával szerzett pénzre pedig igen nagy szüksége volt, hiszen ő, az érdektelen szépség rajongója, sohasem tudott „a toll professzionátusa” lenni, rendszeres, hivatásszerűen végezhető, irodalommentes munkát, igazi újságírást vállalni. Hajmeresztően kevés, amit mint szépíró keresett; Catulle Mendès kiszámította, hogy összes verses és prózai munkájáért, ötkötetnyi Poe-fordítását is beleszámítva, csak annyi honoráriumot kapott, amennyiből írói életének egy-egy napjára 1,75 frank jut. Az örökség megmentésének kényszere tehát jókor jött: más tekintetben mindamellett katasztrofális hatással járt. Baudelaire ugyanis közben már rendkívül eladósodott, hiszen a kedvteléseit nagyrészt váltókból fedezte. Most egyszerre megrohanták az uzsorások – nevezetes figura köztük az öreg Arondel –, és a költő élete ettől kezdve szakadatlan küzdelem volt a pénzzel. Az arisztokratikus hajlamú gazdag ifjú egyszerre üldözött vad lett, aki lakásról lakásra menekül, barátaihoz húzódik, vidékre költözik, és végül, tíz év múlva, emigrál a hazájából a hitelezői elől. Természetesen a szenvedélyeiről sem tudott leszokni, különösen eleinte, úgyhogy az adósságai egyre nőttek. Állandó vendége lett a zálogházaknak, levelezése megrendítő olvasmány a legnyomorúságosabb pénzgondok, tervek, kölcsönök és visszafizetések szakadatlan emlegetése és bankári részletezése miatt. Számtalanszor fordult udvarias levelekben az Írók Egyesületéhez, siralmas kölcsönökért, reménybeli honoráriumokat és kétes kéziratokat és törlesztési dátumokat emlegetve; vagy pedig anyját, a kétségbeesett Caroline-t pumpolta, akivel szemben már nemegyszer tapintatlan.

Még a nyomorúság beköszöntése előtt történt, hogy az elegáns dendi, apjától örökölt aranygombos sétapálcáját forgatva, egy este a St.-Bénoit-kolostor melletti Thèâtre de Panthéon-ban meglátta Mlle Jeanne Duvalt. A jelentéktelen színésznő háromszavas szobalányszerepet játszott valami énekes játékban. Baudelaire-t rögtön és végzetesen megragadta a különös jelenség, a feketés, mások szerint csak sárgásbarna bőr, a hatalmas, kékesfekete sörény, a karcsú derék, a dagadó kebel, az igen széles csípő, a két óriási szem és a lány hullámzó mozgása. (Lásd Manet festményét a budapesti Szépművészeti Múzeumban.) Banville feljegyezte, hogy a járásában „volt valami isteni, és ugyanakkor valami bestiális”; Prarond közlése szerint esetlen volt a mozgása. A költő, akiben bizonyára mauritiusi emlékek és akkor elfojtott vágyak ébredtek, virágot küldött neki, és csakhamar megismerkedett a néger vagy inkább mulatt – quarteronne – színésznővel, akiről biztosan csak annyit tudunk, hogy San-Domingóban született. Ez a szerelme haláláig tartott. Jeanne Duvalnak, a fekete Vénusznak az emlékével és képeivel tele van a Fleurs du Mal. A nem szép, de csinos mulatt lány züllött és ravasz teremtés volt, nagy szerencsét jelentett neki a gazdag ifjú szerelme. Ekkor a Rue St.-Georges-ban lakott; a színházat barátja kérésére nemsokára otthagyta, és a Szent Lajos-szigetre költözött, ahol Baudelaire, saját egyik régebbi lakásán, otthont rendezett be számára. Ez a ház, ez a lakás a Rue Femme-Sant-Tète-ben volt, az utcát ma Rue Le Regrattier-nek hívják. Ugyanekkor költözött Baudelaire a Pimodan harmadik emeletére, ahol Boissard, a festő és egy időben Gautier is lakott. A hotelt, a fejedelmi berendezést és a Hasisevők Klubját ismerjük Gautier leírásából; legfeljebb azt említhetjük meg, hogy a Pimodan földszintjén volt az üzlete az antikvárius Arondelnek, Baudelaire főuzsorásának, aki hitelbe annyi drága bútort adott el neki. Egy év múlva történt a gondnokság alá helyezés. Az elszegényedett költőnek kezdett inogni a büszkesége, ingerlékeny lett; anyjával, aki itt-ott segítette, csak titkos sétákon, futólag érintkezhetett; egy év múlva pedig maga is kénytelen volt Jeanne-hoz költözni a Fejnélküli Nő utcába. A mulatt nő mellett rászokott az alkoholra; az ópiumnak és a hasisnak már előbb rabja volt. Az anyagi gondok lassanként olyan kétségbeesésbe kergették, hogy egy korcsmában, Jeanne jelenlétében, öngyilkos lett: a mellébe szúrt. A seb jelentéktelen volt, s talán csak komédia az egész öngyilkosság. Utána a megriadt család mindenesetre kibékült a költővel, adósságai egy részét kifizették, s Baudelaire ismét otthon lakott. De a tábornokot nem bírta sokáig: visszaköltözött pogány Vénuszához, a Rue Femme-Sans-Tète-be.

Egyúttal azonban összeszedte magát. Érezte a széthullás veszélyét. Mint rendetlen ember, nagyon tisztelte a rendszerességet, az önkéntes fegyelmet; ahogy sok mindent tisztelt, ami az ellenére volt, s amit a kortársai nem láthattak. De a lelkiismeretessége lassú munkássá tette. Eszménye a klasszikus szigor volt; de hogy szerezzen egyensúlyt az életben? Két novella és néhány cikk után végre megjelent az első munkája, egy prózai mű, külön kötet: Salon de 1845. Elsőrangú mű, magas eszményiség, kitűnő forma és stílus, független szemlélet, új, élő és modern analízis. Elemző és elméleti kritikai műveit újabban mind többre becsülik, káprázatosnak nyilvánítva esztétikai szelleme erejét és kiválóságát, ítélete biztosságát, profetikus zsenijét, amint az az összefoglaló L’art romantique és Curiosités esthétiques c. kötetekből kitetszik. Sok művész köszönheti neki a boldogulását. Ez a mű, ez az első műkritika-gyűjtemény, megnyitotta számára a Corsaire-Satan-t – két művészeti folyóirat egyesült, innen a furcsa, összetett cím –, irodalmi kritikát ebbe a lapba írt először, könyörtelenül levágva barátjának, Ménard-nak álnéven írt Prométeusz-drámáját. Ebben az időben már szállásról szállásra kellett bujdosnia a hitelezők elől, hiszen pénzt alig keresett; az adósságai úgy nőttek, hogy végül huszonegyezer-kétszázharmincöt frankkal tartozott Arondelnek és társainak, az anyjának meg újabb tízezerrel – ami közel kétszázezer franknak számíthat, a két világháború közti értékre átszámítva. Kisebb cikkei is elég sűrűn jelentek meg. (Tanácsok fiatal íróknak, Maximák a szerelemről); regényt tervezett, drámát; s végleg megerősítette esztétahírnevét az 1846-os Szalon. A verskötetét is meghirdették, most még Limbes (Pokoltornáca) címmel.

Az 1848-as forradalom a barikádokon találta az ideges, csöndes és a külső életben energiátlan Baudelaire-t, cilinderben és fehér munkászubbonyban. Tulajdonképpen semmi köze sem volt a republikánusokhoz, többször és hevesen nyilatkozott ellenük, és nemsokára újra erősen kifogásolta az 1830-as költői iskola és a demokraták „monstruózus szövetségét”. Hogyne, hiszen a demokratizmus és minden politikai modernizmus „ellensége a luxusnak”, „a rózsáknak és illatoknak”, a „szerszámok fanatikusai” „ellenségei Watteau-nak és Raphaelnek”, „elkeseredett ellenségei a szépművészetnek és a szépirodalomnak”! „Csak az arisztokratikus kormányzat biztos és ésszerű”, írta de Maistre tanítványa, és „csak az örök butaság modern formáit” látta az „örök haladás” gondolatában. „A demokrata szellem mindent lealacsonyít!” Intim naplói tele vannak hasonló kifakadásokkal; amikor pedig forradalmi magatartására visszatekintett, azt vallotta be (magának a papíron), hogy az ördög szállta meg, a rombolás természetes szelleme és gyönyörűsége. Mit keresett tehát a Buci utcai fegyverüzlet kifosztói közt ez a hófehér munkászubbonyos és cilinderes „jelképes proletár”? A nevelőapját kereste. „Főbe kell lőni Aupick tábornokot!” – kiabálta. És sodorta magával a baráti hatás és rokonszenv, az elvek ellenére. Igaz, hogy a forradalom egy kis lélegzethez is juttatta: a moratórium megbénította Arondelék üldöző jogait. Mámor, szédület, az sok volt benne; de meggyőződés? „Bennem nincs semmi alap meggyőződésre – úgy, ahogy azt a századom emberei értik”, vallotta, és azt hirdette, hogy megérti azt az embert, aki elhagy egy eszmét, csak azért, hogy „kipróbálja”, mit érezhet egy másiknak a szolgálatában! Mindez azonban nem jelenti, hogy nem érzett együtt a szegényekkel. Barátja volt a munkásoknak, de a szellem és a szépség dolgait nem bízta se rájuk, sem a megvetett polgárokra. Ő maga is nagyon rosszul állt, fűtetlen lakásban, „ágyban telelt”; a keserűség és a bosszú vitte a tömeg közé, amikor Lajos Fülöp, a polgárkirály, februárban elmenekült azon az emlékezetes fiákeren.

