A fordító az „Ahogy tetszik”-rőlMit mondjak az Ahogy tetszik-ről mint fordító?1 A fordító lelkében már akkor színész, néző és műélvező, már akkor színpad és egész szereplőgárda volt, amikor Shakespeare-nek ezt a művét magyarul újraformálni, szavakból és sorokból összerakni, felépíteni igyekezett. Éppen olyan díszletek között dolgozott nap nap után, amilyeneket ez a most ”delightful and popular comedy of Shakespeare” – Shakespeare-nek ez a rendkívül élvezetes és népszerű vígjátéka emel és rak maga köré: tavaszi és nyári hegyek közt, erdőben és virágpettyes tisztásokon, illatos, sűrű napfényben, méhek és lepkék zsongó, szikrázó káprázatában, egy kis asztalka mellett, ott, ahol – a versszöveg szerint –
Igen, első nézője és autora voltam ennek a kereken háromszáz éves darabnak, legalábbis ennek a magyar szövegnek, az enyémnek. Második Shakespeare-fordításom volt az Ahogy tetszik, s most jut eszembe, hogy a négy Shakespeare-mű közül, amely hozzám is fűződik, három ugyanígy készült, ugyanilyen hegyi környezetben: az Athéni Timon Erdélyben, az Ahogy tetszik az Alpokban, a Macbeth a Tátrában, s mindegyik nyáron, szerkesztőségi szabadságom idején, csak az utolsó, a Troilus és Cressida emlékeztet zárt, nagyvárosi otthonra, a magaméra, sőt klinikai szobákra és folyosókra, ahol befejeztem. Ahogy meseszerű tehát az Ahogy tetszik cselekménye és színtere, meseszerűen őrzi az emlék a tájat is, amelyben készült. Szinte sorról sorra feltámadnának akkori meg nem írt naplóm részletei, ha kiadósabban visszagondolnék a magyar szöveg növekedésére: hogy melyik napon mi is történt, mikor préseltem szótáramba a munka szüneteiben ezt vagy azt a virágot, vagy hogy uzsonna közben mikor etettem meg először mézzel és dzsemmel azt a csiganyájat, amely köröttem napozott, s amelynek lassanként pásztora és gondviselője lettem. Naponta tíz-tizenkét órát dolgoztam az Ahogy tetszik versein és prózáján, hajszolva a munkát, s mégis mind boldogabban. A régi angol időből, ahogy szaporodtak a magyar szavak és jelenetek, egyre több szépség, kedvesség, játék és okosság hajolt át magányomba, a valóságba, egyre jobban feltárult az emigráns erdei társaság belső élete és világa, a száműzött hercegé, aki oly Shakespeare-hez méltóan tudott rajongani balsorsában a természet „becsületes” tanácsaiért és szépségeiért, a drága Rosalindáé, akinek idilljébe bizonyára magunk is szívesen betársulnánk. A muzsikáló erdő jókedve s a melankolikus Jaques bolondos bölcsessége mind mulatságosabban keveredett. Próbakő bölcs bolondságával és Amiens dalaival: felhangzottak, s engem is tétlenségre akartak csábítani a gitár kísérte, szárnyas sorok, hogy:
de lassanként, három-négy hét alatt, kikerekedett a regényes történet. Az édes-bús szerelmi bonyodalmakat és a háttérben sötétlő vagyonjogi és politikai intrikákat a vígjátékíró örök jogán a lehető legkellemesebben rendezte egyrészt az isteni Hymen, másrészt az emberi Jobb Belátás, én pedig egyszerre csak munka nélkül maradtam – a fordítás készen volt, fejemben ragyogott és ujjongott az egész Ahogy tetszik, s most már csak arra kellett vigyáznom, hogy míg hazaérek, el ne vesszen a kézirat, és el ne vesszek magam is: mert ugyan ki más lett volna képes az erdei kézirat tüskés krikszkrakszaiból gépbe diktálni a megszült új Shakespeare-szöveget, mint én? Azt hiszem, eléggé érthető, ha nekem szinte szerelmem ez a vígjáték. De nemcsak nekem az. Az angolok mindig rajongtak érte. Meséjét Shakespeare – tudjuk – nem maga találta ki, sőt nagyon is hűségesen követte egy korabeli írótársa, Thomas Lodge Rosalynde című regényének bonyodalmát, amely vagy tíz esztendővel azelőtt látott napvilágot. Lodge, szintén valami még régebbi mű felhasználásával, egy tengeri utazás alatt írta a regényét, mikor a Kanári-szigetek felé hajózott. Miért shakespeare-i mégis a darab? Mert Shakespeare tette emberivé, ő emelte a költői élet rangjára. Azonos ez a költői élet a valódi élettel? Talán nem. Azazhogy – nem egészen. A képzelet ősi szokása szerint, s legalább részben, jelképes alakokkal és helyzetekkel dolgozik benne, nemegyszer típusokat egyénesít, amennyire szükséges a céljaihoz, kivonatolja a valóságot, és ugyanakkor sűríti. A mű kevesebb az életnél, s ugyanakkor több. Részletei fakulhatnak, egészében állandó; vitalitását belső gazdagsága, könnyedsége, lényegbeli igazsága és elhitető ereje adja, még ott is, ahol esetleg mosolygunk egyes kötöttségein, pásztorköltészeti sajátságain. Ne felejtsük, az Ahogy tetszik 1599-ben (vagy talán 1600-ban) íródott. De azt se, hogy a zsenik zsenije írta. Majdnem érthetetlen, hogy Budapesten csak 1918-ban játszotta először a Nemzeti Színház! Mint hallom, a vígjáték egyetlen sor „húzás” nélkül kerül színre. Fordításom az 1938-as repríz szövegéhez képest az új Teljes Magyar Shakespeare-kiadás számára itt-ott enyhe „retust” kapott, s most így fog felhangzani… |