Grillparzer

Nyugati szomszédunk költőt idéz, irodalmat ünnepel a háború derekán. Ma 150 éve született Grillparzer, a drámaíró, akivel szellemi téren először emelkedett a Birodalom szintjére a habsburgi Ausztria.

A furcsa, „ördögi” nevű, sohasem nagyzoló, mindig reális és súlyosan hipochonder zseninek sokat kellemetlenkedett még az ideiglenes hivatalos jóakarat is, még többet a nem hivatalos polgári ízlés, az ostobaság és a csillogó kritikai nagyképűség. Tudjuk, hogy a félénk költő élete derekán elkeseredve visszavonta műveit a nyilvánosság elől, és csak magának dolgozott tovább. Zuhoghatott rá halála előtt a címek és kitüntetések ragyogó esője, az élete szegénységben és szenvedésben telt el. Rendkívül pedáns hivatalnok volt, s nagy sikerei idején is ragaszkodott irodájához a pénzügyminisztériumban, ahol különben csak levéltári igazgatóságig vitte. „A hivatali állás szerzi meg függetlenségemet az irodalomban”, mondta barátainak. Talán vezekelt vele. Két verssorban így jellemezte a sorsát:

 

Okos tervek, ügyetlen kivitel, egész életem így töltöttem el.

 

Grillparzer tehetségét az az erő fejlesztette ki, amely különben egész életét gyötrelmessé tette: az önfegyelem képessége. Acélkemény magva volt gyenge lelkének, s azt mindenáron meg kellett őriznie. Tulajdonképpen féktelen tűz robbantotta szellemét és érzékeit, s valami romantikus lobogás pusztult volna el, ha nem sikerül páncéllal burkolnia magát. Öngyilkos édesanyja, a családjában felbukkant őrültségi jelek a legrosszabbra intették, védekeznie kellett. Nem csoda, hogy ez a belső harc sokszor olyan zárkózottá, hanyaggá, bizonytalanná, óvatossá és józanná tette kifelé. A kompenzáció eredményeképpen türelmetlenné vált minden szertelenséggel és romantikával szemben. Forró lelki rohamokban dolgozott, három hét alatt írta Az ősanyá-t, a Sapphó-t; egyébként azonban, s főleg a politika terén, irtózott mindentől, amit vadságnak, indulatnak nevezett. Kiábrándultságában egyszerűen nem ismerte el, hogy lehetnek építő forradalmi erények és értékek, bár a 48 előtti hatalmat is megsínylette. Fegyelmet és józanságot hirdetett és követelt. Persze okos fegyelmet, magasrendű józanságot. Mindamellett kissé így is nyárspolgár maradt. Ezen a ponton türelmetlenségével sok ellenséget szerzett magának. A mai nap azonban nem a tévedéseiért hódol neki.

Grillparzer költő volt, s egyik legnagyobb technikusa a színpadnak. Nagy árat fizetett kínzó lemondásaiért, de a jutalom is nagy, amit értük kapott: a zsenialitás. Hosszú évtizedekre szinte elfelejtették (bár inkább csak szűkebb hazájában, […] de hatása a halála óta mindmáig egyre mélyül. A félszeg fiatal ember, a tehetséges kezdő, aki sírva fakadt a meghatottságtól, amikor 1826-ban az öreg Goethe Weimarban olyan szeretettel fogadta, ma közvetlenül a legnagyobbak mellett áll a német Pantheonban. S pár évtized múlva esetleg már közvetlenül a legnagyobb mellé kerül.

Mesedrámák, történelmi és klasszicista tragédiák alakjai veszik körül szellemi szobrát. Történelmi darabjait szenvedélyes hazaszeretet fűti […]. Az általánosabb témák talán még egyetemesebb becsülésre számíthatnak: A tenger és szerelem [hullámai] és a Libussa sohasem fog eltűnni az ember színpadáról.

És nem felejthetjük Grillparzert mint Bécs szerelmesét és a nép barátját. Van a prózai munkái közt egy nagy novella. A szegény muzsikus. Ebben a kis remekműben mindig élni fog a régi Bécs, és élni fog Grillparzer szíve melegsége, közvetlensége, emberi szeretetreméltósága. Ezt a művét úgy jellemezték legtalálóbban, hogy a költőnek, akinek filozófiája a színpadon, nagy összeütközésekben, oly szívesen rajzolta a győztes nyomorúságát, a népünnepély kinevetett szegény muzsikusában sikerült megmutatnia a legyőzöttek és a nyomorultak boldogságát. Ez a novella önvallomás. És hitvallás egyúttal az irodalmi matadorok összeokoskodott ítéletével szemben a nép ösztönös igazságai mellett. Örök magasságba emelkedik benne a múló realitás. „Bortól hevült talyigások szóváltásából láthatatlan, de megszakítatlan szál szövődik egész az istenek fiainak viszályáig, és abban a fiatal cselédben, aki, félig akarata ellenére, elvonul sürgető kedvesével a táncolók nyüzsgéséből, embrióként benne vannak a Júliák, Didók és Medeák.”

A 150 éves évfordulón mi is tisztelettel fordulunk Bécs és a német lélek nagy muzsikusa felé.