A forradalom három hónapja alatt száz meg száz rövid életű újság jelent meg, Baudelaire is kiadott egyet, a Salut Public-et. A szerkesztőséget a Turlot kávéházban rendezte be; a lap azonban mindössze kétszer jelent meg, 1848. február 27-én és 28-án. Rikkancsai ugyanis, a sztrájkoló munkások, „elfelejtették” leadni az utcai árusítás jövedelmét. A kilencven franknyi tőke elfogyott, a nyomda pedig nem hitelezett többé. Egyébként Leconte de Lisle is ekkor undorodott vissza a politikától az elefántcsonttoronyba. A júniusban kitört új forradalom még szintén hevíteni tudta Baudelaire-t; sokféle árnyalat küzdött egymással, a szociálforradalmárokat végül elnyomták. Ekkoriban történt, hogy Aupick tábornokot Lamartine, a (mellesleg szólva: magyarbarát) költő-külügyminiszter – tehát mégiscsak egy költő! – mint hadosztálytábornokot Konstantinápolyba nevezte ki követnek – Kossuthéknak és a magyar emigránsoknak tehát a szabadságharc leverése után a Portánál alighanem érintkezniök kellett Baudelaire nevelőapjával. A költő anyjának, a boldog törökországi francia nagykövetnének jellemzésére följegyezték, hogy egy ízben egy francia delegáció valamelyik tagjánál, akivel Konstantinápolyban modern irodalomra terelődött a beszélgetése, s aki a Baudelaire nevet is említette, még mindig csak aggódva érdeklődött: „Ugye, van tehetsége?” Maga Baudelaire, pár hónappal forradalmi lapjának bukása után, egy vidéki konzervatív újsághoz szerződött, Châteauroux-ba. Szerepe homályos, inkább csak anekdoták világítják meg. Állítólag azzal köszöntött be a kiadóhoz, egy özvegyasszonyhoz, mint főszerkesztő, hogy „hol tartják itt a szerkesztőségi pálinkát?” Első cikke így kezdődött: „Amikor Marat, a szelíd és Robespierre, ez a tiszta ember…” Természetesen rögtön felmondtak neki. Végül a République du Peuple-nél „dolgozott” egy ideig. Politikai érdeklődése 1848-tól 1851-ig tartott, ezután örökre abbahagyta a közéleti szereplést; mint mondta: „fizikailag depolitizálódott”. Kijózanult, embergyűlölő lett. Később, a pöre után, amelyről majd ezután beszélünk, a világ menete, úgy látszik, arról győzte meg, hogy a nép gyűlöli a szépet, a tömeg ellensége a nagy embernek, a közéletet csak megvetni s az embereket csak ugratni érdemes. Azt hirdette, hogy vissza kell vonulni az öncélúság – nem az emberietlenség – elefántcsonttornyába, s a „Művészet a Haladásért” elvével a „Művészet a Művészetért” elvét állította szembe, Körülbelül úgy gondolkozott, ahogy Flaubert, s kétségbe ejtették „a főszerkesztők fiatal lányai” és az irodalmi moralisták. Társadalmi magánnézetei természetesen nem szűntek meg, sem emberi rokonszenve a szegényekkel, csak az aktív politizálása: a II. császárság formailag jobban megfelelt neki, s sokszor epésen gúnyolta a demokratákat, az utilitaristákat, az utópistákat és a doktrinér humanitás híveit. 1851. december 2-án, mikor Napóleon Lajos „örökös elnök” lett, Victor Hugo Guernesey-be emigrált, 1852. december 2-án aztán az örökös elnököt császárrá kiáltották ki, a nép pedig „visszatért a biliárdozáshoz”.

A forradalom bukásával Arondel váltói megint jelentkeztek, s Baudelaire arra gondolt, hogy vidéken húzódik meg, és regényt ír. Rövid időt töltött is Dijonban: életének ez a pár téli hónap a legrejtelmesebb és érthetetlen korszaka. „Belgium előjátéka” a menekülésben. Heves undorát a korától, unalmát, pesszimizmusát és önkínzó hajlamait érthetően fokozták rossz életkörülményei. Dijonban bosszantották fel a derék polgárok Jeanne Duval miatt – aki különben a Mlle Prosper és a Mlle Lemer nevet is használta –, annyira, hogy arcukba vágta sokat emlegetett válaszát: „Egy költő kedvese mindig ér annyit, mint egy polgári feleség.” Rövidesen visszatért a fővárosba.

1851-ben Aupick madridi francia követ lett. Anyjával, aki egyhavi nyaralásra hazautazott Párizsba, a költő ismét hosszú sétákat tett. Ebben az időben a Rue du Marrais-du-Temple 25. szám alatt lakott Jeanne-nal; egyre áldatlanabb viszony fűzte hozzá, de elszakadni nem tudott a mulatt istennőtől. Jeanne nemegyszer megcsalta, ami nagyon bántotta Baudelaire-t. De talán még jobban, hogy az alkoholizmusban lassanként alámerülő és csúnyulni kezdő nővel nem tudott beszélgetni. Jeanne-t egyik-másik életrajzíró nagyon szigorúan ítéli meg; mondják, hogy nem is szerette eléggé, csak zsarolta Baudelaire-t. Az biztos, hogy semmi érzéke sem volt a költészet iránt, és hogy nem tisztelte a barátját. Viszont kétszer is eladta a bútorait és ékszereit, s váltókat írt érte alá. Egy este, alkoholrohamában, Baudelaire majdnem agyonütötte. Kínos, kegyetlen rabszolgaság volt mellette az érzékileg hozzákötött költő sorsa, aki gyűlölte a testi szerelmet. „Egy-egy züllés után az ember még magányosabbnak, még elhagyatottabbnak érzi magát”, írta Jeanne mellől az eszményiség felé sóvárgó költő. Úgy látszik, a nő fölényben volt vele szemben. „A szerelemben az erősebb fél hóhér vagy operatőr, a gyöngébb pedig áldozat”, olvassuk a Meztelen szívem-ben. Mindamellett Baudelaire őszinte hálát érzett iránta, és mégiscsak szerette. 1856-ban így írt anyjának Jeanne-ról: „Ez a nő volt egyetlen szórakozásom, egyetlen gyönyörűségem, s egy viharos liaison minden belső rázkódtatásai ellenére soha határozottan nem ötlött eszembe valami jóvátehetetlen elválás gondolata. Még most is, valahányszor valami szép tárgyat, szép tájat, vagy bármi kellemes dolgot látok, azon a gondolaton kapom magamat: miért nincs velem ő, hogy azt a valamit együtt csodálhatnók, együtt megvethetnők.”

„A szív magányában, a hús rángásaiban és a szellem lázadásaiban” emésztődő ember a fekete Vénusz évei alatt többfelé keresett kielégülést eszményi sóvárgásaira. Az évről évre lassan készülő és szaporodó Fleurs du Mal egyes darabjai pontosan tükrözik ezt a kettősséget. 1851 óta folyóiratokban és lapokban már meg-megjelentek, de költőjük még mindig inkább csak botrányhősszámba ment. Baudelaire ideges volt, tervet tervre halmozott, és úszott az adósságban és kétségbeesésben. Anyja „bizarrnak és abszurdnak” látta az írásait. Barátja, a nála is különcebb, sőt szabályszerűen őrült Gérard de Nerval, a költő – az, aki pórázon vezetett rákkal ment sétálni a korzóra, „hiszen a rák nem nevetségesebb, mint egy kutya, sőt komoly állat, ismeri a tenger mélységeit, és nem ugat” – felakasztotta magát. Ijesztő példa! Baudelaire is megint gondol az öngyilkosságra. „Megölöm magam, mert nem tudok használni másoknak, magamra nézve pedig veszélyes vagyok. Megölöm, mert halhatatlannak hiszem a lelkemet…” Otthonában egyre keserűbb és harciasabb az élet. Tízévi együttélés után mindjobban kiderül, hegy Jeanne milyen hazug és csaló. A mérges mulatt nő már tűzbe dobálja barátja kéziratait, sőt olyan istentelenségre is vetemedik, hogy megmérgezi Baudelaire macskáját, és – szörnyűség! – kutyát visz a házba! A harc vége az lett, hogy Baudelaire elköltözött tőle, de így is alig megy a munka. Pedig folyton biztatja és a legracionálisabb életre akarja szorítani magát. „Egy kis munka, ha háromszázhatvanötször ismételjük, háromszázhatvanötször egy-egy kis pénzt hoz, vagyis óriási összeget. S egyúttal a dicsőséget.” Baudelaire munkája szörnyen lassú, pontos és kimerítő. Léon Cladel leírja, milyen rettenetes kitartással küzdött minden szóért, minden árnyalatért. S hogy tudott örülni egy-egy végleges kifejezésnek, „mintha Peru kincseit fedezte volna fel!” Erős, kitartó munkás volt, de csak speciális költői értelemben. S mily érthetetlen, hogy a kifejezésbeli pontosságnak erről a hőséről azt hitték a kortársai, hogy fiktív érzelmeket ad elő a verseiben! Ebben az időben mindössze két tanulmánya jelent meg. A játékszer moráljá-ról és A nevetés lényegé-ről. 1853-ban Aupicket nyugdíjazták, III. Napóleon kitüntetésekkel halmozza el a kitűnő és boldog embert, s végül szenátorrá nevezte ki.

A költő földi megaláztatása viszont egyre teljesebb. Ami ereje van, azt most Poe adja. Először 1846-ban olvasott tőle, s olyan izgalomba jött, hogy reszketni kezdtek az ujjai. (Ugyanezt észlelte magán, amikor először pillantotta meg A nagybácsim rendszeré-ben azon a kis színpadon Jeanne Duvalt.) Az amerikai költő, a bűvös esztéta, a logikus fantasztikum mestere, a légies és brutálisan izgalmas történetek zseniális írója 1849-ben halt meg. Baudelaire ekkor újra és egyre hatalmasabban a varázsa alá került. Lelki rokonát, gondolatainak, esztétikai felfogásának elgondolóját és kifejtőjét fedezi föl benne. Az alkoholizmusban is a testvérének érezhette magát. Vitatkozott, tanult tőle, saját eszméit csiszolta rajta, és terjeszteni akarta a nézeteit. Tizenhét teljes esztendeig tartott, amíg, öt kötetben, Poe prózai műveit lefordította; a franciák remeklésnek tekintik a munkáját. Ez az elfoglaltság szorította és tanította rendszerességre. Úgy dolgozott, „mint egy megszállott”, jegyezte föl Asselineau. Nehezen talált kiadót, de 1856-tól kezdve már rendszeresen kijöttek Lévynél a Poe-kötetek, az utolsó 1865-ben. Közben a saját műveit is írta. Az ötvenes évek elején a Fleurs du Mal jórészt készen volt; a költő, élete hátralévő másfél évtizedén át, állandóan revideálta a szöveget. A kötet címe többször változott; 1846-ban Baudelaire (Henri de la Touche ajánlatára) a Les Lesbiennes-re gondolt; 1848-ban – mint említettük – Les Limbes címmel a könyvet meg is hirdették; a végső címet azonban csak 1851. június elején nyomtatták le először: Les Fleurs du Mal. Ezt a címet Hippolyte Babou találta ki egy este, hosszú tanácskozás után, a Lemblin kávéházban, az elé a tizennyolc Baudelaire-versből álló sorozat elé, amelynek közlését a Revue des Deux Mondes vállalta. A verseskönyvére azonban, melynek „legvadabb” darabjai a 40-es évekből valók, nem talált kiadót a költő.

Baudelaire 1855-ben cikksorozatot, mesteri kritikákat írt az első világkiállítás művészeti részéről. Szörnyű nyomorban élt. A maga tervezte dendi-ruhák helyett most már sima vászonzubbonyt hordott. Az előző évben az Hôtel d’Yorkban és az Hôtel du Marcban lakott; egyszer a ruhásszekrényben bújt el Arondel elől; 1855-ben hatszor kellett lakást változtatnia. Kávéházról kávéházra hurcolta kéziratait és angol szótárát a Poe-fordításokhoz. „Dolgozni mégiscsak kevésbé unalmas, mint szórakozni.” Spleen-hangulata teljes volt. Jeanne, kosárral, piacra menet és betegen, csaknem minden reggel megjelent nála, noha már nem éltek együtt, és pénzt kért. A költő a múltra gondolt, és összekaparta filléreit. Dermesztő depressziók között őrlődött és érlelődött. Irtózott az ősztől: annyira félt tőle, hogy már-már csaknem szerette és magasztalta. Mint a halált, a szegények egyetlen jótevőjét. Sokat gondolt Mariette-ra, a régi hű cselédre. Az összeroppanással fenyegető kríziseket dühkitörések és szerelmi visszaesések váltogatták. A sajgó lélek altató, megváltó, puha kéjekbe és a képzelet szinte szadista mámoraiba próbált menekülni, de az öntudat, az önvád vagy a kijózanodás ezt a kétes nyugalmat is felrobbantotta benne.

 

Mikor a részegek a hó- és vérszínű hajnal jöttén sajogva már érzik az Ideált, rajtuk titkos erő üli meg bosszuját és az ittas barom mélyén felsír egy angyal…

 

A részegség Jeanne volt, a felsíró angyal Mme Sabatier. Baudelaire az elmúlt évek alatt mindjobban megérett az eszményi szerelemre. Amit a fehér istennőhöz írt, az talán nem olyan különös és változatos, mint a Jeanne-hoz szóló versek; de sokkal emberibb. Nélküle nem lenne A romlás virágai a jó és rossz dualizmusának nagy megnyilatkozása, „egy áttörésnek, egy megtisztulásnak az útja”.

Mme Sabatier 1821-ben született Strassburg-ban; tehát pontosan egykorú volt Baudelaire-rel. A szép, szőke, fehér húsú, kissé molett nőt Gautier színesen és vonzóan villantja elénk Baudelaire-tanulmányában. Valamikor Clésingernek és Meissoniernek állt modellt, a „Kígyós nő”, melyet Clésinger róla mintázott, viharos tetszést, illetve botrányt váltott ki, büsztjét pedig, mely oly élvetegen fejezi ki érett szépségét, s amely ma a Louvre-ben van, egész Párizs megcsodálta. A dúsgazdag angol Richard Wallace után a vidám és jószívű asszony Mosselman bankárnak lett a hivatalos barátnője, aki a Rue Frochot-ban rendezett be neki gyönyörű kis lakást. A bankár ambicionálta, hogy előkelő művészekkel érintkezzék, és barátnőjét bízta meg a társaság megszervezésével. A csilingelően kacagó, jó eszű és eleven Aglaé-Apollónia Gautier-nek is barátnője volt, a Mester olyan leveleket írt hozzá – a híres Levelek az Elnökasszonyhoz –, hogy később is csak bibliofilek számára adták ki őket. Ricard „A kutyás nő” címmel festett portrét róla, de a szép Apollónia akkor már öregecske volt, és hízásnak indult. Vasárnap vacsoráin állandó vendég volt Gautier, Alfred Camp, Louis Bouilhet, Meissonier, Henri Monnier, Clésinger, Préault; 1852-től kezdve Baudelaire; majd a két Goncourt. A remekül öltözködő és művelt szépasszony Judit Gautier-nek, a költő-kritikus második lányának leírása szerint meglehetősen magas termetű volt, csuklói-bokái nagyon finomak, keze bájos, selymes haja aranyos gesztenyebarna, arckifejezése hetyke és szellemes, szája kicsiny és nevetős. Az epés Goncourt-ok, mindenesetre későbbi benyomás alapján „szép, de triviálisan eleven és kissé közönséges asszonynak” írják le naplójukban, aki „faunok markotányosnéja” lehetett volna. Baudelaire mindjárt a megismerkedésükkor beleszeretett, noha ízlése inkább a soványakhoz húzott, és teljesen kisdiákosan viselkedett a vidám Elnökasszonnyal szemben: 1852-től 1857-ig elváltoztatott írással verseket küldött neki, aláírás nélkül és névtelen levelek kíséretében, amelyek a legéteribb és legönzetlenebb imádat hangján beszélnek fantasztikus szerelméről. A levelek egyúttal a legteljesebb diszkrécióra kérték Mme Sabatier-t, s a szépasszony, bár joggal lehetett kíváncsi különös hódolójára, minden jel szerint éveken át csakugyan senkinek se szólt a versekről és a titokzatos, szomorú, rajongó és öngúnnyal telített kísérő magyarázatokról. Ma már egész könyvek szólnak erről az egyoldalú viszonyról, amely a vergődő Baudelaire igazán mítoszteremtő, szűzi és légies erőfeszítése volt a szenzualitás mélységeiből a képzelet tiszta istensége felé. Érdekes különben, hogy egyik-másik levélben a nőgyűlölő és nőeszményítő, félénk és egzaltált költő csaknem ugyanazokkal a szavakkal fordul Mme Sabatier-hez, amelyekkel Marie Daubrun-Brunaud-t, a zöld szemű, fiatal színésznőt is jó útra vezető Múzsaként és Madonnaként ünnepelte. Mi a magyarázata ennek a kettősségnek? Baudelaire nyilván nem az érzelmeiben és szükségleteiben tévedett, hanem azokban, akik felé fordult, jobban mondva: a címzettek csak ideiglenes megtestesítői voltak alapvető és állandó spirituális sóvárgásainak.

A költőnek ez a titkos sugárzó és belső szerelmi élete, melyet azért rejtegetett, mert félt a nevetségességtől, nem tudta ellensúlyozni a valóságos élet unt, utált, zaklatott feketeségét. Igazán végtelen másféle erő és hit kellett hozzá, hogy Baudelaire dolgozni bírjon. Végre kiadóhoz jutott. Megismerkedett Poulet-Malassis-val, egy alençoni fiatalemberrel, aki apjától egy vidéki újság kiadóhivatalát és nyomdáját örökölte, s akit 48-as magatartásáért deportáltak, majd elengedtek. Poulet-Malassis művelt, bátor, mindig jószívű, kissé ingadozó ízlésű, modern materialista szellemű ember volt, költők tisztelője és kiadója: nála jelent meg az új Banville-kötet, Leconte de Lisle Barbár költemények c. nevezetes verseskönyve, Sainte-Beuve Összes költeményei. Intim barátja lett Baudelaire-nek, aki „Coco”-nak és „Coco-Malperché”-nek becézte, és sokat mulatott a kiadó furcsa nevén („rosszul-leült tyúk”). Mikor egy ideig könyvkereskedése is volt Párizsban, a bolt falait az elegáns könyvespolcok között fiatal költők arcképei díszítették, köztük a Baudelaire-é. A moderneket pártolva, megvette tehát és kiadta a Fleurs du Mal-t, noha a cím fölöslegesen – és félrevezetően – kihívó volt, és a költőt már a Revue des Deux Mondes-ban ily cím alatt megjelent tizennyolc verse miatt hevesen támadták.

A rendkívüli jelentőségű kötet, Baudelaire aprólékos és szakadatlan javításai miatt, öt hónapig nyomódott, és sok hercehurca után, mintegy tizenöt esztendei szellemi munka eredményeképpen, 1857. június végén került piacra. A költő az első kiadásért nyomorult kétszázötven frankot kapott! A könyvet siker, de rögtön botrány is fogadta. A Figaró-ban Gustave Bourdin dühös támadását a Constitutionnel-é követte. Az előbbit talán a belügyminiszter sugalmazta, akinek fájt Flaubert ugyanakkor történt felmentése a Bovaryné pörében, s aki ki akarta köszörülni a tekintélyén esett csorbát. Baudelaire-t és a kiadót perbe fogták. Asselineau és Barbey d’Aurevilly védő cikkeit – különösen az utóbbi kitűnő analízis – a szerkesztőségek nem adták le. Az öreg és ravasz Sainte-Beuve, a nagy tekintélyű hivatalos kritikus és jó barát, hallgatott a Moniteur-ben, csak óvatos-lelkes magánlevelet írt a költőnek, tanácsokat adva a védelem számára. Baudelaire jóban akart maradni vele, s úgy tett, mintha nem venné észre kétszínűségét. A pört 1857. augusztus 20-án tárgyalta a hatodik törvényszék. Dupaty elnökölt, Pinard volt az ügyész, a fiatalabb Chaix d’Est-Ange a védő. Hosszú, külsőséges, többnyire csak nagy múltbeli példák párhuzamával érvelő, szellemileg jelentéktelen védőbeszéd hangzott el. Az ügyész úgy látszik, mintha szégyellte volna a vád képviseletét, és enyhe büntetést kért. Baudelaire-t csakugyan felmentették az istenkáromlás vádja alól, és csak a közízlés megsértéséért ítélték el háromszáz frankra, Poulet-Malassis-t s kiadótársát, de Broise-t pedig száz-száz frankra. Az a hat költemény, amelyet a kötetből ki kellett hagynia, később pièces condamnées címmel jelent meg. Az ítélet nem maradt sokáig érvényben, s egy idő múlva már ismét a teljes Les Fleurs du Mal-t olvasták világszerte. Victor Hugo harsogó bravóval üdvözölte az elítélt Baudelaire-t: „…megkapta” – írja a levélben – „egyikét azoknak a ritka kitüntetéseknek, melyeket a mai rezsim adhat, s úgynevezett igazságszolgáltatása elítélte Önt az úgynevezett morálja nevében; újabb korona. Fogadja kézszorításomat”. Baudelaire maga eredetileg felmentést, sőt becsületrendet várt; az ítéleten felháborodott, aztán levélben a császárnéhoz fordult, s annak közbenjárására büntetését a már szinte névleges ötven frankra csökkentették. Az egész ügy nagyon megviselte; legjobban az fájt neki, hogy a pörben „realista” írónak minősítették. „Harminc év múlva meg fognak érteni!”

Baudelaire varázsa, az, hogy a Fleurs du Mal a múlt század legmaradandóbb hatású verseskönyve lett, a művész és a mű nagyszerűségén és komplex értékein alapszik. Voltak e sikernek mellékokai és másodrangú, múló kísérőjelenségei is. Egyes körök tüntető, forradalmi cselekedetként üdvözölték – vagy gyalázták – a témakezelés naturalista ellenpontjait, ami különösen meglepő egy olyan országban, ahol egy Rabelais és egy Villon alakja áll az irodalmi kultúra kezdetén. A maga korát Baudelaire mindenesetre mélységesen süllyedtnek érezte, olyannak, „amely elvesztett minden klasszikus fogalmat a költészetről”, és amelynek Hugo-féle sváda és Musset- vagy éppen Béranger-féle nyomorúságos és lapos közvetlenség és kedély tetszik. Ő klasszikus volt, a költészet öncélúságának a híve, nem akarta „összetéveszteni a szép szavakkal a jó tettekkel”, a „tintát az erénnyel”; „közvetlen hasznosság nélküli” irodalmat akart; vagyis külsőleg programtalan és minden feladattól, oktató vagy rontó-javító tendenciától független költészetet. Századában azonban – ahogy tulajdonképpen majdnem mindig és majdnem mindenütt – a „tömeg” és a politikai vagy egyéb érdek „célköltészetet” kívánt, jobb felől és bal felől egyaránt: konzervatív világnézeti kifejezést s mindenekelőtt illedelmességet a reakció, a hivatalosság, és „haladó” agitációt a demokrácia, a szocialisták, az emigránsok. Baudelaire az örök embert, az érzéki és érzék fölötti világ titkait vizsgálta és akarta kifejezni, és elvetett minden érdekeltséget, „morált” – a politikai is egy „morál” a sok többi között! Úgy érezte, hogy a „modern felvilágosodás tökéletesen elsötétítette” az írói szabadság és függetlenség eszméjét; prózai művei tele vannak kétségbeesett tiltakozással a világ közönségessége, butasága, elamerikanizálódása, az esztétikai elv hanyatlása ellen; de cikkekbe, naplójegyzetekbe szétszórt gondolatait sokáig csak paradox ötleteknek tekintették, ha egyáltalán ismerték. Valami összefüggő poétikai rendszere nem volt, nem lehetett; sokrétű, sok fényben csillogó és zavarba hozó főművéből pedig, a Les Fleurs du Mal-ból azt vette ki a világ, amit éppen akart. A verskötetnek következésképpen igen sokirányú művészi hatása lett. A formai precizitás, a súlyos erő, a plasztikus szépség imádata a parnasszistákat kapcsolta Baudelaire-hez; misztikus finomságai Verlaine-ék, a szimbolisták, a rimbaud-i „látnoki” líra, sőt a szürrealizmus ősévé tették; a Spleen de Paris-val a későbbi prózaversírókat termékenyítette meg; felszabadítóan hatott a naturalistákra, és párizsi képeivel buzdítóan a modern nagyváros lírai felfedezőire; önvizsgálatai és vezeklő lelkisége a neokatolikus lírához fontak belőle szálakat; intellektuális tisztasága pedig Mallarmé, Valéry és a „poésie pure” felé mutatott előre. Nagyon sokra futotta a gazdagságából. Rimbaud már „igazi isten”-t látott benne, s ettől kezdve a költő – bár a szűkkeblű konzervatív irodalomtörténetírás ellenállása tovább is kísérte diadalútját – egyetlen verskötetével egészen máig egyre termékenyítőbben hatott minden írónemzedékre Franciaországban, sőt az egész világon. „Adytól kezdve senki sincs közülünk”, mondják a teljes magyar Baudelaire-verskötet fordítói az első kiadás előszavában, „kire e szellem felszabadító, bátorító, útmutató hatással ne lett volna… Hatott ránk, nem a poézisa talán, hanem bátorsága és szigorúsága”. A Fleurs du Mal posztumusz sikere tökéletes bizonyítéka a művészi kvalitás primátusának azok fölött a hatások fölött, amelyeket egy könyv a tartalmával gyakorolhat. Baudelaire „tartalma” rég nem új – s lényegében talán sohasem volt, sohasem lehetett az –, a művészete azonban, a megcsinálás, az egyéni recept, melyet semmiféle analízis nem tud teljesen felbontani, ma is élő, új, „örök”. Írójának zsenije és művészi elveinek kitűnősége tette azzá. Akad benne egy-két jelentéktelen darab, rossz egy sem. Ha a Fleurs du Mal külön életét nézzük, talán az a legmeglepőbb, hogy eleinte – és nem is kevesen – nem az egyéniség kifejezésének gondolták, hanem játéknak, komédiázásnak. Játék? „Ebbe a kegyetlen könyvbe beleraktam minden gondolatomat, egész szívemet, minden (álruhás) vallásosságomat, minden gyűlöletemet”, írta keserűen a költő, nem sokkal a halála előtt, Ancelle-nek. Igaz, hogy részben kissé ellentmondó értelemben is nyilatkozott (a könyv első kiadásának a Szent Péter-vershez írt jegyzetében), de ezt csak kényszerből, óvatosságból tette, előre ki akarván védeni bizonyos várható támadásokat. „Fájdalmas programjához híven” és a „tökéletes színész módjára” – mint akkor írta – a Fleurs du Mal szerzője egyes „szofizmákat” is megformált; e szégyenkező szavak mögött azonban – a kényszeren kívül – valami objektív esztéticizmus vagy talán a drámaíró rejtőzik, aki előtt zavarba jött, jöhetett a – lírikus! Baudelaire, csakugyan, nemegyszer érthetetlenül megijedt magától, az érzelmek megmagyarázhatatlan fordulataitól, a bennünk lakó „második ember” közbeszólásaitól, az értelem természetes dialektikájától, a saját felfedezéseitől és őszinteségétől. Innen a hite az ördög valóságos létezésében, amiről Falubert-nek írt: idegállapotait vetítette ki a világba. Sőt még a tehetségétől is „megijedt”, mikor az nem alkalmazkodott a teóriáihoz, s hol tudatalatti erők, hol az intellektualizmusa révén egyebet hozott létre, mint amit ő, az anyagon és formán tökéletesen uralkodó írásművész, akart és elhatározott. Kétség semmi esetre sem férhet a könyve őszinteségéhez; sőt inkább azt lehetne mondani – meg is állapították nemegyszer –, hogy a lélekbúvár Baudelaire a „szakma áldozata” lett, abban a fenséges értelemben, ahogy pl. egy kutató orvos áldozatul eshet a kísérleteinek, melyeket saját magán végez. A Fleurs du Mal csodálatosan gazdag, szép és igaz könyv, bátor, eredeti, pontos, izzóan értelmi és érzéki, idealisztikus és öncélú. Érdemes volna átfutni – többször összeállították – azoknak a legfontosabb ítéleteknek a tömegét, amelyekben a költők és kritikusok 1857 óta róla nyilatkoztak. Cikket, tanulmányt ezer- és ezerszámra írtak már a Fleurs du Mal-ról. A kötet végeredményben magasan minden kortársa fölé emelte az írója emlékét, „közvetve vagy közvetlenül mindent befolyásolt, ami utána történt” s „a francia lírát egy Baudelaire előtti és egy Baudelaire utáni költészetre osztotta”. Ami korszerű, ami esetleg avuló benne, az – úgy gondolom – mindössze a díszletezés néhány kulisszája, némi elkeseredett tetszelgés a romantikus morbiditásban, a túlzottan beteges-keresztény bűntudat és a (már akkor sem új keletű) satanizmus. De hát ezek is kitűnő művészi megnyilatkozások, Baudelaire tartozékai, elválaszthatatlanok a mégiscsak benne rejlő különleges moralista erényeitől, aki folyton a poklok és a legfelsőbb miszticizmus csúcsai közt mozog. „Baudelaire katolikus volt születésénél, alkatánál és hajlamánál fogva”, hangsúlyozza Crépet is, és nekünk, magyaroknak különösen érdekes, hogy ez a kitűnő tudós milyen hasonlattal támasztja alá a költő „lázadó” lelkiállapotát: „Baudelaire – mondja – nem azok közül való volt, akik beismerik vereségüket, vagy meg tudnak hódolni. »Ha az Ég nem hallgat meg«, kiáltott fel Kossuth, »akkor majd felel szavamra a Pokol!«” Igen, Baudelaire nem hódol meg, és ellenségeihez éppúgy a „nem-tetszés arisztokratikus gyönyörével” fordul, ahogyan a városhoz, Párizshoz: „Te a saradat adtad, és én aranyat csináltam belőle!” Micsoda romboló megszégyenülés, milyen gyilkos undor foghatta el ezt a magas rendű, sok tekintetben elvont, sugárzó értelmet, amelynek az arabeszk tetszett, mint „a legszellemibb rajz”, és amely a föltétlen őszinteségében az „eredetiség egyik eszközét” látta, amikor védekeznie kellett a Fleurs du Mal pörében!

Még egy csapás érte a költőt a Fleurs du Mal pöre idején; különös csapás… Mikor a kötet megjelent, természetesen lelepleződött a titka. Mint tudjuk, névtelen levelekben öt éven át küldözte szerelmes verseit Mme Sabatier-hoz. A rejtélyes viszony ez idő tájt már mégis kezdett valahogy kiderülni: Mme Sabatier szeleburdi húga például egyszer így fordult a költőhöz: „Maga írja azokat a gyönyörű névtelen leveleket a nénémhez? Még mindig szerelmes belé?” Baudelaire a kész könyvet megküldte Mme Sabatier-nak – „a nyolcvannegyedik és százötödik oldalak közti versek mind az Önéi” –, s ezzel fölfedte kilétét. Sajnos neki távoli imádatra volt szüksége, hiszen azt vallotta, hogy csak „azt a nőt imádjuk, akit nem élvezünk”; a gyönyörű Apollónia azonban boldog volt, felgyúlt, ujjongva jelentkezett, és tíz nappal a tárgyalás után, augusztus 30-án Baudelaire kedvese lett. Baudelaire szinte kétségbeesve ment el a Jean-Jacques utcai randevúra. Hogy mi történt közöttük, arra csak következtetni lehet a költő néhány leveléből, amelyekben Mme Sabatier rövid levéltöredékeit idézi, és azokra felel. Mint említettük, egy-két barátja Baudelaire-t „szűz-költő”-nek emlegette. A találka után Mme Sabatier megütközött, megsértődött, nem értette a helyzetet. Baudelaire mentegetőzött: „…tegnap még istenség voltál, ami olyan szép, olyan kényelmes, olyan sérthetetlen szerep… És most nő vagy…” Apollónia rajongott: „…mindenestül tied vagyok…” Baudelaire a szerelmese „egyéb kötelmeire” hivatkozott, és arra, hogy benne nincs „hit” a nők iránt; a kapcsolat egyre idegesebb lett, Mme Sabatier csak csodálkozni bírt, hogy a fekete Vénusz „még mindig köztük állhat”; de aztán mindketten megbékültek. Baudelaire némi feszélyezettséggel tovább is eljárt a Rue Frochot művészvacsoráira, csakhamar meleg és nyugodt barátság alakult ki köztük, és Mme Sabatier őszinte anyás szeretete sírjáig kísérte a költőt. Baudelaire azonban mindenesetre elvesztett egy erőszakosan teremtett ideált.

1857 eseménye még, hogy meghalt a költő nevelőapja, a minden sikerrel, elismeréssel és boldogsággal elhalmozott tábornok, követ és szenátor. III. Napóleon hatezer frank kegydíjat adott az özvegynek. Caroline, akit éppúgy lesújtott ünnepelt férjének elvesztése, mint megbélyegzett szerencsétlen fia írói pályája, visszavonult Honfleurba, ahol még a férje szép, világos kis nyaralót építtetett neki egy kiugró tengerparti sziklán. Viszonya a fiához sokat javult Aupick halála után, Baudelaire úgy érezte, hogy az édesanyja ismét az övé, felmelegedve és megszelídülve egy időre visszatért hozzá és az apai emlékekhez.

A költő most a Fleurs du Mal pótkiadásán dolgozott. A kihagyott virágok helyére újakat írt; a második kiadás, harmincöt új verssel, 1861 tavaszán jelent meg, ugyancsak Poulet-Malassis-nál. Közben a Spleen de Paris-t, a prózai költeményeit írta, és De Quincey angol könyve alapján a maga nagyszerű orvosi és lélektani analízisét a mesterséges gyönyörökről, a Les Paradis artificiels-t, melyben a bor, az ópium és a hasis hatását és veszélyeit ismerteti, hevesen és fájdalmasan küzdve az izgatószerdivatok ellen. Állandóan foglalkoztatták a színházi tervei, s a Poe-fordítások is. Nem volt tekintélye, pénze. Levelezése csupa könyörgés, sürgetés, káromkodás, panasz és számolgatás. Otthonra vágyott, a Rue Beautreillis-ben lakást rendezett be Jeanne Duvalnak, s maga is hozzáköltözött. 1859 tavaszán Jeanne szélütést kapott, Baudelaire a Dubois-kórházban ápoltatta, tűrve, hogy az elzüllött nő most már csakugyan zsarolja. Jeanne, ahogy egy kicsit jobban lett, megszökött, és azzal fejezte be az elvonókúráját, hogy rummal rögtön részegre itta magát. Az év nyarán a költő Honfleurből megint Párizsba költözött, az Hôtel de Dieppe-be. Egyedül.

A most következő három-négy esztendő csak a régi bajok elmélyült változatait hozta. Kivonatoljuk tovább ezeket a boldogtalan éveket? Baudelaire-ben egyre erősebb lett az undor, a héautontimorouménos lelkiállapot. Testi ellenálló ereje fogyott, álmatlanság, fáradtság, migrén gyötörte; 1860. január 13-a agyvértolulást, ijesztő szédüléseket hozott: „…éreztem a meghülyülés szárnycsapásának szelét”, mondja a napló. A költő segíteni akar magán: „…mellőzni minden izgatószert!” Kezdődnek az imák: „Esküszöm magamnak, hogy ezentúl ezeket a szabályokat életem örök szabályaivá teszem: Minden reggel imádkozni Istenhez, minden erő és minden igazság tartályához, apámhoz, Mariette-hez és Poe-hoz, mint közbenjárókhoz; kérni őket, hogy kölcsönözzék a szükséges erőt minden kötelességem elvégzésére, és hogy anyámnak hosszú életet adva, örvendeztessék meg őt átalakulásom örömével; dolgozni egész nap, vagy legalább amíg az erőim engedik; bízni Istenben, vagyis magában az igazságban, hogy a terveim sikerülnek; minden este új imát mondani, életet és erőt kérve Istentől anyámnak és magamnak.” A Meztelen szívem tele van vallási megnyilatkozásokkal. Baudelaire biztosítani akarja magát, mint egy kapitány, aki „őrszemeket” állít fel: „az imák az őrszemeim”. „A vallásokon kívül nincs a földön semmi érdekes.”

Ebben az időben hangzottak el Párizsban az első nagy Wagner-koncertek. Baudelaire éppúgy rajongott értük, mint valaha Delacroix-ért, sőt személyesen is találkozott, Tortoni-nál, a bayreuthi mesterrel. A testi hanyatlás ellenére folyton dolgoznia kellett. 1860 júliusában megjelent a teljes Les Paradis artificiels. A költő összebarátkozott Constantin Guysszel, a modern élet szatirikus, nagyvilági rajzolójával. Önzetlenül segítette nyomorában Méryont, a rézmetszőt. Ugyanekkor kínos és megszégyenítő adósságfizetési ügyekbe és elszámolásokba keveredett; végül Caroline mentette meg. „Ma paralytique”; a „szélütöttem”: így beszél Jeanne-ról; majd Neuilly-ben jobb lakást vett ki a boldogtalan nőnek, és újra együtt akart lakni vele. A San Domingó-i mélységekből azonban valahonnan felmerült Jeanne testvérbátyja, egy hatalmas, szörnyeteg mulatt, s most már ez szipolyozta és zsarolta mindkettőjüket. Baudelaire megfutott, vissza az Hôtel de Dieppe-be. Jeanne-t nemsokára kórházba vitték; mire kiszabadult, üresen találta a lakást: a bátyja eladta minden bútorát.

1861. március 13-án zajlott le a párizsi operában a Tannhäuser nevezetes első előadása. A húszéves Catulle Mendès jelen volt, látta a dühöngő tömeget, és leírta Baudelaire megvető magatartását a konzervativizmus és a „csőcselék” őrjöngésével szemben. Mondják, hogy a kétségbeesett, akaratgyönge költőt, aki már csak tervezni tudott, ez az este mentette meg az öngyilkosságtól. Felháborodásában hatalmas tanulmányt írt Wagnerről a Revue Européenne-nek: három nap alatt elkészült a kitűnő analízissel. „Ez az írás mosta le a francia kritikáról azt a szégyent, hogy tökéletesen félreismerte a modern zene vezérét.” Utána visszaesett hallucinációs kábultságába. S ekkor megmagyarázhatatlan fordulat következett: a széles körökben alig s az öregek közt egyáltalában nem ismert, ellenben túl modern és megbélyegzett Baudelaire – jelöltette magát az Akadémiába! Nyilván a rehabilitálás vágya vezette. Nevettek rajta, a kávéházak árulónak gyalázták, Sainte-Beuve elképedt ennyi naivitás láttán; ekkor írta különben azokat a látszatra talán hízelgő és becsülő sorait, amelyekben a szélsőséges romantika legtávolabbi „Kamcsatkájába” helyezi Baudelaire világát, mint valami érdekes és artisztikus „bolondériát”; Gautier is eléggé az ő nyomdokán haladt. Az Akadémia rengeteg miniszter tagjával ekkortájt csakugyan főképpen „előkelőségek fiainak” és „rokkant államférfiaknak” a gyülekezete lehetett. Baudelaire hamarosan visszavonta jelentkezését, helyébe egy Broglie herceg került be a negyven halhatatlan közé. A fáradságos és megszégyenítő hivatalos vizitek a sok keserű tapasztalat mellett azonban egy nagy örömet is hoztak Baudelaire-nek: megismerkedett az akadémikusok közt Alfred de Vignyvel. A már beteg, öreg nemes, embergyűlölő, nagy poéta, mikor elolvasta a Les Fleurs du Mal-t, a leglelkesebb elragadtatás hangján írt róla Baudelaire-nek: csak a cím ellen tiltakozott, mondván, hogy ez a könyv „A Jó virágai”-t jelenti számára.

Ebben az évben Delacroix templomfreskóiról írt még a műkritikus Baudelaire, igen hízelgő Victor Hugo-tanulmánya is ekkor jelent meg. Hugót, különösen az embert, nem szerette, társadalmi okokból mégis jóban kellett lennie vele, sőt három versét is a nagy száműzöttnek dedikálta. Lényegében azonban nagy szamárnak tartotta Hugót, a Nyomorultak-at pedig „tisztátalan és bárgyú” könyvnek. E versek egyikére, A hét öreg-re válaszolva használta levelében Hugo azt a sokat idézett kitételt, hogy Baudelaire „új borzongást” teremtett a költészetben. 1862-ben meghalt Claude, a bíró, Baudelaire féltestvére (akit különben két évvel előbb szélütés ért). A költő anyagi gondjait az is növelte, hogy átmeneti viszályba került a kiadójával. 1861-ben a kiadóvállalat összeomlott; a májusi csőd után „Coco” újra börtönbe került, és a maga mentésére kénytelen volt többek közt Baudelaire váltóinak nagy részét is kiadni a hitelezőknek. Baudelaire őrjöngött a gondoktól. A Petit Poèmes en prose közlése megindult a folyóiratokban, de a kötet maga már csak a költő halála után jelent meg. Néhány cikk következett, Delacroix haláláról, Guysről… Baudelaire ekkor volt kénytelen örök áron eladni Poe-fordításainak öt kötetét; kétezer frankot kapott érte. Mint író, egész életében nem keresett tízezer frankot! 1863 nyarán a londoni Spectator-ban megjelent róla az ifjú Swinburne rajongó cikke: ez már a jövő és a világközönség hódolatát jelezte. Párizs azonban továbbra is elzárkózott. A költő ekkor élte élete legszomorúbb korszakát. Poe szellemi ösztönzésére önvallomásokba kezdett, „bosszút akart állni”. Rettenetes komorságban járta Párizs környékét. Hosszú haja már őszülni kezdett. Utálta az embert, s mindenek fölött a franciákat. Iszonyú igazságokat vágott a fejükhöz. A felületességet és hazugságot, amely a könnyedség látszata alatt meghúzódik, már azokban a töredékes előszótervekben kegyetlenül gúnyolta, amelyeket a Fleurs du Mal második kiadása elé szánt. Tajtékzott a materialisták ellen. Főleg azért unatkozik Franciaországban, „mert ott mindenki Voltaire-re hasonlít”. Tanulmányt tervezett az „irodalmi canaille”-ről. Mindenütt az „egyetemes butaságot” látja. „A franciák előszeretete a katonai metaforák iránt. Itt minden metafora bajuszt hord.” „Az emberek közt csak a költő, a pap és a katona igazán nagy; az ember, aki énekel, az ember, aki áld, az ember, aki áldoz és föláldozza magát. A többinek korbács való.” És minduntalan visszatér a szabadság, a függetlenség követeléséhez, oly elveket hirdetve, amelyek mindig és mindenütt kellemetlenek a célköltészet partizánjai előtt. „A világ egyik sarkától a másikig a morál nagy őrülete bitorolja, minden irodalmi vitában a tiszta irodalom helyét.” „Az irodalom teremtőjét kevésbé tisztelik, mint a köztemetőt: az utóbbiban rendőrileg védik a sírokat az állatok ártatlan kártevései ellen!”

1864. április 24-én Baudelaire nem bírta tovább Párizst és a hitelezőit, és Belgiumba menekült. Brüsszelben, a Grand Hôtel du Miroirban szállt meg. Barátja, Stevens, a festő csábította, aki a brüsszeli Cercle Artistique vezetőivel felolvasó körútra hívatta meg. Öt előadást kellett volna tartania, a Gót Palotában, mindegyikért kétszáz-kétszáz frank honoráriumot ígértek; azonkívül remélte, hogy művészeti cikkeket írhat, és hogy eladja összes műveit valamelyik belgiumi francia kiadónak. Tervei mind füstbe mentek. Önvád és felháborodás tüzelte és fojtogatta. Imák: „…Erősítsetek, azoknak lelkei, akiket szerettem, akiket megénekeltem… És te Uram, Istenem, add meg a kegyet, hogy írhassak még néhány szép költeményt, amellyel bebizonyítom magamnak, hogy nem vagyok az utolsó az emberek közt, és hogy nem vagyok alábbvaló azoknál, akiket megvetek.” A negyvenhárom éves költő ebben az időben már „olyan volt, mint egy aggastyán”, bár tartotta magát, és Camille Lemonnier, aki látta belgiumi előadásai során, paposnak, püspökinek mondja a hangját, modorát, mozdulatait. Az előadások bukása szégyenletes volt. Magyarázatul, illetve mentségül azt emlegetik, hogy a szezon már végét járta, hogy Baudelaire neve Brüsszelben meglehetősen ismeretlen volt, hogy az ország önálló kultúrélete ebben az időben még roppant messze volt a századvégi nagy irodalmi reneszánsz szellemétől, és hogy Baudelaire hallgatósága politikai szempontból nézett minden irodalmi jelenséget. Brüsszel ugyanis tele volt emigrált szabadgondolkozókkal, a császárság proskribáltjaival és demokratákkal, akik vagy csak excentrikus „kamcsatkai” hírét ismerték a költőnek, vagy ha komolyabban tudtak róla valamit, bizalmatlanságot és gyanakvást éreztek a tiszta művészettel és de Maistre tanítványával szemben; az sem tetszett, hogy a meghirdetett program szerint az egyik előadás Gautier-ről szólt: Gautier udvari költő jellege és viszonya Mathilde hercegnőhöz kellemetlenül hatott ebben az elfogult politikai körben. Baudelaire egyre jobban undorodott az egész Belgiumtól: olvassuk csak a belgák ellen írt (s nem nagyon kiváló) verseit a Hátrahagyott művei közt. Dühében, magyarázat helyett, szokott módján misztifikálta őket, „ezeket a disznókat”, szörnyű dolgokat mondott nekik, és csodálkozott, hogy mindent elhittek. Jellemző a levele, melyet Mme Paul Meurice-nak írt, haza, Párizsba; ezt a zenekedvelő, kokett és szellemes szépasszonyt, Manet barátját, még Mme Sabatier szalonjában ismerte meg. A Shakespeare-bankett alkalmából írt cikke Hugo-ellenes kitételei miatt egyenesen rendőrkémnek nézték. „Kétségbeesve, hogy mindent elhisznek, elterjesztettem a hírt, hogy megöltem az apámat, és hogy ezután megettem; s hogy egyébként csak azért engedtek kimenekülni Franciaországból, mert szolgálatokat tettem a francia rendőrségnek. És elhitték!… Úszom a gyalázatban, mint hal a vízben.” Az első előadáson, amely Delacroix-ról szólt, alig volt hallgatóság, talán húsz ember; a Gautier-felolvasáson még kevesebb; ennek az előadásnak emelt hangon mondott befejező mondata így hangzott: „Köszöntöm Théophile Gautier-ban a mesteremet, a század nagy költőjét!” Mit gondolhattak a belgiumi franciák, Hugo rajongói?! A harmadik felolvasás a Mesterséges gyönyörök-ről szólt, és teljes kudarcba fulladt. Baudelaire elegánsan úgy tett, mintha nem látna semmit. A további két előadást lemondták, és a megbeszélt honorárium helyett – írás nem lévén – összesen száz frankot küldtek neki borítékban. A bukást Baudelaire Victor Hugo köre intrikáinak tulajdonította. Egy gazdag magánházban tíz-tizenkét meghívott vendég előtt még alkalma nyílt kedvezően bemutatkozni, de ekkor már annyira elkedvetlenedett, hogy rövid bevezető után abbahagyta a felolvasást – eh, menjünk inkább a büfébe! A cikkei sem kellettek sehol, könyveire hosszú tárgyalások után nem akadt kiadó. Közben mindamellett dolgoznia kellett. Belgiumban rendezte sajtó alá Poe Histoires grotesques et sérieuses-ét és – később – az Épaves-ot (Amsterdam, 1866). A cím maradékot, romokat, bitang holmit, zátonyon visszamaradt roncsokat jelent: Walpurgis-éji címlapját – a hét főbűn televényéből faként kiemelkedő és virágba boruló csontváz – a diabolikus Félicien Rops rajzolta; a kötet Baudelaire újabb költeményeiből és az első kiadás „kiátkozott darabjaiból” állt. A versek jó részét a költő halála után Banville-ék beolvasztották a Fleurs du Mal harmadik, definitív kiadásába (1868).

Az otthoni világ, mellyel Baudelaire annyira elégedetlenkedett, most, messziről és a belgákhoz viszonyítva, lassanként gyönyörűnek és tökéletesnek tűnt fel. 1864 októberében a költőnek már kilencszáz frank adóssága volt a Miroir-ban; pedig alig evett, elhanyagolta a külsejét; borotválatlansága miatt úgy festett, „mint egy vadember”; nem fűtött, beteg volt; orvosságra és levélbélyegre se voltak már fillérei. Havi járandóságából tengődött, melyet Ancelle pontosan megküldött neki, s amelyet százfelé kellett osztania, s abból a kis honoráriumból, amit Poulet-Malassis-tól kaphatott. Régi kiadója és barátja ugyanis a csődje után szintén Belgiumba menekült. A kissé cinikus, mindig tevékeny „Coco” Belgiumban titkos iratokat ad ki a Császárság ellen, és XVIII. századbeli libertinus elbeszélőket; az Épaves szintén az ő kiadványa volt. Brüsszelben is pörökbe keveredett. Baudelaire még mindig tartozott neki ötezer frankkal: ezt a legsúlyosabb váltót a baráti kiadó még legnagyobb nyomora idején sem ruházta át másokra. Baudelaire-nek sokszor az volt az egyetlen öröme, hogy éktelen és végtelen elméleti vitákat folytathatott a mindig jókedvű kiadóval: ő a „jezsuita” szerepét játszotta, az meg felvilágosult és ateista volt. Párizsi barátai hívogatták haza, de ő „vezekelni” akart Belgiumban, és megint „bosszút állni”; beutazta a nagyvárosokat, csak Antwerpen és egyik-másik régi templom tetszett neki; és könyvet tervezett új pokláról, Belgium meztelenül címmel. Ennek a könyvnek csak részletes vázlata készült el: tárgyáról és írója lelkiállapotáról egyaránt rettenetes képet fest. Az adósságok, testi-lelki gyötrelmek e korszakában megint előkerült a digitalis, az ópium, a belladonna. Baudelaire felsóhajt: „Még csak harmadrészét végeztem el annak, ami dolgom a világon van!” Lucanus „sztoikus, ragyogó, megrázó és melankolikus Pharsaliá”-jával és Shelley verseivel „gyógyította” neuralgiáját. 1864 szeptemberében átmenetileg rendkívül fellelkesítette egy váratlan esemény. Nadar ugyanis megjelent Belgiumban, és egy nemzeti ünnepen felszállást hirdetett a „Géant” léghajóval. Baudelaire-t is magával akarta vinni. A költő rajongott, nagyon tetszett neki az újszerű égi-légi utazás terve. Elmenekülhet! Hová? Csak el, „Ausztriába, Törökországba!”… Végül mégsem kapott helyet a léghajó kosarában; s a felszállás sem sikerült, a Géant pár száz méternyi repülés után földet ért. – Érdekes, hogy Ancelle-nek írt leveleiben bizonyos (valószínűleg magyar) Carolyakról is szó esik, anélkül hogy meg lehetne állapítani, mi közük volt hozzájuk.

Belgiumban csak egy helyen talált baráti fogadtatásra az egyre irritáltabb költő, éspedig éppen Victor Hugóéknál. Többször említettük, hogy nem bírta Hugót, s hogy eleinte a brüsszeli felolvasások balsikerét is az ő befolyásának tulajdonította. Ekkoriban jelent meg a des Chansons des Rues et des Bois; Baudelaire így írt róla a barátainak: „Szörnyű siker; de minden szellemi embernek csalódás.” Hugo zajos ünneplés közepette 1865 májusában költözött Brüsszelbe, s körülbelül egy évig ottmaradt; a házban, melyet vásárolt, együtt lakott az egész család, a fiai is, köztük Charles, aki akkor nősült. Baudelaire úgy érezte, hogy kötelessége udvariassági látogatást tenni a száműzött irodalmi vezérnél; az ősz Hugo szívélyesen fogadta, felesége pedig, az „érzékeny és megható” Adèle Foucher, hívta, hogy járjon el rendszeresen a heti vacsoráikra. Hugóné először „félhülye” benyomást tett Baudelaire-re; később mégis összemelegedtek, és Hugóné, mikor saját orvosát küldte Baudelaire-hez a Miroirba, teljesen megnyerte a beteg és pénztelen költő szívét. Baudelaire mintegy nyolc hónapon át rendszeresen eljárt az Hugo-házba. A vacsorákon meglehetősen szótlan maradt, bosszantották a társaság naiv világmegváltó tervei és nevelési ötletei; de utána zene következett – „Hugo a zenében csak a lármát szerette!” –, s ezalatt a szalon egyik sarkába visszavonulva bizalmasan sokat beszélgetett Hugónéval régi dolgokról (Sainte-Beuve-ről, akivel Adèle-nek fiatalasszony korában viszonya volt); a legfiatalabb Mme Hugo pedig, szintén wagneriánus, zongoráján a Tannhäuser-ből s a Parsifal-ból részleteket játszott Baudelaire-nek. Amikor a beteg költő nem tudott kijárni, Hugóné levélben többször hívta: látogassa meg őket bármikor, „mindig terítenek neki, ne hagyja üresen helyét az asztalnál”.

Párizsból mind sűrűbben hívták haza. Sainte-Beuve, most már császári szenátor, megküldte neki az újabb költőnemzedék egyik tagjának tanulmányait: a lelkes cikket egy fiatalember írta Baudelaire-ről, Paul Verlaine volt a neve. Mint a londoni Swinburne-cikk, ez is a jövendő diadalt jelezte. Baudelaire azonban érthetetlenül ragaszkodott a gyalázott Belgiumhoz. Jeanne is írt, kétségbeesetten, hogy megvakul! Baudelaire pénzt küldött. Hetzel, a kiadó a Poèmes en prose kéziratát sürgette. Hiába, a költőnek nem volt ereje. Szörnyű migrénrohamok, hányási ingerek gyötörték, aztán álmos kábulatban feküdt. Anyja is hívta. De ő félt Párizstól, Arondel falkájától és a harmincezer frank adósságtól. Egyszer már a pályaudvaron volt, a pénztártól fordult vissza. 1865 július negyedikén mégis Párizsba utazott. Néhány napot Honfleurben töltött; Caroline ekkor kifizette a Poulet-Malassis-féle ötezer frankos adósságot. Tizenkét nap múlva azonban a költő visszautazott Brüsszelbe. Betegség, tétlenség, nyomor, hónapokon és hónapokon át.

1866 márciusában váratlanul jól érezte magát. Újjászületik? „Önzésem korszaka véget ért. – A csapások, melyek sújtottak, Isten büntetése voltak.” A merev tekintetű, keserű arcú, hosszú fehér hajú költő reménykedni kezdett. Rops apósához készült, „az egyetlen emberhez Belgiumban, aki tud latinul, és akinek franciás külseje van”. Oda is utazott, Namurba. Rops és Poulet-Malassis társaságában éppen a Saint-Loup-templomot csodálták, „a jezsuita építészetnek ezt a legnagyobb remeklését”, amikor megszédült, és elvágódott. „Semmi, csak elcsúsztam.” De másnap már nehezen beszélt, amikor vonaton visszavitték Brüsszelbe. Állapota lassanként javult valamit. De ismerőse, Neyt, a fotográfus, egy nap, éjfél után, részegen, magatehetetlenül bukkant rá, egy kávéház díványán; szinte a karjaiban vitte haza a szállodába, ruhástul ágyba fektette. A költő ingerülten kergette el. Neyt másnap reggel újra felkereste. Úgy talált rá, ahogy éjjel elhagyta. Nyelvbénulás, féloldali hűdés. Egy idő múlva még képes volt rövid leveleket diktálni. A barátok hívására megérkezett Ancelle, a gondnoka, akivel annyit veszekedett s végül összebékült; aztán Caroline. Baudelaire-t a St.-Jean-et Ste.-Élisabeth intézetben ápolták, folyton csak ezt a szót tudta ismételni: cré nom…; aztán visszavitték a Miroirba. Majd, július első napjaiban, Párizsba. Asselineau sírva fakadt, mikor meglátta a pályaudvaron.

A végső időket dr. Duval idegszanatóriumában, a Rue du Dôme-ban töltötte a megnémult és magatehetetlen költő. „Mint egy gyerek”, írja az anyja. A földszinti betegszoba kertre nyílt, falára Manet-képeket akasztottak. Az utolsó leírás Baudelaire-ről Maxime Du Camp-tól maradt ránk: „…nagy fotőjben ült, fehér kezek, földfakó, lesoványodott arc, mereven kérdező szemek…” Eleinte még elvitték rövid sétáikra. Időnként rettenetes erőfeszítéseket tett, hogy meg bírjon szólalni de csak a „non, non, cré nom, non!” hagyta el a száját. Mme Sabatier gyakran meglátogatta, és Manet és Mme Meurice, aki orvosi engedéllyel Wagner-részleteket játszott a betegnek. Baudelaire-t nemsokára már semmi sem érdekelte, „a namuri szélütés óta tulajdonképpen nem élt”. 1867 augusztus harmincegyedikén délelőtt tizenegy órakor, negyvenhat éves korában, az anyja karjai közt csendesen meghalt. Caroline később istenítette. A halott költő után még egész rendes kis „tőke” maradt; mindenesetre érthetetlen, hogy oly rettenetes nyomorban tartották gondnokának és néhai nevelőapjának túl óvatos intézkedései, mikor már régóta nyilvánvaló volt, hogy az édesapai örökségnél hamarabb el fog fogyni az élete. Művei később aránylag roppant jövedelmet hoztak – ahogy azt a költő biztosra vette –, s egy eredeti, dedikált Fleurs du Mal-kötetet tizenhatezer frankért árvereztek el 1921-ben; más adat a síron túli anyagi „sikerre”; a Fleurs du Mal és az Épaves korrigált kefelevonatait annak idején kétszázharminchét frankért vette meg egy amatőr, s ugyanez a hagyaték 1921-ben negyvenezer frankért kelt el az Hôtel Drouot árverésén.

A gyászmisét mintegy száz művész és irodalmi érdeklődő jelenlétében szeptember 2-án tartották a passy-i Saint Honoré-templomban. A temetésre már csak hatvanan mentek el. Fullasztóan meleg nap volt. Feltűnést keltett, hogy Sainte-Beuve távol maradt a végtisztességtől, állítólag beteg volt; s még inkább, hogy a villámgyorsan dolgozó Gautier, a Mester, akit Baudelaire úgy maga fölé emelt, szintén távol maradt, azzal az egyszerű indoklással, hogy „másnapra tárcát kell írnia”. Hogy az Írók Egyesületét és a minisztériumot senki sem képviselte, azt még érthetőnek találták. A Montparnasse-temető bejáratánál vihar tört ki, a kis gyászkíséretet szétszórta az induló eső. A sírnál Banville ragyogó beszédben hódolt a költőnek, az újítónak, szavait nem lehetett hallani; éppúgy az Asselineau-éit sem, aki az embertől búcsúzott, és akit düh és keserűség fojtogatott a reggeli sajtó csaknem egyhangú piszkálódásai miatt. A lapok egyik fele az „istentelenségeiért” támadta az elhunytat, másik fele megtérésén gúnyolódott; kivétel alig akadt. Végül vad zápor tört ki, és elmosta a temetést. Asselineau gyászos hangú levélben számolt be az ünnepségről Poulet-Malassisnak, aki nem hagyhatta el Brüsszelt: „…undorodom Párizstól”. Baudelaire síremlékénél én is jártam 1934-ben: a temetőfal mellett, vízszintes, sima, fehér márványlapon és majdnem egyszint a földdel, jelképes kőalak fekszik, fejtől pedig másik márványlap áll, az elsőre merőlegesen, s vállmagasságban egy mellszobor, egy démonikus arcú, töprengő figura könyököl ki belőle, kezébe támasztva az állát, és tekintetét a végtelenbe függesztve.

Mme Aupick 1871-ben halt meg, hetvennyolc éves korában, Honfleur-ban. A szegény Jeanne Duvalt Nadar 1870-ben még látni vélte Párizsban: az egykori fekete Vénusz akkor már mankón járt. Mme Sabatier hamarosan visszavonult a nyilvánosságtól Neuilly-sur-Seine-be, ahol csinos kis háza volt a Boulevard Victor Hugo negyvenhárom szám alatt: ott halt meg 1890. január harmadikán, hatvankilenc éves korában. Legtovább élt Baudelaire kedvesei közül Marie Daubrun, a zöld szemű színésznő: a sárga parókás, csöndes és szerény öregasszony az 1889-es világkiállításon még játszott, és 1901 februárjában halt meg, hetvenhárom éves korában, Párizsban.